Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-02 / 14. szám
T ulajdonképpen Árpi bácsival kellene kezdenem. Árpi bácsi hatvanöt éves, iparos; ama kevés önálló gondolkodású polgárok egyike, akiket az elmúlt negyven év jórészt kiirtott tájainkról. Mindig is magánvállalkozó szeretett volna lenni; a háború után bele is fogott, az ötvenes évek második felétől azonban annyira lehetetlenné tették működését, hogy egy állami vállalathoz kellett elszegődnie. Ott szakmunkásként dolgozott, de délutánonként, hétvégeken tovább vitte apró magánvállalkozásait is. A higanytípusú emberek közül való, aki egy pillanatig nem tud meglenni tétlenül egy helyen, mindig csinálnia kell valamit. Magyarságát a Csemadokban élte meg nagyon intenzíven, s ha egy kis fölös pénze volt, azzal a helyi magyar alapiskolát támogatta. Árpi bácsi egyike azoknak a tisztességes embereknek, akik állandóan a szlovákiai magyarság jövőjével foglalkoznak, s megoldási lehetőségeket keresnek. Szép elképzeléseket szőtt az iparosok szövetségéről, a kisvállalkozások támogatásáról, a falu gazdasági aktivitásainak növeléséről, az ingázás megszüntetéséről; tippekkel jött, hol, milyen módon kellene új magyar iskolákat nyitni, vagy visszahozni a községekbe a már megszűnteket. Tapasztalat alapján mondom, hogy Árpi bácsi bizony többet gondolkodott közösségünk jövőjéről, mint sok olyan országos szintű vezető, akiknek ez volna a feladata. * Megtalálható közöttünk sajnos az ellenpólus is. Korunk egyik jellemzője a kiábrándultság; ha körülnézünk, látjuk, mennyi társadalmunkban a hitét vesztett, elbizonytalanodott ember. Ezen sem csodálkozhatunk. Azok a vad fordulatok, amelyeket az elmúlt öt év kelet-európai „fejlődése” mutat, bizony nem a biztonságérzet növekedését segítik elő. Szinte naponta találkozunk azzal a tehertétellel, hogy embereink különböző okoknál fogva nem akarnak közszereplést vállalni. Tény, hogy az ezzel kapcsolatos érvek a legtöbbször valósak: a kormányváltás utáni tisztogatások elriasztják az embereket a közigazgatásban való részvételtől, sokan, félve a valószínűsíthető nyomástól, amely rájuk nehezedhet majd, nem merik megmutatni magukat. És nem utolsósorban ott vannak a megélhetési gondok, amelyek sokakat arra szorítanak, tizenötször is gondolják meg, mikor, mibe foghatnak. Ám minden nehézséget tudomásul véve, minden kétely igazságtartalmát a mérlegre téve, mégis azt kell mondanunk: az Árpi bácsiknak van igazuk. Vállalás, személyes vállalás nélkül nem megy. Nem is ment soha a történelem folyamán. * Történészek gyakran véget nem érő vitákat folytatnak a személyiségek szerepéről a történelmi folyamatok alakulásában. Tény, hogy a társadalmi közeg adta lehetőségek és a személyiség kvalitásai adott esetben feltételezik, kiegészítik egymást; hogy ez mennyire szerencsés találkozást is eredményezhet, álljon erre itt egy példa, a francia Robert Schu- man példája. Tevékenységének elemzése egyszersmind arra is jó példát szolgáltat, hogyan egyeztethető össze egy politikus lelkében a hazafiság és az európaiság. Persze, példája arra is felhívja a figyelmet, hiába a lelki nagyság, a fölülemelkedni akarás csupán az egyik oldalon, ha nem talál azonos kaliberű lelkekben visszhangra a másik parton. Márpedig kellett egy Konrad Adenauer is ahhoz, hogy a nagy mű megvalósuljon; s csak jót tett az ügynek, hogy támogatta elgondolásukat az olasz kereszténydemokrata de Gasperi is, aki szintén hasonló hullámhosszon álmodott. Álmuk, az európai integráció, ma minden európai polgár gondolkodását átható valóság; hajlamosak vagyunk arra, hogy magától értetődő folyamatnak tartsuk azt, amit ők beindítottak, s nem is tudatosítjuk, milyen mélypontról, milyen keservesen kellett elindulniuk. * Ma már szinte közhelyként hat, ha azt halljuk, a militáns német-francia szembenállás milyen tragikusan határozta meg Európa sorsát a XIX. század második és a XX. század első felében. A re- vánsok véget nem érő sorozata permanens feszültségben tartotta a két államot, amelyek között a kontinentális hatalomért és a világpolitikába való nagyobb beleszólás lehetőségéért folyt a küzdelem. A harmincas évek végén ez a szembenállás a második világtragédiává szélesült, s ez 1945-ben Németország majdnem teljes megsemmisüléséhez vezetett. meglátásként is értelmezhető, mivel az is világos, hogy a politika és a történelem nem ilyen meggondolások alapján működik; a politika ritkán méri a belső tartalmat, s így forduhat elő, hogy számos helyzetből épp az ügyes csaló kerül ki győztesként. * Térjünk azonban vissza a pozitív példákhoz, Robert Schuman esetéhez. A asszony személyiségére? Hogy a francia demokrácia fejlődésére már rányomja bélyegét de Gaulle üzenete? A németek is máig tisztelik Adenauert, a franciák Schumant, az olaszok de Casperit. Miért? Itt valahol talán tetten érhető a politikusok és szélesebben véve az értelmiségiek felelőssége és lehetőségei, illetve a demokrácia értelmezése közötti eltérések is. Tisztességes emberek Minden értelmesen gondolkodó ember előtt két lehetséges út kínálkozott akkor: folytatni az eddigi gyakorlatot és kockáztatni, hogy Európa továbbra is a feszült idegesség és a jövendő tragédiák állapotában éli majd tovább életét, vagy pedig azt mondani, elég, és valami gyökeresen újat kezdeni. A második lehetőség valósult meg, s ehhez alapvetően két feltétel szükségeltetett. Az első: az a fajta politikai-szelle- mi-gazdasági behatás, amely a győztes angolszász hatalmak - elsősorban az Egyesült Államok - részéről érte Európát. A második: megkeresni az európai meghatározó társadalmakban azokat a hiteles személyiségeket, akiknek saját elgondolásuk is volt a fejlődés menetéről, s akik képesek voltak mindezt saját társadalmaikkal elfogadtatni. * M egint csak ott vagyunk: a személyiségek szerepénél. S ha most egy rövid kitérőt téve elmerengünk e tényező jelentősége felett századunk történelmi sorsfordulóin, gyakran nagyon lehangoló képet kapunk. Először is azt kell megállapítanunk, hogy a demokráciák a diktatúrákkal való összehasonlítás során e téren nem mindig állították ki magukról a legjobb bizonyítványt. A legkiemelkedőbb példa erre a jaltai konferencia, ahol az ereje teljében levő, s pontos stratégiai tervekkel rendelkező Sztálin partnere a halálos beteg, saját lábán megállni nem tudó Roosevelt volt, akinek a betegség és a gyógyszerek már a józan ítélőképességét is kikezdték. Ugyanez mondható el kicsiben Eduard Benes 1948. évi ténykedéséről; s most nem arról van szó, hogy volt-e esélye Sztálinnal vagy annak kinyújtott kezével, Gottwalddal szemben, hanem arról, hogy abban a helyzetben mégsem lett volna szabad olyan ügyetlenül viselkednie. Visszatérve az Amerikai Egyesült Államokhoz, ez a kétségkívül erősen demokratikus ország századunk további nagy történelmi találkozóin sem állított ki magáról fényes bizonyítványt; csak utalni szeretnék itt a híres reykjavíki Re- agan-Gorbacsov találkozót övező félelmekre, amelyek Reagan korára és rugalmatlanságára vonatkoztak - bár igaz, ebből ott még nem lett baj. Sokkal tragi- kusabban végződött egy korábbi amerikai belépő, Woodrow Wilson belépője az első világháború végén, amely a szerencsétlen versailles-i békerendszerhez vezetett, s amely oly szenvedésekbe vetette Európát. Köztudott, hogy Wilson ekkor már halálos beteg volt, s hivatalát helyette jórészt titkára és felesége látta el; csökönyössége és hozzá nem értése azonban teljesen kiszolgáltatta őt Cle- menceau intrikáinak, s a „hiénával” szemben végül is semmi esélye sem maradt. Elannyira, hogy 1920. március 19- én a saját szenátusa sem ratifikálta a ver- sailles-i békerendszer egyetlen szerződését sem, s az USA ezt követően különbékét kötött. Nyilvánvaló, hogy a fenti történések gondolatmenetük szempontjából az ellenpéldák szerepét töltik be, s arra figyelmeztetnek, nem szabad odáig hagyni süllyedni a dolgokat, hogy a fontos posztot betöltő közéleti személyiségek történelmi kulcshelyzetekben bizonyítsák be alkalmasságukat. Ez persze naiv negyvenes évek végén ki merte mondani, hogy Európa jövője a francia-német kérdés rendezésétől, s ezen belül a kölcsönös bizalom megerősítésétől függ. Mivel pedig a bizalmatlanság egyik hangsúlyos forrása az ágyúk és a tankok kölcsönös száma, s mivel azt is tudja mindenki, hogy szén és acél nélkül e két stratégiai játékszert nemigen lehet gyártani, azt javasolta, eme termékek előállítását szabályozzák-ellenőrizzék közösen. Így aztán az ő kezdeményezésére jött létre az Európai Szén- és Acélközösség. CSÁKY PÁL S most megint álljunk meg egy pillanatra. Azt hiszem, az is teljesen nyilvánvaló, hogy a fennálló politikai rendszerek konkrét arculatát - a demokráciáét is! - nagyban befolyásolják azon személyiségek belső tulajdonságai, akik meghatározó vezetői az államnak, a társadalomnak. A kelet-európai demokráciákban gyakran megfeledkeznek arról, hogy a személyiségnek teljes lényével fel kell vállalnia egy utat, s azt teljes mélységében meg kell próbálnia áthatni. A színtelen-szagtalan politikai vezetők éppen a diktatúrákra voltak jellemzőek, ahol csak egy nézet, egy szín jelenhetett meg - persze az is visszatükrözte a diktátor belső énjét. Ám kétségbe vonja-e valaki, hogy a brit demokrácia meghatározó erővel hatott mondjuk Churchill, vagy a közelmúltban Margaret Thatcher Szlovákiában is, Kelet-Európa más államaiban is gyakorta halljuk az érvelést: az emberek így választottak, az emberek a lefelé való nivellálódást akarják, az emberek a visszafelé vezető utakat részesítenék előnyben. Tény, hogy minden társadalom előtt több út van, s az is tény, hogy a társadalmak nagy része nem biztos, hogy különbséget tud tenni az utak és a következmények között. Ez a szerep mindenütt a világon az értelmiségre és a vezetőkre-politikusokra hárul. A demokrácia lényege ugyanis nem az, hogy egy bizonyos napon mindenki bedobhatja a maga céduláját az urnába; ez csupán a technika része. A demokrácia lényege az, hogy az állampolgár valóban olyan helyzetbe kerül, hogy választhat a felkínált alternatívák közül, s maga olyan értelmi szinten van, olyan információkkal rendelkezik, hogy képes is ezt a lépést felelősen megtenni. Nagyon nehéz kérdés ez, összetett és kényes ügy. Mégis azt mondom: az értelmiségnek és a politikusoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy a társadalom egészét ők emeljék felfelé, és el kell kerülniük annak veszélyét, hogy az alsó rétegek lefelé húzó akarata érvényesüljön. Ha egy társadalom nem tudja kivetni magából a tisztességtelen játékosokat, az nagy megrázkódtatásokhoz vezethet. Ennek a kérdésnek a bogozgatása végigkíséri a demokrácia útját. Szolzsenyi- cin pár évvel ezelőtt írt egy nagyon érdekes kis könyvet, amelynek ez a címe: Hogyan mentsük meg Oroszországot? A könyv fő mondanivalója, hogy az orosz nép éretlen a demokráciára, nincs abban a helyzetben, hogy választani tudjon, így Oroszország számára ő a felvilágosult abszolutizmus alkalmazását látja a legmegfelelőbbnek. Ennek lényege, hogy egy okos, művelt, jóakaratú új cár majd felülről, központosított államhatalom segítségével vezeti el Oroszországot a Kánaánba. Tetszetős elmélet, kétségkívül, s lássuk be, a felvilágosult abszolutizmus bizonyos körülmények között valóban hatékony és célravezető államforma lehet. Egy nagy kérdés van azonban vele kapcsolatban, amely a fenti érvelést semmissé teszi: hol a garancia arra, hogy felvilágosult marad? Hol a garancia arra, hogy az abszolút hatalommal rendelkező uralkodó valóban művelt és jóakaratú marad? A történelem másra tanít; s itt jön be a képbe újból Churchill nagy mondásának igaza, amely szerint a demokrácia rossz rendszer, sokszor nem eléggé hatékony - de ettől a rendszertől jobbat még nem találtak ki. A demokrácia jövőjéért való aggodalom jelen van napjaink Európai Uniójában is. Több alkalommal tapasztaltam személyesen is, hogyan izgulják végig az egyes választásokat, hogyan drukkoltak az egyes népszavazások kedvező eredményéért. Az EDU legutóbbi bécsi ülésén szinte megható volt, ahogy a norvég konzervatívok képviselője mentegetőzött az EU-hoz való csatlakozásról szóló népszavazás elutasító volta miatt. Azt is felemelő volt látni, ahogy a kollégák vigasztalták őt. Ott, akkor ugyanis a politikusok felelőssége nyilvánult meg a társadalomért, a helyesebb útért. S hadd idézzek most röviden egy részt a felelős demokrata népfelemelő „összeesküvő” tevékenységéről éppen Robert Schuman Európáért című könyvéből: „Miután rátaláltunk a vezérlő gondolatra és kellőképp mérlegeltük azt, következett a gyakorlatba való átültetése. Ez rekordidő alatt valósult meg: egy évnél rövidebb idő alatt lezajlott a szerződés kidolgozása és aláírása. Legyen szabad e helyütt kiemelnem egyetlen ember kivételes érdekeit, Jean Monet barátomét, aki maga is kivételes személyiség. Jean Monet az, aki munkatársaival egy Martignac utcai kis hotelben néhány hónap leforgása alatt, minden hírverés nélkül, a nyilvánosság, sőt magának a kormánynak a tudta nélkül felvázolta a szén- és acélközösségre vonatkozó elképzelést. Tudtuk, hogy az elképzelés, főként kezdetben kételyeket, sőt ellenérzéseket válthat ki. A sokféle előzetes konzultáció hagyományos módszerének alkalmazása esetén számtalan és véget nem érő akadékoskodással kellett szembenéznünk. A külügyminiszterre (Schuman ekkor ezt a posztot töltötte be a francia kormányban - a szerző megj.) tartozott, hogy pártolja és biztosítékokat nyújtson a munkálatokhoz, hogy vállalja a kezdeményezés összes politikai kockázatát... így történt, hogy 1950. május 3. és 9. között a javaslat két ülésen került a minisztertanács elé, amely az égvilágon semmit sem sejtett abból, hogy mi készül. Öt nap alatt a francia kormány megismerte és elfogadta a tervet. Mielőtt ezt a bombát felrobbantottuk, tudnunk kellett, hogy az milyen fogadtatásra számíthat legfontosabb partnereink részéről. A számunkra legfontosabb partner a szövetségi (német) kormány volt, így már május 9-e előtt megbizonyosodtunk a szövetségi kancellár elvi egyetértéséről. Éneikül az egyetértés nélkül semmi sem lett volna lehetséges. A brit, az olasz, az amerikai kormány és a Benelux államok kormányainak beavatására 24 órával a hivatalos bejelentést megelőzően került sor. Általános volt a meglepetés. Senki "§ sem várt egy ilyenfajta kezdeményezést sem Franciaországban, sem Franciaor- szágon kívül, és főképp nem Franciaor,g szág részéről. ” —me, így indult a nagy mű. Bizonyítva, hogy tisztességes emberekre mindenkor, minden szinten szükség van. I VALÓSÁG 1995. április 2. l/BSáffiap
