Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-26 / 13. szám
1885 -1936 „Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl s a lehetetlent kísérli meg. ” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Hajnali részegség Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombéli mézek s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csendből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: „ébredj a valóra.” A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, akit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyűlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn búcsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fej ékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyücske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál, minden este bál van és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes kőrútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tűnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben halottjaim is itt-ott, egyre többen már ötven év tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. 1933 E A. Poe hollójaként küszöbömre . szállt a macska. Az is lehet, jött, bár váratlan idecseppenéséhez a felszárnyazott állapot valahogy oda- illőbbnek látszott. Ült, meg se moccant. Vártam, hogy a refrént mondja vagy dorombolja. Egy idő' után ezt is hallani véltem. Nem a szájából, rámszegezett tekintetéből. Az irodalmi szövegtől eltérően a mindigmár-t ismételgette. Riasztóan hatott. Néhány évig a boldogtalanság rendetlenségében éltem, ahol a szerelem uralkodott. Amióta a boldogság rendjébe, a régi viszonyok közé zuhantam vissza, és ismét hiányzik a „csak egy a fontos” villámhárítója, amely távoltartotta tőlem az élet külső összevissza színességét. Irigységet, haragot, az igazságtalanságok feletti felháborodást, újra elhatalmasodott a békés unalmat űző elbizonytalanodásom. Megnőtt a mindennapok piciny fertelmességének fontossága. így lesz ez ezentúl? faggattam a macskát. Mindigmár, tüzelt a zöld szemekből elháríthatatlanul. Itt maradsz nálam? próbálkoztam tovább, mert semmit sem tudtam múltjáról, így legalább jövőnk irányába szerettem volna tiszta sort teremteni. Mindigmár, zendült az ajtó elől, macskanyávogásra nem emlékeztető égi hangon. S éppoly fenyegetően, mint másik változatában, talán még fenyegetőbben is. A mindig gyakran több elviselhetetlenséget hordoz magában, mint a sohasem. Ez a felismerés egyre erősebben, egyre visszakérődzőbben hatalmasodott el bennem. A macskáról később egy-két adat mégis kiderült. Nem egészen kóbor macska, laza kötődéssel szomszédomhoz is tartozik, aki eredeti kóbor macskaként tizenöt évvel ezelőtt örökölte. Ilyenformán vén macska, gonosz is a szomszéd szerint, elűzi maga mellől a többieket, még a vak pulira is rávicsorog. Nálam viszont prófétai jámborsággal viselkedik. Körbe- kuntorog, lábszáramhoz simítja farkát, hagyja, hogy végigcirógassam tigrismintájú, itt-ott megtépázott szőrét. Matuzsálemi korára, ha jobban értenék az állatokhoz, persze magam is rájöhettem volna. Hiányoznak az első fogai, kiejti szájából a falatot, ha éppen azon iparkodik, hogy egyik pofafeléből a másik oldalon még meglevő fogához irányítsa. A mozdulatai túlságosan megfontoltak, csak ritkán utánozza azt a bizonyos tigris- díszlépést, nyúlva és szökellve, fárasztja már a fölösleges ide-oda fut- kosás. Az evésen kívül elsősorban a mindigmár sugallatával van elfoglalva. Különös párbeszéd formálódik közöttünk. Csúnya vagy. Mindigmár. Szép vagy. Mindigmár. Az élet ilyen. Mindigmár. De azért szolgálni kell saját képességeink szerint. Most nem válaszol. Alighanem süket ez a macska. Vén, szép, csúnya, süket, kicsit falánk is. Mindigmár, nyávog rám az ajtó. Olykor ez a mondóka furcsa litániává változik, a macska hangtalan ministrálásával úgy, hogy ki nem mondottan bennem gomolyog a válasz. Tulajdonképpen jó, hogy valamennyi életnek vége lesz egyszer, különben túl sok megemészthetetlen gyászt, be nem teljesült reményt kellene cipelnünk magunkkal. Indigár. Migár. De ez nem is szó, csak betű, köd, a végiggondoltak takarója. Mit tehettem volna annak előtte, hogy a jelennek ne ez a monoton malma őröljön? Egyáltalán kicibálható-e valamilyen furfangos módon a párkák mancsából a saját fonalunk, vagy az ő bohó játékszereként markukban kapá- lódzunk mindigmár? Lázasan készülő erőlködésünk fölösleges és nevetséges. Talán mások is így vannak ezzel, jók, rosszak, barátok, ellenségek, azok, akikről legkevésbé sem lehetne feltételezni hasonló érzékenységet. Ha másoknak is így fáj a sorsa, ilyen vigasztalanul, kurtán örülnek, csak megjátsszák a harsány boldogságot, akkor az összehasonlíthatatlanság békébe olvad. A múlandóság megbocsátásába és feledékenységébe. T itokzatos rendületlenséggel figyel a macska, s bár sok pletyka tapadt a bőréhez, misztikussága az új ismeretek birtokában sem pereg le róla. Sorstárssá vált. A mindigmárt visszhangozza a ház. Remélem, ez a hangulat a mindigmár bölcsességével együtt halálomig megőrizhető. A megváltoztathatatlanságra döbbenés elkergeti az összes sohasemet, annak elképzelhető tarkaságát is, szőröstül- bőröstül. Amíg a macska itt marad, a percenként elmúlóval szemben az örökkévalóság védettségét érzem. /4 mae&éa, IRODALOM 1995. március 26. ilBSÚrnap
