Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-27 / 274. szám, hétfő

1995. november 22. HIRDETÉS ÚJ SZ

Ó 25 J KOMMENTÁRUNK Kétségek között az államfő Fehér Könyv, feketeleves Nálunk még a csoda sem három napig tart. Alig húzták ki Pozsonyból a lábukat az Európa Parlament képviselői, a péntek esti tévévitában már nyoma sem volt annak a némileg békülékenyebb modornak, amelyet a szlovák kormányfő a strasbourgi vendégek előtt megütött. Csáky Pál ugyan megpróbált hölgytársaságban gentlemanként viselkedni, de a DSZM-es képviselő asszony válaszaiban nyoma sem volt annak a toleranciának, amelyet olyannyira sürgettek az. Európai Unió küldötteként Szlovákiában járt strasbourgi parlamenti képviselők. Minden vörös posztóként hatott, amit a magyar politikus mondott, s végül azért, hogy bizonyos dolgokat számonkérni merészelt, megkapta a magáét harcias vitapartnernőjélől: legfőbb ideje, hogy elfogadják a köztársaság védelmére szóló törvényt. De a nyugati vendégeknek is feltálalták a feketelevest a szlovák parlamentben, ebben főleg Ivan Gašparovič és Augustín Marián Húska jeleskedett. Az első napon alaposan odamondogattak az EP-delegációnak, úgyhogy Mečiarnak másnap már nem nagyon kellett kemény szavakra ragadtatnia magát: az említeti kettő élvezettel elvégezte helyette az Európai Unió ledorongolását és a kioktatását. Remélhelőleg megjegyezlek, amit erről az EP-delegáció vezetője mondott: ők semmi különöset nem kérnek számon, csak amire a szlovák kormány kötelezte magát, amikor az ország felvételét kérte az Európai Unióba. S csakis olyasmit ajánlanak, ami Nyugaton gyakorlat: a demokratikus játékszabályok és a kisebbségi vélemények megszívlelését. Márpedig ezt a Mečiar kézjegyével ellátolt felvételi kérelem is felvállalja, megvalósításához pedig kiváló útmutatót jelent a múlt héten átnyújtott Fehér Könyv. Miután tehát Mečiar ismét mesterien leosztotta a szerepeket, s mások pörköllek oda a nyugatiaknak a kemény, de szuverén szlovák dörgedelmeket, ő már a konstruktívabb és párbeszédre kész politikusként tetszeleghetett, ám általánosságokon túl nem sokat ígért. A vendégek nem is titkolták, régóta nem ültek végig ilyen elnyújtott beszédet, ami a diplomácia nyelvéről lefordítva azt jelenti: elvárták, hogy a kormányfő kevesebbet beszél, de többel mond. Küldöttségvezetőjük beismerte, sok minden elhangzott ugyan, de megnyugtató válaszokat nem kaptak a demarsban kifogásotokra. Ők viszont mindvégig nyíltan beszéltek-beszélhettek: nem véletlenül nem politikusokat küldött az EU, akiket kötne a szigorú diplomáciai nyelv, amelyet Pozsonyban gyakran képtelenek voltak megérteni, hanem parlamenti képviselőket, akik szókimondóbban, közérthetőbben fogalmazhattak. Azt viszont ők sem engedhették meg maguknak, hogy javasolják Mečiarnak és Kováčnak: egy korsó sör mellett ássák el a csatabárdot. Az érinteti politikusoknak kell e/.l megtenniük, s az EU bízik abban, hogy mire tavasszal újra találkoznak, ez már megtörténik, akárcsak az, ellenzék bevonása az egyes bizottságok és ellenőrző szervek munkájába is. Nem véletlen, hogy a nyelvtörvényről nincs említés az elfogadott zárónyilatkozatban. A kérdést nyitva hagyták, mert nem jutottak közös nevezőre. De elhangzott a határozott figyelmeztetés: Szlovákiát aszerint fogják megítélni, mennyire elégedettek az itt élő kisebbségek. Aggasztó viszont, hogy Mečiar az EU-képviselők előtt kétségbe vonta: egyáltalán szükség van-e a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvényre. S ami ennél is jobban aggaszt: az EU-képviselők visszamenőleg foglalkoztak a kormány egyes lépéseivel, s nem tapogatóztak afelől, mi várható. Mintha utólagos tűzoltást végeznének. Mire legközelebb találkoznak, a demokrácia nyilván még ingatagabb lábakon fog állni, hiszen addigra várhatóan megszületik a Matica slovenskáról, az új közigazgatási beosztásról és az államvédelemről szóló törvény. S akkor jöhet az újabb tűzoltás - ha Pozsonyban hagyják. A szlovákiai magyar politikusok jobb híján - várnak és találgatnak. Azt mérlegelik, hogy az államfő aláírja-e a nyelvtörvényt, vagy újratárgyalás céljából visszaküldi a törvényhozásnak. Mivel a jogszabály számos tekintetben ellenkezik az alkotmánnyal és a nemzetközi dokumentumokkal, joggal várják el, hogy a köztársasági elnök élni fog vétójogával és kérni fogja az alkotmányellenes részek kiiktatását. Ha a törvény visszakerülne a parlament elé, ismételten kezdeményezhetnék: csak azt követően lépjen hatályba, miután életbe lépett a kisebbségi nyelvek használatáról szóló jogszabály. Megismételhetnék tehát korábbi indítványukat abban a reményben, hogy a törvény mellett szavazó ellenzéki honatyák időközben jobb belátásra térnek. Döntésük felülbírálásával megtámogathatnák az államfőt, akinek helyzetét jelentősen nehezíti, hogy a jelenlegi jogellenes állapot az ellenzék egy részének közreműködésével alakult ki. Kérdéses persze, hogy tévedésük elismeréséhez találnak-e magukban kellő erkölcsi erőt. Ha a Demokratikus Unió és a Demokratikus Baloldal Pártja hű maradt volna az alkotmányossághoz, a köztársasági elnök a demokratikus értékek védelmezőjeként most határozott hangon utasíthatná el a nyelvtörvényt. Ez a két ellenzéki párt azonban legitimizálta a törvénytelenséget, s így hozzájárult a közvélemény megtévesztéséhez. Michal Kováč nagy dilemma előtt áll. Tisztában van azzal, mi a kötelessége, ám tisztában van azzal is, hogy a nyelvtörvény megvétózása jelentősen ronthat esélyein a leváltására irányuló esetleges referendum során. Márpedig a népszavazásról szóló törvény módosítása és a kormánykoalíció portájáról kiszűrődő információk nyomán joggal feltételezheti, hogy ez az esemény nem sokáig várat magára. Mit tehet ebben a helyzetben az államfő? Semmiképpen nem lenne jó megoldás, ha megfogadná tanácsadói javaslatát: előbb aláírná a törvényt, majd alkotmánybírósághoz fordulna vele. Ez a lépés logikai ellentmondást eredményezne, hiszen annak elismerését jelentené, hogy olyan jogszabály létét szentesítette aláírásával, melynek alkotmánnyal való összhangjáról nincs meggyőződve. Ez az alibista magatartás megtépázhatná államfői tekintélyét. A törvényesség legfőbb őre határozatlanságáról adna tanúbizonyságot, ha a nyelvtörvény megítélését áthárítaná az alkotmánybíróságra. A közvélemény ezt úgy értékelhetné: az államfő meghátrált, önös érdekeit az elvi érdekek fölé helyezte. Michal Kováč mindeddig a törvénytelenség ellenpólusát képezte, s a társadalom törvénytisztelő része felsorakozott mögé. Ha meginog, annak súlyos következményei lehetnek nemcsak rá, hanem a szlovák társadalomra nézve is. A szlovák társadalom erkölcsi válsága mélyül minden egyes hatalmi döntéssel, amely a demokratikus viszonyok gyengüléséhez, az alapvető emberi jogok megnyirbálásához vezet. A nyelvtörvényre mindkét kategória érvényes. Az államfőnek azon kell lennie, hogy a társadalmat erre ráébressze. Egyébiránt személyes érdeke is ezt diktálja. Csak akkor lesz esélye az eltávolítására irányuló esetleges referendum során, ha Szlovákia lakosságának értékrendje nem borul fel. Csak így van esély arra, hogy a közvélemény megtévesztését célzó propaganda ne váltsa be a hozzá fűzött reményeket. Vajon felismeri ezt a köztársasági elnök és rádöbbennek erre a nyelvtörvény mellett szavazó képviselők is? Reménykedjünk, hogy a bölcs előrelátás fog győzedelmeskedni. Ellenkező esetben nehéz időszak vár mindannyiunkra: úgy a szlovákokra, mint a magyarokra. HORVÁTH GABRIELLA Jobb itthon egy munkanélküli... Szlovákiának sok baja van a hivatalos nyelvvel. Ezzel kapcsolatban nemcsak velünk, kisebbségi magyarokkal van baja, hanem már a németekkel is. Méghozzá nem is a kisebbségi mántákkal vagy a kárpáti németekkel, hanem a nagy Németország hivatalos nyelvével... A minap Németország gazdasági államtitkára járt Szlovákiában. Itt kérdezte meg tőle az egyik szlovák tollforgató, mi az oka, hogy a német és szlovák kormány nem képes dűlőre jutni a németországi építőiparban dolgozó szlovák vendégmunkások számát rögzítő szerződés dolgában? A kérdés azért indokolt, mert a németek elismerően nyilatkoznak a szlovák szakmunkások szorgalmáról és szakmai színvonaláról, a szlovák kormány pedig éppenséggel szorgalmazza a kinti munkalehetőségekre vonatkozó irányszám növelését, így látszólag nem is lenne akadálya a szerződés megkötésének - mégis van. Méghozzá nyelvi eredetű. Az államtitkár elárulta: a szerződés aláírásra kész, megkötésének egyetlen akadálya csak az, hogy szövegében a szlovák fél nem hajlandó úgy írni Németország hivatalos megnevezését, ahogyan azt maguk a németek használják. Egykori szomszédaink az általuk használt Bundesrepublik Deutschiand szlovák megfelelőjét, a Spolková republika Nemecko (Németország Szövetségi Köztársaság) megnevezést szeretnék látni a szerződésben, míg a szlovák kormány köti magát a Nemecká spolková republika (Német Szövetségi Köztársaság) megnevezéshez. Vitatható, hogy a németek tudják-e jobban, hogyan kell használni hazájuk nevét külföldön, vagy a szlovákok állítják-e jogosan, hogy nekik senki ne szabja meg, hogy a saját nyelvüket hogyan használják helyesen. Bármelyiknek is van igaza, a dolog végkicsengése az, mintha a szlovák kormánynak többet érne itthon egy munkanélküli, mint egy jólkereső szlovák munkás a „Német Szövetségi Köztársaságban." (gaál) Vagy lassú halál, vagy újjászületés ITTHON TÖRTÉNT 7 NAP ALSTT MECIAR MOST MÁR SLOTÁVAL ÉRVEL. Az elnyűhetetlen optimisták eddig úgy vélték, hogy a miniszterelnök számára a Szlovák Nemzeti Párttal való szövetség „púp a hátán", és csak muszájból veszi igénybe a „zsolnaiak" támogatását. Az elnyűhetetlen optimisták titokban abban reménykedtek, hogy Mečiar, ha mérsékeltebb szövetségesekre talál, a legszélsőségesebb nacionalistákat kidobja a fedélzetről, és szalonképesebbé válása érdekében mérsékeltebbre, európaibbra hangolja kormányának politikáját. Az Európai Parlament és a Szlovák Köztársaság képviselői közös bizottsága iilcsén mondott beszéde nagyrészt szertefoszlatta ezeket a reményeket. A kilenc EU-küldöttnek értésére adta, hogy a jelenlegi pozsonyi hatalomgyakorlás stílusa minden itt lehetséges hatalomgyakorlási stílus közül a legtökéletesebb. A televízióban is közvetített miniszterelnöki eszmefuttatás azonban, úgy tűnik, nem is annyira a brüsszeli vendégekhez szólt. Szlovákia erős embere elsősorban saját híveihez szólva önérzeteskedett, jelezve, hogy a fiatal Szlovák Köztársaság ellen most már nemcsak a belső ellenzék áskálódik, hanem az egész világ összefogott. Meg sem próbálkozott a Nyugatról érkezett demarsokban és a rezolúcióban megfogalmazott kifogások cáfolatával, hanem egy harmadosztályú segédszínészhez méltó teatralitással így szólt a kilenc vendéghez: „Legalább a védekezés lehetőségétől ne fosszanak meg bennünket!" Ez a „megoldás" kétségtelenül könnyebb volt, mint a figyelmeztetések konkrét pontjainak cáfolata lett volna. Hogy senkinek ne lehessenek kétségei az iránt, hogy a szlovák nemzeti önérzetességet komolyan gondolja, 24 órán belül Privigyére látogatott, és a négy világtáj felé meglóbálta az összeesküvés miatti veszélyt jelképező „véres kardot". Korábban teljes vehemenciával csak Ján Slota szorgalmazta a köztársaság védelméről szóló törvény kidolgozását és elfogadását. A DSZM 2500 fős regionális kemény megvának jelenlétében és lelkesedéstől kísérve bejelentette: kívánatosnak tartja az államvédelmi jogszabály mielőbbi törvénybe iktatását. Az időzítés nem volt a véletlen műve. Szerves része volt a Szlovákia elleni „világméretű összeesküvés" elmélete konstrukciójának. És beismerése annak, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom helyzetértékelése szerint ebben az országban az állam működése, biztonsága már nem szavatolható a meglevő törvények érvényesítésével. Beismerése annak, hogy csak a Büntető Törvénykönyv paragrafusai nem elegendőek az. állam érdekei ellen vétők hatékony felelősségre vonására. Ha a mindenkori diktátorok és diktátorjelöltek logikájából indulunk ki, valóban nem elegendőek. Demokráciában ugyanis függetlenek a bíróságok, és komolyan veszik, hogy az újságírók például nem „kantározhatok" fel szájkosárral. Normálisnak tekintik, hogy működnek a civil szerveződések, és az ellenzék ellenzékként viselkedik. Egy demokráciában normális jelenség, hogy minden pártnak vannak külkapcsolatai, és hogy az ellenzéki politikusok külföldi testvérpártjaiknál is támogatást keresnek törekvéseik érvényesítéséhez. Csak alaposan elemezni kell Ivan Gašparovič házelnök, Augustín M. Húska parlamenti alelnök vagy Mečiar miniszterelnök felszólalását a kilenc EP-képviselő jelenlétében, és nem lesz nehéz, megállapítani, hogy mindhármuk érvelése azt sugallta, szüksége lesz Szlovákiának arra, amit nem sokkal később a kormányfő Privigyén sürgetőnek tekintett. Már az sem mellékes szempont, hogy nem sokkal korábban a Szlovák Nemzeti Párt „megkérvényezte" a nyugati struktúráknál, kivételesen adják áldásukat ahhoz, hogy nálunk ismét bevezessék a halálbüntetést. Tehát akár a hóhért is aktivizálnák az általuk megálmodott rezsim megtartására. Ne legyünk naivak, ne gondoljuk, hogy az abs7,olút büntetés kiszabásának lehetővé tételével elsősorban a közbűnlényeseket akarják elrettenteni. Hat év alatt eddig fajult Szlovákiában a helyzet. Egész,

en a közelmúltig sokan még azt gondoltuk, hogy a Szlovák Nemzeti Párt a koalícióban csak afféle appendix, amelynek a kormányból való „kioperálása" majd előbb-utóbb bekövetkezik. Mečiar privigyei beszéde óta teljesen szertefoszlott ez az illúzió. Ebben a kormányban most már a „farok" csóválja a „kutyát". A köztársaság védelméről szóló törvény jövőjét illetően legalábbis ez, a helyzet. A jelek szerint kilábalt a Csemadok az egyik végveszélyből. Nem fogalomzavar, még csak nem is tévedés a fenti mondat, ugyanis meggyőződésem szerint legalább kétféle végveszély leselkedik kulturális szövetségünkre. Az egyik kétségtelenül az anyagiak hiánya, ami a hazai kulturális minisztérium cinikus magatartásának következménye. Emiatt a magyar kormány mintegy hárommillió koronának megfelelő, egyszeri gyorssegélyt szavazott meg, s talán Hudec miniszter úr is aláírja, vagy már aláírta azt a másfél millió koronás támogatást, amelyei beosztottjai javasollak. Némi pénz lesz tehát az elkövetkező hónapokra. A másik végveszély azonban továbbra is ott ólálkodik a Csemadok háza táján, és ez még súlyosabb az előbbinél. Az okozója pedig az, hogy 1989 óta nem sikerült meghatározni kulturális szövetségünk társadalmi helyét, szerepét és arculatát. Alapjában véve kétféle koncepció feszül egymásnak immár hat esztendeje. Az egyik tulajdonképpen egyéni ambíciókból és pártérdekekből, esetleg valamiféle nosztalgikus révede

: zésből fakad. Ez a szemlélet elsősorban pártok föl

0

1*' emyőszervezelnek, vagy legalább az egyik politikai mozgalmunk csendestársának szeretné bekalodázni a Csemadokot, amely ezenkívül közművelődéssel, nemzeti kultúránk ápolásával foglalkozna. E két szempont összeegyeztetése elég nehéz, sőt fölösleges, hiszen csaknem bizonyosan a szövetség lassú halálához vezet. Mégis többen megpróbálkozlak vele. Egyik pártunk létrejöttében, szavazatainak toborzásában sokat segítettek a szövetség tisztségviselői, a második komáromi nagygyűlés szervezésében is részt vállalt a Csemadok. Nyíltan meg kell mondani, hogy a jelek szerint ebben a különböző csendeslársi zavarosban több tisztségviselő örömmel halászgat: magánérdekből, netán küldetéstudattól vezérelve, vagy talán már a génjeikbe is bekódolt magatartásmódéul köveive, hogy a „kultúrmunkás mindenhol, minden körülmények között pártfeladatot teljesít." Három gyöngyszem ezernyi példa közül. Éveken át sok helyi és járási szervezetben megfordult a kulturális szövetség egyik tisztségviselője, aki jelenleg a Csemadok megbízott főtitkára. Nem ritkán azonban kiderüli, hogy az egyébként rátermett és. hozzáértő tisztségviselő hónapokon át csak úgy mellékesen törődött kulturális kérdésekkel: fő feladata az agitálás és a szervezés volt egyik politikai mozgalmunk érdekében. Főállása mellett erre is volt ideje, vagy titkos megbízatása. A magyar kormányuszály-párt is követi ezekel a i haladó hagyományokat. És újra akad Csemadok-tiszljségviselő is, aki egyetlen kacsinlásra visszakacsinl és I- lefekszik. Jólértesült források szerint az új mozgalom gazdasági programját kulturális szövetségünk egyik alkalmazottja dolgozta ki, és a hosszú nevű mozgalom elnöke még azzal is kérkedik - lelke rajta, igazai állított-e -, hogy alapszabályuk összckalapálásäban a Csemadok egyik vezető tisztségviselője is érdemeket szerzett... Egyszer már szembe kell néznünk önmagunkkal, kíméletlenül őszinte választ adva arra a fölöttébb időszerű kérdésre, hogy hamis prófétáink, és a szereptévesztésben szenvedő vagy lubickoló tisztségviselők mennyiben járultak hozzá kulturális szövetségünk mai identitászavaraihoz, s az ebből burjánzó végveszélyhez. A fenti sorokat a Csemadokért, és nem ellenében írtam. Mert tízezrekkel, sőt százezrekkel együtt vallom: kulturális és közművelődési egyesületre szükség van, és rövidesen még nagyobb szükség lesz. Ehhez azonban a szövetségnek is újjá kell születnie, ami gyökeres szakítást kíván meg minden prófécizmussal, legkülönbözőbb beidegződésekkel, mindenféle önző vagy messianisztikus ambíciókkal. Ugyanígy abba kellene hagyni mindenfajta, különféle lózungokkal megideologizált, közvetlen politizálást, magyarán: pótcselekvést. Hogy kulturális szövetségünk végre azzá lehessen, ami több mint négy évtizeden át életben tartotta, s ami ezután is életképessé teheti: nemzeti kultúránk, művelődésünk fóruma, szervezője. Kis közösségek és szlovákiai nemzeti közösségünk azonosságtudatának őrzője és gyarapítója szellemi és nem politikai értékek révén. A Csemadok Országos Választmányának legutóbbi ülésén három vagy négyfajta struktúra megtartásának szükségességét elemezték. Nem mellékes, sőt nagyon fontos ez a kérdés. Ám ennél is fontosabb végre tisztázni, milyen rendező elv és milyen értékrend alapján működjék bármilyen szerkezet. S hogy fent és lent egyaránt kultúránk, közművelődésünk önzetlen napszámosai vállalnak-e tisztséget, vagy azok, akiket egyéni, netán pártérdekek fűtenek. Súlyos napok, hónapok előtt állunk, amikor kulturális szövetségünknek abban a látszólag egyszeri, ám ennél sokkalta nagyobb horderejű kérdésben kell döntenie: nyelvi és politikai tenor ellen látványos tiltakozó gyűlést szervez, vagy más értékrendet követve létrehozza a magyarként megmaradni és ezért is művelődni vágyó emberfők ezernyi kis és rendszeres gyülekezetét. Meggyőződésem szerint az előbbi elsősorban pártjaink feladata, ha úgy látják, hogy a politizálás egyéb eszközei már semmiképpen sem hozhatnak eredményt. A második alternatíva viszont egyértelműen kulturális szövetségünk kötelessége. Ezzel semmiképpen sem sodorja végveszélybe sem önmagát, sem pedig a szlovákiai magyarságot. Sőt: reális esélyt teremt ahhoz, hogy az anyagiak hiányánál sokkal súlyosabb tragédiát is elkerüljük. A Csemadok segítségével - mindannyian. P. Vonyik Erzsébet Tóth Mihály rovata SOKSZEMKÖZT Szilvássy József rovata