Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-07 / 283. szám, csütörtök

1995. december 7. VELEM EN Y - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 j Patthelyzetben Rekordnak számító halvankilencmillió frankot (több mint 407 millió korona) nyert a hétvégi lottón egy francia polgár. Most aztán otthon heverészhet, vígan élhet, feledhet morajló utcai tömeget, közlekedési dugót, sztrájkfelhívást, „nemzeti • akciónapot". 69 millióval a zsebében nyilván nem morfondírozik oly dolgokon, mint franciahonban mások e napokban: csatlakozzon-e a tiltakozó buszsofőrhöz, vasutashoz, postáshoz, taxishoz, a magánszektor sztrájklázba hozott dolgozójához, a mindig szolidáris diákhoz. Valószínű, nem töpreng, mint mások Chirac elnök bátorító szavain „a reformok által választott helyes útról", sem e „helyes úton" Chirackal egyelőre kéz a kézben járó Juppé kormányfő kijelentésein. Egy újsütetű francia milliomos elvégre fittyet hányhal ama miniszterelnöki véleményre, mely dühbe gurít milliókat. A buszsofőrnek, vasutasnak, postásnak... ugye, úgy tűnhet, ostobának véli a kormányfő, amikor kijelenti: meggyőzhető a polgár, ha „eleget ismételgeti neki a bizonyos egyszerű igazságot arról, liogy nincs oka sztrájkolni". Hát hogyne lenne. Hisz' rajta akar spórolni, a társadalombiztosítási reform végrehajtásával tőle akaija megvonni a szociális juttatásokat, az európai integráció érdekében két éven át az ő nadrágszíját akarja egyre szorosabbra húzni. Juppé veszélyes játékot játszik. Állandósítja a kabinéi és a vele dacoló szakszervezetek közötti patthelyzetet. Igaz, mondják, más választása nincs, számára már szinte lehetetlenné vált a visszalépés. Túlságosan elkötelezte magát a reformok, s a nyugat-európai integráció diktálta feltételek, prioritások (külső és belső adósságtörlesztés, költségvetési fegyelem, általános takarékosság) mellett. Tehál kockáztatnia kell. Ha „makacskodása" eredményre, illetve a szlrájkhullám visszavonulásához vezet, nyert ügye, s még fényes politikai karrierje lehet. Ellenkező esetben viszont - s a keddi akciónap után ez az eset válik egyre reálisabbá - Chirac feláldozhatja kormányfőjét, előveheti a sokat emlegetelt '68-as forgatókönyvet, s mini hajdanán példaképe, de Gaulle tábornok új választások kiírásával csendesítheti el a tillakozókat. Ez a megoldás persze számára sem lenne idillikus. A népszerűségi mutatók szerint aligha győzedelmeskedne újfent a mérsékelt jobboldal, sokkal valószínűbb, hogy Jospin szocialistái kerekednének felül. Újabb társbérlet alakulna, ezúttal persze fordított felállásban: baloldaliak „élveznék" az újgaulle-ista elnök társaságát. Ám az is elképzelhető, hogy a minden vonalon csalódott franciák majd valami egészen mást akarnak kipróbálni, s előreléptetik Le Pent, aki végső soron a legutóbbi választásokon be is bizonyította, számolni kell szélsőjobbos Nemzeti Frontjával. Ellenzéki politikusok véleményét veletle el a hétfői rendkívüli kormányülés után Lainassoure szóvivő, aki szerint a helyzet még nem fejűit odáig, hogy Párizsban az előrehozott választások lehetőségét kellene mérlegelni. A kormány reménykedik „ a józan ész győzelmében ", s ugyanebben bíznak a szakszervezetek is. Most már csak azt kellene nagyon hamar eldönteni, mit is értenek, józan ész" alatt. A kialakult patthelyzet sokáig nem tártható fenn, mert a káosz terebélyesedik, átterjed a kereskedelemre, gazdaságra, hazai pénzpiacra... Mi több, még a futballvilágra is. De azért reménykedhet mindenki: a sztrájkolok a jobb világban, Juppé karrierjében és az erős Franciaországban, az ellenzék Juppé bukásában - a focirajongók pedig a FIFA-val együtt abban, hogy a francia káosz miatt nem hiúsul meg a december 12-re Párizsba tervezett vb-sorsolás. Mráz: A lakástámogatási törvény élénkít Miként szeretné a kormány teljesíteni a programnyilatkozatában megfogalmazott célt, vagyis évente 20 000 lakás felépítését - kérdeztük Ján Mráz építőipari és közmunkaügyi minisztert. - A kormány célja, hogy a lakáshelyzet ne legyen rosszabb, mint 1991-ben, amikor is ezer lakosra 307 lakás jutott. A demográfiai fejlődés figyelembevételével ehhez 2000-ig 97 ezer lakást kell befejezni. Ennek előkészítése azonban időbe telik, így jelenleg valószínű, hogy idén a tempó az 1994es évhez lesz hasonló, vagyis hatezer körüli lakás készül el. • A szakértők szerint viszont az állam nagyobb szerepvállalása nélkül nem lehet elmozdulni a holtpontról. - Ezt célozza a lakásépítési állami alap létrehozása, illetve a lakástámogatási törvény előkészítése. Szeretnénk, ha ezek legkésőbb március 1-én hatályba lépnének. ... A lakásépítkezési támogatásokhoz mindenki egyformán hozzáférhet majd. A javaslat szerint az érdeklődőnek a költségek 25 százalékát magának kell előteremtenie, egy részükre hitelt vehet fel, és ehhez járul majd az alap támogatása. • Mikorra készül el a jelzálogkölcsönökről szóló törvény? - Valószínű, hogy ez egyszerre lép életbe az előbb említett törvénnyel. A jelzálogkölcsönök nem oldják meg a lakásproblémát, de komolyan megélénkíthetik a lakáspiacot. Ily módon ugyanis a befektetőknek nem kell attól tartaniuk, hogy elvesztik a pénzüket. ZDENKA RABAYOVÁ, Národná obroda Melyik Európához ? KOMMENTÁRUNK A nyolcvanas évek derekán • még mélyen a totalitárius rendszerben - a chartások körében szenvedélyesen vitatkoztunk arról, ki hogyan értelmezi Közép-Európát. A vitát Milan Kundéra váltotta ki, aki az egészre párizsi optikáján keresztül nézett. Számunkra, a vasfüggöny mögöttiek számára azonban Közép-Európa lehetőséget jelentett arra, hogy kiharcoljunk egy darabkát a Kelet és Nyugat közötti könyörtelen kettősség térségéből: olyan térséget, amelyben egy kicsit szabadabban lélegezhetnénk. Akkori meghatározásunk mellékzöngéje így hangzott: ha mi - csehek és szlovákok, magyarok és lengyelek, a keletnémetekkel együtt - vagyunk Közép-Európa, akkor ez azt jelenti, hogy nem tartozunk Kelet-Európához, s hogy valamilyen sajátos térséget jelentünk Kelet és Nyugat között, amelyet mint olyant, mindkét félnek tudomásul kell vennie. Egyfajta „finnlandizációra" tettek kísérletet, akik így értelmezték Közép-Európát. Olyan kísérlet volt ez, amely nem csupán intellektuális viták szintjén folyt ebben a közép-európai térségben, hanem a totalitárius rendszer demokratikus megreformálására irányuló gyakorlati törekvések síkján is - a berlini „zavargásoktól" kezdve a magyar „eseményeken", a lengyel „mozgolódásokon" keresztül egészen a „prágai tavaszig". A nyolcvanas évek intellektuális diskurzusa csak összegezte addigi közép-európai tapasztalataink céljait és eredményeit. Közép-Európát akkor nem harcoltuk ki, nem valósult meg általános „finnlandizációja". Amikor 1989 végén összeomlott a kommunista totalitarizmus, megszűnt vele ez az eszme is, elveszítette értelmét. E geopolitikai térségből valamennyien vehemensen jelentkeztünk Európába, de nem Közép-Európába. Az „Európába!" jelszó akkor azt kezdte jelenteni, és a mai napig azt jelenti, hogy a nyugat-európai hagyományok követőinek valljuk magunkat, és jelentkezni akarunk a meglévő nyugat-európai struktúrákba. „ Nyugat-eu ropa izálódásu n k" azonban még nem következett be, és ennek jövője még mindig bizonytalan. Anélkül, hogy ezt tudatosítanánk, tulajdonképpen Közép-Európában találtuk magunkat - éspedig éppen attól a pillanattól kezdve, amikortól megszűntünk erre törekedni: attól kezdve, hogy Kelettől ugyan elszakadtunk, de Nyugatra még nem jutottunk. Ezt a geopolitikailag kitapintható, gyakorlatilag létrejött Közép-Európát azonban még mindig valahogy nem akarjuk tudomásul venni. Mindannyiunknak megvan a maga titkos terve, hogy miképpen csússzunk be a nyugat-európai struktúrákba saját szakállunkra, mindannyiunknak megvannak a közvélemény előtt megvédett indokai, hogy miért éppen Ml vagyunk azok, akik különleges menlevelet kapnánk a nyugat-európai struktúrákhoz való csatlakozásunkhoz. Féltékenyen vizsgáljuk egymást: nem folyik-e cselszövés ellenünk, hogy kitúrjanak bennünket a sorból. Eddig minden kísérletünk zátonyra futott közép-európaiságunk öndefiniálására. A visegrádi létminimumot elutasítottuk a gyengébbek és az erősebbek szatócsalkudozásai miatt: mit nyerünk azon, ha a bénák összefognak a vakokkal? Az erősebbek csak meggyengülnek, a gyengék meg úgysem erősödnek meg. Valahol a háttérben érezhető az aggály, hogyha valamiképpen középeurópaiaknak határoznánk meg magunkat, ezzel radikálisan csökkentenénk esélyünket a nyugat-európai struktúrákhoz való csatlakozásra. Éppen ezért a mai Közép-Európát most sokan legfeljebb váróteremnek hajlandók nevezni. Sőt, egyesek részére Közép-Európa egyfajta váróterem, amelyben a világ mindkét felének fogadószobáiba nyílnak ajtók. Mások viszont Közép-Európát szívesen egyfajta hídként definiálnák, amely kommunikációs kapcsot jelentene Kelet és Nyugat között. Ha már az összehasonlításoknál tartunk: a váróteremnek és a hídnak egyaránt nagy közös fogyatékossága - nem lehet benne, illetve rajta letelepedni, élni. Közép-Európa azonban olyan térség, amelyben élünk, tehát geopolitikai valóság. Nem megyünk Nyugatra, és nem is akarunk oda költözni, csak innét akarunk részesedni struktúrájukból, csak azt akarjuk, hogy a Nyugat bennünket, közép-európai országokat is vegyen be struktúrájába. Közép-Európa a Keletre és Nyugatra való polarizálódás felbomlásának terméke. Ettől a felbomlástól kezdve kapott minőségileg más tartalmat a „közép-európai országok" fogalom. Ma sem nekünk, sem Nyugat-Európának nyilván nem a volt Nyugat-Kelet polarizálódás más csoportosulásban történő felújításáról van szó. Éppen ezért tudomásul kell vennünk a megújult Közép-Európa realitását. Ebben az értelemben kellene mai új viszonyaink között visszatérni a Közép-Európáról, annak új meghatározásáról és geopolitikai helyzetéről folytatott vitához. Az Új Szónak írta: MIROSLAV KUSÝ Az ígérgetés ellentmondásai Néha már valóban nem tudom, hogy a szlovákiai politikusok valóban komolyan gondolják-e kijelentéseiket, vagy tudják-e egyáltalán, hogy miről beszélnek, mii mondanak. Mert most a legutóbb például azt nem értem, hogy miként lehet védeni egy államnyelvi törvényt, és még ugyanabban a nyilatkozatban ígéretet tenni a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Eutópai Chartájához való csatlakozásra, az említett egyezmény ratifikálására. Ha ezl az örökösen csak ígérgető politikusunk komolyan gondolta volna, akkor leljesen érthetetlen, miért írta alá a november 15-én jóváhagyott nyelvtörvényt. Ezt a Chartát, amelyet az Európai Helyi és Regionális Hatóságok Állandó Értekezlete 1988-ban fogadott el, a kormányszakértők is felülvizsgálták és az. Európa Tanács külügyminisztereiből álló Miniszteri Bizottság is elfogadta, valójában az európai kisebbségi nyelvi jogok minimális standardját tartalmazza (a kisebbségek politikai jogaival nem foglalkozik!), legalábbis ami a kötelező részét illeti. Ennek a Chartának, egyezménynek ugyanis egészen rendhagyó jellege van. A Szerződő Feleknek nem kell az egész egyezményt elfogadniuk, válogathatnak a rendelkezései között. A mintegy 70 rendelkezés, bekezdés felét azonban vállalniuk kell, és az egyezmény második cikkében tételesen felsorolt mintegy 20 bekezdés közül legalább 12-t alkalmazniuk kell. A néhány héttel ezelőtt elfogadott szlovák államnyelvtörvény megszavazása előtt sokkal könnyebb lett volna ebben a Chartában megtalákii azt a 35 cikket, rendelkezési, amelyek alkalmazására, végrehajtására a Szlovák Köztársaság vállalkozik. A kötelezően választható bekezdések közül például három szól arról, hogy az okmányok és kérelmek, akár írásban, akár pedig szóban kisebbségi nyelven is előterjeszthetőek. Ezzel szemben a november 15-i törvény szerint „a polgárok a közszolgálati intézményeknek címzett írásbeli beadványaikat az állam nyelvén teijeszűk elő". A kötelező rendelkezések között szerepel az is, hogy szavatolniuk kell a kisebbségi nyelvű sajtó megjelenését, márpedig a nyelvtörvényt egy tévéműsorban még a Szlovák Nemzeli Párl egyik tagja is úgy értelmezte, hogy valóban törvényen kívül helyezték a szlovákiai magyar sajtót, január elsejéi követően valóban nem lenne szabad időszaki magyar sajtót (napilapot, hetilapot stb.) megjelentetni. Az, elfogadott nyelvtörvénybe ütközne annak a rendelkezésnek elfogadása is, amely szerinl a helyi hatóságoknak joguk lenne a kisebbség nyelvét használni közgyűléseik tanácskozásain. Ugyanakkor az államnyelvről szóló törvény írja elő, hogy mondjuk a munkaszerződések, továbbá a társulások, egyletek, politikai pártok, politikai mozgalmak és kereskedelmi társaságok alapszabályai az állam nyelvén állítandóak ki. Nehezen lehetne ezt összeegyeztetni a Charta azon rendelkezéseivel, amely szerint „a törvényhozásból minden olyan rendelkezést ki kell iktatni, amely a kisebbségi nyelvek használatának megtiltására vagy korlátozására irányul a gazdasági vagy társadalmi élettel kapcsolatos okinányoklxin, különösen a munkaszerződésekben", vagy amely szerint a Szlovák Köztársaságnak „szembe kellene szállnia az olyan gyakorlattal, amelynek célja, hogy a kisebbségi nyelv használatától a gazdasági vagy társadalmi tevékenység során elrettentsen " és el kellene ismernie a kisebbségi nyelven kiállított jogi okiratok érvényességét. Ha valóban ilyen szándékai lennének a kormánynak, akkor nem lett volna szabad előterjeszteniük az államnyelvi törvényt, és nem lett volna szabad beiktatniuk olyan rendelkezést sent, amelyek szerint a kötelmi viszonyokat szabályozó szerződések (ilyen például a magánszemélyek vagy vállalkozók közötti pénzkölcsönről szóló szerződés is), csak akkor ismerhetőek el, ha azokat államnyelvül fogalmazták meg. Nem tartom egészen abszurd elképzelésnek azt, hogy ez vagy az a bíró(ság) elutasítja a felperes követelését, ha az adósa magyarul, németül vagy csehül állította ki neki a 100 ezer korona átvételéről szóló elismervényt. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy még a Charta idézett rendelkezései is csak a szlovák politikusok állal oly szívesen emlegetelt kisebbségi standardjogok minimális szintjét fogalmazták meg. Nem igazán lehet kitérni azokra a standardjogokra, amelyek a kisebbségi oktatás, a kultúra, a kisebbségi nyelvű tömegtájékoztató eszközök és a kisebbségi nyelvet is használó közigazgatási szervek „pénzügyi többlettámogatását" szavatolnák, vagy azt biztosítanák, hogy a közigazgatási hatóságok és a bíróságok az eljárásuk során a kisebbségi nyelvel használják, a hatóságok kisebbségi nyelveken szövegezzenek meg okmányokat, hogy az. új közigazgatási beosztás ne jelentsen akadályt a kisebbségi nyelv előmozdítása számára... SZÁLKA ÉS GERENDA Tehetségek segítése Sajnos, még nem mindennapos az, amit a minap a Gyurcsó István Alapítvány és a Rákóczi Szövetség GyőrMoson-Sopron Megyei Tagozata által kiírt honismereti pályázal díjkiosztása alkalmával Dunaszerdahelyen volt szerencsém tapasztalni. A neves szlovákiai magyar költő emlékét és művelődésszervezői munkásságát ápoló alapítvány, a Gyurcsó István szülőfalujában létrehozott önkormányzati alkuratórium döntése alapján, két arra rászoruló garamkövesdi középiskolás diákot részesített pénzbeli támogatásban. Tették ezt olyan időben, amikor a szlovákiai magyarság elbizonytalanodása mindinkább érezhető, aminek következtében azok a tavaszi „csakazértismegmutatjuk" nekibuzdulásaink mintha alábbhagylak volna. Szinlc tapinthatóvá vált az újbóli egymásnak feszülés, a riadt kivárás, a halalomhoz való elvtelen törleszkedés. Úgy tűnik fel, mintha az államnyelvtörvény kiagyalóinak ez lett volna a valódi céljuk. Már akkor többet kapnak vissza lelketnyomorító szándékaik nyomán, mint amit akartak, ha ennyire kivárunk, ha ennyire elbizonytalanodunk, ha ennyire nem tudjuk felmérni új helyzetünket. Márpedig ezen a ponton nincs vége a demokráciának. Meg kell védeni állami iskoláinkat, lapjainkat, templomainkat, de mindenekelőtt tehetséges gyerekeinkel. Legyen erkölcsi kötelessége a szlovákiai magyar szülőnek gyermeke taníttatása, anyagi lehetőségeinek függvényében. Ugyanakkor alapítványok útján segítsük és támogassuk azokat a rosszabb szociális helyzetben felnövő gyerekeket, akikről tanítóik egyértelműen magállapították, hogy tehetségesek. Az önkormányzatok, falvak, városok civiltársu' lásainak a lélek- és kultúramentésre kellene figyelniük. Ez a megmaradásunk, az önfejlesztésünk legbiztosabb útja. A gazdaköri előadások, a vállalkozói társulások, az alapítványi háló kialakítása, a Csemadok helyi szinteken történő megerősítése nélkül aligha maradhalnak fenn iskoláink, művelődési intézményeink. Persze, ha újból úrrá lesz rajtunk az irigység, és pillanatnyi előnyöket kínálva meg tudják osztani a szlovákiai magyarokat, nem lesz mentség. Lesznek és vannak, akik már elmenni készülődnek. Sok értelmiségi a parlamenti elfogadás előtli szakaszban lévő államvédelmi törvénytől leszi függővé, elindul-e a Dunán vagy a Lajtán lúlra. Mi lesz ez, ha nem a magyarok ellen államnyelvtörvényt és államvédelmi törvényt hozó szlovákok legnagyobb öröme. Hiszen e században békekötések, kitelepítések során is az értelmiségi voll az első, aki nekivágott a nagyvilágnak. Nem kötötte őt földbirtok, paraszti sors, amitől önmaga lehetett, az a fejében volt. Az. otthonmaradottak pedig ennek ellenére, mindig újrakezdték, s mennyivel könnyebb lett volna, ha nagyobb erővel működtethető a szürkeállomány. A Gyurcsó István Alapítvány szerény, de annál remény teljesebb gesztusa példa lehelne mások számára is. Elvégre a magyarok lakla falvakban az önkormányzatokat maguk közül választották az emberek. Igaz ugyan, hogy soha nem látott mértékű az irigység, a mások alattomos kisemmizésének a szándéka, a rosszindulat, a bezárkózás és a segítőszándék hiánya. Persze ma is sokan vannak, akik megvehetnék bár a második pár téli cipőt, vagy a második télikabátot, helyette azonban inkább könyvet vesznek gyerekeiknek. Nem vagyok a felhőkben járó, jól tudom, milyen lecsúszás fenyegetheti a ma még lartalékaikból élő, vagy szüleik támogatását élvező, esetleg önfenntartó vállalkozásaikra építő magyarjainkat is. Ott találhatják magukal, akár pillanatok alatt, ahol a szlovákiai családok húsz százaléka, akik létminimum alatti élelminimumokból élnek. Már ma is sokan vannak olyanok, akik egyszerűen nem képesek egy gyerek - állítólagosán ingyenes - középiskolai tanulmányainak költségeit fedezni, s akkor az egyetemről még nem is szóltam. Ezen a ponton válik leginkább láthatóvá a szervezettség és a szervezkedés, a civil társulások és társaságok, az önkormányzatok és a helyi, illetve regionális alapítványok szükségessége. Ha lesznek is sokan, akiket elriasz.l a várható megpróbáltatások sora, a többség marad, s meg kell őriznünk egymást önmagunknak. Ehhez is tehetség kell. Urbán Gabriella Fekete Marian Dusza István rovata