Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-08 / 2. szám
Van még visszaút? Egy alkoholista vallomása Alkoholista vagyok, visszaeső alkoholista. Negyvennégy éves. Hárman vagyunk a szobában: én, egy kajali fiú és egy Léva környéki, aki tegnap került hozzánk Újlakra, a volt Esterházy János birtokra. Mit is tudok a birtok egykori tulajdonosáról? Nehezemre esik gondolkodni vagy már teljesen megzavarodtam? Valami azért rémlik. A 68-as Irodalmi Szemlében olvastam Fábry Zoltán: A vádlott megszólal című írását. A szlovák parlamentben egyedül ő szavazott az ún. zsidótörvény ellen, mégis börtönben halt meg. Hamvait 1991- ben hazaszállították Újlakra, édesapja mellett nyugszik a régi temetőben. Hajnali négy óra van. A lévai fiú leesett az ágyról, remeg, mint a kocsonya. Visszasegítem, reszket és dadog valamit. Megfogom a homlokát, lázas. Ez nem hallucináció, ez már delirium tremens, alkoholistákra jellemző elmebántalom. Milan a neve, negyvenkét éves. Négy barakk és egy kastély a mintegy kétszáz éves angol park közepén. A konyha előtt gyönyörű szivárvány színű toliakkal négy páva sétálgat kevélyen. Van egy kedvenc, vörös szőrű cicám. Meg-megsi- mogatom. De hisz nem erről akartam írni... Huszonkét éves lehettem, amikor elkezdtem inni. Nem sok szépben, jóban volt részem. Rossz, szegényes családi háttér, alkoholista apa, rosszul sikerült házasság tragikus véggel, lelkiismeretfurdalással, ön- marcangolással és rengeteg alkohollal. Itt végeztem Újlakon a kórházban, népi nyelven, a bolondok házában. Először a múlt év június harmadikán kerültem ide, sok italozás után, idegileg teljesen kimerültén. Hallucinációk kínoztak. Farkasok kergettek habzó, véres szájjal. Állandó zeneszót hallottam. Nem létező lények üldöztek. Ez volt a tizenkettedik óra a teljes összeomlás előtt. Magányosság és ital. Egyedüllét. Néhány év alatt öt-hat munkahely csak az első fizetésig. Utána tompa agy, sötétség, kábultság, hajnali remegés, rosszullét. Labirintus Kréta szigetén, Daidalosz és Ikarosz építette Knószosz labirintusa Iráklion mellett. Emberi lény bika fejjel, csak a szarvak hiányoznak, de talán nekem már azok sem. Leszólok a nővérnek, Milant átvisszük a zárt osztályra. Vajon megéri-e a holnapot? Megpihenek. A szobában három ágy, egy asztalka, három éjjeliszekrény, két szék és egy falra szerelt reproduktor. A mi osztályunk nem zárt, különben mindenütt vastag rácsok az ablakon. Kivétel a PL/l-es, itt nem áll fenn a szökés, öngyilkosság veszélye. Valóban nem? Állandó félelem él bennem, hogy zárt osztályon végzem, ami ennyi év után nem is lenne csoda. Az alkoholizmus minden fázisán átestem, én már a végsőnél, a befejezőnél tartok, amikor az alkoholista a végső kimerültségig iszik mindent, ami hódít, altat és befed. A kacagó szél suhan az újlaki bolondokháza fölött. Istenem, van-e még visszaút? Mennyit aludtam parkokban, állomásokon, árokban, sárban és hóban, tompán, kábán és bambán. Az én szemeimet a halál nem lágy csókkal zátja le, hanem valahol az út szélén fordulok majd fel, mint kivert kutya. A családi házban a leányom lakik a főijével és a fiával. Én eljátszottam, elveszítettem a jogomat az emberhez méltó életre. Először három hónapot töltöttem itt, közben megismerkedtem egy rimaszombati asszonnyal, aki azonnal elhagyott, amint megtudta, hogy ismét visszakerültem. Szeptember elején hagytam el a kórházat. Vissza a tanyára, a magányba. Két hónapig bírtam ivás nélkül. November elején átruccantam magyar honba, Nagyigmánd- ra. Vége! Ismét vissza a gödörbe, utána már csak cél nélküli csavargás következett: Komárom, Dunaszerdahely, Gúta, Vág- sellye, majd Vécse, ahol a hepajban még ellopták maradék pénzemet. Zuhogó esőben, novemberi hidegben ébredtem, nyakig sárban a Vág partján. Táskás szemekkel bebotorkáltam Galántára a kórházba. Azonnal visszaküldték Újlakra. Most három hete vagyok itt ismét. Lassan elmúlt a remegés, de nekem már nincs jövőm, csak múltam. Kiégett ember vagyok, élő halott. Vagy talán még pislákol valami a hamu alatt? Hisz soha nem loptam. Tizenöt évig dolgoztam mezőgazdaságban, vezető beosztásban. Büntetve nem voltam. Körülöttem csupa szomorú ember, tömör nyomorúság, egyéni tragédiák. De hisz mennyi nagy ember hasonlóan végezte... Hemingway puskával lőtte szét a fejét, a „napraforgós” Van Gogh előbb még levágta a fülét, József Attila a vonat alá ugrott, Széchenyi elborult elmével végezte, az aranykereső Jack London magára gyújtotta a farmját. Szintén alkoholisták voltak? Svejk is bolond volt? Hé, ide ne lőjje- tek, itt emberek vannak.... Mennyi kárörvendő akadt, amikor látták, hogy ismét részegen botorkálok a falun végig. Nem megmondtam - bizonygatták. Nézd csak, megint részeg, mint az ágyú. Isteni szeretetről prédikálunk, de hol az emberi szeretet? A zene megnyugtatóan hat tönkrement idegeimre. Szeretem a madarak énekét. Nyáron sokszor ébredtem a verebek „pletyizésére”, de most ősz van és nem szeretem a sárga színt. Ősz van s „zsong, jajong, búsong a tájon s ont monoton bút konokon és fájón”... Csupán varjúkárogás hallik. Kár, kár... Hess, madár! Az indiánok az Andok hegyei között a kondorkeselyűt Nap-madárként tisztelik (a szabadság jelképe). Hiszik, hogy a kondor repülés közben figyeli az emberek életét és hírt ad róluk a Napnak. Sok hegyi faluban falusi búcsúhoz hasonlóan emlékeznek meg a kondor ünnepéről és halkan suttogják: Kondor, vidd el üzenetünket a Napnak! A folyosón csoszogó léptek hallatszanak. Valaki cigizni megy a WC-be. A folyosó ötvenhat lépés. De sokszor leléptem zaklatott idegekkel! Mert menni kell. Menni vagy meghalni. De jobb, ha abbahagyom az ábrándozást. Visszaeső alkoholista vagyok. Beteg, 12-es diagnózis. Éles, vijjogó, szirénaszerű csengőszó hallatszik a folyosóról. Megvirradt. Hat óra van - ébresztő a bolondok házában... Sz. S. (Újlak) U. i. Január elsejétől otthon vagyok. Bármilyen munkát szívesen vállalok Pozsonyban is. Címem a szerkesztőségben. Ki segítene? Nem mertem volna tollat ragadni, ha a Vasárnapban nem olvasok mások sorsáról. Bevallom, jóleső tudat, hogy vannak még segíteni kész, másokkal együttérző emberek. A férjemmel és két gyermekünkkel szövetkezeti lakásban élünk. 1989 után mint sok hozzánk hasonlónak, a mi életünkben is nagy változás történt. Sajnos nem a javunkra. A vállalatunknál történt „karcsúsítás" következtében a férjemmel együtt az utcára kerültünk. Több helyen sikertelenül próbálkoztunk, de munkát nem kaptunk. Olyan esetteI is találkoztunk, hogy megüresedett munkahelyre csak csúszópénz ellenében lehetett bejutni... Ekkor döntöttünk úgy, hogy mások segítsége nélkül, a saját erőnkből próbálunk talpra állni. Szakáésnő-pincérnő szakot végeztem, kis vendéglőt nyitottunk. Beinduláshoz az anyósom lakására felvettünk ötvenezer korona kölcsönt. A vendéglő csak lassan indult be. A sok munkanélkülinek jó ha kenyérre jut, nem italra. Két betörés után végül is, kölcsönnel és kamattal a nyakunkon, csődbe jutottunk. Nincs szándékomban panaszkodni. A segély élelemre, lakbérre szűkösen elég. De hát itt a kölcsön. Közben az eredeti 14 százalékos kamat is 28-ra emelkedett. S itt a tél, a két gyereknek ruha és cipő is kellene. Ám attól is nagyobb baj fenyeget. A bank felszólított, hogy amennyiben év végéig nem rendezzük adósságunkat, elárverezik az anyósom házát. A férjem hetvenéves édesanyja naponta sír, mi lesz ővele. Kijelentette, hogy a házából őt csak koporsóban vihetik ki. Bevallom, sok minden megfordult a fejemben. Ha akadnának megértő emberek és mindenki csak egy koronát adna, megoldódna a problémánk. Tudom, ez gyakorlatilag képtelenség. És nem is könyöradományt kérek. Társat keresek állattenyésztés beindításához, aki tőkével beszállna vállalkozásunkba. Induláshoz elég lenne hatvanezer korona. A feltételekben megegyeznénk. Számításunk szerint két éven belül rendezhetnénk dolgainkat. Amennyiben akadna érdeklődő, címünket a szerkesztőségben megtalálja. B. E. (Tőketerebesi járás) M ilyen jó lehet szeretetben, tisztességben, becsületben együtt, egymás mellett megöregedni - jutott eszembe, amikor megismertem az Édes házaspárt. Jó volt belenézni Márta asszony mosolygós arcába, Dezső bácsi jóságot sugárzó szemébe. Pedig, ha az emberek sorsát az arcvonásaikból kiolvashatnánk...- Marcelházáról 1947. január 29-én, a második transzporttal deportáltak Kutná Hóra mellé. Csak a reszlovakizáltak maradhattak. Nekünk azt mondták, azért kell az embereknek elhagyniuk a házukat, földjüket, mert idehaza kevés a munkalehetőség, s ne legyenek feleslegesek. Édesapámnak harminc hold földje volt, de ne mondhassa senki, hogy odahaza valaki is felesleges, a bátyám néhány pajtásával, a deportálást megelőzően önként csehországi szövőgyárban vállalt munkát. Ez sem segített. A kisbíró katonai kísérettel elhozta a végzést. Két napot kaptunk a csomagolásra. Az akkori rendszer urai attól féltek, esküt tettünk, másodosztályú polgárok maradtunk. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de még így is, minden megaláztatás ellenére boldogok voltunk. Mert hazaérkeztünk - párásodon el a tekintete és a hangja kissé fátyolos lett. Lélegzetvételnyi szünet után immár megnyugodva folytatta.- Reggel furcsa zajokra ébredtünk. Láttuk, amint a románok pakolnak, s hurcolkodnak a házunkból, ki a majorba. Noha a sajátunkban voltunk, nem éreztük magunkat biztonságban. Két hét múlva jöttek is a csendőrök, hogy jogtalanul lakunk a lakásban, vissza kell mennünk Bagotára. Magukkal hoztak cigányokat, akik kezdték kihordani dolgainkat és a kint várakozó „stude- bakkerekre” rakodtak. Az utolsó pillanatban meggyőztük a csendőrparancsnokot, ne Bagotára, hanem a nagyanyá- mék falubeli házába vigyenek. A románok sunyin lesték, mikor költözhetnek vissza. Amikor látták, hogy igyekezetük hiábavaló, mi mégis Marcelházán maradunk, kijelentették, ha máshová nem megyünk, maradjunk a házunkban. Szavukat nem vettük Tizenöt unoka boldog nagyszülei hogy megszökünk, ezért az egyik katona nálunk töltötte az éjszakát - emlékezett Dezső bácsi, de hangjában haragnak, neheztelésnek nyoma sem volt.- Az ötvenöt éves rokkant édesapám és az ötvenkét éves édesanyám zokszó nélkül teljesítették a parancsot. Én alig húszévesen sem lázadoztam az igazságtalanság ellen. Egy harminchektáros gazdának lettünk a cselédjei, aki viszont nagyon tisztességesen viselkedett velünk. Kommenciós kocsis lettem, s tulajdonképpen belenyugodtam sorsomba. Voltak persze, akik néhány hónap elteltével hazaszöktek, ám bántódásuk nem esett. Mi maradtunk, Isten iránt való engedelmességünk miatt is. „Igyekezzetek annak a népnek a jólétén, ahová vitettetek, mert annak a népnek a jóléte a ti jólétetek...” - mondja a Bibilia, s bennünket is ez vezérelt.- Az idegen közegben hogyan tudtak szót érteni? - tudakoltam, ugyanis Dezső bácsi megemlítette, hogy szlovákul alig beszéltek.- Eleinte kézzel-lábbal, de ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre több kifejezés ragadt rám. Az édesapám mindvégig anyanyelvét használta. Mindenkinek magyarul kívánt jó napot, így a falubeliek Potkívánok úrnak szólították. A száműzetésnek 1949. február 9-én vége szakadt. Míg odafelé teljes vagonba rakodhattunk, visszafelé csak félre voltunk jogosultak. A gazdától takarmányt, vetőmagot vásároltunk, és szívdobogva hazaindultunk. Ógyallára érve megtudtuk, a házunkat kisajátították, nincs hova mennünk. Az édesapám a sarkára állt és kijelentette: ha nem mehetünk haza, a vagonból sem megyünk ki. Három napig a mellékvágányon vesztegeltünk, mígnem az elvtársak megunták makacskodásunkat, csendőrökkel leüttették a vagonunk lakatját és a holmink egy részét Bagotára szállíttatták. A második téréskor mi is velük mentünk, más kiút nem volt. Másnap édesapám kerékpárral Marcel- házára ment körülnézni, intézkedni. Ezt követően szekerekkel eljött értünk a rokonság, s hazaköltöztettek. Am a Csehországból hazatelepülő, sokat próbált Édesék házában már román szlovákok éltek, a gazdasági udvarban vagy nyolcvanan lehettek. Alaposan megrémültek, amikor meglátták a tulajdonosokat, de kénytelenek voltak elhelyezni őket. Kaptak egy szobát és egy kamrát, miközben este hattól reggel hatig kijárási tilalmat rendeltek el számukra.- Milyen jogon? - kérdeztem naivan.- Kedveském, a jog akkoriban nem számított. Annak ellenére, hogy hűségkomolyán, elővigyázatosságból írásos beleegyezést kértünk mindenkitől, aki számított: pártbizottság, nemzeti bizottság, hivatalos szervek. Csak ezután hurcolkodtunk vissza. Ekkor éreztük, hogy igazán lezárult életünk egy szakasza: letöltöttük a szolgaidőt.- A hontalanság nehéz hónapjai alatt egyszer sem járt szülőföldjén?- Negyvennyolc októberében, szabadságra jöttem haza, engedéllyel persze. Jókor érkeztem, legalább, Érsekújvárig elkísérhettem Mártát és a szüleit, akiket október 8-án Magyarországra telepítettek ki. Már régóta ismertük egymást, ám nem mertem lekötni a 19 éves leányt. A búcsú nehéz volt. Emlékszem, Márta megkérdezte: Te mikor akarsz vőlegény lenni? Azt válaszoltam: Addig nem, míg te nem leszel menyasszony. Dezső bácsi és Márta néni kedvesen kuncogva mesélték el házasságkötésük történetét, noha leszögezték, hogy az ötvenes évek korántsem voltak derűsek.- A bátyám, aki Csehországból Magyarországra szökött, 1949-ben meghívott az eljegyzésére, s onnan már vőlegényként tértem haza. Mert ugye, addigra végképp eldőlt, hogy mi együvé tartozunk. Az esküvőt 1950-ben tartottuk meg, de rám még a katonaság várt. A feleségem intézni kezdte hazatelepülését, ami egyáltalán nem ment olyan egyszerűen. Először kérvényeznie kellett a csehszlovák állampolgárságot, azt követően beadta a beköltözési kérvényét, majd Magyarországon a kiköltözési engedélyre várakozott. Hazatérésére 1952-ben került sor. Munkával teli hónapok, évek következtek. A fiatal házasokat a hitük erősítette. Bár Dezső bácsi álma, hogy kántor tanító legyen, nem teljesedhetett. De nem keseredett el.- Most a református egyház kántora vagyok - közölte elégedetten.- A gondok, nehézségek ellenére, s annak dacára, hogy az orvosok feleségemnek, gyermekkorból származó szívnagyobbodása miatt nem tanácsolták a szülést, öt gyermeknek adott életet. Hárman családostul a faluban, az egyik Komáromban, a fiam és a felesége viszont messze tőlünk élnek, Nagyidéra kerültek, ahol református lelkész. Ám hadd ne feledkezzem meg a legfontosabbról - pödörte meg kackiás bajuszát -, tizenöt unoka boldog nagyszülei vagyunk. Isten iránt való engedelmességben telt életünk. Olykor nehéz volt, előfordult, hogy lelkűnkben keserűség, fájdalom honolt. De: mi éreztük, érezzük, tudtuk, tudjuk, hogy az Isten szavában hinni lehet. Érdemes. Péterfi Szonya Rovatvezető: Zsílka László
