Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-16 / 16. szám
1989-ben minden egyszerűbbnek tűnt. Sokan hittünk abban, hogy a dolgok csakhamar a helyükre kerülnek, s társadalmunkban normális egyensúlyi állapot következik be. Azóta, sajnos, több esetben azt kell tapasztalnunk, épp az elbizonytalanodás és a káosz növekszik. Továbbra is vannak tabutémák, sok esetben ma sem merjük végiggondolni azokat az összefüggéseket, amelyek tisztázása nélkül pedig egyetlen társadalom sem juthat előbbre. A kereszténység szerepéről Európa és a magyarság történelmében is számos félrevezető információ kering, sok esetben inkább sejtelmes hallgatásba burkolóznak azok, akiknek pedig tiszta vizet kellene önteniük a pohárba. Nem utolsósorban az elmúlt negyven év ideológiai ráhatásának a következménye, hogy a kereszténységet mint eszmét máig sokan előítéletektől terhelten szemlélik, s olyan ideológiának tartják, amellyel nem árt óvatosnak lenni, amely talán aránytalan áldozatokat követel az embertől, ne adj’Isten. gúzsba akarja kötni őt. Az egyoldalú tájékoztatás következtében a keresztény múltban sokan máig is elsősorban az inkvizíciót látják, a szó hallatán valamiféle „sötét középkorok” képe ugrik be, s a múlt századi naiv „felvilágosult” gondolkodásnak köszönhetően máig több úgynevezett értelmiségi érzi úgy, hogy a tudomány emlőin nevelkedett ember gondolkodása összeegyeztethetetlen a keresztény gondolkodással. A kereszténység és a kultúra, a kereszténység és a művészetek viszonyában többen szintén hajlamosak arra, hogy ezt a viszonyt a szakrális művészetek területére redukálják, s akár a templom falai közé utasítsák. A keresztény kultúrkört sokan a templomba járásra igyekeznek leszűkíteni. Talán nem lepek meg vele mindenkit, ha azt mondom: a fenti megfogalmazások egyoldalúak, idejétmúltak. A kereszténység, kultúra és magyarság háromszögében sokkal teljesebb, meghatározóbb együtthatásokról van szó. Mi, bár gyökereink Ázsiába nyúlnak vissza, kétségkívül európai nép vagyunk. Az európaiság egyik jellemző alappillére pedig a keresztény kultúrkör (a hellén-mediterrán racionalitás mellett). A kereszténység tehát szellemitörténelmi hatása révén sokkal nagyon nehéz klasszikus eszközökkel megmagyarázni. Századunkban Einstein volt az utolsó, aki abbaú a hitben halt meg, hogy a világ megismerhető. Mára erős falakhoz érkeztünk, tér és idő falaihoz. A Planck-féle falhoz, amely a Big Bang utáni 10-^ másodpercet jelenti, az idő múlásának ama elképzelhetetlenül kicsi részét a kezdet után, amely mögé valószínűleg soha be nem fogúnk tudni nézni, s ahol az általunk felfogható törvények egyszerűen megszűnnek. A tér falához, amelyet a csillagászok rádiótávcsöveikkel valószínűleg szintén megtaláltak, s amelyet értelmezni egyszerűen még más geometriai rendszerekben sem tudunk. Heisenberg határozatlansági elve után új természetkép van kirajzolódóban, s eme természetkép tudósa ismétcsak megtalálta a nagy igazságot: Tudom azt, hogy semmit sem tudok. Vagy ahogy Pascual Jordan mondta: „A fizika új megismerései tagadják azt a régi természetképet, amely tagadta Istent, minden filozófiai kibúvó ellenére, még ha azok olyan éleselméjűek voltak is, mint a Kantéi. Ha ezt a kettős tagadást kiemeljük, akkor már rámutattunk a mai helyzet döntő voltára, még ha nem is mondunk többet, mint amennyit egy elfogulatlan materialista is kénytelen elismerni, ha ismeri és érti a mai természettudományt. Ez az ateizmus, amely 1900 körül még az egész természettudománytól megalapozottnak látszott, ma már csak egy önmagán nyugvó hitbeli nézet; és bár a keresztény ember a modem fizika felismeréseiből nem kaphatja meg hite igazának bizonyítékát, megkaphatja azt a biztatást, hogy a természettudományban semmi sem áll többé ellentétben a hittel.” Ami pedig a tudomány humán ágait illeti: azt hiszem, az ma már közismert tény, hogy az archeológia bebizonyította a Biblia minden jelentősebb állítását. * * * Kereszténység és kultúra tehát napjainkban is nemcsak, hogy egymásba illeszthető, de bizonyos mértékig feltételezik egymást. Az európaiság velejárója a zsidó-keresztény kultúrkör máig tartó hatása, ez gondolatvilágunk meghatározó része. S hogy életünkbe ez milyen harmonikusan beleilleszthető, álljon itt például egyik legnagyobb tudósunknak, Szentgyörgyi Albertnek egy imája: meghatározóbban van jelen hétköznapjainkban is, mint azt az első pillanatra gondolnánk. * * * Kezdjük talán a politikával, a politikai kultúrával. István királyunk Rómából kért és kapott koronát, s ez a tény meghatározta ezeréves történelmünket. Európa fia, a jog, az államtudomány, sőt a természettudomány is. Ez az egység Magyarország életét is meghatározta. Királyaink Európából nősültek, lányaikat oda adták feleségül, a szerzetesek, az akkori világ tudorai jelentős számban érkeztek hazánkba. Püspököket, később királyokat is „importálS vajon létezik-e magyar kultúr- ember, aki ne becsülné eléggé a Halotti beszédet? Vagy az Ómagyar Mária-siralmat? Visszavonhatatlanul kultúránk része-e Janus Pannonius költészete, Pázmány Péter vagy mondjuk Heltai Gáspár munkássága? Meg tudná-e tagadni bárki Balassi Bálintot, Zrínyi Miktúra legkiemelkedőbb alkotásai nem érthetők meg a keresztény háttér ismerete nélkül. Mert ugyan miben gyökereznek Liszt miséi, miben Kodály Psalmus Hungaricu- sa? Kiről szól, kire utal Ady Góg és Magógja, miből sarjad Babits, Pilinszky költészete? S a Hymnus- ban kihez fohászkodunk, ha minden reményünk elveszett? Ki, mi ihlette a Krisztus Pilátus előtt című alkotást vagy a katedrálisok építőinek ezreit? Tudja-e teljes mélységükben csodálni lőcsei Pál mester csodálatos szobrait az, aki nem tudja, miről szól a Biblia? Mit érzékel Michelangelo Dávidja láttán a civilizálatlan ember? Egy márványtömböt lát, amelyet akár kalapáccsal szét is lehet verni. Ha van esztétikai érzéke, elismeri, hogy a márványtömb egy nagyon arányos, szép fiútestet mintáz. A kulturált ember talán azt is észreveszi, hogy a fiú arcán elégedett mosoly ül: a győzelem mosolya. Ám meggyőződésem, hogy csupán az, aki ismeri a Dávid-Góliát történet lényegét, a jó és rossz bibliai küzdelmének kígyózását, ember és sors, Isten és ember viszonyának mélységét, csak az képes meglátni Dávid arcán, Dávid mozdulatában azt a bizonyosságot, amely a természetfölöttire is hagyatkozó ember nyugalmának alapja. * * * Szinte hallom, ahogy többen azt mondják most: igen, de a tudomány... Valóban, a tudomány is kultúránk része, sőt, a technika is az. S bármily lehangolóan hangzik is, ki kell mondanunk: a posztkommunista társadalmak emberének tudományképe elavult, legalább félévszázados fáziskéséssel terhelt. Mi alig tudunk valamit arról, hogy korunk jeles tudósainak többsége egyben neves filozófus-gondolkodó is volt, akik megpróbálták maguk is értelmezni saját felfedezéseik lényegét. Az áttörést századunk elején a csillagászat és a kvantumfizika fejlődése hozta meg. Amikor a számítások és a megtapasztalások a makro- és mikrovilágban olyan eredményeket hoztak, amelyeket lemben vett modem nemzetté. * * * Habsburg Ottó hívta fel a közelmúltban a figyelmet arra, hogy Európának utoljára a középkorban volt egységes világszemlélete. Az ideológiai és nemzeti vagy helyi határoknak akkoriban csak nagyon alárendelt szerep jutott, az Egyház világnézetet formáló szerepét és a legrégebbi időkig visszanyúló hagyomány folytonosságát semmi nem tudta megingatni. Ez az egy- séges gondolkodásmód magától ér- '? tetődően foglalta magába az egész •&, emberi életet. A tudás harmonikus § és rendezett egészet képzett, mely- O nek középpontjában a teológia állt. ■§ Körülötte helyezkedett el a filozó- 5? ott ér véget, ahol a gótika, mondják többen, s ez bizony velős megállapítás. A magyarság geopolitikailag nagyon érzékeny területen él, kultúrák, érdekszférák metszéspontjában; István király tette és győzelme Koppány felett azt jelentette, hogy végérvényesen az európai civilizációhoz - és nem a bizáncihoz - csatlakoztunk. A magyarságnál - a Balkántól eltérően - a mohamedán hódítás sem járt sikerrel; a 150 évig tartó török megszállás idején egyetlen településünk sem tért át a mohamedán vallásra. (Az más kérdés, hogy a törökök toleránsak voltak, s ezt nem is nagyon erőltették.) A fenti tényből kifolyólag jogrendünk európai, s a tízparancsolaton alapszik. Politikai kultúránk nem tűri a vazallusrendszert, s így a demokratikus eszmék iránt fogékonyak vagyunk mindmáig. (Ne feledjük, a demokrácia szintén európai találmány.) Európaiságunk alapvetően meghatároz olyan, mai énünk számára természetes jelenségeket, mint az örökösödési jog és a tulajdonjog. Ennek köszönhetően van például telekkönyvünk, közigazgatásunk ezáltal vált kompatíbilissá Európa számára. Egy szó, mint száz: keresztény gyökerek nélkül nem válhattunk volna a mai értetünk” Európából, s akkor még nem érződött az a fáziseltolódás, amely tudományban, művészetekben Mohács után egyre erőteljesebbé vált. A kereszténység, a kultúra és az európaiság akkor egyet jelentett; a magyar királyok latin betűs szertartáskönyveket és kódexeket ajándékoztak partnereiknek, és számos korabeli leírás szól elismerően a magyar királyság fejlettségéről. kultúrájáról. Kálmán királyunk például doktori fokon ismerte tudományát, ezért is nevezte el a nép „Könyvesének. lóst vagy Szenczi Molnár Albertet? „Ó, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már...” - írta Dante hazánkról a Paradicsom 19. énekében, s valóban: Nemeskürty István szintén csak joggal állapította meg a közelmúltban, hogy Magyarország mindig akkor sodródott katasztrófahelyzetbe, amikor letért a keresztény gondolatkör szabályozta útról. * * * Meggyőződésem, hogy a magyar - és egyetemes emberi - kulCSÁKY PÁL KERESZTÉNYSÉG és KULTÚRA „Uram, engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban. Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját, Hogy ez a mi földünk biztos otthona lehessen Gazdagságnak, Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.” £ gy éP09-úÁsR^ A hazudozó író, azontúl, hogy politikusnak talán még alkalmas lehet, íróként elveszítette minden becsületét. Ez a beszédtéma abban az autóban, amelynek utasai között rendkívüli helyzetként felfogva a tényt, sofőrként ott van Horkai is. Az intézet közlönyének szerkesztősége szervezte azt a találkozót a hegyaljai kisvárosban, ahová elindultak. Nagy igyekezetről szó sem lehetett, mert a három szerkesztő, akik között egy prózaíró is volt (így képviselve műnemek szerinti megoszlásban az irodalom művelőinek táborát), szenvedélyesen szerették az útszé- li kocsmákat. Gazdag emberek nem lévén, azok közül is a falusiakat, így aztán szomjazni csak Horkai szomjazott, akinek a kötelező ásványvizét minden alkalommal megrendelték. Ennek ellenére az út időtartama nem tűnt hosszúnak. Fennkölt veszekedések rövidítettek rajta egy-egy félórát. Elindulva a fővárosból, még alig szóltak egymáshoz, hacsak valamelyikük nem vette észre az autópályához közeli kopasz, kora tavaszi fákon üldögélő nagy madarakat. Ezen aztán elvitatkozgattak, hogy réti sas-e az a madár, vagy más szárnyas ragadozó, ami mintha szaporodni látszana, minden környezetvédői riogatás ellenére is. Az sem kedvetleníthette el a ragadozókat, hogy Horkai kijelentette:- Mindez csak költői látomás, az is alaposan eltúlozva, mert a fákon varjak, mint a szesztől és a túlhajtott szerelemtől kipurcant költői lelkek gubbasztanak. Később a meglátogatott útszéli kocsmák számával egyenes arányban növekedett a vitakedv is. Bekövetkezett az irodalmán szenvedélyek tudatos felkorbácsolásának órája, amikor már papírra kívánkozott mindaz, amit Horkai autójának utasai egymásból gondolatként kiprovokáltak. Az idősebb Alanyi Költő meg is jegyezte:- Akkor lehetnétek a közelemben, amikor nekikezdek az intézet közlönyének tett ígéretem beváltásához. Ilyen jó gondolatokra lenne szükség a publicisztikáimhoz. Nevettek az író urak, csak Horkai hallgatott. Pontosan vette a kanyarokat, előzött, majd fogai között szűrte a káromkodást, majd váratlanul megszólalt:- Kocsmát meg majd én nyitok a bérházatok földszintjén - fordult egyetlen pillanatra a mellette ülő idősebbik Alanyi Költőhöz. Ütőn a- Nem is lenne rossz gondolat - morfondírozott a Prózaíró.- Adnál-e hitelbe, komám? - szólalt meg végre az ifjabb Alanyi Költő.- Alkotói válságba jutott költőnek soha! - szólt tettetett szigorúsággal Horkai.- Hát ez szomorú kilátás. Nem marad más hátra, mint hogy alkoholt is politikusoktól kolduljunk a következő könyvünkre - sajnálkozott az ifjabb Alanyi Költő.- Miért, eddig mit tettetek, nem a politikusoktól kéregettetek? Horkai kérdésbe bújtatott állítása után kezdődött el az az ádáz vita, aminek hullámverése egyre inkább veszélyeztette az autóban ülők biztonságát. Legalábbis így érezte Horkai az ötödik útszéli kocsma után. Egymásra üvöltöző részeg oroszlánokká változtak a három órája még galamblelkű ornitológusok babérjaira pályázó irodalmárok. Ügy érezte, hogy ezeknek elment az eszük. Miközben az autójában ülők veszekedéssé fajuló vitáját hallgatta, észrevétlenül lehúzta az ablakot, s csökkentette a sebességet. Jó félórába telt, míg Prózaíró, akinek még egy hete járóképtelenséget okozó lumbágója éppen múlófélben volt, megérezte a hideget. Szólt is Horkainak, tekerje már fel az ablakot, eleget szellőztetett. Ügy tűnt neki, mintha a félórás kényszerű levegőkúra kissé lehűtötte volna a forró irodalmi kobakokat, mert az irodalom politika által támogatott termékeinek vitatásáról áttértek magára a politikára. Akkor került terítékre a politikussá lett írók, és az íróvá avanzsált politikusok személye meg erkölcse. felé Idősebb Alanyi Költő sietett leszögezni:- Mindig tisztességesebb egy politikussá lett költő, mint a magát költőnek gondoló politikus. A Prózaíró megint nagy történelmi feneket kerített pusztabeli eszmefuttatásának:- Gondoljunk csak Néróra, aki felgyújtotta Rómát, csak hogy dalokat újon a lángoló városról!- Te tökkelütötf, ha nem teszi, kiről írta volna Kosztolányi a regényét! - mordult fel az ifjabb Alanyi Költő- Azt azért most is vallom, hogy a cseh elnök jobb drámaíró, mint politikus. Azt ugyanis ki tagadhatja, hogy etikai szempontok szerint is többrétegűek a darabjai? Politikusként meg olykor minősíthetetlenül hazudozik. Figyelj csak ide, te moralizáló tárcafirkász! Minek mondanád a benesi dekrétumokról elmondott Havel-beszédet? Egy pillanatra elcsuklott a hangja. Horkai már fékezett. de az ifjabb Alanyi Költőbe visszatérni látszott a test kulturáltsága, s nem állt feje tetejére belső anyagi világa, mert meg sem várta a választ: kisváros- Vegyétek tudomásul, mindent visszavonok, amit valamikor a bársonyos forradalomban leírtam róla.- Mondd már, kit érdekel a te visszatáncolásod!? - ironizált a Prózaíró.- A Nobel-díj bizottságot viszont érdekli. Azok ott tudnak valamit, biztosan tudnak valamit - emelte fel helyeslőén a hangját az ifjabb Alanyi Költő. - Ne is kapja meg, mert benne hagyta a magyarokat a szarban. Kollektív jog nincs, kollektív bűnösség van. A mindenségit, Horkai sógor! - csapott a vállára a sofőrködésbe mé- lyedt útitársának. Horkai abban a pillanatban úgy tett, mintha elrántaná a kormányt, pedig csak a hegyaljai kisvárosba vezető útelágazáshoz értek, s ha akarta volna, ha nem, be kellett vennie a kanyart. Még szerencse, hogy Erőssy Szilárd élelmiszernagykereskedő ingyenes szállásul szolgáló nagyraktárának irodája a város innenső szélén van. Így két-három perc múlva már a kivilágított udvaron fékezett autójával. Horkai akkor dicsérte csak saját eszét, amikor látta, hogy a kiszálló irodalmár barátai jókedvűek ugyan, de nem részegek. A szellőztetés, meg az utolsó másfél óra kocsmákat kerülő autózása jótékony hatással volt útitársaira, de csak addig, míg be nem mutatkoztak Erőssy Szilárdnak, akit Horkai a találkozó nagylelkű támogatójaként aposztrofált. Ezt hallva, az ifjabb Alanyi Költő meg is jegyezte:- Akkor itt nagyker áron isszuk a whiskyt.- Aligha, mert ingyen - replikázott Erőssy úr, olyan hangon, amit hallva Horkai előre látta a sötét éjszaka kínjait.
