Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-04-09 / 15. szám

1995. április 9. GYERMEKVILÁG (SZL OVÉN NÉPMESE) Volt egyszer egy asszony, annak volt két lánya. Az egyik édeslánya volt, a másik mostohalánya. Édeslányát szerette is na­gyon az asszony, de mostohalányát, Mó­ricát gyűlölte, látni sem bírta. Pedig a mostohalánya sokkal szebb volt, mint az édeslánya. Egyszer az asszony elküldte a két lányt a patakra gyapjút mosni. Édeslányának fehér gyapjút adott, de mostohalányának feketét, mint a korom.- Ha ezt a fekete gyapjút fehérre nem mosod, elkergetlek a házamból - riká­csolta Markának. Elkeseredett Marica nagyon, mert tud­ta, hogy azt a csúnya, fekete gyapjút so­ha nem fogja fehérre mosni. Amint így kesergett, hirtelen, mintha a földből jött volna elő, ott termeti a patak partján a jó tündér, talpig fehérben. így szólt mo­solyogva a gyapjút mosó két lányhoz:- Segítek nektek, ha megengeditek. De az asszony édeslánya így felelt:- Nincs szükségem a segítségedre, hisz az én gyapjúm már hófehér. Ekkor a jó tündér Móricához lépett, s kivette kezéből a fekete gyapjút. Mosni kezdte, s néhány pillanat múlva a gyapjú fehéren tündökölt, mint a hó. Amikor a lányok hazamentek, az asz- szony nagyon elcsodálkozott, hogy Mari­ca gyapjúja fehérebb volt, mint a lányáé. Forrott benne a méreg, hogy Markát nem kergetheti el a háztól. Hamarosan tél lett. Az erdőt beborítot­ta a hó, s fújt a hideg északi szél. Az asz- szony egy kosarat nyomott Marica kezé­be, s így szólt:- Kimész az erdőbe, s a kosarat tele­szeded friss eperrel. Hadd legyen cseme­génk karácsonyra! Marica hiába könyörgött, hogy ne küldje ki őt a hóba, fagyba, a mostohája kérlelhetetlen volt. Marica elindult hát az erdőbe. Igencsak meglepődött, ami­kor az erdőben tizenkét vidám legénnyel találkozott. Tűz körül ültek, és beszélget­tek. Ok voltak a tizenkét hónap. Amikor Marica elmondta nekik, mi járatban van, az egyik legény így szólt:- Ott, a domb mögött van egy szaka­dék. Ott annyi epret találsz, hogy haza sem bírod cipelni. Úgy is lett. A mostohaanyja dúlt-fúlt mérgében, amikor meglátta, hogy Mari­ca nem fagyott meg, s egy kosámyi gyö­nyörű eperrel tért haza. Marica elmon­dott mindent a tizenkét legényről, bár azt nem tudta, hogy az év tizenkét hónapja volt az a tizenkét legény. Az asszony elküldte az édeslányát is az erdőbe, hátha neki is sikerül olyan szép epret szednie. Amikor a lány találkozott a legényekkel, a tizenkét hónappal, azok megkérdezték tőle:- Kedvelsz-e bennünket?- Miért? Kik vagytok? - kérdezte döly- fösen a lány.- Mi vagyunk a tizenkét hónap - felel­ték a legények.- Nem kedvelem az egyik hónapot sem - felelte a lány. Lett erre olyan szélvihar és hófúvás, hogy a lány nem gondolt többé az eperre. Félholtra fagyva, zokogva érkezett haza. Teltek a hónapok, s a szép és jó mosto­halány híre eljutott a királyi udvarba is. A királyfi kíséretével útnak indult, hogy meggyőződjék róla, valóban olyan szép és jó-e az a lány, mint ahogyan beszélik. Követei előrementek, hogy közöljék a gonosz mostohá­val: háztűznézőbe jön a királyfi. A go­nosz asszony Móri­cát bezárta egy sö­tét kamrába, a sa­ját lányát pedig fel­öltöztette a leg­szebb ruhájába, gyöngyökkel, ra­gyogó karkötőkkel felékesítette, s a legszebb szobájá­ban fogadta az időközben megér­kező királyfit. Ami­kor a királyfi meg­látta a lányt, csaló­dottan kérdezte:- Ő lenne az a szép és jó lány, aki­nek a híre eljutott hozzánk, a királyi udvarba is?- Bizony ő! - sie­tett a válasszal az asszony. — Ugye, gyönyörű lány, fel­séges királyfi? A királyfi nem válaszolt, hiszen a lány nemcsak go­nosz, hanem csú­nya is volt. Ekkor elkukoré­kolta magát a kakas az udvaron:- Kikeriki, kikeriki, szép Marica idekí! Meghallotta ezt a királyfi, kirohant, ki­szabadította a zokogó Maricát. Nem tu­dott betelni a lány szépségével és kedves­ségével. Nyomban magával vitte a királyi palotába, s csaptak akkora lakodalmat - hét nap és hét éjjel tartott -, hogy a híre eljutott a pórul járt gonosz mostohához és a lányához is, akik majd megpukkad­tak a méregtől. Marica és a királyfi pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak. Sági Tóth Tibor fordítása B ambut nem azért nevezték így, mert bamba volt. Erről szó sincs. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt. Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal. A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagy­is angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu na­gyon jó barátságba keveredett vele. Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálmafa tetejére, le­vetette nadrágocskáját, s azzal in­tegetett. Az angyali­nak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu nagyap­ja után Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte a fejét, s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá. Odadugta fejét a pálma lombjai közé, s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe.- Jól van, Bambu - mondta ne­ki Bimbi. - Csússzál le a nyaka­mon a hátamra, elviszlek. S így is lett. Jó messzire bevág­tattak a pusztába, mint a szél (Bambu nagyokat kurjantott Bim­bi hátán), s ott Bimbi így szólt a zebrához:- Hallod-e zebra koma, Bambu a barátom, hadd lovagoljon egy kicsit a hátadon, koma.- Mit?! - kiáltott fel a zebra, és nagyot nyiherészett. - Hogy ebad­ta emberfia az én hátamon lova­goljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból, és finom gulyást főznek a húsomból? És megint nyiherészett és elvág­tatott. Na jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát. Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt bácsi már sokkal ba­rátságosabb volt. Ormányával meg­vakarta a füle tövét, és így szólt:- Most nem érek rá. Ma van az unokám századik születésnapja, vi­szek neki egy szép kis cuclit meg egy csörgőt az erdőből, meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örül­jön neki. Majd gyertek el máskor. No jó, de Bambu legalább meg­ismerte az elefántot. És így a töb­bi állatot is. Az óriáskígyó példá­ul így szólt:- Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert a rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a télikabáto­mat, és fáj az oldalam, majd máskor. No jó, de Bambu legalább meg­ismerte az óriáskígyót. Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiá­ba. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz is, az min­dig a fejét rázta, és így válaszolt: tóttá egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még az, ami ezután történt. Az oroszlán odajött egész közel, s Bimbi még mindig nem ijedt meg tőle. Az oroszlán aztán még le is térdelt Bimbi előtt, s Bimbi meg is cirógatta patájával a pofáját. Szó ami szó, még le is csúsztatta Bambut a nyakán az oroszlán hátá­ra, s Bambunak még a bele is majd kiesett rémületében, hát még ami­kor az oroszlán elkezdett ugrálni ve­le. De aztán mégse lett, gyerekek, semmi baj. Mert ahogy így lovagol az oroszlánon (még a lelkét is majd ki­rázta neki) hátrafor­dul nyöszörögve.- Bimbi - akarta volna mondani, s íme, mit lát?- Torokfájásom van, nem lehet.- Pedig mekkora tor­kod van neked - felelte Bambu szomorúan.- De tudod mit? Meg­látogatjuk - azt mondja Bimbi. - Hogy el ne fe­lejtsem a dolgot, csomó­ra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szó­rakozott vagyok én. És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát. De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott neki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt), Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá, és így szólt:- Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyog­hatsz. Ha meg átkarolod a nyaka­mat, akkor ha le is esel, vissza­huppantalak a hátamra. Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani:- Miah, buá, buh, buh, buh! - ezt ordította. S Bambu tényleg le­pottyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta vol­na. - Buá, buá, puh, puh! - ordí­F. Győrffy Anna rajra Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember.- Te megcsaltál - mondta Bam­bu a zsiráfnak szomorúan.- Hát te mit gondolsz? - feleli Bimbi. - Az igazi oroszlántól én is félek ám! S persze most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az orszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, név szerint Efrájim Goldnagel, a san­da bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal ke­rült a sivatagba. Gondolkodom, tehát... Testes szavak A pontok helyébe írj testrészek neveit úgy, hogy a mega­dott betűkkel, szó­töredékekkel össze­olvasva azokat, ér­telmes szavakat kapj. A pontok szá­mát ne vedd figye­lembe! i ............... .. tan 2. k........... ....ol 3. ke........ .....n 4............... .. .lél 5. be........ .....ő 6. r......... ....sz 7. k........... .. ..ló 8. mu....... 9 ............... .. .ke 10. nya.... ....ol 11............. él yes 12. nya.... ......ó 13............. .. ..US 14............. .. ény 15............. .. zon (Legalább tíz megfejté­sét kérjük!) Készítette: Kovács S. Nem nehéz a feladat, hiszen csak ki kell vágnod a lufi mellett lévő kék ábrákat, és összeraknod egy egésszé. Nos, milyen alakzatot tudsz ki­rakni? Készítette: M. Motyéík MEGFEJTÉS A március 19-ei számunkban közölt feladat megfejtése: a bal oldali táblán látható fekete ló és a jobb oldali táblán látható ka­lap a másik táblán nem szerepel. Nyertesek: Molnár Peti, Szimő, Kalapos Viktória és Gábor, Nagykapos; Bartos Ilonka, Érsekújvár; Kuruc Marian, Galánta; ifj. Lovász Zoltán, Jóka. Szerkeszti: Tallósi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom