Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-05 / 10. szám

< * H N </> a 3 a 3 O-ÍÖ E LO cr> O) IS SS € mm r hogy nem láthat- 1^ tT ják a gólyák - írta I X.WI I F egy magyar költő (Nagy László, Bella István, Kalász Márton, Ratkó József vagy Buda Ferenc?) kis négysorosában az első hóról, valamikor régen; dú­doltuk is Dinnyés Jóska jóvoltából, aki valami két évtizede itt baran­golászott Dél-Szlovákiában, s szí­vesen látott vendégként énekelte az általa megzenésített verset, mely a hazaszerelemről íródott. Akkortól számomra a telet (mily erős a zene hatása!) ez az elő- előszivárgó dalocska is jelenti. Az­óta is, mindenek ellenére. Annak dacára is, hogy a „kemény” ma­gyar sajtó egyik bátor, mindenkit leleplező (mit leleplező - hátbakú- ró) bulvárterméke kideríteni vélte Dinnyésről a sötét igazságot, hogy Jóska KlSZ-rendezvé- nyeken is danászott. Hát, istenkém, ha már kiszfiúk és kiszlányok voltak a magyar ifjú­ságék! Isten tudja, de vala­hogy a nagy leleplezés ellenére sem tudok rosszallással gondolni Dinnyésre, hanem, lepel ide, bulvársajtó oda, a minap csak úgy elkezdtem dudorászni magam­ban: Kár, hogy nem láthatják a gó­lyák, / ma éjjel leesett a hó. / Dun­na alá bújt Magyarország, / tava­szig ér a takaró - miközben arra gondoltam, ejnye, Kövesdi, nem tartod a lépést a korral. Ha már a télről mélázol, azon kellene hábo- rognod, hogy a szlovák szé­kesfőváros egyetlen síterepén nemhogy felvonó nem működik, de még csak egy bögre teát se kapsz, csak alkoholt minden mennyiségben, hogy milyen ko­szos ez a város, vagy arról, hogy Zólyomnál itt maradt egy gólyapár télire, amire nyilván a hazaszere­lem késztette őket; bár az is lehet, hogy egyszerűen összezavarodtak, elromlott a biológiai órájuk vagy mi a fene. Szóval mit érzelegsz itt régi dalok és régi figurák fölött, amikor az nem divat? *** Jóskáék kapcsán egy őszi nap jut eszembe, amikor egy erdei tisz­táson vágjuk a fát a bogrács alá. Vidám társaság gyűlt össze a Szili- cei fennsíkon egy vadászkunyhó­ban, ahol szerkesztő-barátom mel­lett volt ott egy népművelő-házas­pár, két cseh fickó (akiket, utánunk indulva, az erdőben lepett meg az" este, s félig fagyottan kerültek elő reggel, miután egy szál hálózsák­ban töltötték az éjszakát és belepte őket a zúzmara), meg még egy pá­ran, szóval vidám, heterogén tár­saság voltunk. Énekeltünk, versel­tünk. marháskodtunk; legalább ideig-óráig feledtük, hogy körülöt­tünk ott csahol a rendszerek leg­jobbika, s álmainkban sem jutott eszünkbe, hogy mondjuk húsz év múlva hogy feszengenénk az esti tűz körül - terhelten és fáradtan múltbéli megalkuvásainkkal, titok­ban azt szondázva, ki milyen ban­dához csapódott, melyik klikkbe sodorta a napi politika, kinek mit kell titkolnia. Hogy miről szólna a hallgatás a beszéd szünetében. Pedig hát, azt hiszem, sok okunk nem lenne a szégyenre, hisz egyi­künk sem művelt olyan arcpirító dolgokat, amilyeneket az említett kókler sajtótermék kitrombitált. Dinnyésnél maradva: nem volt az minden ráció nélküli vállalkozás, hogy daltulajdonosként magyar költők verseivel járja az ember Dél-Szlovákia kisvárosait, magára vonva a titkosrendőrség kitüntető figyelmét. Sőt, meglehetősen me­rész dolog volt, amikor mindenkit radarfúlek figyeltek. Meglehet, ép­pen valamilyen rovott múltú gö­rény pécézte ki Dinnyést a bulvár­lapban, irigyelve akkori bátorsá­gát. Mert hányán vállaltak akkori­ban, a konszolidációs időkben, pár évvel hatvannyolc után ilyen hitté­rítői szerepet? S ki tudja, hány ilyen estébés-ávós palánta hegyez- geti a tollát manapság, amikor, ugye, mindent szabad? Normális ember nem tölti az idejét azzal, hogy más múltjában vájkál, hacsak nem volt hóhér vagy orosz tanko­kat kiszolgáló politikus az illető, amivel kiérdemli a kitüntető fi­gyelmet. Szóval, semmi ok a szégyenke­zésre, mondhatnám. Nem kell nyugtalankodni az ilyen „vitézjá- nosok” miatt, akik lehet, csak pe­csenyéjüket sütögetik mások lejá­ratásával. Nekik is élni kell vala­miből. Hanem sokkal érdekesebb lenne az akkori gyerekekkel szót váltani, emlékeznek-e még egy- egy versre. Meglehet, Dinnyés volt az, akitől először hallottak Nagy Lászlót, Buda Ferencet, Bella Ist­vánt. Szlovákiai magyar költőket. Talán azóta (is) olvasnak verseket, azoknak a felforrósodott hangulatú kassai, tornaijai, lévai délutánok­nak köszönhetően, amikor egy fia­tal igric elhozta nekik a szabadság dalait. *** Szemétre dobható-e a múlt minde­nestül? - tette fel a kérdést egyik tavalyi jegyzetében Tőzsér Árpád, aki egy régi szellemi műhelynek, a Hét szerkesztőségének ajtaját nyi­totta ki résnyire, hogy lássuk az ott ülő egykori arcokat, s a személye­sen keresztül nézzük meg azt, ami­re egy szóval rá lehet mondani: múlt. Hogy a múlt minden darab­kája mögül élő, eleven arcok néz­nek vissza ránk, nézünk vissza ma­gunkra, nézünk a mába, ami múlt lesz hamarosan. Elnézem a fiamat, ácsorogva a Zerge-hegy bükkfái alatt, az egyet­len síterepen a főváros mellett, ho­gyan siklik lefelé a havon ez a nagydarab kamasz, s azon mélá­zok, milyen „hőskor” jutott nekik, milyen tiszta lesz az emlékezetük tíz vagy húsz év múlva, akik kicsi gyerekként láthattákJJrezsnyev te­metését, s miközben azon füstöl­gők magamban, hogy nem lehet teát kapni, ismét eszembe jut a régi dal: Kár, hogy nem láthatják a gó­lyák... Pedig a hó ugyanaz, a fák ugyanazok, csak a régi, sötét figu­rák grasszálhatnak talán még sza­badabban, mint azelőtt. Jönnek, és leleplezik a bűnteleneket, áztatják azokat, akik futni hagyták őket, és megpróbálják átfogalmazni az igazságot a saját képükre. De hát mindig is értettek hozzá, ezzel telt az életük java. De mi legalább is­merjük őket. Ezeknek a kama­szoknak nehezebb dolguk lesz. Vagy ki tudja? Lehet, szót sem kell vesztegetniük ilyen hiábava­lóságokra. Kövesdi Károly Hiábavalóságaink “VÍZ­S üldő lány álldogál az utca szögle­tén, karján szatyor, benne vézna hóvirágcsokrok. Rámosolyog a járókelőkre:- Tessék hóvirágot venni. Többnyire figyelembe sem veszik, de néhány embernek fölcsillan a szeme. -Jé, hóvirág! A tavasz hírnöke beköltözött a szür­ke falak közé s földeríti a sápadt arco­kat. Veszek egy csokrot s félve babusga­tom. Olyan gyöngék ezek a virágok, olyan törékenyek, a széltől is óvni kell parányi, áttetsző szirmaikat. Még ki sem nyílt mindegyik. A bimbók szoros pólyában csücsülnek, éppen hogy ki­bújtak a fagymarta földből, amikor le­szakították őket. Gyermekkorom kedves eseménye volt, amikor pajtásaimmal kiruccan­tam az erdőbe hóvirágot szedni. A gyertyánosokban, tölgyesekben vagy a szikár törzsű fenyőfák alatti puha avarban ezerszer ezernyi hóvirág dug­ta ki orrocskáját. Zöldesfehér szőnyeg takarta a még hófoltos avart, s mi, gyerekek, hóvirág-mezőben lépked­tünk, hogy csokorba kössük a leg­szebb szálakat. Tél vége felé gyakran kifutottunk a Bükkös sziklákkal tarkított rengetegé­be, s annyi hóvirágot szedtünk, hogy bőven jutott a szomszédoknak is, külö­nösen a csitri lányoknak. Kipirult arcú falusi legénykék, vidáman kapkodtuk a lábunkat. Valami csodálatos ősi öröm lobogott szívünkben, ahogy zsivajogva, kacagva ugráltunk kőről kőre a még csöndesen szunnyadó erdei csapáson. Itt-ott dalra is gyújtottunk, fújtuk, kán­táltuk a nótát tágra nyílt szemmel, neki- hevülve: Gömöri erdőben egy pár fiatal fa, ezüsttel bimbózik, zölddel leveledzik. Alatta folyik el egy szép patakocska, oda jár friss vízre egy pár galambocska... A hatalmas, göcsörtös bükkök csön­desen hallgatóztak, csupasz ágaikat a még fösvényen melengető ég felé emelve. A fenyők meg mintha értették volna a szívünkből kikívánkozó dalt, ide-oda ringatóztak a szélben, s mély­zöld gallyaikkal meghitten integettek felénk... Ha hóvirágot kínálnak e füstös nagy­városban, ma sem tudok érzéketlenül továbbmenni. A gyermekkori emlékek, a gömöri hegyek virágok borította lejtői utánam nyúlnak s gyöngéden megsimo- gatnak. Fölbukkannak bennem a fény- ben nyújtózó hegyek, dombhátak. Ér­zem az avar fanyar illatát, látom a zöld­be hajló bokrokat, a még téli álmukat alvó, fákon élősködő fagyalcserjék sár­ga meg vörös bogyóit, ahogy sűrűn el­lepik a tojásdad alakú levelek tövét. Öröm volt az erdőben bandukolni, somfavesszőt törni és ráverni a fák ro- vátkás barna kérgére: „Ébredjetek, éb­redjetek! Itt a tavasz!" Jó volt fölka­paszkodni a sziklák hófoltos hátára s nagyokat kurjantani a titokzatos csönd­be. Széttárt karral futkosni, föl-fölugra- ni a magasba, gondolatban madárrá változva a szálló egek alatt... Dénes György (Vlado Gloss felvétele)---- - ■ -________===_===== Fejé t mintha a nem látható ég felé fordította volna, és magába fojtott egy sóhajt. A tegnap estére gondolt, amikor Horkai szembesítette menekülő önmagával. Azóta alig tizenkét óra telt el, barátja még az éjjel hazaindult. Mindaz, amit a csehországi német fiatal­asszonyról, anyjáról és a nagyszüleiről ismert történet gondolati esszenciájaként megfogalmaztak, mintha nagyobb lelki teherként nehezedett volna rá, mint azelőtt. Addig józannak és tapintatosnak vélte magát, most meg képmutatónak és hazudozónak. Erőssy Szilárd az éjjel nem ment haza. Miután Horkai elindult, hazaküldte az őrt. Annak ez nem volt meglepő, hiszen amikor Trúdi megérkezik Ford kiste­herautójával, s a rakodás után itt marad éjszakára, ugyanezt teszi. Vita nincs, mert az őrző-védő társaság­nak fizet, az őr meg örül, hogy otthon pénzért alhat. Egész éjszaka a töprengő ébrenlét és az emlékeit idéző álom határán élte újra a lelkesedéseket, az amatőr szín­játszók előadásait, a zártkörű bulikat a szakszervezeti klubban, az éjszakákba nyúló hangfelvétel-másolá­sokat a Pesten tanuló barátja menő lemezeiről. A lázas könyvolvasásokra is gondolt... Keruac Az útónjáról jutott eszébe a történet Alexről, aki tizenhét évesen elindult autóstoppal valahová Csehországba. Mehetett volna egyáltalán máshová, amikor háromévente sem engedtek ki akárkit az országból? Voltak a galeriben, akik csodálták Alexet, amiért az 1970-ben magyarul is megjelent könyvet elolvasva, felhúzta a nyári árokásással keresett pénzből vett tuzexi farmerjét, s nekivágott a nagy csehszlovák éjszakának. Szilárdék kínjukban röhögtek rajta, ők két éve teljes gőzzel tün­tettek Dubcek mellett, s 1971-ben már minden világos volt. Kétesélyessé lett a dolog: vagy beilleszkednek a konszolidációba, és értelmesnek látszó dolgokba kez­denek, vagy elmennek Nyugatra. Alex feledhetlen nyarán éppen verseket olvastak, na és természetesen Keruacot. Mindenkin virágos ing meg csíkos nadrág volt. Abban jártak strandra, sörözni, a vasárnapi meccsekre, ahol a lányok miniszoknyája alatt tüzelt a nyár, szénában aludni, és szeretkezni is ez volt az egyenruha. A hajak meg egyre nőttek. Csak Alexnek volt mindig rövidre vágva, valamelyik fiatal nagynéni tépdeste meg rendszeresen zsilettes fésűvel. Olyankor úgy nézett ki két napig, mintha szalonként szedegették volna ki fejbőréből a hajat. Elment hát Alex, de senki sem merte elkísérni a Sajón túli országúthoz, hogy együtt várják ki az első autót. Már csak akkor szaladt össze a galeri, amikor egy hét múlva valahonnan Olomouc környéki rendőrök hozták haza, s adták át apjának meg anyjának. Valahol igazoltatták a fiút, s mivel alig múlt tizenhét, köte­lességüknek érezték a veszélyeztetett kiskorút hazaszál­lítani. Az apját csak az dühítette fel. amikor a főrendőr meg akarta büntetni, hogy nem vigyázott a fiára. Szilárd a raktáriroda csendjében hallani vélte a banda röhögését, amikor Alex az egyhetes sikeres csavargással a vállán, mellét düllesztve megjelent a strandon. Éppen Horkai volt az ügyeletes úszómester, s egy margarétából font koszorúval főhippivé avatta Alexet. Egy hordozható Tesla magnóról recsegve szólt Jimmy Hendrix őrült gitárszólója... Megszólalt íróasztalán a rádió ébresztőprogramja. Akkor jutott eszébe, hogy este megszokásból bepro­gramozta. Kinn már derengett a hajnal, s minden, ami az ébrenlét és a szendergés állapotában átvonult agyán, egyetlen pillanat alatt elvált a valóságtól. A szombat reggeleket gyakran töltötte a nagyraktár irodájában, ilyenkor összegezte a heti számlákat, megrendeléseket. Legtöbbször Trúdi is ilyentájt futott be a áruval. Most is erősen reménykedett, hogy megérkezik, pedig tudta, csak a jövő hét végén esedékes a szállítás. Szilárd részéről gyávaságának tudatosítása volt ez az óhaj. Biztos volt benne, hogyha a jövő hét végéig vár a vallomással, továbbra is titkolódzni fog szülei előtt. Ha megjött volna Trúdi, talán több bátorsága lett volna beállítani vele. Ebben a pillanatban nem tudta, mit csináljon. Minden ott folytatódott, ahol a Horkaival kezdett beszélgetés előtt abbamaradt. Mert okosnak lenni könnyű, gondolt bosszúsan barátjára.- Szemét, megint itthagyott. A rohadt életbe! - sziszegte maga elé a szavakat. Poharat és egy üveg sört vett elő a hűtőszekrényből. - Neki marhára könnyű. Jön és megy. Faggatódzik, majd bazi nagy eszével tanácsokat osztogat... Nem is tudom, egyáltalán kell-e erről a kapcsolatról tudnia anyámnak. Családot nem alapítok Trúdival, a szerelmi viszony meg így is tökéletes, minek ehhez papi áldás. Akkor döbbent rá, hogy fennhangon magában beszél. Figyelni kezdte önmagát, hogy amikor gondol­kodik, nem mondja-e ki a szavakat. Röviddel azután azt észlelte, hogy fel és alá járkál az irodában. Bosszúsan ült le a fotelba. B arátságok „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület rom­jaiban, hisztérikusan lemezteleneden éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy pofa hasis után kutatva...” Nézett maga elé, s az első percben nem tudatosította, honnan tört fel benne Allen Ginsberg Üvöltése. Feleszmélve a vers és a lelkében született elkeseredettség találkozása okozta katarzisból, meg­találta a kapcsolat kulcsát. Alex nyarán mindannyian Ginsberg Üvöltését is olvasták. A Pesten tanuló barátjuk hozta valami folyóiratból kimásolva. Néhány évnek kellett eltel­nie, míg a bikás sorozatban, a hasfelmetszős könyvek egyikében megjelentek részletek belőle. Akkor szerkesztett Horkai egy irodalmi összeállítást, amit a kisszínpaduk elő is adott. Kezdő szavai voltak a most Erőssy Szilárd eszébe jutott sorok. Menekülne gyávasága elől a múltjába, de egyre nagyobb erővel árad felé a felismerés: a lázadás bátorsága veszett el mindörökre. A hasfelmetszős könyveket szerette, mert míg bicskájával fel nem vágta a lapjaikat, nem lehetett olvasni az oldalakat. Ilyen felmetszetlen könyvek árulkodtak lusta és sznob gazdáikról, ha egyáltalán megvették ezeket a versköteteket. Visszatért hát a vers a múltból. Tehetetlensége dühének tüzét oltotta ki vele. A poharában sör habzik. Irodájában gázfűtéses langymeleg. így odázhatóak el igazán a döntések. Holnapra talán már más dolgok foglalkoztatják, s a közelgő vasárnap imája után Isten erőt is ad a val­lomáshoz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom