Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-19 / 12. szám
JÖJJÖN VAGY NE JÖJJÖN A KÜLFÖLDI TŐKE ? I A pénznek nincs szaga Ugyancsak derűlátóak voltak a januárban közzétett kormányprogram alkotói; az ország gazdaságával foglalkozó rész azt sugallja, elég volt a visszaesésből, a megszorító intézkedésekből, itt az ideje a felemelkedésnek. Ezzel a nézettel bizonyára sokan egyetértenek. Azonban nemcsak a háborúhoz kell három dolog, úgymint pénz, pénz és pénz, hanem a gazdasági fellendüléshez is. A belső tartalékok nem számottevőek, ráadásul az idén hatalmassá duzzadt az adósságtörlesztés terhe, nem kevesebb, mint 35 milliárd koronát von el az állami költségvetéstől. Ilyen esetben mi sem kézenfekvőbb, mint a külföldi tőke becsalogatása. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen térségünk gyakorlatilag valamennyi állama és a fejlődő világ meghatározó része működő tőke után „kalapozik”. Vajon Szlovákia mivel tudná magára vonni a befektetők figyelmét? Szögezzük le már az elején: a nemzetközi folyamatok nem kedveznek nekünk. Például 1993-ban Közép- és Kelet-Európába mindössze 5 milliárd dollárnyi tőke áramlott, ami összevetve az abban az évben szerte a világon beruházott 193 milliárdnyi külföldi tőkével, bizony elenyésző. Jelenleg a legfontosabb befektetési terület a Távol-Kelet, azon belül is Kína, Malajzia, Indonézia és Thaiföld. A volt KGST- országok gerjesztette kezdeti lelkesedés a nemzetközi pénzpiacokon és a lehetséges beruházók körében régen lelohadt, ma már az a mérvadó, mit nyújt a fogadó ország és milyen nyereséggel lehet ott működni. A csábítás fortélyai Azt minden gazdasági szakember tudja, hogy milyen tényezők befolyásolják a legjobban a külföldi befektetőt döntésében. Ide tartozik az adott ország általános gazdasági helyzete, a belpolitikai légkör és stabilitás, az államapparátus működése, a gazdasági szabályzók áttekinthetősége, az adók és támogatások rendszere, az ingatlanok hozzáférhetősége és ára, a munkaerő képzettsége és a munkabérek nagysága, a kiépített infrastruktúra állaga, valamint a helyi piac nagysága és felvevőképessége. Mi sem egyszerűbb tehát, mint ezeknek a feltételeknek a lehető leggyorsabban megfelelni, ezen belül is az első hullámban azokat a lépéseket megtenni, amelyek viszonylag rövid idő alatt és kis pénzráfordítással megteremthetők: a stabil belpolitikai helyzet, a világos jogszabályok és az államapparátus olajozott működése tartozik e körbe. Ezt még a belpolitikai viharok, a meggondolatlan kijelentések sorozatgyártója, vagyis Vladimír Meciar kormányfő is tudja. Elég visszalapoznunk a régebbi évfolyamú újságokban, és mire bukkanunk? „A nyelvtörvény belekerül néhány milliárd márkánkba. Senki sem helyez el tőkét egy politikailag instabil országban" - nyilatkozta még első miniszterelnöksége idején. Az általános ismérvek mellett Szlovákia rendelkezik néhány olyan tulajdonsággal is, amelyeket jól ki lehetne aknázni a tőkecsábítás során. Ide tartozik az ország kedvező földrajzi fekvése, az olcsó munkaerő (a honi fizetések átlagosan 40 százalékkal alacsonyabbak, mint Magyarországon, 25 százalékkal kisebbek, mint Lengyelországban és még a cseh bérszinttől is elmaradtunk több mint 10 százalékkal; s akkor még nem is hasonlítottuk magunkat a szegényebb nyugat-európai államok szintjéhez!), az idegenforgalmi adottságok, melyek kiaknázási szintje jelenleg korántsem elégséges. Bár az ipar többé-kevésbé elmaradott, néhány ágazat viszonylag kis ráfordítással ütőképessé tehető, ráadásul hatalmas a szabad kapacitás, hiszen korábban a 15 millió lakosú Csehszlovákia jelentette a belföldi piacot a jelenlegi 5,3 milliós Szlovákiával szemben. Egyelőre még szociális béke honol, nem törtek ki vadsztrájkok, és a munkaerő is magasan kvalifikált. Riasztó belpolitikai helyzet Most lássuk az árnyoldalakat! Szlovákia piaca kicsi, felvevőképessége alacsony. A sűrű kormánycserék miatt egyetlen kabinet sem dolgozott ki és nem valósított meg hosszabb távú szerkezetátalakítási koncepciót. Nemegyszer gyökeresen különböző elképzeléseket próbálnak megvalósítani. Ennek riasztó példája a vagyonjegyes privatizáció második hulláma beindítása körüli hercehurca. Szlovákiának térségünkben keményen meg kell küzdenie a csehekkel, lengyelekkel, magyarokkal, sőt újabban a szlovénekkel, amelyek rajtpozíciója egyértelműen jobb. Szlovákia még mindig ismeretlen játékos, ráadásul csak harmadik éve szerepel önálló szubjektumként a világgazdaság szereplői között. Elmaradott az infrastrukturális hálózata, különösen az autópályák hiánya és a telefonvonalak szűk áteresztőképessége érződik. A további felsorolás helyett már csak két dolgot említünk: a vállalatok eladósodottsága és óriási arányú körbetartozása mázsás teherként nehezedik a gazdaságra, valamint a vállalatok nem éppen környezetbarát volta is taszító hatású. Persze, nincsen olyan probléma, amit ne lehetne orvosolni, azonban bárminemű szerkezetátalakítási programhoz vagy külföldi beruházók idevonzásához egy feltétel megteremtése elengedhetetlenül szükséges: ez a stabil belpolitikai helyzet garantálása. Éppen ezt a szükséges minimumot nem tudjuk megteremteni. Tomás Singer, Mi- chal Kováé államfő külgazdasági kapcsolatokért felelős tanácsadója is ennek hiányában látja a külföldi tőke érdektelenségét az ország iránt: „A külföldi beruházások stagnálásának okai közül elsőként a belpolitikai instabilitást kell megemlíteni. A külföldi bankok 1993-as elemzésében Szlovákiát, ami a kockázatot illeti, Albánia mögé sorolták. Mindezt egyetlen okból kifolyólag tették - Albánia energikusan állt rá a gazdasági szerkezetváltás, a privatizáció útjára, és ebben az országban nincs politikai kockázat, csupán szociális és gazdasági. Szlovákiában sajnos politikai rizikó is van. További negatív tényező a külföldi befektetők irányában megnyilvánuló bürokratikus eljárás. A szocializmus örökségének tudható be az a tény, hogy számos vállalatvezető eleve bizalmatlan a külföldi tőkével szemben. ” Dél-Szlovákia lemaradt Ennek ellenére, ha cseppekben is, de jön a külföldi tőke. Szlovákiában 1994 december végéig 16,542 milliárd koronát (hozzávetőlegesen 550 millió dollár) ruháztak be. Ez első pillanatban nagy számnak tűnik, viszont ha azt vesszük figyelembe, hogy a számunkra mindig összehasonlítási alapot Szalay Zoltán karikatúrája jelentő Csehországba csak 1994-ben közel 3 milliárd dollár külföldi tőke áramlott, akkor máris kedvezőtlen képet kapunk. Mértéktartó becslések szerint a jelenlegi gazdasági szint megőrzéséhez évente 50 milliárd koronát kellene a beruházásokra fordítani, három-négy fontosabb húzóágazat fellendítése esetén 70-80 milliárdra ugrik fel az összeg, míg a gazdaság teljes restrukturali- zálása évi 100 milliárd koronás beruházást igényelne. A gazdasági minisztérium még 1994 elején úgy becsülte, a szükséges tőke 25-40 százalékát külföldről kell idecsábítani. Magyarán ez azt jelenti, hogy az öt év alatt befolyt 16,5 milliárd korona az igények töredékére elegendő, hiszen évente kellene legalább ennyi. Ráadásul a Szlovákiában dolgozó külföldi tőke szerkezete nagyon kedvezőtlen képet mutat, hiszen a befektetések 80 százaléka esetében 100 ezer korona alatti összegről van szó, ami elhanyagolható nagyság. Csupán néhány igazi nagyberuházás valósult meg, mint a pozsonyi K- Mart áruház (a volt Prior) megvétele, a szintén fővárosi Volkswagen üzem, a Hen- kel-Palma, a Samsung-Calex, a Hoechst- Biotika, valamint néhány nyugati bankfiók megnyitása sorolható e kategóriába. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a legnagyobb befektetőnek számító németek és osztrákok után az Egyesült Államokat lehagyva máris Csehország következik (Magyarország a befektetett tőke nagysága alapján 1994 végén a 14. helyen állt). Nem túl szerencsés a külföldi tőke által megcélzott területek megoszlása; a külföldi beruházásoknak több mint a fele a feldolgozóiparba áramlott, míg a fellendüléshez oly fontos építőiparba alig 2 százalék, és a távközlésbe 1 százaléknál is kevesebb. A magyarlakta dél-szlovákiai járásokat szinte alig érintette a tőkebeáramlás, vagyis az e- leve kis összegből csak cseppek jutottak délvidékre. A külföldi tőke több mint a fele, pontosabban 60 százaléka Pozsonyban telepedett le, és a főváros túlsúlya e téren nem hogy mérséklődne, hanem egyre inkább növekedik. Szlovákiában 38 járás van, vagyis a „felső osztályt” jelentő első 19 járás közül, ami a tőkebefektetéseket illeti, mindössze kettő magyarok lakta, mégpedig a Rozsnyói és a Nagykürtösi járás. A rozsnyóiak a svéd Mölnlyckének, a nagykürtösiek pedig a cseh LIAZ autógyárnak köszönhetik, hogy 1994 decemberében a kelet-szlovákiai járás a 8., míg a nagykürtösi a 10. helyen állt a járások rangsorában. Milyen különös, hogy éppen a cseh tőke ellen volt kifogásuk egyeseknek, amikor Novákyn nyugati szomszédaink meg akartak venni egy vegyiüzemet. Talán az sem véletlen, hogy a jelenlegi kormányfő a múltkoriban azzal riogatott, hogy Dél-Szlo- vákiában a külföldi beruházók fele magyar- országi. Még ha ez igaz is lenne, akkor sem lehetne riasztó érvként hangoztatni. Éppen ellenkezőleg; a pénznek nincsen szaga, nem a nemzetisége fontos, hanem az, hogy jól dolgozzon. A függetlenség kikiáltása idején számtalanszor elhangzott, majd a külföldi szlovákok fognak a világ minden tájáról hazaérkezve segíteni. A nagy hazaáramlásra azóta is várunk, s ha továbbra sem higgad le a belpolitikai helyzet, akkor ölbe tett kézzel tovább várakozhatunk. (sidó) A 22-es csapdája KIVETELEZETTEN (a rács mögött) Joseph Heller, A 22-es csapdája című regényében megközelítőleg így zajlik a párbeszéd a leszerelését kérő amerikai bombázó pilóta és ezredorvosa között:- Őrültnek kell lenned, ha még mindig felszállsz bevetésre, holott annyiszor már csak egy hajszálon múlott az életed!- Aki őrült, azt leszerelheted?- Ha kéri, a szabály értelmében le kell szerelnem.- És ha most azt kérem?- Szóba se jöhet! Mert ha a leszerelésed kéred, máris nem vagy őrült. Tehát ha bevetésre mész, őrült vagy és nem kell menned; de ha nem akarsz menni, akkor nem vagy őrült és menned kell... A nyolcvanas években az autópálya Pozsony-Nagy- szombat közötti szakaszán a közúti rendőrök egyike gyakran megkeserítette a gépkocsivezetők életét. Fáradhatatlanul ott leselkedett rájuk, és hol gyorshajtásért, hol a kocsi műszaki állapotáért rótt ki rájuk bírságot. A gépkocsivezetők valóságos réme volt, aki bármikor feltűnhetett, mintha a munkaideje napi huszonnégy óra lett volna... Történt azonban, hogy ez a rendőr, vesztére, megállított egy, az akkori idők státusszimbólumát jelentő Tatra személyautót, amilyennel akkortájt ugyan már a kisebb fejesek is utaztak, de mégiscsak fejesek. Amikor a gépkocsivezetőtől az okmányokat kérte, annak hátul ülő főnöke méltatlankodva fölfortyant:- Fütyülj rá, hajts tovább! A rend őre a lehúzott ablakon át ingerülten hátraszólt:- Apóka, jobb lesz, ha maga ott csendben marad! A hátsó ülésen nem ismerte föl a párt magas rangú tisztségviselőjét, s ez lett a veszte. A „félelmetes” rendőrt ettől kezdve nem látták többé odakünn posztolni. A mindig jól értesült szolgálati sofőrök úgy tudták, hogy gyorsított eljárással nyugalmazták. Úgy kell hát a figyelmetlen rendőrjének, akinek tudnia illett volna, hogy a magasabb méltóságokra a közúti szabályok sem kötelezőek teljes egészében, mert például külön igazolvány is feljogosította őket a mindenki más számára érvényes sebességhatárok túllépésére. A rendszerváltás utáni új hatalom új képviselői ugyan tücsköt-bogarat szórtak az elődeikre, de kivételezett helyzetüket bizonyítandó, a szokásaikat s előjogaikat szép csendben ők is átvették. Például a kötelező haladási sebességet ők sem tartották magukra nézve kötelezőnek. Mert ha a bukott rendszer hatalmasai kiváltságokat élvezhettek, már hogyne illetné meg őket is legalább ugyanaz, a nagyobb demokráciában?! Ó, micsoda kérdés! Pedig gimnazista koromban - úgy fél évszázaddal ezelőtt - még minden olyan egyszerűnek tűnt. A latin és a német nyelv szigorú szabályai alól is voltak kivételek, de azok senki biztonságát nem veszélyeztették. E kivételek már akkor is sok gondot okoztak, de tudomásul kellett vennünk, hogy csupán a szabályt erősítik. A szabályt erősítő kivételek szerepéről csupán az utóbbi időben kezdtem kételkedni - feltehetően mások is -, amikor röpke néhány hónap leforgása alatt több, a hatalom felső fokán álló, így kivételt élvező, ismert politikus is súlyos kimenetelű közúti balesetet szenvedett. Ketten halálos kimenetelűt, és ebben a sebesség is kimutatható szerepet játszott. Csakhogy... A fontos beosztású személy ritkán vezeti személyesen szolgálati gépkocsiját. Arra van a sofőrje. Ebből viszont túlságosan kitűnik, hogy nem a magas beosztású, a kivételezett bánásmódra jogosult személy lépi túl az előírt sebességet, tehát nem is ő okoz balesetet. Nem ám! De mit tehet a mindig siető fejes szolgálatába szegődött szerencsétlen sofőr, ha a főnöke rászól:- Nyomd csak meg a gázt, mert elkésünk! Talán felelje azt, hogy ezen a csúszósabb útszakaszon azért hajt lassabban, mert fél? Aki fél, az ugye ne menjen fontos helyre sofőrnek. Ne bizony! Mert munkajogi értelemben a főnök parancsa törvény. Vagy még annál is több, aminek megtagadása fegyelmi vétség. Ha viszont a főnökére hallgatva épp gyorshajtás következtében balesetet okoz, akkor a törvény őt, és nem a főnökét vonja felelősségre. S itt a 22- es csapdája: Ha ugyanis megszegi a szabályt, akkor őrült, mert könnyen börtönben végezheti. Ha viszont rádöbben, hogy amit tesz, az őrültség, akkor már nem őrült. Ha viszont nem őrült és főnöke utasítására nem szegi meg a közúti szabályt, akkor megszegi a munkafegyelmet és elbocsátják. A parlamenti képviselő készséges gépkocsivezetője - a balesetük következtében elhalálozott főnöke temetésekor - már a kórházi ágyon, bordatöréssel a nagyok sofőrjeinek igazságtalan sorsáról elmélkedett. Ám a 22- es csapdájának fejtetőre állított logikáját csak a rács mögött értette meg igazán, mivel a gyorshajtás következtében okozott halálos baleset miatt - kivétel ide, kivétele- zettség oda - egy évi szabadságvesztésre ítélték. Zsilka László FÓKUSZBAN 1995. március 19. l/BSámop
