Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-10 / 260. szám, péntek

1995. november 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJSZ

Ó \ 5 | A kulturális minisztérium ajánlata az állami intézményeknek Szerkesztőségünk birtokába jutott az Ivan Reguli, a kulturális minisztérium tájékoztatási szekciójának főigazgatója által aláírt, október 26-ai keltezésű levél, melyben Ivan Hudec miniszter megbízásából fordul a szervezetek képviselőihez, és leveléhez csatolja az állami intézmények szlovák sajtóban megjelent hirdetéseinek áttekintését. A kísérőlevél leszögezi: „A reklám és a hirdetés a tömegtájékoztatási eszközök jelentős bevételi forrása. Véleményünk szerint az ön szervezete nagyobb mértékben támogathatná a sztovák kormányhoz közel álló sajtót." Ivan Reguli a Sme kérdésére, vajon kik kapták meg e levelet a következőképpen reagált: „A minisztérium ilyen szándékairól szóvivőnk adhat tájékoztatást.'A levélhez csatolt melléklet felsorolja azokat a hirdetőket (állami intézményeket), amelyek szeptemberben, illetve október első hetében a Szlovákiában megjelenő 19 időszaki sajtótermékben (központi és regionális napilapokban, esti hírlapokban) tettek közzé hirdetést. A mellékletek egyikében szó szerint a következő olvasható: „Ezt a hirdetést a Slovenská Republikában vagy az Extra hetilapban ajánljuk elhelyezni." Arra a kérdésre, hogy ez a tevékenység összhangban van-e a tárca feladatkörével, Reguli válasza: „Belső használatra készítünk áttekintést, nyilvántartást vezetünk arról, hogy ki és hogyan használja ki a hirdetéseket az alárendelt szervezeteinkben." Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a minisztériumnak ellenőriznie kell, a szervezetek miként használják ki az állami költségvetésből számukra folyósított eszközöket, és „ha valaki hirdetésével olyan sajtóterméket támogat, amely magát kormányellenesnek minősítette, akkor felmerül a kérdés, hogy ezek az intézmények tudatosítják^, mit is csinálnak". Arra a kérdésre, hogy az ilyen eljárás nem jelenti-e a tömegtájékoztatás gazdasági alapjának és ezzel a sajtószabadságnak a befolyásolását Reguli megjegyezte, hogy „ennek semmi köze sincs a tömegtájékoztatási közeghez". Sme A szlovákok egyetlen problémája A lapnak exkluzív interjút adott Miguel Angel Martinez, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke. Az alábbiakban ebből idézünk. m Egyesek Európában azt állítják, hogy nem kerülhető el a konfrontáció Oroszországgal, és erre fel kell készülni. Mások azt mondják, hogy mindent meg kell tenni a konfrontáció elkerüléséért. Ön ez utóbbiakhoz tartozik. - Az első csoportba tartozók szükségszerűen jutnak arra a következtetésre, hogy Oroszországot el kell szigetelni, és hogy fel kell készülni az újabb hidegháborúra, esetleg nemcsak a hidegre. Szerintem ez teljesen téves nézet. A történelem ránk hagyta a küldetést, miszerint Európát úgy kell építeni, hogy elkerüljük a konfrontációkat. Ez Oroszországgal kapcsolatban nem sokkal nehezebb, mint annak idején Németországgal kapcsolatban volt, tehát sikerülnie kellene. • Szlovákia érzékeny határon fekszik. Gyakran felteszik a kérdést, hogy Oroszország játszik-e valamilyen szerepet a jövőnkről való stratégiai döntésekben. - Semmi kétségem afelől, hogy Szlovákia az EU bővítésének első fordulójába tartozik. • Szlovákia az Európa Tanács aktív tagja. - Ez egy százszázalékosan európai ország. • Gyakran bírálják a szlovák belpolitikát. Az EU-ban is. - Lehetséges, hogy a bírálóknak nincsenek információik. Szlovákiának egyetlen problémája van: nagyon kevesen ismerik közvetlenül az országot. Még a közelmúltig is mindenki Prágát vagy Budapestet ismerte. Nagyon kevesen tudtak valamit is Csehszlovákia szlovákiai részéről. Most arra van szükség, hogy minél többen jöjjenek ide. Európai néppel, demokratikus társadalommal találkoznak. • Ön szerint megoldható az államfő és a kormánykoalíció közötti probléma? - Ez rossz. Erről nem akarok beszélni. Abban bízom csak, hogy ésszerűen, intelligensen és demokratikusan oldják meg. • Ön foglalkozik a kisebbségek helyzetével. Emlékeztetném ismert kijelentésére, miszerint az államnak jogában áll a kisebbségektől teljes lojalitást elvárnia, a kisebbségeknek viszont joguk van az állam életében való teljes értékű részvételre. - Szerintem Szlovákiában igyekeznek megoldást találni erre a kérdésre. Szlovákia azon államok közé tartozik, amelyek aláírták az ET kisebbségvédelemről szóló keretegyezményét. A harmadik vagy a negyedik ország az önöké, amely ezt ratifikálta. Az egyetlen, amit elvárhatok, hogy további országok is követik. • A szlovákiai magyarok bírálják az alternatív oktatás modelljét és a nyelvtörvénytervezetet is. - Nem ismerem részletekbe menően ezeket a kérdéseket. Tudom viszont, hogy a szlovák kormány és a parlament az ET szakértőihez fordult, és kijelentették, hogy ajánlásaikat figyelembe veszik. Ezért optimista vagyok a tekintetben, hogy elfogadható megoldás születik. Národná obroda, Juraj Alner Bizalommal Macuskához KOMMENTÁRUNK „ Mindenkinek joga van emberi méltósága megőrzéséhez", olvasom a Szlovák Köztársaság Alkotmányában. „Ötéves gyermek, mentális retardáció" (magyarán hülyeség vagy féikegyeiműség), mondja az alkotmányos válság okait kutató parlamenti bizottság elnöke a kihallgatásra beidézett újságírónak. És el kell ismerni, hogy nálunk valóban körvonalazódik már valamiféle alkotmányos válság, ha egy parlamenti vizsgálóbizottság egy Emberrel szemben ilyen hangnemet engedhet meg magának. A koronát erre a társalgásra azzai tették föl, hogy a bizottság elé beidézett újságírónak visszaadták a tőle másfél évvel ezelőtt „ismeretlen tettesek által elrabolt" táskáját, habár azt eddig még a rendőrség sem tudta előkeríteni, hiába nyomozott utána. Mit jelent ez? Tatán egy csendes figyelmeztetés a független újságíróknak és egyes ellenzéki képviselőknek, hogy lakásfeltörés, kocsilopás és egyéb perzekúciókat követően forduljanak bizalommal Dušan Macuškához, az 1994. évi ún. alkotmányos válság okait firtató parlamenti bizottság elnökéhez, mert ő lesz az, akinek „ismeretlen tanúktól" hiteles információi vannak arról, hogy ki verte meg František Mikioškót, ki verte meg Peter Tóthot, a Sme napilap újságíróját, ki lopta el éjszaka egy magyar parlamenti képviselő autójáról a kerekeket, amikor neki reggel Strasbourgba kellett volna indulnia, mi a háttere annak, ha egy érvényes gazdasági szerződés ellenére ez vagy az a nyomda megtagadja egy független napilap nyomását, miért szakad meg olykor - ké nyes témák megvitatása közben - a telefonvonalHasonló dolgokat egyszer már átéltünk. Akad még olyan újságíró a szerkesztőségünkben, akit 1989 előtt beidéztek az ŠtB pozsonyi székházába - kihallgatásra. Akadnak olyanok, akiknek csak a Mély úti pártházban kellett számot adniok megjelent vagy meg sem jelentetett írásaikról. E sorok íróját is letartóztatták és őrizetbe vették alig egy évvel a bársonyos forradalom előtt. Tény viszont az, hogy a pártállam idején az ŠtB-sek nem verték meg, nem rabolták ki, nem tegezték és nem hülyézték le az újságírókat, az egész játék csak arra ment ki, hogy megfélemlítsék (akár börtönnel is) őket. Ha most, néhány nappal a „bársonyos forradalom" hatodik évfordulója előtt visszagondolok arra, hogyan is alakulgatott a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság az elmúlt hat évben, akkor, ugye, sok pozitívumról nemigen lehet említést tenni. Nekem inkább az jut az eszembe, hogy mondjuk az Új Szó volt az egyetlen napilap, amelynek fizetnie, éspedig sok millió koronát kellett fizetnie azért, hogy formális-jogi szempontból is függetlenné válhasson. Óhatatlanul felmerül bennem annak a tévés műsorvezetőnek az esete is, akit alig egy hónappal a „bársonyos" után üldöztek ki a tévéből, mert a nemzetiségi kérdésről szóló vitát nem a Matica slovenská ízlésének megfelelően vezette. Ettől a sikeres akciótól a szlovák nemzetieskedők vérszemet kaptak, a sajtószabadsággal élve először a Nový Slovákban, majd a Kondorban és most a Slovenská Republikában támadják a szabad sajtót, követelik a független sajtó korlátozását, az önálló véleménnyel rendelkező újságírók felelősségre vonását, annak ellenére, hogy Mečiar az első menesztése után léptennyomon esküdözött: ő mindig megvédi az újságírókat, a független sajtót. Alig egy éwel később viszont már arról beszélt, hogy az időközben elhunyt Roman Zelenay átadott neki egy olyan listát, amelyen számos külföldről (a magyarországi származású zsidó Soros György által?) pénzelt újságírók szerepelnek. Ilyen és hasonló támadások szellemében minket már konkrétan és név szerint lehuligánoztak (ami az értelmező szótár szerint annyit jelent, hogy ellenforradalmi terrorakciókra könnyen kapható személyek vagyunk), militarizmussal és nem tudom, hány bűncselekmény elkövetésével megbélyegeztek - alighanem abban is bizakodva, hogy akad néhány soviniszta, verekedésre csak ürügyet kereső gazember, aki majd ellátja a bajunkat, kilök minket a robogó vonatból (mint ahogy ezt megtették már a Csemadok elnökével vagy Ús

zor közelében néhány magyar fiatallal), esetleg leönt minket benzinnel, majd megdob egy égő gyufával... FEKETE MARIAN Legyünk Slomadok? A Csemadok helyzetével kapcsolatos aggasztó híreket oivasva mindig eszembe jut egy történet, amely idén júliusban esett meg velem a VTV magántelevízió stúdiójában. Az ismert washingtoni kerekasztal-beszélgetés után, a péntek esti 2+1 című műsorban volt szerencsém(?) szerepelni Dušan Slobodník úrral. A vita kemény volt, mint mindig, s utána pár percig még folytattuk az eszmecserét. Akkor mondtam Slobodník úrnak: aljas dolog, amit a Csemadokkal csinálnak, nevezetesen, hogy megígérik, de nem adják meg a jogos támogatásnak még a morzsáit sem. Slobodník úr erre az alábbi mondattal válaszolt: nem is fogjuk támogatni, amíg nem lesz Slomadok a neve. Mi ez, hogy Csemadok? - kérdezte felindultan. A szuverén szlovák állam nem fog egy „csehszlovakista" szervezetet támogatni. A magam részéről: no comment. CSÁKY PÁL Meglepődni lehet... Párizsban hetek óta pusmogtak arról, hogy majd minisztereket menesztenek, esetleg cserélnek, a botrányoktól, sztrájkoktól, koalíciós vitáktól meggyengült kabinetet átalakítják. Arra azonban aligha számított valaki, hogy a Juppé-kormány fogja magát, és testületileg lemond. Meglepődtek a politikusok, megdöbbentek a polgárok, „megijedt" a tőzsde, a pénzpiac. Aztán kiderült: a kormány nem veszett el, csak „csinosabb", karcsúbb lett, tehát, nincs is miért izgulni... Meglepődni viszont folytonosan lehet. Franciaországban is. Mondjuk azért, mert Chirac államfő az új kormány megalakításával nyomban Juppét bízta meg, mert ő nyomban be is mutatta új csapatát, mert a csapat nem is olyan új - ám főleg azért, mert az ötödik köztársaság történetében nem volt rá példa, hogy a kormány a költségvetési vita kellős közepén lelép. Valami ilyesmi máshol, más formában történt meg: a napokban épp a jólétinek nevezett osztrák társadalmat rázta meg a büdzsé, a deficitcsökkentés körüli hercehurca, amely koalícióbontáshoz, parlamenti önfeloszlatáshoz, idő előtti választások kiírásához vezetett. Azaz komolyabb következményekhez, mint Franciaországban, ami egyrészt abból is adódhatott, hogy Ausztriának mint.EU-ifjoncnak új kihívásokkal, „maastrichti elvárásokkal" kellett szembenéznie, s hirtelen jó pár milliárdos, Brüsszeltől követelt pluszkiadással. Bár Franciaország távolról sem újonc az Európai Unióban, problémái és a Chirac-Juppé duó hirtelen irányváltása is valahol összefügg a maastrichti elvárásokkal. Nem véletlen, hogy mindketten két évig terjedő nadrágszíj-megszorító politikát helyeztek kilátásba, mondván: addig mindenképp ki kell egyenlíteni a költségvetési hiányt. 1997 végén ugyanis a maastrichti szerződés értelmében veszik majd szemügyre az EU-kormányok az. egyes országokat: vajon melyek teljesítették a szigorú pénzügyi feltételeket, melyek léphetnek ki bátran az 1999-re tervezett európai gazdasági és monetáris unió felé. Pénzügyi szakértők viszont az utóbbi időben nemegyszer adtak hangot aggodalmuknak, hogy Franciaország, ha eddigi gazdasági-pénzügyi politikáját folytatja, képtelen lesz teljesíteni a csatlakozás feltételeit, illetve ilyen értelemben utolérni az - a költségvetés keretében ugyancsak szigorú spórolásra készülődő - éllovas Németországot. Persze balgaság lenne azt állítani, hogy kizárólag Maastricht készteti összeurópai takarékoskodásra és költségvetési fegyelemre az egyes nyugati országok kormányait, mint ahogy - eszesebbek megállapításait idézve - a magyarok sem cipelik a Bokros-csomagot, mi sem hordozzuk majd az előirányzott 27 milliárdos csinos deficitből adódó terheket kizárólag azért, hogy Brüsszelnek hízelegjünk, megfeleljünk az integrációs feltételeknek. Visszatérve Párizsba: nyilvánvaló, hogy a lemondás a fél évet élt hatalmas Juppé-kabinet kudarcát jelenti, másrészt viszont új lehetőséget, új kezdetet biztosít Franciaországnak, majdan Juppénak is. Aki abban reménykedik, hogy a Balladur-párti miniszterekkel a háttérben jobban boldogul majd a parlamentben - elvégre a már-már rebellis törvényhozók felé tett gesztusként is értékelhető a kabinetkarcsúsítás, a „hűség" alapján kiválasztott ismeretlen és sokszor „inkompetensnek" minősített miniszterek eltávolítása. Ám új lehetőségek nyílnak Chirac számára, is, akinek népszerűsége az utóbbi hetekben a mélyponton állandósult. Nem csodálkozhat, hisz' politikai irányváltása azt a benyomást kelti, hogy tudatosan csapta be a választókat. A takarékoskodást jelölte meg elsődleges célként, holott korábban a szociális problémák megoldását sürgette, amit, ugye, nehezen lehet összeegyeztetni a spórolással. Állami juttatásokat, a legfőbb veszélyforrásnak számító munkanélküliség csökkentését, a minimálbérek és nyugdíjak emelését ígérte a miniszterelnökkel együtt, ehelyett adóemelést, a közalkalmazottak bérének befagyasztását helyezték kilátásba. Ha mindehhez hozzáadjuk a Franciaországot rettegésben tartó terrorhullámot (amellyel szemben, úgy tűnik, tehetetlen a párizsi vezetés), a franciák többsége által is elutasított atomrobbantási kísérleteket, és persze Juppé kínos lakásbotrányait... Egyes párizsi vélemények szerint egyszerűbb módon, sima minisztercserékkel is meg lehetett volna oldani a kormányátalakítást. Ám mind Chiracnak, mind Juppénak szüksége volt egy látványos lépésre, amellyel demonstrálhatták: a vezetés reagál a kihívásokra, bírálatokra, és tettre kész. Figyelembe véve a nyugat-európai feltételek diktálta prioritásokat, ezek a tettek aligha boldogítják majd a panaszos szavú polgárokat. AHOGY ÉN LÁTOM j! Pozsonyi utca, Moszkvai Út Normális körülmények között csak az újságok kisszínes „rovatában" kapott volna helyet a hír, hogy nemzeti érzelmű szlovák politikusok, újságírók, művészek egy csoportja tutajokon hajózva gyönyörködte végig a Vág folyót övező festői tájat. Szlovákiában azonban nem normálisak, hanem egyre inkább normalizálódottak (van-e, ki nem emlékezik a 40 évesnél idősebbek közül erre az 1968 után szárnyakat kapott kifejezésre?) a viszonyok. Igy a tutajexpedíció értékelését illetően is kettészakadt a társadalom. A kormánypártiak lélegzetvisszafojtva lesték a vállalkozásról érkező híreket, jobb sorsra érdemes televíziós alkotók és kormánypártinapilap-riporterek pedig „vették a lapot", és többoldalas riportokban lihegve számoltak be a legszlovákabb folyó végigtutajozásának minden mozzanatáról. Szem nem maradt szárazon, és dagadt a folklórorientált honfikebel. Az már más kérdés, hogy az ellenzéki sajtó megkontrázta, sőt rekontrázta az akciót. Komoly tanulmányok jelentek meg a jelképek jelentőségéről. Egy kiválóan képzett liberális szociálpszichológus arról írt takaros dolgozatot, vajon a tutaj mint közlekedési eszköz kellő hitelességgel jelképezheti-e a szlovákiai modernizációt. De a humoristák is alaposan kiaknázták a téma nyújtotta lehetőségeket. Ha akarnánk, se tudnánk letagadni, hogy bő 50 év alatt Európának e tájain kiemelkedően fontos szerepet kaptak a jelképek. Fél évszázad hosszú idő, úgyszólván a sejtjeink alkotórészévé vált a jelképek tisztelete. Igaz, a sarlót, a kalapácsot és a vörös zászlót újabban mellőzzük, szimbólumok nélkül azonban a magára valamit is adó szlovák hazafi nehezen tudja elképzelni az életet. Mit mondjak? A minap műanyagból fröccsöntött Cirillt és Metódot láttam felakasztva egy lakásban. Ott, azon a helyen lógtak a konyhakredenc felett, ahol annak idején a szocialistamunkabrigád-tagság ezüst fokozatának elnyerését tanúsító oklevél függött bekeretezve. Ennyit a jelképek pórnép általi nélkülözhetetlenségéről. Ami még csak hagyján lenne, hiszen nagy szlovák Š.-ék családjában senki sem tanult esztétikát. Egyébként is, nem ők tehetnek róla, hogy nem bronzból, netán márványból megszoborva forgalmazzák kis hazánkban a két szentet. Amellett azonban még én sem tudok közömbösen elsiklahi, hogy a szlovák nemzet egy részének jelképmániáját már a nemzetközi politikában is akceptálják. Az történt, hogy néhány nappal a köztársasági elnök Amerikából való visszatérése után miniszterelnökünk is útra kelt. Ö nem Nyugat felé utazott, hanem - mit ad isten - Moszkvába. És az Orosz Föderáció fővárosában az a megtiszteltetés érte a Szlovák Köztársaságot, hogy fővárosáról, Bratislaváröl utcát neveztek el. Prágáról elnevezett utcája eddig is volt Moszkvának. Lehet, hogy a szlovák ügy iránt teljességgel ellenségesen viseltető pragocentristák műve volt, hogy a jelképek iránt egyébként még nálunk is fogékonyabb szovjet honatyák annak idején elszabotálták a jelképileg valóban fontos lépés megtételét. Szlovákia lakossága tudomásul vette a mulasztás pótlását, és mint minden kérdésben, még ebben a látszólag jelentéktelenben is két pártra szakadt. Az egyikhez tartozók örvendenek a megtiszteltetésnek, és a fiatal állam nemzetközi helyzete szilárdulásának bizonyítékaként fogják fel. Az ellentétes nézetet képviselők is örülnének a szerencsének. Örülnének, ha mondjuk 10-15 év múlva került volna rá sor. Amikorra talán majd eldől, milyen ország lesz Oroszország. Én egyelőre attól tartok, hogy Vladimír Mečiar cserébe a Bratyiszlavszkaja ulicáért - Slota és Ľupták segítségével hozzáfog a Moszkvai Üt építéséhez. És félő, hogy az már nem jelképes út lesz, hanem a régi nyomvonalat követi. Bárcsak ne lenne igazam!