Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-26 / 9. szám
Ilasűrnap 1995. február 26. MŰVÉSZVILÁG K ép zőművészeti tanulmányai befejezésével Szabó Ottó Pozsonyból Szepsibe költözött. 1994 szeptemberétől háromszobás lakásban él matematika-fizika szakos feleségével, a helybeli magyar gimnázium tanárával. Fiatal hazai grafikusaink immár külföldi kiadványokban is jegyzett legjelesebbike ugyanott, akárcsak a szlovák gimnáziumban, esztétikát, filozófiát és művészettörténetet tanít. Lámpájának fénye eró'sen világít. Szavai, rajzai, festményei egyformán hatnak. Legfrissebb munkája egy Homonna melletti ruszin falu újonnan épült templomához köti. Oltárképet fest - üvegre. • Bár Szepsi nem a világ vége, főiskolás évei alatt Pozsonyban mégiscsak többet láthatott. Hat hónap elteltével nem vágyik vissza?- Néha igen. De ha arra gondolok, hogy négyöt emberrel is ki lehet alakítani egy teljesen új világot, akkor ez most megadatott nekem. Ráadásul taníthatok, ami külön öröm. Filozófiából, a magyar gimnáziumban, egymás után két órám van. Ezt szeretem a legjobban. Kilencven percig beszélhetek, a diákok pedig figyelnek rám, hallgatnak. A nagyvárosi életből tehát kikerültem, a saját világom centruma azonban továbbra is én vagyok. • Rajzolás közben sem hiányzik egy másfajta szellemi közeg?- Inkább a nagyváros hiányzik. Pozsonyban az éjszakai élet is a részemmé vált; Szepsi ilyesmivel nem szolgálhat. Ha rajzoltam, vagy festettem, Pozsonyban is magamra csuktam az ajtót. Négy fal között teljesen mindegy, hol vagyok. Utána furcsa, amikor kimegyek az utcára. Egy nagyváros élete, nyüzsgése, vérkeringése másképp inspirál. Ettől eltekintve mégis azt mondom: jól érzem magam Szepsi- ben. Ha eszembe jut éjszaka egy gondolat, kibújok az ágyból, átmegyek a másik szobába, és már fogom is az ecsetet. • Nem a ceruzát?- Mostanában inkább festek. Grafikával nem nagyon foglalkozom. Amíg főiskolás voltam, nem okozott gondot egy-egy cink- vagy rézlemez beszerzése. Most viszont vagy nem kapok, vagy nem tudom megfizetni, annyira drága. A festék szerencsére sokkal olcsóbb. • S az üveg?- Az oltárképhez? • Igen.- Mindent megkaptam hozzá. Még műtermem is lett. Bármerre fordultam, csupa segítőkész, jóindulatú emberrel találkoztam. Az orvosi renp&eeú az ófr £&záéet( Szabó Ottó oltárképe delőintézet igazgatója és annak helyettese például olyannyira pártolják a művészetet, hogy a régi épületben, ahol már csak a röntgen működik, képletes összegért bérbe adtak egy jókora helyiséget. Otthon nem is tudnék savval maratni; a terpentin szagát sem könnyű elviselni. Az oltárképhez pedig egyszerűen elengedhetetlen a műterem. Egy tíz részből álló, tizenöt négyzetméteres alkotáshoz tér kell, megfelelő környezet. • Kitől jött a felkérés? Chlmec polgármesterétől?- Pályázati felhívás volt. A templomot Michal Bánik tervrajza alapján építették; tőle kaptam a levelet én is. Ötletet várt. Annyit írt csupán, hogy a hagyományos oltárkép helyett színes üvegablakot szeretne, gyönyörű fényhatással. Ennél nagyobb kihívás nem is érhetett volna. Felhívtam a barátomat, Ferdics Bélát, aki velem együtt, csak éppen üvegszakon végzett a főiskolán, megbeszéltük a részleteket, elküldtem a rajzot és megnyertük a pályázatot. A keresztút tizenkettedik stációját, a kálváriajelenetet visszük kettős üveg közé úgy, hogy a festményt egy átlátszó, semmiféle nyomot nem hagyó vegyszerrel az alsó táblára ragasztjuk. A két üveglap között tizenkét milliméteres rés lesz, de a festék el nem párologhat és meg sem fakulhat. • Stílusában milyen lesz a kép? A reneszánsz iskola, vagy inkább nagy kedvence, Kandynski hatása érezhető majd rajta? _ Egy oltárkép, visszamehetünk akár a román korba is, mindig a szegények bibliája volt. Erről illetlenség lenne megfeledkezni. Stílusok, irányzatok jönnek-mennek a világban, de a képek maradnak, s önmagukért beszélnek. Az igazi művészet pedig Istent szolgálja. Nekem olyan képet kell festenem, hogy az teljesítse küldetését, hogy abban a pillanatban, amikor az úrvacsorán felmutatják az ostyát, a kehelyben a bort, szinte megszólaljon. A háttérszíneket már felfestettük, ezután a figurák következnek. • Éri-e majd meglepetés azokat, akik behatóan ismerik korábbi alkotásait?- Szerintem igen. A raffaellói, leonardói iskola eszmélésem óta nagy hatással van rám, de ne várjon tőlem senki reneszánsz utánzatot. Ez egy reális figurális kompozíció lesz, teljesen mai kép az én stílusomban. • Nem érzi olykor megkötve a kezét? Hiszen a keresztrefeszített Jézusról újat már aligha mondhat egy festő.- Én nem a szenvedés pillanatát akarom megmutatni, hanem azt, hogy nemsokára feltámad. Ez lesz az arcán. Tehát nem ott állok meg, hogy meghalt, hanem hogy újra életre kel. Furcsán hangzik biztos, amit most mondok: én valahogy mindig tudtam, hogy az út, amelyen elindultam, Istenhez vezet. Én úgy kerültem be a főiskolára és azzal a tudattal is végeztem el, hogy egy nagyobb erő rendelkezik velem. A realista rajzokban és a figurális kompozíciókban is azért merültem el annyira, mert ez volt velem a szándéka. Oltárképeket akar festetni velem. Én vagyok az ecset az Ür kezében. Érzem, ahogy fog, vezet engem. Olyan képet festek, amilyet ő akar. Minden napom, minden estém erről szól, a jelenet összes figuráját magam előtt látom. A nagymamám, aki hosszú évekig templomszolga volt, ahányszor csak lát, annyiszor megkérdezi: „Hol tartasz, fiam?” És én boldog vagyok, hogy azt mondhatom: haladok, szépen haladok. • Jézust már pontosan látja?- Ő lesz a legszebb a képen. Fizikailag is, nemcsak lélekben. Még Apollónál is tökéletesebbnek kell lennie. De nem a testén fogom kiélni magam, és nem is a kínjait, fájdalmait akarom ábrázolni, hanem azt: Jézus a legemberibb ember. Összes eddigi rajzom benne lesz ebben a képben, létezésünk hajszálerei is ott lesznek, a transzcendens világ és a Golgota-jelenet. Ha egyedül vagyok, állandóan Jézus arcát fürkészem, ugyanakkor tudom: ez a kép nem lehet a művészet csúcsa, ennek „szolgálnia” kell, betölteni egy nem akármilyen szerepet. A legszívesebben nyitott szájjal festeném meg Jézust, és fecskék vagy pacsirták röpködnének körülötte. József Attila írja, hogy „... és madarak etettek bogárral megint...”. Mindig ez jár az eszemben. Erre a képre ilyet, úgy érzem, mégsem festhetek. Majd egy másikra talán. Itt most maga az Ür a megrendelő. Nevetünk is nemegyszer Bélával: azért megy minden olyan egyszerűen, mint a karikacsapás, mert az Úr figyel és vigyáz ránk. Minden akadályt elgördít előlünk. Segít, hogy tavaszra elkészüljünk. Szabó G. László (Méry Gábor felvétele) Meggyötört múzsák dakkal illette. „A nő két dolgot jelentett számára - mondta -, istent és feltörlőrongyot. Boldoggá tette, ha sikerült a nőt annyira megsemmisítenie, hogy kényére kedvére úgy bánhatott vele, akár egy feltörlőronggyal.” Tudott-e szeretni Pi...és rajzon Szüksége volt a múzsákra. A nőkre. Imádta őket, mert a testi gyönyörök felszabadították a képzeletét. „Szinte még gyerek voltam” — mondta egyszer, amikor első szexuális élményéről kérdezték. Életrajzírói mind megegyeznek abban, hogy a szexualitás meghatározó volt az életében, és idős korában sem húnyt ki erős vágya. Ugyanakkor egoistának tartják, olyan férfinak, aki zsarnok és erőszakos volt a nőkkel szemben. Fiatalabb korában szabadon válogatott, s kedvére ízlelgette a testi szerelmet a kurtizánokkal, biszexuális modelljeivel, a könnyűvérű bohémekkel, a tüzes mulatt lányokkal. De szeretni, állítólag, nem tudta őket. Talán ezért is házasodott olyan későn, harminchét éves korában. 1918-ban vette feleségül Párizsban Olga Koklova orosz táncosnőt. De nem sokáig bírta egyetlen nő mellett. Szabadságra vágyott, szeretőkre. S miután 1927-ben megismerkedett a fiatal Marie-Thérese Walterrel, házasságon kívüli viszonyt folytatott vele. Aztán felrúgta a megszentelt és a titkos kapcsolatot is. 1935-ben elvált feleségétől, s a lopott órákban imádott kedvest is elhagyta, mert újabb múzsa iránt lobbant lángra. Ez a múzsa volt Dora Markovié, azaz Dora Maar. Ma nyolcvanhat éves. A húsz évvel ezelőtt elhunyt mesternek 1936-tól 1945-ig volt élettársa. Ki tudja miért, Dora Maar nem szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, és soha senkinek nem beszélt a kapcsolatukról. Picasso asszonyai Amikor elváltak, elzárkózott a világ elől. Azóta magányosan él, hol párizsi otthonában, hol menarbes-i (Dél-Fran- ciaország) villájában. Most, negyven év után először szólalt meg, s emlékezett vissza az együtt töltött évekre James Lord életrajzíró Picasso és Dora című nemrég megjelent könyvében. Lord személyes barátja Dora Maamak. Az az ember, aki a mai napig megőrizte számára Picasso emlékét. Nagy cso- dálója volt a festőnek. A baráti köréhez tartozott, és mindvégig különös hatással volt rá. Bírálta is őt keményen. Különösen azok után, hogy elhagyta Dórát. Nem tudta neki megbocsátani, ahogy a szerető társsal bánt. Picasso ötvenhárom éves volt. Dora Maar huszonnyolc, amikor először pillantotta meg a festőt egy párizsi kávéházban. Dora nyugtalan természetű, örökké aggódó és vágyakozó teremtés volt, kimondott intellektuális szépség. Markáns arcvonásokkal, hosszú fekete hajjal és fekete, mélyen ülő szemekkel. Az idő tájt Georges Bataille francia író ostromolta szerelmével. Különös személyiség volt Picasso. Kicsapongó, rendszertelen, de géniusz. Legtekintélyesebb életrajzírója, John Richardson írta róla: „Nem mindennapi vitalitással megáldott lény, tele sziporkázó és kifogyhatatlan humorral. Nemes lelkű, de a barátaihoz és az ismerőseihez olykor-olykor túlságosan csípős, szúrós, nemegyszer kegyetlen. Barátjának lenni sokkal nehezebb volt, mint dolgozni vele. Asszonyai és a munkatársai ezt ugyanúgy tudták. ” Arianna Stassinopoulos 1988-ban kiadott, nagy botrányt kavart Picasso- életrajzában szeszélyes és erőszakos férfinak nevezi, aki nem volt képes szeretni. Dora Maar azután lépett be Picasso életébe, hogy a festő elvált első feleségétől, Olga Koklovától, s szakított fiatal szeretőjével, Maria-Térese Walterrel is. Maar ugyanis az ő helyét foglalta el, s a szeretett nők könyörtelen lecserélése már ekkor jelzett valamit. Hogy őt, Dora Maart is el fogja hagyni. S 1945-ben Francoise Gilot miatt szakított is vele. Dórát ez idegileg teljesen kiborította és tönkretette, mert tíz évük alatt elveszítette önmagát, teljes lényével Picasso befolyása alá került. Annyit azonban képes volt megértetni vele, hogy: „Az emberek úgy néznek rám, mint egy szegény szerencsétlenre. De a szerencsétlenséget te hoztad az életembe, s azzal hogy elhagytál, veled el is múlt. ” Dora a sza- kítás után magába zárkózott, és a buddhizmusba keresett menedéket, majd később buzgó katolikusként találta meg a vigaszt. Többé nem engedte meg egyetlen férfinak sem, hogy közelítsen hozzá. Nem tudta elfelejteni Picassót. Soha nem akart beszélni róla, és soha nem mondott róla egyetlen rossz szót sem. Nem úgy, mint Francoise Gilot, akit 1953-ban hagyott el. Ő mindig a lehető legkeményebb vásodik felesége, a nála negyvenöt évvel fiatalabb Jacqueline Roque, akit 1961-ben vett nőül, járt legközelebb az igazsághoz. Arianna Stassinopoulos szerint Roque, aki 1986-ban ugyancsak öngyilkos lett, úgy jellemezte házaséveiket: „Néha arról álmodtam, hogy szeret engem." A Gioia nyomán: (tallósi)
