Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-12 / 11. szám
N apjainkban sorra jelennek meg az újságok hasábjain vélemények a doppingról, s nem kevés közöttük az olyan, amely jelzi: „szinte mindenki szed valamit.” Ilyen értelemben nyilatkozott némrégen például az osztrák Andreas Berger és az orosz Irena Privalova. Az 1988-as esztendő jelentette a nagy áttörést a sprintszámokban. Ben Johnson igencsak megjavította a 100 méteres férfi síkfutás világcsúcsát és Florence Griffith-Joyner (az Egyesült Államokban FloJo a beceneve) többször is tetemesen átírta a klasszikus vágtaszám női világrekordját. Míg Ben Johnson - annak ellenére, hogy mindössze 0,14 másodperccel futott gyorsabban a fennálló csúcsnál - kivert kutyaként volt kénytelen távozni a sportolók nagy családjából, addig FloJo - aki 29 esztendős korában 100 méteren 0,47, 200 méteren 0,62 (!) másodperccel teljesített jobbat az addigi legjobbnál - a mai napig a női atlétika megtestesült tökéletességének a mintaképe. A szépséges Florence provokálóan extravagáns trikójával, hosszú, 10 centis körmeivel és csábos mosolyával a célegyenesben olyan kábító imidzst teremtett magának, hogy csak kevesen vették észre feltűnően fejlett izomza- tát, melyre az 1988-as olimpia esztendejében tett szert. Egy évvel előtte, amikor a 100 métert „csak” 10,96, a 200- at szintén „csak” 21,96 másodperc alatt tudta megtenni, a római világ- bajnokságon még vékony és karcsú volt, kis bajuszka nélkül az orra alatt. Aztán kezelésbe vette a „varázsló” Bob Kersee (FloJo sógora), és csodálatos edzésmódszereinek köszönhetően Florence három aranyat (100 és 200 m, 4x100 m váltó) és egy ezüstöt (4x400 m váltó) nyert Szöulban. Tudni kell a csodatrénerről, hogy első nagy sikereit az 1984-es Los Angeles-i olimpián érte el, ahol védencei nem kis meglepetésre szinte minden nyerhetőt megnyertek. A korábban csak közepes vágtázónak tartott Valerie Brisco, egy gyermek anyja, 400 méteren 52,08 másodpercről fantasztikus 48,83-ra javult és olimpiai bajnokságot nyert. Kersee „istállójának” másik tagja, Lillie Leatherwood, az aranyérmes 4x400 méteres váltó befutója egy esztendő alatt 53,2-ről 50,19-re módosította egyéni csúcsát. Bob Kersee csapatához tartozik természetesen felesége, Jackie is, továbbá a gátfutó Sandra Farmer-Patrick (most gyesen van), s a trénernek nagy érdeme van abban, hogy a 88-as és a 92-es olimpiákon olyan váratlanul lett bajnok Quine Watts és Kevin Young. Mindnyájan amerikaiak, nem pedig kanadaiak, oroszok, osztrákok... Nem is akadtak fenn a doppingszűrőn... FloJo (Szöulig két ezüstérme volt: 200 m, Los Angeles - olimpia, Róma - világbajnokság) a hét évvel ezelőtti játékok után azonnal befejezte pályafutását. A jelzett anyaság nem következett be, nem került sor a nagy hangon beharangozott „rekvalifikációra” sem; tudniillik arra, hogy átképezi magát a maratoni futásra, s ott aratja majd a babérkoszorúkat. Talán csak egy mezei futóversenyen vett részt, s a közepesnél is gyengébb idővel mélyen a vert mezőnyben végzett. Vége. Az is tény, egy sor kiváló ameri- kia női vágtázó és négyszázas sohasem tudta megközelíteni szöuli eredményeit. Csak feltételezni lehet, hogy Bob Kersee és az őt támogató szakmai csapat olyasvalamit fedezett fel, ami jócskán felülmúlt minden eddigi ismeretet. És az sem teljesen a fantázia szüleménye, hogy a varázsló Kersee az 1988-as olimpia után tudatosította, milyen beláthatatlan következményei lehetnének a szuperbomba FloJo további versenyeztetésének, ezért csöndben elfelejtette. Szinte biztosra vehető: soha senki nem javítja meg Florence Griffith-Joyner világcsúcsait. És ez talán így jó. (tv) FloJo, a tiszta legenda Nyolcvanöt éve született Gerevich Aladár Minden idők legeredményesebb vívója A kardvívó Gerevich Aladár pályafutása során 21 világversenyen diadalmaskodott. Dicsőséglistája: 7 olimpiai, 9 világbajnoki és 5 Európa-bajnoki aranyérem. Ehhez hasonló éremgyűjteménnyel nagyon kevesen rendelkeznek. Sajátos jelenségnek számított a sport világában: kortársai közül sokan már köszvénnyel küszködtek, amikor ő a római ötkarikás játékokon a dobogó legfelső fokán állt. Klasszikusa volt a vívásnak! Villámgyors cselek, káprázatos improvizáció és a rendkívülien hosszú pályafutás titka fűződik a nevéhez. Bár sokak szerint a szó szoros értelmében vívónak született. Jászberényben látta meg a napvilágot 1910 március tizenhatodikén, édesapja, idősebb Gerevich Aladár miskolci vívómester eldöntötte, hogy fiából vívót nevel. Hát így kezdődött. Első mestere természetesen a papa volt, s a fiú kitűnő tanítványnak bizonyult. Remekül kezdte a versenyszerű sportolást: azon ritka tehetségek közé tartozott, aki már az első viadalokon megismerkedett a siker örömével. Gerevich Aladár a páston nem ismerte a csalódás okozta gondokat, első (junior) versenyéről győztesen távozott, és ez így ment pályafutása befejezéséig. Európa-baj- nokság, amelyet később világbajnoksággá nyilvánítottak, fémjelzi útját. Húszéves korában a győztes magyar kardcsapat tagja, s a fiatal sportoló diadala valóságos csodának számított. Hiszen addig a vívók tinédzserként kezelték... (Ebben a sportágban általában későn érnek be a klasszisok.) Los Angelesben (1932) mutatkozott be először az olimpián, itt kezdődött Gerevich páratlan ötkarikás szereplése. Csak az érdekesség kedvéért, Garai néven indult. Ezután aranyérem aranyérmet követett: Berlinben (1936) csapatban első, egyéniben harmadik. A második világháború miatt tizenkét évet kellett várni a következő játékokig, ám a kivételes képességű vívó Londonban nemcsak a kardcsapatnak volt megingathatatlan tagja, hanem az egyéniben is a legjobbnak bizonyult, méghozzá veretlenül! Már az angol fővárosban is a tapasztalt, tiszteletre méltó veteránok sorába tartozott, hiszen akkor már tizennyolc esztendeje csillogott a páston. Pedig ekkor még nem járt ki neki a veterán jelző, erre csak tizenkét évvel később szolgált rá... Helsinki (1952), Melbourne (1956) az újabb aranyérmes állomások, és azután következett Róma, a búcsú olimpiája. Mosolya akkor kedves és talán ironikus volt. „Hát itt vagyok, fiúk, itt vagyok közietek, pedig már nem sok hiányzik a nyugdíjig.” Ám teljesítményén életkora egyáltalán nem látszott meg... Gerevich Aladár 1929-ben lett először a válogatott tagja, egy évvel később a kontinensviadalon is bizalmat kapott. Versenyzői pályafutásának nevezetes évfordulóját Rómában ünnepelte. Három évtized a páston, hat nyári olimpia Los Ange- lestől Rómáig, ilyen sorozatot rajta kívül senki sem mondhat a magáénak. Közben Helsinkiben az egyéni döntőbe három magyar került: Kovács Pál, Gerevich Aladár és Berczelly Tibor. Ez is lett a végső sorrend! Erre sem volt még példa. Az olasz fővárosban élő legendaként, klasszikusként kezelték, tisztelték, amire bőségesen rászolgált. Túl az ötödik ikszen gyors volt, szellemes és váratlan megoldásokkal lepte meg ellenfeleit. Pedig a felszabadulást követően nem volt könnyű helyzetben a sportág, mert Rákosi Mátyásék úri mulatságnak tartották a vívást (a teniszt is). Tehát közel sem kaptak olyan támogatást, mint a futballisták, ám ennek ellenére mindig hozták az eredményeket. Ez viszont már tetszett a pártvezéreknek. Például a kardcsapat 1908-tól a tokiói olimpiáig zsinórban nyerte az aranyérmet. Az ötvenes években egyéniben is mindig magyar versenyző végzett az első helyen. Miután abbahagyta, népszerűsége azután sem csökkent. Egyébként nemcsak a kardot, a tőrt is jól forgatta, ebben a fegyvernemben ötször nyert magyar bajnokságot. Visszavonulása nem volt látványos vagy szentimentális, búcsúra ugyanis nem került sor. Gerevich Aladár mester lett, Az 1952-es helsinki olimpián remekeltek a magyar kardvívók, balról: Gerevich Aladár, Kovács Pál, Berczelly Tibor csakúgy, mint annak idején az édesapja. Volt kitől tanulniuk a fiataloknak, még hetvenévesen is oktatta a tehetségeket! Felesége, Bogáthy Erna, kiváló tőrvívó volt: egy-egy ízben (csapatban) világbajnokságon és a kontinensviadalon diadalmaskodott. Tizenkét alkalommal országos bajnoki címet szerzett. A parádés lakodalomra 1938-ban került sor... Ezek után szinte magától értetődik, hogy fiai, György és Pál (1948-ban született) is a Vasasban vívtak. Jelenleg mindketten edzőként tevékenykednek. A fiatabbik, Pali két olimpián is szerepelt, azonban meg kellett elégednie egy ezüstéremmel. Sikeresebben ment a világbajnokságokon, három ízben a magyar kardcsapat tagjaként felállhatott a dobogó legfelső fokára. Társai heccelték is eleget: „Jól van, Palikám, három elsőséget szereztél, már csak tizennyolcszor kell nyerned, hogy édesapádat utolérd.” Gerevich Aladár unokái is megszerették a pástot, tehát van remény, hogy folytatódik a családi hagyomány. A kardvívás felejthetetlen alakja 1991. május ötödikén hunyt el. Március tizenha- todikán lenne nyolcvanöt éves. Szabó Zoltán PRIVALOVA ELEMELT KÉT BRILIÁNST Az elmúlt atlétikai idényben Irina Privalova mindössze egyetlen ígéretét nem tudta teljesíteni - megjavítani az Európa-csúcsot 200 méteren. Hozzátehetjük: balsikerként könyvelhető el az a vereség, amit a Jóakarat Játékokon szenvedett el Gwen Torrence-től. Amúgy Európa és Oroszország legjobb sprinternője megjavította a kontinens rekordját 100 méteren, két Európa-bajnokságot nyert (100 és 200 m), a Világ Kupán a számára idegen távon, a 400 méteren is győzött, október derekán Koppenhágában pedig az „Óvilág” legjobb atlétanője címmel tüntették ki. Irinával a Szport- Ekszpressz munkatársa beszélgetett, ebből az interjúból idézünk. • A közelmúltban melyik gyó'zelmének örült a legjobban és miért?- Az Európa-bajnokságon száz méteren, a Grand Prix-versenyen, Zürichben egyébként harmadszor sikerült nyernem, s a Grand Prix-ben ez a verseny szinte nem hivatalos világbajnokságnak számít, hiszen itt a legjobbak általában mind elindulnak. • Ráadásul megfricskázta azt a Torrence-t, aki a Jóakarat Játékokon az egyik orosz újságírónak kijelentette: nem ismer Privalova nevű atlétanó't...- Semmi értelme, hogy megsértődjem Gwenre, aki a kijelentéseivel már az összes atlétanőt régen maga ellen fordította. Egyszerűen neveletlen, egy világnagyság nem viselkedhet így! A sajtótájékoztatókon gyakran kérdezik meg tőlem, hogy milyen a viszonyom Torrence-szel, Ottey-val, De versszel. Gwenről inkább nem mondok semmit, Merlene-nel és Gaillel viszont jóban vagyok, s a mostani idényben még közelebb kerültünk egymáshoz. • Kivel és miért?- Merlene Ottey-val, többek között az eső és Gwen Torrence miatt... Zürichben közvetlenül a rajt előtt óriási felhőszakadás zúdult ránk, és Merlene felkínálta nekem az esernyőjét. Torrence még vele kapcsolatban is furcsa megjegyzéseket enged meg magának, emiatt pedig nincsenek beszélő viszonyban, s nem is köszönnek egymásnak. Ezért, ha legyőzöm Gwent, akkor Merlene is örül, s én ugyanúgy boldog vagyok, ha neki sikerül legyőznie közös ellenfelünket. Egyszer Ottey menedzsere azt mondta nekem, hogy mi egy külön kis csapatot képezünk Torrence ellen. Hát, van benne valami! • Irina, igaz-e, hogy a Golden Four-sorozat gyó'ztesei 20 kiló aranyon osztoztak? Ha igen, akkor gondolom, Torrence nagyon számíthatott a zürichi 200-as győzelmére, hiszen az egyik versenyen ő már nyert.- Persze, nagyon számított a sikerre, egyszerűen abból indult ki, hogy én az Európa-bajnokságon már kifutottam magam, Ottey pedig el sem indult ezen a távon. Akárhogy is történt, Gwen alaposan elszámította magát. • Ebből arra lehet következtetni, hogy egyszerűen kiemelt az ellenfele zsebéből 20 kiló aranyat?- Tulajdonképpen igen. Ezenkívül elszedtem az orra elől két briliánst is, amelyet Stockholmban a stadioncsúcs megdöntéséért ajánlottak föl. Nekem sikerültek a rekordok, s éppen Torrence ellen. Ráadásul Ottey legyőzte az amerikait 100-on a Grand Prix-döntőn Párizsban, így közösen mintegy 130 ezer dollárt vettünk ki a kezéből. Azt azért sportszerűen el kell ismernem, hogy ebben az idényben nagyon jó eredményeket ért el, de hát az a kiállha- tatlan jelleme... A legtöbben úgy vagyunk vele, hogy inkább kileheljük a lelkünket, csak nehogy ő nyerjen. • A pihenő és a kirándulások után ismét jönnek a hétköznapok...- Különösebben nincs szándékomban sok fedettpályás versenyen indulni. A legfontosabb célom erre az esztendőre, hogy jól felkészüljek a göteborgi világbajnokságra, ahol aratni szeretnék. (M. L.)
