Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-14 / 20. szám
Vasárnap 1995. május 14. művészvilág /4 le&ete ttuwtási Magyarul beszélő marokkói arab fiú Younes Elkerat. Bereményi Géza meghívására. 1992 júliusában érkezett Budapestre. Casablancában találkoztak, egy nemzetközi színházi fesztiválon, s miután éjjel-nappal együtt lófráltak, rengeteget beszélgettek, színész és rendező barátságot kötött. Younes Elkerat persze csak annyira színész, amennyire rendező Bereményi Géza. Angol irodalmat és művészettörténetet végzett, miközben a kinti francia intézet színházi műhelyében különböző darabokban szerepelt. Színészi pályafutása Budapesten A turnéval kezdődött, Filmszerepet kapott Bereményi Gézától, de a kész filmből végül is kimaradt. OUó általi nyomtalan távozását a vágónak köszönheti. Nem sokkal később Kozma György avantgárd darabjába, az Úri kozmoszba hívják az Egyetemi Színpadra. Bolondokháza messiásokkal. Hatnyolc mondat magyarul, négy hónapig minden hétvégén. Sugár János filmjében, a Faustban már övé a címszerep. Aztán John Hurt és Rod Steiger mellett forgat egy amerikai filmben, majd a német Heidi Battler rendezésében. Közben megtanul magyarul, és lehorgonyoz Budapesten. Megházasodik és tanári állást vállal. Franciát és angolt tanít, de hogy még jobban lekösse magát, szerepet vállal a Múlt-kor olvadás a másikba. Ilyet vagy ehhez hasonlót én még soha senkivel nem éltem meg. Akárhol jár is, a lelke folyamatosan velem van. Én nem akarok arabbá válni, és belőle sem lesz magyar ember soha, de mindent szeretnénk átadni magunkból. Egymásból profitálunk. Egymás gondolataiból, egymás érzelmeiből. Házasság- kötésük, ahogy Andrea meséli, harci díszben zajlott. Király Tarn á s , ott már szembetűnő a különbség. Nálunk nem történhet meg, hogy az emberek közönyös arccal menjenek el egy síró öregasszony mellett. Beviszik az első házba, megvendégelik, megvigasztalják, és ha kell, még pénzt is adnak neki. Itt meg sem kérdezik tőle, hogy mi baja. Más világ ez, más az itteni tempó. Ha nem olyan fontos, halaszd csak holnapra. Mi eszerint élünk. Lassan, lazán, mert a Korán is azt hirdeti: úgy lesz minden, ahogy Allah akaija. Vagyis mindent Istenre bízunk. Az ő akaratára. Amit jobb, ha kivárunk. Andrea el is árulja gyorsan: ebből eredt köztük az egyetlen konfliktus. Younesnak időbe telt, míg átállt a magyar szokásokra. Beült a kávézóba a barátjával, és a fél napot ott töltötte.- Ma már fogja a telefont és intézkedik. Rájött, hogy a sorsát ő maga is irányítani tudja. És nem holnap, még ma! Én gyors, gyakorlatias, őrült lény vagyok; az utóbbival nincs baj, mert Younes is bolondos, csak szörnyű lassú volt. Ráérős. Azt mondta, mindjárt jövök, és lebukott a tap, míg megérkezett. Mindegy. Én nem akarom átkreálni, lecsupaszítani, mert akkor már nem az lenne, aki, s annak meg egyáltalán nem örülnék. - De azért más lettem egy kicsit. Erre otthon jöttem rá. Két és fél év után hazalátogattam nemrég, és ugyanabban az YOUNES ELKERAT „röpte című televíziós ismeretterjesztő műsorban, zenél és fényképez is. S csak úgy mellékesen olaszul tanul. „Nem akarok bután meghalni” - mondja magyarul. Marokkóban, pár hónapig, nagyon gazdag fiú volt, meséli. Tizennyolc évesen, több száz diáktársát megelőzve, ő lett az ország legeredményesebb középiskolása angolból. Maga a király hívta meg palotájába, kerti vacsorára és hétmillió dir- hammal jutalmazta, ami forintban sem kevesebb.- Egyetemi tanárok a szüleim, hatan vagyunk testvérek, adtam a pénzből mindenkinek. De úgy osztottam el, hogy maradjon nekem is. Bőrdzsekire, motorkerékpárra, lakásra, üzletre. Vettem egy bodegát a tengerparton, hogy árulni tudjak, aztán pizzériát nyitottam, de a barátaim voltak a legjobb vevőim. Mindig nálam ittak és mindig kizabáltak. A pénz közben elúszott, én meg ott vergődtem némán, mint a partravetett hal. Budapest, három évvel ezelőtt, valósággal elkápráztatta. De hogy maradni fog, eszébe sem jutott. Már készült haza, amikor Wahom András ATöydíék-sorozatának bemutatóján, egy belvárosi moziban meglátta Andreát.- Húzta a szemem. Feketében volt, mint én. Mindenki körülötte állt. Ahelyett, hogy Wahomt dicsérték volna, vele beszélgettek. Elképesztő aurája volt. Meg sem mertem közelíteni, csak néztem. Idegennek éreztem magam és nagyon kicsinek. Másnap felhívtam egy barátomat, aki ott volt velem, hogy szerezze meg annak a fekete lánynak a telefonszámát. Meg is szerezte, de nem volt bátorságom felhívni őt. Erre teljesen véletlenül megjelent az utolsó előadásunkon az Egyetemi Színpadon. Azt hittem, elájulok. Akkor beszéltünk először. Andrea története mégsem itt kezdődik. A harmadik találkozásnál, egy házi jelmezbálban.- Ott néztem meg először úgy alaposabban. Younes akkor is feketében volt. Ügy közlekedett, akár egy herceg. Olyan fenségesen.- Nekem azt mondtad, hogy madár voltam. Egy szép, fekete madár.- Egy madárherceg, igen. Pedig az arcodból nem sokat láttam. A maszk még az orrodat is eltakarta. De beléptél és jöttél egyenesen felém...- Ha madár voltam, repültem.- És lecsaptál rám, mert én vártam, hogy lecsapjál. Így volt, valóban. Neki én, nekem ő. Két éve, hogy összeházasodtunk. Azóta úgy érzem: európai ember nem tud úgy szeretni, ahogy Younes szeret. Szerintem minden nő ilyen férfiról álmodik. Minden reggel cédulák özönété ébredek, virágokat szór az ágyamba, naponta hetvenhétszer felhív, már a sarokról azt telefonálja, hogy hiányzóm neki. Ha felírom egy papírra, hogy 1 liter tej, 2 zsemle, akkor azt ő eldugja és megőrzi. Mérhetetlen szeretet a miénk. Szinte teljes beleHarci díszben... az extravaganciájáról híres, külföldön is jól ismert divattervező kreált számukra nem éppen szokásos ünnepi öltözetek- Hosszadalmas tortúrák előzték meg a nagy napot. Younest állandóan haza akarták küldeni, a magyar hatóságok valahogy nem szeretik a külföldieket. Havonta pecsétet kellett kérni az itt-tartózkodási engedélyre, és ez minden egyes alkalommal megalázó procedúra volt. A házasságkötéshez pedig olyan papírokat követeltek, hogy a marokkóiak a legjobb szándékuk mellett sem tudták teljesíteni a magyarok kéréseit. Az Igazságügyi Minisztériumhoz kellett segítségért fordulnunk, és az anyakönyvi hivatalban is már mindenki nekünk dolgozott. Egy pénteki napon aztán közölték velünk, hogy másnap reggel nyolcra bemehetünk, összeadnak bennünket. És akkor gyerünk! Telefonáltunk Király Tamásnak, hogy azonnal fogjon hozzá a ruhánkhoz. Másnap reggel hatkor meg is jelent több méter hosszú fekete hurkával, ezüst, arany és egyéb cuccokkal, és úgy varrta rám a ruhát, hogy még az utcán is öltögetett, dolgozott rajtam. Dyen kreációban természetesen nem lehet leülni, úgyhogy az egész ceremónia alatt állnom kellett. De kilenckor már az utcán voltunk, és mentünk a Művész Cukrászdába reggelizni. Younesnak remek a nyelvérzéke. Másfél év alatt tanult meg magyarul.- Vannak szavak, amelyeket maga faragott. Egyszer ökölvívást néztünk a tévében, és nagyon édesen azt mondta: a fekete fiú jobban bokszizik. Ügy gondolta, ha taxizik, akkor bokszizik. Neki ez így volt logikus. A málnát egyszerűen átkeresztelte beriberire. Nyolcvannyolc éves nagymamámat, az angol nyelvtanból kiindulva, sokáig spontán tegezte. Szia, kedves, ülj le... a nagymamám pedig, mint aki mézesbödönbe csöppent, széles mosollyal azonnal a szívébe zárta. Azóta haladó lett a szívem. Ma már tetszikezni, magázni és önözni is tud.- Otthon, a családban természetesen arabul beszélünk - folytatja Younes. - Arabul, de marokkói dialektusban. A klasszikus arab nyelvet senki sem használja. Második anyanyelvűnk a francia. Nekem az angol sem okoz gondot, hiszen azzal nyertem a millióimat, de a magyar tényleg sokkal nehezebb. Csak a dallamán keresztül lehet megfogni. Egyébként a két nép. a marokkói és a magyar, sok mindenben hasonlít egymásra. Például ez is, az is alapvetően szomorú. Depresszióra hajlamos. És barátságos. Ami a segítőkészséget illeti, (Fotó: Oláh Csaba) időpontban, ugyanabban a pózban, ugyanazokat az embereket láttam. A panaszaik is ismerősek voltak. Én változtam, ők nem. Mentségükre legyen mondva: Marokkó is maradt a régi. A hagyományok ugyan már nem kötelezőek, de a szélsőségek elképesztőek. Miniszoknya és elkendőzött arc. Nyomornegyed és palota. Ez a két véglet. A szőke haj kék szemmel ugyanúgy jelen van, mint a sötét bőr szurokfekete dróthajjal. Én például odahaza is kuriózum vagyok. Még a bazárban is megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, melyik részéről a világnak. Általában indiainak, brazilnak, mexikóinak vagy görögnek néznek. Arabnak soha. Marokkói családba elvétve kerül magyar nő. Younes szülei mégis örülnek Andreának. A testvérektől érkező angol levelek is magyar mondatoktól színesek. „Hiányzol... Szeretünk... Gyere már Marokkóba!”- Minden levél az én nevemre jön, de mindegyik Andreának szól. Engem csak üdvözölnek, kapcsolatban vele vannak.- Százoldalas eposzok ezek, nem is levelek. Cirkalmas gyönyörűségek egyetlen információ nélkül. De kedvesek, és már látatlanul is szeretni tudom őket. Megyünk majd, persze, dzsipet bérelünk és bejárjuk az egész várost, a fél sivatagot. Jöhet bármilyen őrültség, nem válogatok. Younes már királyt is játszott és kőfejtőt, most én leszek a marokkói hercegnő... vagy a rabszolga. Bár lehet, hogy a szerepeket is Allah osztja. Szabó G. László ■ lete utolsó évtizedeiben teljes magányba zárkózott. Több- nyire manhattani lakásában tartózkodott, és tévézéssel i ' múlatta az időt. Krimiket és orvosi környezetben játszó- ^ “ dó történeteket nézett a legszívesebben. Ha mégis emberekre vágyott, lement az utcára, és céltalanul sodortatta magát a tömeggel. Nem zaklatták idegenek, nem keltette fel az érdeklődésüket. Bizonyára sokan meglepődtek volna, ha valaki közli velük, hogy a sovány, csapzott, mosolytalan idős nő, aki igénytelen ruhájában éppen elbandukolt mellettük, nem más, mint a filmvilág hajdani híres csillaga. Mit érezhetett vajon, amikor reggelente tükörbe nézett, és látta, milyenné lett arca, melyet valamikor „az évszázad arcának” neveztek? Lehet, hogy már ez sem izgatta. Nyolcvanöt évesen, 1990 tavaszán, fáradtan és megkeseredve hagyott hátra mindent, ami még kedves volt számára. Prózaian, mindenféle látványosság nélkül távozott a film egyik legnagyobb mítosza, az isteni Garbo. A valamikori tenyeres-talpas, s hozzá még hórihorgas svéd lány, Greta Lovisa Gustafsson külsejével századunk első felében kisebbfajta forradalmat teremtett Hollywoodban. Nem volt az az édeshamvas butuska szépség, ami akkoriban dívott. Szabályos, olykor ridegnek tűnő arcát, húsos, ám fegyelmezetten összeszorított ajkait különös fényű szempár ellensúlyozta, melyben mintha mindig valami kellemesen fájó szomorúság csillant volna. A férfiakat és a nőket egyaránt lázba hozta. Furcsa személyiség volt. Gyermekkorától vonzotta a színház, a film, s mindent megtett annak érdekében, hogy e hőn áhított pályára léphessen. Köztudott, hogy a színészi hivatáshoz elengedhetetlen egy jó nagy adag hajlam a kitárulkozásra, s a szinte már „beteges” magamutogatási vágy. Szokatlannak tűnhet, hogy Garbo épp a szírtészet mellett döntött, hiszen ritka interjúi egyikében így vallott magáról, gyerekkoráról: „Ha visszagondolok azokra az évekre, tulajdonképpen soha nem éreztem magam igazán gyereknek. Sőt, fiatalnak sem. Valószínűleg azért, mert már gyerekként is szívesen voltam egyedül. Azt szerettem a legjobban. Olyankor ugyanis senki sem zavart, szabad folyást engedhettem gondolataimnak7 és zavartalanul merülhettem el az álmaimban. Kellemes érzés volt, ahogy a hangulatom szinte percről percről változott. Jólesett, hogy egyik pillanatban határtalanul boldog voltam, a másikban viszont teljes kétségbeesésbe zuhantam. Ennek köszönhetően színes volt az életem. Ezek az élmények kárpótoltak az eseménytelen hétköznapokért. Ezért voltam boldog, ha magamra hagytak ’’ Magányához való ragaszkodásánál azonban bizonyára nagyobb volt a vágya, hogy e belső világot másokkal is megossza. A kezdeti próbálkozások után végül a jó szerencse Mauritz Stiller, a svéd kinematográfia akkor már elismert szakembere személyében jelent meg a fiatal színésznő életében. Ő írta naplójában Garbóról: Ilyen arc egy évszázadban csak egyszer jelenik meg a kamerák előtt. Első közös sikerük a Gösta Beding lett, és Stiller attól fogva haláláig szinte második apjaként állt Garbo mellett, aki feltétel nélkül bízott benne. Stiller segítségével került Hollywoodba is, ahol a tanítvány, sikerben, később messze túlszárnyalta mesterét. A némafilmek idején arcjátékával, gesztusaival, utánozhatatlan pillantásaival lopta be magát a nézők szívébe. A hangosfilm, amely sok színész számára a karrier végét jelentette, neki még nagyobb sikert hozott. Amikor Garbo mély, füstös, bágyadt hangján az Anne Christie című filmben először szólalt meg a vásznon, a nézők addigi már-már hisztérikus rajongása csak fokozódott. Az „oroszlános” Metro-Goldwin-Mayer Greta Garbót igazi sztárrá avatta. Ő diktálta a feltételeket, neki írták a filmeket. S a producerek zokszó nélkül tűrték, mert tudták, Garbo nevére tódulnak majd a nézők a moziba. Befutott csillagként is szigorúan őrizte magánéletét. Nem szívesen beszélt magáról. Titokzatos, misztikus, mondták rá sokszor. Érzéseit soha nem osztotta meg a nyilvánossággal. Ügy vélte, a szív dolga az ember legbensőbb tulajdona, az öröm csakúgy, mint a bánat, s ha elmondaná őket, ezzel értékükből veszítenének. „Felnőttként vagy rádöbbenünk, hogy mi a dolgunk az életben, vagy nem - mondta. - Ha megtaláltuk életcélunkat, akkor megpróbáljuk elérni. Ez az élet értelme. Eredményeink tanúskodnak arról, kik vagyunk és mit értünk el. A munkánk beszél helyettünk, és sokkal jobban, mint mi magunk tennénk. ” Ehhez tartotta magát. 1941-ben végleg visszavonult. Hátrahagyta filmjeit, többek között az Anna Kareninát, a Mata Hárít, a Krisztina királynőt, a Walewska grófnőt, a Kaméliás hölgyet, a Ninocskát - ha olyan nagyon akarjuk, próbáljuk ezekből megfejteni őt. (mislay)
