Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-26 / 9. szám
l/ÖSfirrap 1995. február 26. to c o Q. E j V Pozsonyból Somorja felé vezető út mellett Misérdet el- j k \ hagyva jókora szeméttelepre lehet figyelmes az utazó. / \ Nem éppen szívderítő látvány a sokféle limlom, kacat, törmelék, aligha töltene a közelben egy napot bárki is. Kivéve azt, akit ideköt a munkája. Mint a misérdi Fehér Györgyöt és társát, Konrád Imrét, a szeméttelep őreit. A nyugdíjas katonatiszt és az ugyancsak nyugdíjas szövetkezeti közgazdász immár második éve felváltva őrzik a lerakatot. ______________________ A hét első három napján az egyikük, a következő három napon a másikuk nyitja a kaput reggel nyolckor és zátja délután négykor. Az idegen aligha értheti, mi értelme az akkurátus nyitás- nak-zárásnak, mikor maga a szeméttelep nincs is körülkerítve, s a lelakatolt kapu mellett az megy be, aki akar. - No de mi azért vagyunk itt, hogy a rendet biztosítsuk. Mert még a szeméttelepen is rendnek kell lenni - világosít föl az éppen soros őr, Fehér György, nyugalmazott alezredes. Az őrbódéként szolgáló ósdi lakókocsi ajtajában bizony le kell húznia a fejét a nagydarab férfinak. Éppen takarítja a „hivatalt”, a szemetet söpri ki a rozoga kályha elől, amelyben az előbb rakott tüzet. Nem akar begyulladni, csak füstöl, füstöl, az ajtót sem lehet becsukni, mert különben meg lehet fulladni. Így hát ülünk a füstben, a megrakott kályha mellett vacogva, és a nyitott ajtón keresztül élvezzük a látványt: a behavazott földet meg a kitárt kaput övező szemétdombokat. Nehéz elhinni, hogy a füstölgő, hulladékokkal teli árok helyén valaha tiszta vizű, halban bővelkedő tavacska állott...- 1954-ben kezdték ezt az utat csinálni, azóta van itt szeméttelep. Nem volt hová lerakni a szemetet, hát idehordták, s a szeméttel lassan feltöltötték a kis tavat. Bár a telepet korábban is őrizték, és nem kevés pénzért, mindig nagy volt itt a rendetlenség. Aztán mikor a szövetkezettől átkerült a község tulajdonába, felkértek, nem vállalnám-e a lerakat őrzését. Elvállaltam. Mint katonatiszt megszoktam a rendet, meg a természetet is szeretem, s nem bírtam már nézni, ami itt volt. Mindenfelé papír röpködött, bűzlött az egész környék. A kollégámmal minden égethetőt elégettünk, az árok aljára betondarabokat raktunk, hogy a talajvíz tisztaságát megóvjuk, s a szemetet behordtuk az árokba. Azért vagyunk itt, hogy rendet tartsunk, hogy ne szórják le akárhová a szemetet, s főleg azok ne, akiknek nincs rá engedélyük. El sem hinné, milyen sokan járnak ide: guberálók. Nemcsak Misérdről, de még Somorjáról, Bacsfáról s más falvakból. Összeszedik a vasat, az alumíniumot, a rézhuzalokat, aztán jó pénzért eladják. A hulladékgyűjtőben 38 koronát kapnak egy kiló rézért, húsz koronát az alumíniumért. Van, amikor egy nap 200-300 koronát is „bekeresnek”. De mást is összeszednek, apróságokat, amit még hasznosítani lehet. El sem hinnék az emberek, mi minden található egy ilyen szeméttelepen. Aki kitartó, sok mindenhez ingyen hozzájuthat. Volt, aki szőnyeget, foteleket vitt innen haza. Szegény emberek ezek a guberálók, főleg munkanélküliek. Vannak persze olyanok is, akik nem akarnak dolgozni. Megelégszenek a szociális segéllyel, pedig abból ma már megélni nem lehet. Néha meg is pirongatom őket, miért nem mennek inkább dolgozni? Én például egész életemben dolgoztam, ma sem tudnék meglenni munka nélkül. A feleségem részéről kivettük a földeket, kilenc hektár, azon is dolgozom. Mert mi az a nyugdíj? Nem mondom, meg lehet belőle élni, ha az ember beosztja. Mégsem lehet mindenkinek lopnia?! Ezért vagyok itt. Jól érzem magam, szép időben kiülök a kocsi elé, elbeszélgetek az emberekkel, a természetben, jó levegőn vagyok, hasznos munkát csinálok, mi kell még? Tudja, jobban érzem itt magam egyedül, mint az emberek között. Nem szívesen látom a gondoktól elborult arcokat, mogorva tekinteteket. Mindenki fél, aggódik. Félti az életét, a munkáját, a kis vagyonát. Mert ma már húsz koronáért is leütik az embert. Igazság szerint itt sem lenne szabad egyedül őrködni, de az embert a városban is éppúgy érheti baj, mint itt, ahol a madár se jár. Meg hát meg tudom én védeni magam! A gyerekeim sokszor mondták: minek csinálom ezt, hiszen nem vagyok rászorulva. No meg otthon is van elég munka. De mit csináljak, ha már egyszer ilyen vagyok. Én nem tudom megállni, hogy valamivel ne törődjek. Tizenegyen voltunk testvérek, én voltam a hetedik. Volt a szüleimnek elég bajuk, mégis felneveltek bennünket tisztességgel, becsülettel. Nekem három gyerekem van, két fiam, egy lányom, kiiskoláztattam őket, családjuk van, állásuk, lakásuk. Most már én is élvezhetném a nyugdíjamat, pihenhetnék, mégse teszem. Egyesek egész életükben az államra támaszkodtak. Úgy gondolják, ha egyszer az állam vállalta, hogy mindenkinek biztosítja a létminimumot, akkor minek dolgozni? Én így nem tudnék élni. Nem tehetek róla, nem bírom a tétlenséget. Ellátni otthon a gazdaságot, az az egyik dolog, de a faluval is törődni kell. Higgye el, nem a pénzért csinálom, hanem azért, hogy rend legyen. Tudja, hogy a szemét összetételén is le lehet mérni, milyen az emberek életszínvonala? Emlékszem, valamikor mennyi kenyérvég volt például egy ilyen szemétdombon. Még egész kenyerek is. Jártak ki a falusiak zsákokkal összeszedni, hazavitték a csirkéknek, malacoknak. Most bezzeg hiába keresnének, az emberek megeszik még a pirítóst is, ha nincs más. Valamikor az volt a jelszó: Munkát, kenyeret! Aki tud dolgozni, az megél. De ma már ez sem egészen így van. Vannak, akik hiába akarnak dolgozni, nem találnak maguknak munkát. Mások meg munka nélkül is jól élnek. Azt mondom, nagy rablások folynak ebben az országban. De mit gondolnak? Azt hiszik, az egyszerű emberek nem látnak bele a piszkos politikájukba? Ők ott fent csak pofáznak, szórják a sok hazugságot, de hogy lent, az emberek között mi van. azt nem látják. Nem is érdekli őket. Itt van például az ökológia. Azt mondják: Harcoljunk a környezet tisztaságáért! Na igen. De vannak, akiknek hiába beszél az ember. Nem engedem meg, hogy ide öntse a szemetet, elmegy pár száz méterrel odébb, és kiönti a fasorba, vagy még addig se, kiönti a kapu elé. Meg aztán én csak négyig vagyok itt. Aki azután jön, azt már senki nem ellenőrzi. Egy ilyen szeméttelepet rendesen kellene őrizni. De ha még kerítése sincs, akkor hogyan? Körül volt ez kerítve valamikor, de az emberek széthordták a kerítést, csak mutatóba maradt egy-két oszlop. Próbáltam már elintézni, kerítsék körül újra, de nem tudtam kijárni rá a pénzt. Azt is meg kell érteni, a mai világban olyan szegény a falu, hogy nem dobálózhat az ezresekkel. Ennél nagyobb gond, hogy mi lesz, ha ez az árok betelik. A múlt évben 900 kocsi kb. 8000 köbméter szemetet hozott ide, aminek a felét elégettük. Az emberek már annyira lusták, hogy a fákról levágott száraz ágakat sem képesek otthon, a kertjükben elégetni, inkább kihozzák ide. És ha én nem engedem, hogy itt hagyják, azt gondolják, rossz ember vagyok. Pedig csak rendre akarom őket szoktatni. Megmondom őszintén, kommunista voltam. Tizenegyen voltunk testvérek, szegények voltunk, mi más lehettem volna? De én olyan komunista voltam, hogy senkinek nem tapsoltam, hanem mindig megmondtam őszintén, amit gondoltam. Tönkre is mentek bele az idegeim. Nem volt az jó világ. A főnökök akkor is gengszterek voltak, a nép meg el volt nyomva. Dolgozhatott, kapott munkát, de semmi perspektívája nem volt. Mint a rabszolgának. És az a sok gengszterség most bosszulja meg mágát. Nálunk is, Oroszországban is. Nem lehet az embert csak úgy letiporni. Nem mintha most olyan jó világ lenne. A gengszterség ma is ugyanúgy megvan. Én fizetem az adót, de a rendőrség engem nem véd meg, csak a politikusokat, a képviselő urakat, a hivatalokat. Korrupció, maffia, minden van már itt. Csak egyenlőség nincs. Az lenne a korrekt, ha mindenkire egyformán vonatkozna a törvény. De nálunk csak a szegényre vonatkozik. Mert hol van ott az egyenlőség, ahol egy szegény embert, akinek nem volt pénze szénre és ellopott három mázsát, börtönbe csukják, miközben mások teherautóval, fényes nappal rabolhatják ugyanazt a szenet - büntetlenül? Hát hol van itt az egyenlőség? Így akarunk mi jogállam lenni? Azt szajkózzák, szegény az állam, nincs pénze szociális szegélyre, egészségügyre. Közben meg a miniszter urak a szolgálati kocsival, állami pénzen járnak még üdülni is. Ki hallott már ilyen közbiztonságról, ami nálunk van? Naponta gyilkosságok történnek, az emberek félnek este az utcára kimenni. Ellopnak ötven golyószórót, és csak véletlenül találják meg? Ki ezért a felelős? Hogy lehet, hogy az illetékes miniszter még a helyén van? Ha ez így fog menni, a nép egyszer kirobban. Vagy itt van a magyarság kérdése. Hát hajtsanak ki engem a hazámból, ha ilyen hülyék! Miért nincs Matica madarská, Mati- ca öeská? Hát milyen népek ezek? Én tisztelem, becsülöm a nemzetemet, de nem nézem le a másikat, akkor engem miért bántanak? Mi itt születtünk, hová menjünk innen? Minket akarnak elszlová- kosítani? Hát tehetünk mi arról, hogy magyarnak születtünk, magyarul beszélünk? Elvenni a kultúránkat, a nyelvünket, az iskoláinkat? Aki iskolázott, az magyar létére is lehet művelt. Nem kell ahhoz elszlovákosodnia. Mit számít az, ki milyen nyelven beszél? Nem az a fontos, hogy van-e becsülete? Ez a föld a mi hazánk is. Én katonatiszt voltam, magyar létemre alezredes lettem, ezt az országot szolgáltam, ezt a földet védtem. A hazámat. Ez nem számít? Tudja, annyi baj van az országban, munkanélküliség, szegénység, rossz közbiztonság, az emberek félnek, idegesek, kedvetlenek, mindennek fölébe még egymást is bántják. Itt, a magam csendességében legalább ezt nem látom... A tűz végre begyulladt. Fehér György elégedetten zárja el a kályhát. A seprűt leteszi a sarokba. Most már előveheti az újságokat, hogy szokásához híven elolvassa a friss híreket. Aztán jöhet a munka. S. Forgott Szilvia Itt volt valaha a tó, még halászni is leheti benne - mutatja Fehér György, a szeméttelep őre. (Prikler lAszló felvétele) Az utolsó menedék? Nemrégiben a zselízi kultúrház illusztris vendéget fogadott. A hatalmas terembe sem fértek be valamennyien, akik látni akarták a lyoni gyógyítót. A helyi természetgyógyász-centrum munkatársai, Sulka Ágota és Juhász Mária meghívására érkezett a francia pszi-sebész - aki Budapesten az Életfa Egyesületben rendel. A párizsi születésű Michel Carayon ötévesen elkerült Franciaországból, és csak húszévesen tért vissza hazájába. Tizennyolc esztendős volt, amikor találkozott egy idős gyógyítóval, aki felfigyelt a fiatalember kivételes adottságaira, magával vitte útjáíra és beavatta a kézrátételes gyógyítás titkaiba. Carayon hat hónapig élt a Fülöp-szigeteki gyógyítók között. Hazatérése után a családján próbálta ki tudományát. Édesanyját bénulás fenyegette. A kezelést követően hamarosan felépült, akárcsak gyomorfekélyben szenvedő apja. Az esetnek híre ment, egyre többen keresték fel. Az orvosok felajánlották: dolgozzon velük. Első páciensei között orvos is volt, akit isiász gyötört. Három hónapja feküdt súlyos betegen, mozdulatlanul. Mindent megpróbált - eredménytelenül. Lánya unszolásának engedve fogadta Carayont, de kijelentette: nem hisz az efféle hókuszpókuszokban. A fiatalember rátette a kezét a fájó testrészre, és az orvos másnap felkelt. Nem sokkal később Carayont súlyos autóbaleset érte, hosszú ideig kómában feküdt, nehezen épült fel. Egy évet töltött kórházban, járni csak mankóval tudott. Ekkor tudatosította, hogy a hagyományos orvoslás sürgősségi esetekben hatásos, de krónikus bajoknál nem. Törött lábát az operáció ugyan rendbehozta, de a különféle fertőzések okozta lelki problémáit nem enyhítette. Ekkor kezdett foglalkozni a természetgyógyászattal, tanulmányozta a homeopátiát, az akupunktúrát, a jógát, a diétákat és megtanulta önmagát gyógyítani. * Sürgősségi esetekkel, például lábtöréssel, heveny bronchitisszel általában nem foglalkozik. A hagyományos orvoslás ezeket kiválóan kezeli. Carayon viszont eredményesen gyógyítja a krónikus betegségeket, asztmát, allergiás panaszokat, vesekövet, epe- és májpanaszokat. A hozzá fordulók hatvan százaléka rákos. A fennmaradó negyven százaléknak is általában az utolsó menedéket jelenti. Különféle természetgyógyászati módszereket alkalmaz, például vízterápiát, borogatásokat, gyógynövényeket... * Nagy jelentőséget tulajdonít a táplálkozásnak. Az étkezés az első számú gyógyszer - sejtjeink abból élnek, amit megiszunk, megeszünk, belélegzünk. Ha nem vagyunk hajlandók változtatni étkezési szokásainkon, a kezelés nem lehet hatékony. Ritkán fordul elő, hogy magát a tünetet kezeli, mert szerinte a betegség okát kell megtámadni. A beteg általános állapotán javít, elősegíti a szervezet méregtelenítési folyamatát, hogy az egészséges sejtek energiához jussanak és legyőzzék a beteg sejteket. Ám Carayon elvárja - és ez a lényeg! hogy a beteg vegyen részt a gyógyításban. Ismerve a magyar étkezési szokásokat, nem követel szigorú diétát - a makrobiotikát javasolja. Egy bizonyos határig az ember ehet, akit akar... * Gyakori jelenség, hogy a súlyos beteg állapotát lelki problémák tetézik. Az okok a jelenben vagy a múltban keresendők. Ha a szenvedést, a félelmet, a haragot magunkba fojtjuk, ha elveszítjük a szeretett lényt, lelki bajok is súlyosbíthatják állapotunkat. Ilyenkor a szenvedést kell eltávolítani, s akkor a beteg könnyebben gyógyul. Carayon éveken át foglalkozott pszichoterápiával, pszichológusi képesítést is szerzett, s az emberi lélek ismerete óriási segítséget jelent a munkájában. * Az energia, amellyel gyógyít - hívják ezt univerzális, spirituális, kozmikus energiának - mindenkinek a rendelkezésére áll, de nincs meg mindenkinek az adottsága, hogy használni is tudja. Ez az energia mindenütt mindenkit körülvesz, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. * Több mint húsz éve kezeli a betegeket és időnként roppant látványos eredményeket ér el. A vakok, süketek újra látnak, hallanak, az előrehaladott rákos daganat visszafejlődik, az agydaganat eltűnik. Az emberek meggyógyulnak, s ezt a laboratóriumi vizsgálatok is igazolják. A beavatkozás energaszinten történik. Michel Carayon a test bizonyos részére helyezi a vízbe mártott vattát, és a beteg testrészt masszírozza. Energetikai-alkímiai kapcsolatot hoz létre. De hogy közben milyen folyamat megy végbe s hogyan, erre - legalábbis egyelőre - semmiféle tudományos magyarázatot nem találtak... * Közel két éve rendszeresen jár Magyarországra. Mihelyt lehetőség nyílik és megtalálja a megfelelő embereket, az Életfával közösen, amellyel jelenleg is együttműködik, nemzetközi centrumot hoz létre Budapesten. Más országokból is szeretnének betegeket fogadni, s a centrum később képzéssel is foglalkozna, ahol Carayon átadná tudását az arra érdemeseknek. Ez lenne az első ilyen központ a világon. Az orvosok és a gyógyítók együtt dolgoznak majd a beteg érdekében, hiszen tevékenységük kiegészíti egymást. * Egyvalamit nem szabad elfelejteni - figyelmeztetett Carayon. Nem az a lényeg, hogy ki a jobb, az orvos-e vagy a gyógyító. Ha a szenvedő betegről van szó, meg kell próbálni meggyógyítani. Nem a módszer a fontos, hanem az eredmény. Kopasz-Kiedrowska Csilla
