Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-19 / 8. szám
Pénzért mindent? Nem tartozom a szerencsés emberek közé. Életemben valahogy minden törekvésem a visszájára fordult. Sorsom mindjárt a születésem után másképp alakult, mint a többi gyermeké. A háború után szüleim 1947-ben kerültek Csehországba. Akkoriban Dél-Szlovákiából sokan elhagyták szülőföldjüket. Sokakat deportáltak, de voltak, akik a jobb megélhetés reményében távoztak. Édesapám s édesanyám ott ismerkedtek össze és keltek egybe. Rá egy évre születtem én Tachovban. A nagymama is (aki korábban elvált) ott ismerkedett meg egy Békéscsabáról áttelepült férfivel, és ebből is házasság lett. A nagymama nem is az igazi nagymamánk, „csak” édesanyánk nevelőanyja volt. Édesanyám igazi anyja harmincnyolc éves korában tüdőgyulladásban meghalt; nevelését a testvére vállalta, akit mi nagymamának hívtunk. Nem lévén gyermeke, sokat foglalkozott velem, segített édesanyámnak a gondozásomban. Egyéves koromban a nagymamáéknak, egészségi okokból, más vidékre kellett költözniük. És addigra annyira hozzászoktam a nagymamához, hogy anyám az orvos tanácsára elvitt hozzájuk, és azóta lényegében ők neveltek engem. Szüleimmel is tovább tartottam a kapcsolatot, gyakran látogattam őket. Nagyszüleim egy idő után visszatértek Szlovákiába, a Rimaszombati járásba. Nemsokára a szüleim is követték példájukat, és szintén Rimaszombatban telepedtek le. Közben szaporodott a család, még egy öcsém és három húgom született. A nagyszülők anyámékat is segítették, s nekem náluk jobb sorom volt, mint otthon a testvéreimnek. 1967 nyarán beléptem a rimaszombati dohánygyárba munkásként. Ekkor ismerkedtem meg egy leánnyal, akit feleségül is vettem; bár a nagymama nem látta jónak elhatározásomat. Neki lett igaza. Rövidesen kiderült, hogy sem az italt, sem a férfiakat nem vetette meg. Több szóváltás után megszökött, majd rövidesen elváltunk. Később a börtönből kaptam tőle levelet. A gyárban sem volt több szerencsém. Egy szép májusi napon épp valami nagy csomagot helyeztem volna fel a kocsira, amikor a hátamban ütésszerű, éles fájdalmat éreztem. Ezt követően a fél szememmel semmit, a másikkal meg mindent duplán láttam. A rimaszombati kórház szemészeti klinikáján megállapították, hogy megpattantak az idegszálak. Több hétig tartott a kórházi kezelésem, majd egy évig voltam betegállományban, azután pedig rokkanttá nyilvánítottak. Tizennyolc dioptriás szemüveget viseltem, most kontaktlencsét hordok. Egy újabb törés akkor állt be addig is hányatott életemben, amikor a születésnapom előtt a nagymama négyszáz koronát adott, hogy vegyek magamnak ajándékot, mert ő rosszul érzi magát és nem vehet semmi. Súlyos agyvérzést kapott, ami néhány hónap múlva végzett vele. Ezek után teljesen megváltozott az életem. Most már a háztartási gondok is rám hárultak. Bár a szüleimmel tartottuk a kapcsolatot, a nagyapámmal teljesen magunkra maradtunk. Főztem, mostam, takarítottam. Egyszer megállította valaki az apámat, hogy jó neki, tisztán jár, mert a lánya mindenről gondoskodik. Mire az apám megjegyezte: Az ám, a fiam kezével. 1979-től elvállaltam a rimaszombati zsidó temető gondozását. Ennek fejében felajánlották, hogy az ott levő nagyon elhanyagolt házba beköltözhetek, lassan rendbe is hozhatom, és a nyugdíjamból fizetett költségeket a zsidó hitközség megtéríti. Egyszerre hozzáláttam a ház és a temető rendbehozásához, mert az utóbbi is rossz állapotban volt. Négyszáznegyven kidőlt, lerombolt sírkövet számláltam össze. Folyamatosam ezeket is a helyükre raktam. Eleinte a ház javítási költségeit rendesen térítették. Később egyre nehezebben fizettek, és végül olyan deszkaanyag számlájának kifizetését is rám kényszerítették bírósági úton, amit nem én használtam fel. Hiába bizonygattam az igazam, valaki nagyon becsapott... Közben újságkihordást is vállaltam. Bár az előfizetők elégedettek voltak a munkámmal, itt is felsültem. Közvetlenül a hús vét előtti napon beszedett előfizetési díjak összegét, az ünnep miatt, csak három nap múlva tudtam leadni. De amíg az ünnepek idején látogatóban voltam, a pénzt ellopták a lakásomból! Méghozzá furcsa körülmények között. Mégis engem ítéltek el, és a börtönből végül is amnesztiával szabadultam. Ez az én sorsom. Nekem semmi se sikerült az életben. Ma azoké a világ, akiknek pénzük van. A szeretet mintha teljesen kiveszett volna. Igazságot is inkább csak azok találnak, akik dúslakodnak a pénzben. Ha engem a Teremtő megsegítene és egyszer sok pénzem lenne, bizony megmutatnám, hogyan kell élni Isten ajándékával. VDL, Rimaszombati járás Olvasónk levelét közölve tesszük fel a kérdést: Pénzén vajon minden kapható? Pénz nélkül talán valóban nincs szeretet és boldogság? Megvesztegetéssel minden elérhető'? Bizonyára ahány ember, annyi tapasztalat. Önnek ?ni erről a véleménye? Válaszaikat a következő címre várjuk: Vasárnap szerkesztősége, Pribinova 25, 819 15 Bratislava. Nekem sikerült! Néhány jó szó a Van még kiút? című (i/flsárnap, 1995. január 8.) cikk írójához Megrázó levele késztetett válaszra. Segítséget vár embertársaitól, tehát joga is van megkapni azt. Sajnos, munkát nem tudok ajánlani, de talán lelkileg erősíthetem. Ön semmiképp sem egy elveszett ember, amit azzal is bizonyított, hogy tollat ragadott és őszintén leírta problémáit. Negyvenhat éves, féijes asszony vagyok, jó néhány évvel ezelőtt én is ittam, mert az hittem, segít gondjaim megoldásában. Ismerem az ezzel járó lelkiisme- retfurdalást, az önsanyargatást. Ön magányosnak érzi magát. Mégis arra kérem, ne a „csupa szomorú ember, tömör nyomorúság, egyéni tragédiák" szemléletével nézze a világot. Vegye észre, hogy Európában is háborúk dúlnak, sokan súlyos betegségben szenvednek, magukra maradt idős emberek szorulnak mások segítségére. Ön még csak negyvennégy éves, korábban alkoholista volt, próbáljon hát örülni az életnek. Adjon szeretetet a szerencsétleneknek. Segítsen olyannak, aki ki se tud mozdulni a házból. Az árvaházak tele vannak gyermekekkel, akik kedves szóra, mosolyra éheznek. Ön művelt, érzékeny ember. Elhiszem, hogy elkeseredett, amikor látta a kárörvendő embereket maga körül. De nem mindenki ilyen. Ha ők nem segítettek, én szeretnék segíteni helyettük is. Istent bármikor megszólíthatjuk magunk is a magányunkban, kétségbeesésünkben. Egyszerűen tárja ki a szívét, mondja el panaszát, bánja meg eddigi életét és kérje segítségét. Higgyen abban, hogy minden meg fog változni. Ha mindezt őszinte bánattal teszi, meglátja, hogy megváltozik az élete. Nekem sikerült. Boldog, kiegyensúlyozott ember lettem, mert megtaláltam Jézust, akihez mindenkor, jóban és rosszban is fordulhatok. Én már a terhet, a szenvedést is örömmel vállalom. Kövesse példámat, meglátja, önnek is sikerülni fog. Ne legyen borúlátó és ne csak a rossz példákat lássa maga körül. Nem érdekes, ki miért lett öngyilkos, az kinek-kinek magánügye. Magának erre gondolnia sem szabad. Nem vesztette el a jogot, hogy emberhez méltó életet éljen. Csak egy kicsit akarnia kell. Még ma tegye meg végleges elhatározását, hogy soha többé! Különféle szeretetszolgálatok fejtenek ki tevékenységet, bizonyára szívesen fogadnák a segítségét, ahol szállást és élelmet is kapna. Ügy tudom, Pozsonyban is működik belőlük egy-kettő. Nem szeretném, ha levelem mereven szigorúnak tűnne. Néhány hónappal ezelőtt még én is megmosolyogtam volna az ilyen hívő embert, mint ma vagyok; de higgye el, szeretném, ha megoldaná a problémáját, mert azért születtünk, hogy segítsünk egymáson. Lehet, hogy én önnek; ön pedig a következőnek. Küldök kétszáz koronát a kétezerötszáz koronás fizetésemből. Örömmel adom. Tegyen vele, amit jónak lát. Egyszer majd ön is ad másoknak. Kérem, gondolkozzon el szavaimon, és tegye meg az első lépést - egy másik életbe. Egy segítőkész ember (A hozzánk érkezett 200 korona készpénzt eljuttatjuk a címzettnek. A szerk.) E * vekkel ezelőtti munkahelyemre, a kiadóba, annak idején új munkatárs érkezett. Tisztes nevén Deb- nár Teofd, de saját kérésére mindenki csak Teónak szólította. Magabiztos fellépésével, kiapadhatatlan kedélyével az első pillanattól beilleszkedett kis közösségünkbe, mintha már rég közénk tartozott volna. Különösen női munkatársaink rajongták körül, annak ellenére, hogy nőcsábász híre már az érkezését is megelőzte. Vagy éppen azért? Teó megnyerő külsejéből mit sem vont le az a leleplezés, hogy a dús hajnak hitt ékessége közönséges paróka volt, amivel mesterien álcázta tar koponyáját. Teó igazi gyengéje azonban nem a paróka, hanem a gyengébb nem volt. Köztük is a féijes asszonyok, akiknek szerelmét kitartó szorgalommal gyűjtötte. Dicséretére legyen mondva, hogy más szoknyavadászoktól eltérően, hódításainak hírét épp oly mesterien rejtegette a világ előtt, akár tarkóig érő homlokát. A kalandjairól, persze, nem a vele született szerénységből hallgatott. Ó, dehogy! Ha az olvasó nem sejtené, elárulhatom: Teónak számos kedves ismerőse (ő hívta így őket) mellett hites felesége is volt, aki - emberileg teljesen érthető - nem nézte jó szemmel félje vadászsikereit. Tűrte hát a nej, tűrte, amíg be nem telt a pohár. Teó ki tudja hányadik kimaradását követő, ki tudja hányadik összezördülésükkor is kibökte utolsó felszólításnak szánt ultimátumát:- Vagy én, vagy a szeretőid! Teó ilyekor kifinomult taktikai érzékkel mindig ügyesen visszavonult ékesszólói fedezékébe.- De hisz én már rég döntöttem!- Értsem úgy, hogy estéidet azért töltőd többnyire házon kívül?-Ne légy csacsi!- Nem csacsi, szamár lennék, ha hitelt adnék hazudozásaidnak.- Miért nem hiszel nekem?- Mert nem mondasz igazat! Teó felesége ezt nyugodtan állíthatta, mert már korábban is tudta, hogy a „túlórákat”, amire a férj minden alkalommal hivatkozik, egy elvált asszony társaságában toki. Féijének főnökét is felkereste és meggyőződött róla, hogy Teónak nincsenek munkaidőn túli hivatalos teendői. Ezzel egyelőre nem rukkolt ki, csak szép lassan sarokba szorította féijét, aki egyre kínosabban érezte magát, és fokozatosan fel kellett adnia módszeresen kiépített védelmi állásait:- Eltúlzod a dolgokat - motyogta.- Lehet. Egyet azonban jegyezz meg: ha már gyermekünk nem lehet, rólad semmi áron sem mondok le! Az asszony még tovább leckéztette a megszeppent férjet. Eddig soha nem vetette férje szemére, hogy az ő szervi baja fosztja meg az anyaság örömeitől. Azt is tudta, hogy a szeretőknél a férfi nemzés- képtelensége inkább előny, mint hátrány. De sokat szenvedett és megalázónak tartotta, hogy viszonzásképpen úton-útfélen megcsalja őt. Hangjából ezúttal már nem a gyengédség, hanem egy harcias amazon fenyegetése harsant. Teó, vesztére, elértette a kihívást. Sőt! Megnyugodott, hiszen az asszony kijelentette, hogy semmiképpen sem mond le róla. Akkor meg miért szakítaná meg kapcsolatát az elvált asszonnyal? Idővel úgyis minden elsimul, ahogy eddig is történt. De hát nincs felhőtlen boldogság... Te- óé sem volt az. Állandó feszültségben élt, bár nem a tiltott gyümölcs miatt! Volt ettől nagyobb gondja is, amiről akkor még csak ketten tudtak: ő meg a felesége. Történt ugyanis, hogy valami csodála- tos véletlen folytán Teó egészen huszonkilenc éves koráig elkerülte a katonai hatóságok figyelmét. Az illetékes parancsnokságon valahogy elkeveredett a nyilvántartási kártya. (Vagy valamelyik ott dolgozó szeretője szándékosan elsüllyesztette?) S ahogy a harminc felé közeledett, a leleplezés veszélye egyre jobban zavarta különben nyugodt álmait. Az akkori törvények értelmében a harmincadik életév betöltése után megszűnt a tényleges katonai kötelezettség. Már csak napok választották el őt e bűvös határtól. Egy január másodikai nap lett volna az a pillanat az életében, amikor őrvezetők, hadnagyok és tábornokok szemébe röhöghetett volna. De milyen kegyetlen is a sors! Szilveszter délelőttjén egy főhadnagy csöngetett be Teóékhoz a katonai parancsnokságról. A bevonulási parancs kézbesítése annyira sürgős volt, hogy nem is bízták a postára.- Majdnem megfeledkeztünk magáról... A nők bálványa elsápadt, de rettenetes zavarában is észrevette, hogy a tiszt arcán mosoly suhant át.- Itt tessék aláírni... Másodikén jelentkezik az alakulatnál. Nem lehet igaz! Hát nem ő nevet, hanem rajta nevetnek?! Pont a harmincadik születésnapján kell búcsút mondania két évre a feleségének, a szeretőjének - mert bizony akkor még két kemény esztendő volt a tényleges szolgálat.- Az utolsó pillanatban bukkantak rám - kesergett. - Hihetetlen! Hisz a titkunkat csak mi ketten ismertük... Teó nyilván megfeledkezett arról az ősi bölcsességről, hogy amit ketten tudnak, már nem is titok. Az asszony nem vigasztalta, csak sajnálta bánatos férjét, aki annyi keserű órát szerzett neki.- Teókám, két év bizony nagyon hosszú idő... A férj tekintete hirtelen elkomorodott. Miközben a térképen leendő állomáshelyét kereste az ország másik csücskében, arra gondolt, mi minden megváltozhat a végtelennek tűnő két esztendő alatt. És Teó bevonult. A két esztendő alatt pedig sok minden történt. Az elvált asszony, akivel bevonulása előtt annyi szép órát töltött, újra férjhez ment. Ügy hírlett, emiatt csöppet sem bánkódott, mert az otthonától távol, a lassan múló napokat számlálva, ezerszer megfogadta, hogy hazatérve új életet kezd. Bánta, hogy a feleségének eddig annyi keserűséget okozott. Szándékát talán sikerült volna valóra is váltania, ha nem szólnak közbe rajta kívül álló események. Teó nagy elhatározása akkor futott zátonyra, amikor a felesége rögtön az ő leszerelésének legelső napján késő este érkezett haza. Pedig mennyire várta őt! Az asszony nem magyarázkodott, hanem ridegen közölte férjével, bizony neki is akadnak munkaidő utáni teendői. Új beosztása és a főnöke így követeli meg.- Munkaidő után? De hiszen túlórázásra senki sem kötelezhet!- Teókám, nem is kötelez - önként vállaltam, míg nem voltál itthon... Teó értelmes fiú volt. Értett a ki nem mondott szavakból is. Keserűen állapította meg, hogy nemcsak ő, a feleség is új életet kezdett. (zsilka) Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetleg mások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy írjanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pribinova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK. Rovatszerkesztő: Zsilka László EMBERI SORSOK 1995. február 19. IJasarnap
