Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)
1995-11-07 / 257. szám, kedd
1995. november 7. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 5 | Peter Weiss: Ne rólam vitatkozzanak A lap munkatársa Peter Weiss-szel, a Demokratikus Baloldal Pártjának elnökével a párt végrehajtó tanácsának svidníki ülésén beszélgetett. • Miért mond le posztjárót? - Hosszas megfontolás után született az a döntésem, hogy a párt kongresszusán nem jelöltetem magam az elnöki tisztségre. A végrehajtó bizottság néhány tagját ezzel megleptem. Természetesen a politikai életből nem távozom. Nem akarom, hogy a kongresszusra való készülődés az én személyem körüli viták jegyében teljen, hogy olyan személyi kérdések kössék le a figyelmet, mint amilyen a német szociáldemokraták vitáihoz hasonlatosak. • Elképzelhető, akár elméleti síkon is, hogy az Ön döntése a DB P-n belüli ellentétek kiéleződéséhez vezethet? - A DBP-n belüli ellentétekről már sokszor beszéltek, ám senki közülünk, akik a párt vezetőségét és parlamenti klubját alkotjuk, politikailag annyira nem felelőtlen, hogy megakarná bontani országunk belpolitikai egyensúlyát, és értéktelenné akarná tenni pártunk 5 éves munkájának eredményét. JÚLIUS GEMBICKÝ, Národná obroda Mohi: további kérdőjelek Vladimír Mečiar miniszterelnök Moszkvában hat szerződést írt alá, ezek közül a legtöbb kérdést a mohi atomerőmű befejezését elősegítő szerződés váltja ki, amely a kiégett radioaktív fűtőelemek Oroszországba történő szállításáról is rendelkezik. Az atomenergia ellenzői még Mečiar moszkvai útja előtt kiszámolták, hogy Jaslovské Bohunicéből hazai fizetőeszközre átszámítva 2 milliárd korona értékben (amit ki kellett fizetnünk) szállítottunk fűtőelemet keleti szomszédunkhoz. (...) Az ellenzők azt is felvetik: a német Greisfwald atomerőmű egyetlen blokkjának lebontása átszámítva 44 milliárdba került - ilyen költségek mellett ki fizeti meg a még fel sem épült Mohi 2 reaktorának későbbi lebontását? OLGA PREKOPOVÁ, Pravda Szomorú elégtétel Senki sem próféta a saját hazájában. És ha mégis valaki ezzel próbálkozik, akkor is kevesen hisznek neki. Valahogy így történt a három szlovákiai magyar párt elnökeinek nyári egyesült államokbeli látogatásával is. Amikor A. Nagy László, az MPP elnöke nyári amerikai útjáról hazatért, arról beszélt, hogy az Egyesült Államok az ősszel jelentős lépéseket tesz a szlovákiai demokrácia megőrzése érdekében. E kijelentésért nagy tetszést nem arathatott le, bár mindenki sejtette, hogy A. Nagy ezt az információt nem találta ki. Állítását Bugár Béla is megerősítette. A kormánykoalíció a magyarellenes kampány újabb hullámát indította el. A Szlovák Nemzeti Párt a Magyar Koalíció vezetőit hazaárulással vádolta. (...) Eljött az ősz, és Szlovákiát demarsok özöne érte. A figyelmeztetés az USA-ból is megérkezett. A. Nagy és Bugár számára ez bizonyosan elégtételt jelent, bár meglehetősen szomorút. Az SZNP ugyan megismételheti értelmetlen hazaárulási vádjait, ám ma már nehéz megkérdőjelezni A. Nagy és Bugár figyelmeztetésének igazságát. Figyelmeztetésük formájáról ugyan máig lehetne vitatkozni, ám ez csak részletkérdés, ami nem érinti a probléma lényegét. Hasonló szomorú elégtételben volt része például Fedor Gálnak, Mečiar korábbi riválisának. Az egész eddigi folyamat világosan bizonyítja, 1991 tavaszán kinek az oldalán állt az igazság a Nyilvánosság az Erőszak Ellen két szárnyának vitájában. Csakhogy Fedor Gált időközben polgártársainak gyűlölete kiűzte Szlovákiából. A. Nagynak és Bugárnak talán jó adag szerencséje van. Mégis, már valamivel előbbre tartunk, mint öt évvel ezelőtt. ONDREJ DOSTÁL, SME (Rövidítve) Adósság árán törlesztünk Ismertté váltak az 1996-os állami költségvetés sarokszámai: a kormány a jövő évi bruttó hazai össztermék növekedését legalább 5 százalékra, az inflációt 6-8 százalékra és a költségvetés hiányát mintegy 21 milliárd koronára tervezi. A kabinet ma vitatja meg a költségvetés-tervezetet, amelyet Sergej Kozlík miniszterelnök-helyettes úgy minősített, hogy növekedésserkentő, mivel a kiadások üteme meghaladja a tervezett infláció mértékét. Valóban, az előzetes irányszámokat böngészve vannak növekedésre utaló jelek. Például 6,8 milliárd koronát fordítanak 1996-ban az autósztráda programra, és összesen 6 milliárdot a lakásépítésekre (igaz, ebből csak 1,3 milliárd származik közvetlenül a költségvetésből, a többit egyéb forrásból biztosítják). Különösen az utóbbi mutató kelthet meglepetést, ha tudatosítjuk, hogy az idén mindössze 300 millió koronát különítettek el erre a célra. Azonban még a 6 milliárd korona sem lesz elég ahhoz, hogy a lakásállomány színvonala ne romoljon. Ehhez ugyanis évi 12 milliárd volna szükséges. Tavaly például csupán 7 ezer új lakás épült a minimálisan szükséges 18 ezer helyett, és jövőre sem várható lényeges javulás. Az említett autópálya-programra fordított pénzforrás is csak akkor tűnik jelentősnek, ha az idei vagy a tavalyi adatokkal vetjük egybe. Például a számunkra kimondatlanul is mércének számító Csehországban a közlekedési tárca 1996-ban 40 milliárd koronából gazdálkodhat. A kormány számol a szociális kiadások, ezen belül a minimálbérek növelésével, ám ha ezt meg is teszi, a megemelt összeg legfeljebb kompenzálni tudja a várhatóan jövőre megdráguló közműdíjakat. Nem hiába jellemezte úgy Vladimír Mečiar kormányfő az előttünk álló esztendőt, hogy az a „szerénység éve" lesz. Valóban az lesz, hiszen a munkanélküliek arányának visszaszorítása is többnyire úgy történik, hogy a megszigorodott feltételeknek köszönhetően, sok állástalan egyszerűen elesik a munkanélküli segélytől, így számukra több mint szerény idők jönnek. És még egy dolog: a növekvő közkiadásokat nem önerőből fedezi a kormány, hanem újabb adósságok árán. Eddig 20-23 milliárd korona között mozgott az éves állami deficit, jövőre pedig 21 milliárdra ugrik. Az eddigi belső és külső adósságok már eddig is csinos summát tesznek ki: 1996-ot 123 milliárd koronás adóssággal kezdjük. Nem véletlen, hogy a tervezett adósságtörlesztés jövőre eléri a 29 milliárd koronát. Valóban, az 1996-os költségvetési tervezet az elmúlt időszakhoz képest mérsékelt dinamizmussal büszkélkedhet. Csupán az a bökkenő, hogy a gazdaság tényleges modernizálásához ez még korántsem elegendő, és a megemelt kiadásokat pedig nem „zsebből" álljuk, hanem a jövő terhére. Amíg nem lesz kiegyensúlyozott költségvetés, úgy mint Csehországban, addig továbbra is magunk előtt fogjuk görgetni az adóssághegyet. Vajon meddig lesz erőnk e sziszifuszi munkára? SIDÓ H. ZOLTÁN Reálom Soha a legmerészebb utópista sem merte azt álmodni, hogy valaha lesz egy szervezet, amelyben a világszinté összes állama viszonylag demokratikusan, szabályozottan és együttesen lép fel a béke, a biztonság, a kiegyensúlyozott fejlődés érdekében, közben szisztematikusan dolgozva az éhezés, a járványok és a tudatlanság ellen. Soha a legkeményebb reálpolitikus nem merte azt elképzelni, hogy reálisan lesz egy folyamatosan üzemelő diplomáciai gépezet, amelynek révén a legkisebb ország legkisebb „magánügyét" is viszonylag racionálisan lehet megtárgyalni, miközben a nagyhatalmak egymás mellé kényszerítve többször is elkerülik a világháborút. Ki gondolta volna, hogy lesz egy olyan testület, amely az államok szuverenitását és belügyeit „oltári szentségként" kezeli, mégis képes ezekkel szemben is súlyos intő szavakba, kikerülhetetlen erkölcsi és politikai kényszerbe önteni az egyetemes emberi értékek védelmét? Láss csodát: ötven éve van egy ilyen intézmény. Az Egyesült Nemzetek Szervezete egyszerre lábra kelt utópia és lelketlen reálpolitika. Ahogy éppen sikerül: szócséplő papírmalom itt, vetőmagot osztogató jótevő ott, cinikus diplomata emitt és morálkövető jogvédő amott. A valóban pazarló, lassú, képmutató és tehetetlen ENSZ tényleg hihetetlenül gazdaságos, gyors, etikus és hatékony módon old meg olyan feladatokat, amelyekre más intézmény egyáltalán nem lenne képes. Közben képtelen önmaga elveit és céljait valóra váltani, még kevésbé képes 185 állam önmagában is változó érdekét közjóra, akár csak a saját reformjaiban ötvözni. Az ENSZ jó és rossz, bonyolult, olyan, mint a világ - csak éppen a világ nem ilyen lenne az ENSZ nélkül, hanem sokkal zavarosabb és bonyolultabb. Tagadhatatlan, hogy az ENSZ nem mindig tud a világ élő lelkiismerete lenni. De legalább globális lelkiismeret-furdalás azoknak, akik sakktáblának nézik a világpolitikát, folyószámlának a fejlődést, nyersanyagnak a tengert és az erdőt. Az évforduló megerősítette az ENSZ pótolhatatlanságát, és valamelyest ígéret is született a szervezet jobb, hatékonyabb működtetésére. Mindkét állásfoglalást politikai-gazdasági realitás diktálja, ám talán méginkább a célokba foglalt sok nemes álom. Egyetemes reálom: az ENSZ csak ettől lehet teljes és egész, így lehet majd egyszer tényleg mindenkié. FÜZES OSZKÁR KOMMENTÁRUNK Több ezer dühös orvos Noha a cseh egészségügyi minisztert leváltották, a cseh Orvosok Szakszervezeti Klubja nem vonta vissza a november 1-jei sztrájkfelhívását. Az új miniszter ugyanis nem teljesítette a klub követeléseit: változzon meg az egészségügy finanszírozása, váljanak láthatóvá és ellenőrizhetővé az egészségügyi biztosítók, a gyógyszerforgalmazók pénzügyi műveletei, és emelkedjen az orvosok órabére. A magánorvosoké és az állami orvosoké egyaránt. Noha a cseh kormányfő s az új miniszter figyelmeztette a sztrájkolni akarókat az esküjükre, és helytelenítenék az ilyen kényszerakciókat, nem helyezték kilátásba a résztvevők munkából való elbocsátását. A hazai orvosok nevében a Szlovák Orvosi Kamara immár két esztendeje harcol ugyanazért, amiért a cseh orvosok. Követeli az egészségügy finanszírozásának áttekinthetőségét, az egészségügyi reform tényleges megvalósítását, az egészségbiztosítás pluralitását és az orvosok bérének emelését is. Két évvel ezelőtt a szlovákiai orvosok béketűrése elfogyott és „kékszalagos" sztrájkot hirdettek meg. Nem sokra mentek vele. ígéretet kaptak ugyan, de pénzt nem. Tavaly 5652-en petícióban 200 százalékos fizetésemelést követeltek. Azóta tárgyalások folynak a tárcavezető miniszter és a kamara elnöke között, ismét kézzelfogható eredmény nélkül. Pedig jelenleg a honi orvosok bére sztrájkoló cseh kollégáik fizetésének 60 százaléka csupán. Pedig a föderáció szétesése előtt a bérkülönbség csak 65 koronát teli ki, ám 1993-ban már 2216-ol. Tavaly az elégedetlen cseh orvosok átlagfizetése 13 384 korona volt, a hazaiaké, a többszáz óra ügyelettel együtt nem egészen 9 000. Túlórák nélkül a két szakvizsgával rendelkező orvos átlagbére 7 000 korona körül mozog. Csoda, ha az orvosok egyre türelmetlenebbül kérdezik: mit tesz a kormány és a tárca a helyzet rendezése érdekében? Valamennyien emlékezhetünk arra, hogy volt ebben az országban egy miniszter (V. Soboňa), aki csalóknak, tolvajoknak nevezte kollégáit, s van egy (Ľ. Javorský), aki úgy kommentálta a Sliaé-fürdő áron aluli eladását (az új tulajdonos V. Soboňa és a porcelán fogait ingyen készítő pöstyéni kórház volt igazgatója), hogy ha nem lenne miniszter, privatizálna ő is. A jelenlegi miniszter tevékenysége abban merül ki, hogy indoklás nélkül váltja le a neki, s egyben mozgalmának nem szimpatikus kórházigazgatókat, látsz.atellenőrzéseket végeztet az intézetekben, bűnbakot keresve mindenáron. Szóvá teszi azt, hogy pl. a somorjai kórházban hiányos a dolgozók munkába való érkezésének és távozásának ellenőrz.ése, de nem marasztalja el, nem vonja felelősségre azokat, akik - a számvevőszéki jelentés alapján - gazdaságtalanul kezelték az egészségügy pénzét. Az ellenzéki képviselők figyelmeztetése ellenére beleegyezett abba is, hogy az állam az általa biztosítottakért csak a minimálbér 54 százalékából fizesse az egészségbiztosítás összegét. Mindezek ellenére a hazai egészségügyi dolgozók egyclőrr csak csendben, lélekben lázonganak. Tudják ugyanis, főleg az állami orvosok, ha netán hangosabban hallatnák szavukat, a fejükhöz vághatnák: sok az orvos, fel is út, le is út. A kormány néhány héttel ezelőtt a radikalizálódó, sztrájklehetőséget latolgató Szlovák Orvosi Kamarát és az. orvostársadalmat újabb béremelési ígérettel „etette meg". Ezúttal 30 százalékos fizetésemelést helyezett kilátásba, de ma már nyílt titok, hogy az idén erre aligha lesz pénze. A legújabb időpont tehát az 1996-os esztendő, s a felelősök szerint az orvosok anyagi elismerése európai színvonalú lesz. Hogy miből, honnan lesz erre keret, arról senki sem beszél. Arról sem, hogyan akarja az állam rendezni a kórházak, rendelőintézetek néhány milliárd koronás adósságát. Az egészségügy gondjainak orvoslása várat magára, a betegellátás színvonala csökken, miközben fogytán az orvosok és a betegek türelme. Netán lesz orvossztrájk nálunk is? SZÁLKA ÉS GERENDA Csemadok?... Irányváltás! L Mindennapiságok bozótosában haladva előre, az ember egy bizonyos mértékig oldalirányban is óhatatlanul idomul a csapásokhoz, az ösvényekhez, a történések egymásmelletiségéből keletkező csalitosok és tisztások, szálerdők és erdősávok mutatta út lehetőségeihez. Ami azonban nem jelenti, mert nem jelentheti, a határozottan célirányban mozgó ember eltévedését. A kezdetben talán még bizonytalanul keresgélt, majd egyre inkább a felismert cél elérésének érdekében meghatározott irányba tartó út elhagyása akkor következik be, ha az ember mindennapjaiban az eddigiekkel összeegyeztethetetlen felismerései, gyarapodó tudása a célja vagy céljai megváltoztatására ösztönzik. Márpedig az embert érett felnőttkorában ezek az információk igencsak ritkán, mondhatnám azt is, hogy egyéni és történelmi sorsfordulók hatására változtatják meg. Az emberiség tömegeinek esetében leginkább a ritkábban jelentkező történelmi váltások és változások a döntőek, míg a közülük kiemelkedő, a képességeikkel e váltásokat és változásokat erjeszteni, alakítani és kiteljesíteni tudó egyének, rendszerint saját tehetségük alapján tudják maguk, esetleg zsenialitásuknak köszönhetően pozitív vagy negatív erkölcsi indíttatásból az emberiség jelentős hányadának, népeknek, nemzeteknek, nemzetrészeknek, etnikumoknak a céljait és életútját történél mi sorsát - befolyásolni. Ki tagadhatná le, hogy a világgazdasági összefüggésekben oly sokat hangoztatott Észak és Dél Tconf liktusa, manapság civilizációk kultúráinak a szellemi küzdelmévé is kezd válni. Nem felsőbb vagy alsóbbrendűségi okokból, de bizonyosan az a kulturális civilizáció nyeri a szellem csatáját, amely alkalmazkodóbb az emberiséget fenyegető globális kihívásokkal szemben. Senki se tagadhatja, hogy a világ lakóinak sorsa a totális szennyezést okozó energiahordozók kiváltásának sebességétől, a természetet pusztító ipari kultúra és a tennészet folyamatait utánzó mezőgazdasági kultúra humanizálásának mértékétől, a föld túlnépesedésének megakadályozásától, majd a három tényező okozta negatív természeti és éghajlati változások megállításától függ. Ennek a folyamatnak egyetlen tényezője az, emberi tudás. Jól tudom, sokan álmodozónak, eszevesztett idealistának, tudásmániákusnak és mojalislinalc-tartanakmajd, ha a fenti globális rendszerben látom a szlovákiai magyarság helyét is. Megértem az elítélő vádakat, hiszen amikor létkérdésünkké vált az anyanyelv és azon keresztül a nemzeti öntudat, kultúránk megvédése, illetve megtartása, mégiscsak szemtelenségnek tetszhet az ilyen merész okfejtés. Nem tehetek róla, tőlem a kérdéskörben sokkalta tájékozottabb urak évekkel ezelőtt ültették fülembe a bogarat. Annak idején a Csemadok-Kluhtanács egyik somodi művelődési táborában Noviczky Béla számítástechnikai szakértő mondta ki: aki a következő évszázadban és évezredben az információkat leggyorsabban megszerzi, leggyorsabban feldolgozza és leghatékonyabban alkalmazni tudja, az. nem lesz más, mint az informatika szakembercsapata, kik, ha tetszik nekünk, ha nem, egy idő után a politikai hatalom birtokosai lesznek. Mintha erre gondolt volna Tóth Attila ENSZ-szakértő, amikor valamely Fábry Napokon előadta a Csemadok gazdasági, informatikai és szerkezeti átalakításának modelljét. Azóta is hosszú, méla csend. Alapítványi pénzekből milliók kerültek felhasználásra, részben közhasznú dolgok, részben magánvállalkozások elindítására. Botrány, hogy egyik sem szolgálta a szlovákiai magyarság alkalmazkodását, sem a Noviezky-féle következtetéshez, sem a Tóth Attila-féle modell megteremtéséhez. Meggyőződése m , hogy a Csemadok eljutott abba a stádiumba, amikor a néptánchoz, anwínjátszáshoz, a versmondáshoz, a kórusénekléshez hű tagjaihoz, társul meg kell nyerni a nem kevésbé lelkes, anyanyelvüket nem kevésbé szerető öntudatos magyarokat is. Valahogyan Tóth Attilának is az volt az álma, hogy magyar gyerekek és felnőttek ismerkedjenek az angol nyelvvel, a számítástechnikával. Nem a játszadozás, hanem a felhasználás szakértelmének a szintjén, amely alapja lehetne egy vállalkozói szemléletnek. Ha alapítványi pénzekhői egy komoly, világhálózatokkal is kompatibilis gépi rendszert hozhatnánk létre, ha a helyi szinteken a Csemadok-szervezetek akár non-profit alapon, de semmiképpen sem ingyenesen és elszigetelten, gyerekeket és fiatalokat taníttatnának angolul és a számítástechnika használatára, tán még programozási alapismeretekre is, szlovákiai magyar nemzedékeket tehetne egzisztenciálisan védetté. (Folyt, köv.)
