Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-02 / 253. szám, csütörtök

1995. november 2. VELEMENY ÚJ sz

ólj} Kanada, az más Ismertek a québeci népszavazás eredményei: hajszálnyival, de győzött a józan ész. Legalábbis így látszik innen, az éppen folyamatos átszabás alatt lévő térségünk bői. Persze a franciák - természetesen elsősorban a közvetlenül érintett québeciek - nem így látják, vereségről s máris újrakezdésről beszélnek. Ám tegyék, szívük joga. Sőt alkotmányos joguk, amellyel minden bizonnyal élni is fognak. S az önállósulásra vágyók talán nyernek is, hiszen minden jel erre mutat: míg tizenöt évvel ezelőtt még 60:40 arányban vesztettek a szuverenisták, hétfőn csak 53 ezer szavazattal maradtak el céljuktól. Közben ismét megindult az angolok lassú elvándorlása, ami szintén a kezükre játszhat. Komoly érv az elvándorlás, az átköltözés mellett az is, hogy Québec gazdasága meglehetősen csehül áll - számomra éppen ezért meglepő ez a nagy önállósulási hajlam. Mert a kampány során az elszakadni vágyók sűrűn emlegették a válással , eltüntetett Csehszlovákia követendő példáját, Csehország azóta elért gazdasági sikereit. Csak azt hallgatták el, hogy az elszakadás előtt nem Csehország, hanem Szlovákia állt csehül - ma pedig még úgyabbul. Hiába a négy fehér liliom Québec égszínkék zászlaján, az országnyi tartomány felett mindenképpen beborult volna az ég, s nem nyílt volna számára virág, ha most elszakad Kanadától - állították kevésbé líraian, ám annál meggyőzőbb érvekkel alátámasztva a québeci és „idegen" közgazdászok. A tartomány saját adóssága 81 milliárd dollár, s a válás után „hozományként" kapott volna még hozzá 137 milliárdot. Emellett a költségvetési hiány az idén meghaladja a 10 százalékot. Mi következett volna ebből? Új adók, csökkenő életszínvonal, új lyukak a nadrágszíjon. A nemzetközi tőke nem titkolta: ha Québec elszakad, szedi a sátorfáját. Figyelmeztető jel volt az is, hogy a népszavazás küszöbén zuhant a kanadai dollár és értékpapírok árfolyama. Nyilvánvaló, hogy azok a québeci franciák, akik nemmel szavaztak, nem feltétlenül nemzetárulók, csak éppen feltették maguknak a nagy kérdést: mi a jobb, soknemzetiségű országban jobban, vagy nemzetállamban rosszabbul élni? Nem kellett volna sokat tépelődniük, ha megkérdeznek minket, akik lassan három év után tudjuk a pontos választ. De nem kellett minket kérdezniük - mert őket megkérdezték! Ők mondhattak véleményt, nekik megadatott a választás lehetősége! Hiába, Kanada, az más. Ott nem tyúkperekről írnak ki népszavazást, hanem az életbevágóan fontos kérdésekről. Bár igaz, a kérdést meglehetősen faramuci módon fogalmazták meg, az elszakadás csak lehetőségként szerepelt benne, s ígért valamiféle újfajta kapcsolatokat a kanadai államszövetséggel - aminek sokan bedőltek. Ha az ember meghallgatta, elolvasta a québeci szeparatisták vezéreinek kortesbeszédeit, egyszerűen az volt az érzése, hogy Mečiar és Klaus voltak a tanítómestereik. Azt ígérték a québecieknek, hogy megtarthatnák „kettős állampolgárságukat", kanadai útlevelüket, a kanadai dollár maradna a fizetőeszköz, de azért „szuverén államban" élnének. Vagyis ugyanazt a fából vaskarikát ígérték nekik, mint ezervalahány napja nekünk. Hogy milyen lett a valóság, arról (rém)mesélhetnénk. Szerencsére nem csak süket fülekre talált a szövetségi kormány álláspontja: az igen szavazatok többsége egyirányú menetjegy, alkudozásra nem lesz mód. Ez világos állasfoglalás volt, bár Jean Chrétien szövetségi kormányfő, aki maga is québeci, kis híján mégis csatát vesztett, mert lebecsülte a felkorbácsolt nemzeti érzelmek erejét. Csak az utolsó pillanatban kezdett aktív kampányba az ország egysége mellett, akkor is csak a szuverenisták hibáinak bírálatára szorítkozott, s nem az egység mellett érvelt. Most majd helyrehozhatja ezt a hibát, mert kétségtelen, hogy a kanadai kormányzatnak sok mindent újra kell gondolnia, s olyan változásokat, sőt alkotmánymódosításokat is meg kell ejtenie, melyektől a népszavazás előtt vonakodott. Közép-európai földhözragadtságunkban ne gondoljunk csak holmi liberális nyelvhasználatra, mert ez már törvényesített, vagy a kétnyelvű feliratokra. Ezek Kanadában mindig is léteztek, még olyan helyeken is, ahol bizonyítottan egy szem francia sem él. Sőt az angolok az ellen sem berzenkedtek, hogy Québecben viszont nagyon takarékosan bántak az angol feliratozással: Többről van szó: a francia nyelv és kultúra, a québeci sajátosságok eddiginél is különlegesebb védelméről. Mert hiába, Kanada, az más. GÖRFÖL ZSUZSA Meddig lesz falra hányi borsó? KOMMENTÁRUNK A Kelet-szlovákiai Vasműben történt szerencsétlenség mentési munkáit irányító válságstáb sajtótájékoztatóján Jaroslav Grúber, a vasmű szakszervezeti tanácsának elnöke egyebek között megegyezte: „Ez a tragédia is igazolja, hogy a mi munkahelyünkön milyen veszélyek leselkednek az emberre, s hogy az itt dolgozók megérdemlik a tisztességes fizetést." Grúber úr állításához nem fér kétség, teljesen igaza van. Ezzel a jelen lévő újságírók és miniszterek előtt is jelezte, hogy e térség megérdemli a megkülönböztetett figyelmet és a támogatást. Ez a baleset csak aláhúzta, hogy a vasmű környéke, az itteni községek tucatja veszélyövezetben van, tehát a helybéliek régóta ismétlődő segítségkérését illene a címzetteknek komolyabban venniük. Mert bárhogy is nézzük, elég furcsa, hogy Nagyidát, Gombost, Perényt, Hímet, Szinát csupán a közelmúltban gázművesítették, míg Feisőés Alsóláncon, Komárócon, Buzitán és Restén csak most van folyamatban ez a beruházás. A közművesített ivóvízellátás sok itteni településen még mindig csak áiom, mert évekkel, évtizedekkel ezelőtt ezek a községek nem kaptak erre a célra állami támogatást. Hiába érveltek azzal is, hogy a vasműből rengeteg füst, gáz, por, szenny kerül a levegőbe meg a talajba. Környezetvédelmi beruházásokra ma sem igen jut a vasmű szomszédságában lévő községek többségének kasszájából. Az itteniek csak remélhetik, hogy Jaroslav Grúber szavait a jelen lévő Ján Ziocha környezetvédelmi miniszter is hallotta, és jól megjegyezte. Elintézésre váró, sürgős feladatként! (gazdag) Valami bűzlik... A minap, vagyis már a murciszezon vége felé alig hihető dolog történt egy pozsonyi villamoson. Finoman fogalmazva: megeredt a hegy leve. De előtte még átalakult. A záróizmok már nem bírták tovább, így valaki teljes egészében ierottyantott egy ülést (ezt most úgy tessék elképzelni, mint amikor a betonkeverőt lebillentik, és a beton belezúdul a talicskába), majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. A villamosból mindenki eltakarodott - gondolhatnánk, hiszen ki szeret ily társaságban utazni? Csakhogy a fővárosi járatok már legalább olyan ritkák, mint az említett társaság, így bizony tömve maradt a villamos, csupán a megjelölt ülés volt (félig-meddig) üres és teljesen gazdátlan. Nyílt az ajtó, a megállóból felpattant az írás hőse, éles szemmel kiszúrta a gazdátlan helyet, és árkon-bokron át, tekegolyóként döntögetve a jegykezelő szerkentyű körül álldogáló, érintetlen (szűz!) jegyeket szorongató bábukat, az üléshez vágtatott, és zutty. Azaz trotty. Becsületére legyen mondva, a hiba észlelése után sem hagyta el nehezen elfoglalt pozícióját, büszkén trónolt tovább, dacolva a vigyorgó tekintetekkel. Sajnos, nem tudom, hogyan végződött a kaland, a következő megállónál sokadmagammal leszálltam. (Jött az ellenőr. Az ellenőrt nagyon könnyű felismerni, men kétméteres, ketten van, és jegyet lyukaszt. Ezzel mindenképpen elárulja magát.) Furcsa, de az egész esetről egy olyan ember jutott eszembe, aki az utóbbi időben biztosan nem tömegközlekedik. Inkább a lefüggönyözött, légkondicionáló berendezéssel felszerelt, Mercedes márkájú kocsikat szereti, nem beszélve arról, hogy el sem férne egy villamos ülésén. Talán még emlékeznek arra a több hónapos, törvénymódosítást is követelő hercehurcára, miután Ivan Lexa végre elfoglalhatta hőn áhított igazgatói székét. Aztán hálából olyan titkos szolgálatot tett valakinek, hogy most ő is benne ül, de nyakig. „Becsületére" legyen mondva, egyelőre nem hajlandó elhagyni nehezen elfoglalt pozícióját, büszkén trónoi tovább, dacolva mindennel, legfeljebb néha felSZiSZ-szen. S közben egyre nyilvánvalóbbá válik: valami bűzlik körülötte, legalábbis a jó szimatú rendőr nyomozók erre jutottak, mígnem felsőbb parancsra befogták az orrukat. (A felsőbb parancs zárójelbe kívánkozik, mert ne felejtsük el, mi vagyunk a lexabadabb ország.) A kérdés azonban marad: Ki teszi tisztába ezt az ügyet? És ki teszi tisztába a kiszemelt (és elfoglalt) székeket? (holop) A látványosság csapdájában A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt aggódik. Politikusai attól tartanak, hogy több hónapos hangyamunkájuk válik eredménytelenné, ha a Magyar Koalíció számbelileg szerény, ám érvekkel felvértezett kis delegáció helyett népes csapattal jelenik meg Strasbourgban, az Európa Tanács szakértőivel való találkozón. Na nem attól tartanak, hogy Daniel Tarschys, az ET főtitkára rossz, néven veszi népes jelenésüket, inkább attól, hogy a tucatnyi magyar honatya impozáns felvonulása csemegeként szolgál majd a szlovák kormánykoalíció propagandagépezetének. Ha a strasbourgi útnak nem lenne kézzelfogható tétje, legyinthetnénk, mondván: egy kis fölhajtás nem árt, legalább felfigyel ránk a világ. Ez lenne a helyzet, ha a magyar pártok ma is csak külső támogatásra számíthatnának, és egyedül vívnák szélmalomharcukat a diszkriminatív kormánypárti nyelvtörvény tervezet támogatóival szemben. Csakhogy ezúttal más a helyzet. A szlovák társadalom folyamatosan fejlődik, és ennek részeként minőségileg változnak a demokratikus értékrendet képviselő politikai erők is. A politikai színtér törésvonala immár nem a szlovák és a magyar pártok között húzódik meg, hanem áthelyeződött a demokratikus és a demokráciát terhesnek találó politikai erők közé. Az egy csoportba tartozók lassan felismerik, elfogadják és meghatározzák hasonlóságukat. Ezt teszik a szlovák és magyar ellenzéki pártok is. Egymáshoz való közeledésük a politikai munkában is megnyilvánul. Az utóbbi időben tanúi lehettünk annak, miként hangolták össze lépéseiket a parlamentben és azon kívül. Ha lassan is, de megérett bennük a felismerés: a múltbeli sérelmek fölemlegetése helyett együtt kell működniük a Mečiar-kormány által előidézett válság elhárításában. Ez a válság a szlovákiai magyarokat éppen úgy sújtja, mint a jóérzésű és kevésbé jóérzésű szlovákokat, bár ez utóbbiak vélhetően nem tudnak róla, Látni kell azonban, hogy a szlovák ellenzéki pártok vékony jégen mozognak. A társadalom széles tömegei még mindig fogékonyak a demagógiára és a célzatos hazugságokra. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a kormánykoalíció minden alkalmat megragad a magyargyűlölet mesterséges szítására. Érthető tehát az MKDM és az MPP vezetőinek aggodalma, hogy a nyelvtörvény hatályon kívül helyezése érdekében végzett négy hónapi munkát veszélybe sodorhatja a látványos strasbourgi csinnadratta. Tévedés ne essék, nem becsülöm le az ET szakértőivel folytatott kon/.ultáciők fontosságát. Ha Strasbourgban úgy látják, hogy Szlovákia félvállról veszi a felvételekor vállalt kötelezettségeit, akár mandátumától is megfoszthatják. Ez példa nélküli lenne a szervezet történetében. De legyünk őszinték: Szlovákia magatartása példa nélküli az Európai Unióhoz társult országok körében is, amit demarsokkal adnak a tudtára, s mi történik? A szlovák miniszterelnök sértett hangon visszautasítja és alaptalannak nevezi a bírálatot. Ne legyenek illúzióink: az európai szervezetek csak ott vethetik latba befolyásukat, ahol elismerik a tekintélyüket. Mivel Szlovákia erre nem hajlandó, a szlovákiai magyarok vezetői okosan teszik, ha a külső támogatókkal párhuzamosan belső szövetségeseket is keresnek. Ha a kormánykoalíció az Európa Tanács esetleges figyelmeztetése ellenére is elfogad egy diszkriminatív és alkotmányellenes nyelvtörvényt, a Magyar Koalíció az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Már amennyiben sikerül összegyűjtenie 30 képviselői aláírást. Közismert, hogy a parlamentben csupán 17 magyar képviselő foglal helyet. Azoknak a szlovák képviselőknek viszont, akik ehhez nevüket adják, vállalniuk kell a nyilvános megbélyegzést a magát nemzethűnek tartó kormánykoalíció részéről. Számolniuk kell azzal, hogy nevüket a kormánypárti sajtó becsmérlő jelzőkkel illeti, és ellenséges kijelentések céltáblájává válnak a kormány legerősebb pártjának nagygyűlésein. Felmerül bennem a kérdés: miért kell a helyzetüket megnehezíteni? Az Együttélés képviselői talán nem is tudatosítják, hogy ezt teszik, amikor egy emberként kivonulnak Strasbourgba. Ha a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt is követte volna példájukat, egy egész kis hadsereg masírozhatott volna az ET főtitkárának fogadőszobájába. A látványosság azonban messze meghaladta volna a hatékonyságot. Az Együttélés vezetői alábecsülik a szlovákiai magyarok ítélőképességét, ha azt hiszik, hogy a kevésbé látványos lépéseket nem tudják értékelni. Tudják. Elég egy pillantást vetni a közvélemény-kutatások adataira. AHOGY ÉN LÁTOM Milyen lesz 1998. november 3-a? Holnap lesz egy esztendeje, hogy az önállósult Szlovákiában megtartott első képviselő-választásokat követően megkezdte működését az új törvényhozás, és megválasztották a parlament tisztségviselőit, bizottságait. Az 1994. november 3-a óta eltelt egy év alatt bekövetkezett fontosabb hazai események egytől egyig ennek a parlamenti tanácskozásnak a stílusában zajlottak. A politikában éppúgy, mint a gazdasági életben vagy a kultúrában és az élet többi területén. Már sokat és sokan írtak arról itthon és külföldön, hogy a kommunizmus összeomlása óta még egyetlen európai rendszerváltó országban sem fordult elő, hogy a koalíció a parlamentben úgy kisemmizte volna az ellenzéket, ahogy azt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovákiai Munkásszövetség tette. Persze ha jól belegondolunk, ez, nem is történhetett volna másképpen. Két korábbi bukásával a háta mögött és szélsőbalról Lupták, szélsőjobbról pedig Slota által támogatva szinte törvényszerű, hogy Mečiar azt a stílust választotta, amelyet választott. Akkor, egy esztendeje is, de azóta is mindig az motiválta minden lépését, hogy ne ismétlődhessék meg az, ami 1994 márciusában történt. Ennek érdekében rúgta fel a parlamentarizmus bevált szokásait, a törvényhozási tisztségek arányos elosztásának elvét, ezt szolgálja, hogy a végrehajtó hatalmat ellenőrizhetetlenné tette. Lekötelezettjeinek megtartását szolgálja, hogy az általa korábban megtorpantad privatizációt újabban hallatlanul felgyorsította, hogy politikai és gazdasági klienseinek vagyonszerzési éhét csillapíthassa. És az eredmény: egy évvel a hírhedt parlamenti éjszaka után Szlovákia ismét inkább hasonlít a 6 évvel ezelőtt megdöntött egypártrendszerre, mint parlamentáris demokráciára, amely főként arról ismerszik meg, hogy benne a végrehajtó hatalom a parlament által ellenőrizhető, a harmadik hatalmi ágat megtestesítő bíróságok pedig függetlenek. Vladimír Mečiar tisztában van vele: nem engedheti meg magának, hogy harmadszor is megbuktassák. Nála egyértelműbben már csak a proletárdiktatúra, majd később a megvalósult szocializmus politikai vezetői ideologizálták meg a parlament és a bíróságok kiiktatását, és sokszor már az az ember benyomása, hogy ha nem szégyellné, a „nép nevében" már kikiáltotta volna a nyílt diktatúrát. Egyelőre arra építhet, hogy három esztendeje van még a parlamenti ciklus végéig, és úgy tűnik, ezalatt nem kerül kisebbségbe, így reménykedhet, hogy nem ismétlődik meg az 1994 márciusi trónfosztás. Most, az évforduló körüli napokban politikusok és újságírók garmadával írják az egy esztendővel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezéseiket. Majd elemzések jelennek meg például a Demokratikus Baloldal Pártja vezetőinek hiszékenységéről és naivságáról, Čarnogurskýék éleslátásáról, a Mečiarék és Moravčíkék közötti ótestamentumi gyűlöletről vagy a magyar képviselők iránt megnyilvánuló bizalmatlanság gyökereiről. Ezek mind hasznos és nem minden tanulság nélküli eszmefuttatások lehetnek. De még hasznosabb és tanulságosabb lenne, ha az ellenzék most így tenné fel a kérdést: Mennyire lesz, várhatóan mennyire lehet ütőképes az oppozíció úgy 1998 novemberének elején? Egy-két dologban már most biztosak lehetünk. Szlovákia lakossága kb. egyharmadának indulataiból, ha úgy tetszik, politikai ízléséből adódik, hogy Mečiar mozgalma három év múlva is az, ország legerősebb politikai ereje lesz. Az már más kérdés, hogy előfordulhat, két koalíciós partnere közül legalább az egyik, legvalószínűbben Eupták pártja, nem jut be a parlamentbe. Tehát legyőzhető a Mečiar vezette koalíció. Viszont 100 százalékos biztonsággal már most megjósolható az is, hogy csak abban az esetben győzhető le* ha azt a négy, egyenként „10 százalék körüli", most ellenzéki párt vezetői egy emberként akarják. Várhatóan még kedvező esetben is olyan kényes lesz a politikai egyensúly, hogy bármelyik ellenzéki párt megingása Mečiar javára mozdíthatná el a mérleget. Kérdés, hogy a négy ellenzéki parlamenti pártban mennyire erős - és három év múlva mennyire lesz erős - Mečiar legyőzésének szándéka. Kérdés, hogy a baloldali demokraták és a szlovák kereszténydemokraták tisztázni tudják-e 1998 őszéig az ellentéteiket. És - talán még nagyobb - kérdés: a három szlovák ellenzéki párt felismeri-e, hogy a Magyar Koalíció nélkül elképzelhetetlen az 1994. november 3-án beindult folyamat visszafordítása. Tóth Mihály rovata HORVÁTH GABRIELLA