Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-21 / 269. szám, kedd

1995. november 24. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 5 1 Féljünk? Nézelődöm a Milelič utcai pia­con, és hallom, hogy két zöldségárus egymás közötl halkan magyarul be­szélget. Odalépek hozzájuk, magya­rul köszönök és kérek egy fej ká­posztát. Embereim egyszeriben el­némulnak, az egyik hirtelen eltűnik, a másik szótlanul leméri a káposzta­fejet, elém teszi és szlovákul mondja az árát. Erre én némulok el, és szó nélkül odanyújtok neki egy ezrest. Ő kinyitja a dobozt, amelyikben a pénzt tartja, számolgatja a papírpén­zeket, látszik, nem tud visszaadni, előkotorja a pénztárcá­ját. Szótlanul nézem a matatását, eszembe jut, hogy van egy húszas a kabátzsebemben, de valahogy nem tartom sürgősnek elővenni. Várom, hogy mondjon valamit, de nem szól az istenadta; csak forgatja idegesen a fejét, aztán oda­megy a szomszéd árushoz, pusmog vele valamit, és hozza vissza a felváltott ezrest. Köszönöm, mondom neki magya­rul. Ő a káposztafejeket rendezgeti, nem felel. Viszonllálás­ra, mondom neki magyarul, nálad sem veszek többé sem­mit. Megkukult árusom ezt sem hallja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem hallaná. Okos ember, lud számolni, elve­szít egy magyar vevőt, jön helyette tíz szlovák. Mégis csak azok vannak többségben. C'est la vie, gondolja magában, illetve dehogyis gondolja a boldogtalan, hisz na Slovensku po slovensky, ami annyit tesz, hogy ilyen a törvény. Az ál­lamnyelvről szóló. Igaz, hogy az csak a jövő évtől érvényes, de mit lehet tudni. Fő az óvatosság és a káposztafej. A hentesüzletben ugyanez türkizben. A pénztárosnő ma­gyarul társalog a mellette álló elárusítónővel, én is magya­rul szólalok meg. Elnémulás, szótlan blokk- és pénzkiadás, utána ismét folyik a párbeszéd, de most már szlovákul, és hangosabban, mint előtte, amikor magyarul folyt a szó. Tüntetően szlovákul konverzálnak. Az András temető mel­letti piacon az értelmes arcú, szívélyes magyar árus is visszafogottabb, mint lenni szokott, de ő csak akkor vált szlovákra, ainikor valaki megáll mellettünk. A tapasztaltakon füstölgők ismerősömnek, akivel össze­futok a buszmegállóban. „Nem, nem ostobák ezek az embe­rek. Csak félnek" - állítja. Szóval gyávák, mondom. „Cso­dálkozol 1? - kérdi és választ sem várva folytatja: „Engem fi­zikai rosszullét fogott el, amikor végignéztem a tévében a parlamenti vitát és utána a szavazást. Solia nem gondoltam volna, hogy émelygés és hányinger foghat el szavak halla­tára. Olvastam már ilyet, de akkor azt gondoltam, ez csak irodalmi kitaláció. És hidd el, nem vagyok ezzel egyedül, jó néhány ismerősöm számolt be hasonló reakcióról. Több mint száz parlamenti képviselő, akiket a mi adóinkból fizet­nek, nem is akárhogyan, s akik a polgár érdekeit hivatoUak szolgálni, védeni, annak korától, nemétől, vallásától és nemzetiségétől függetlenül, büszkén vállal egy gyűlölet szülte, értelmetlen, diszkriminatív törvényt. A legtöbbjük ostobaságból, mert mi más a gyűlölködés, a maradék takti­kai megfontolásból. Itt állunk, nyakunkon a törvényerőre emelt gyűlölettel, és még csak ne is féljünk?" Ne féljünk ­felelem. „Abnormális időkel élünk" - mondja ő. Épp azért. Normális időkben nincs szükség különösebb bátorságra, ar­ra ilyenkor van szükség. Hazafelé menet azon tűnődöm, hogyan, mivel szereljem le tízéves fiamat, aki azzal állt elém, hogy ha felnő, forra­dalmár lesz és robbantgatni fog. Mint kiderült, a robbantás­ra kiszemelt objektumok közt az első helyen a parlament épülete szerepei. Mivel győzzem meg a kis eszetlent? A tisztességes, de hallgató többséggel, amelynek létezésében már magam sem hiszek? És egyáltalán, itt marad-e, ha felnő, ebben a gazdasági és egyéb kudarcait olcsó naciona­lizmusba fojtó kis országban? Parancs lesz-e számára az, ami a kél világháborúi megért nagyapjának, hogy „itt élned, halnod kelf"! Papoljak neki türelemről, megértésről, ami­kor az ulcán mást tapasztal? Tanítsam meg őt Illyés Gyula Haza a magasban című versére? A megkukult piaci árus­nak ki mondja el ezt a verset? Megértené egyáltalán? Ahogy tűnődve ballagok, gondolataimba minduntalan belekattog egy vers, megzenésített változatát nemrég hal­lottam a Ghymes zenekar koncertjén: ,Megépül a majom­malom, lesz sok majommajonéz, győzve győz a győzhetet­len, győzedelmes majomész." Weöres Sándor Majomország című verse. De hogy kerül ez ide? Kompenzálva A parlament múlt pénteken, amikora kép­viselők már fél lábbal a gépkocsijaikban és a repülőgépen voltak, jóváhagyta azokat a tör­vénymódosításokat, amelyekkel a kormány kompenzálni igyekszik az utazási kedvezmé­nyek nyári eltörlését. A már korábban beje­lentett megoldásnak megfelelően ezek csak a hétezer koronánál kisebb jövedelemmel és havi kétszáz koronánál nagyobb utazási költ­séggel rendelkezők számára érvényes (ebbe a városi tömegközlekedés sem számít bele). A jövedelemadóról szóló törvény módosítá­sának vitájában a szociáldemokrata Jaros­lav Volf felvetette a szakszervezetek javasla­tait az adóalapot csökkentő összeg emelé­séről. Végül azonban a munkásszövetségi Terézia Chlebová indítványát fogadták el, aki ugyan kisebb összeget javasolt, de hát ezt a kegyet szemmel láthatóan Luptákéknak tar­tották fel. A becslések szerint az, hogy az adóalapból ezentúl utazási költségként hét­száz korona vonható le, havi 80-90 koronás többletbevételt jelent. Érdekes viszont, hogy ezzel kapcsolatban egyik baloldali képviselő sem érvelt a diszkriminatív jövedelmi és tá­volsági korlátozások feloldása mellett. Végül azután a jobboldali Ivan Šimko tet­te meg - eredménytelenül. A szociális alapot érintő változások kapcsán szintén elutasították a szak­szervezetek Volf által tolmácsolt javasla­tait, így csak a béralap fél százaiékával növelik meg a szociális alapot. Ebben az esetben viszont már a baloldali képvi­selők is kifogásolták, hogy a kormány bele kíván szólni a kollektív szerződés tartalmába. Végül ezt sem sikerült meg­változtatni, így a többlet elosztását ugyan a kollektív szerződés szabályozza, de pénzt csak az előbb említett feltétele­ket teljesítő alkalmazottak kaphatnak. Ha esetleg ezután valaki még mindig kitolásnak érezné, hogy a hétezer koro­na felett kereső, többgyermekes csa­ládfők nem kapnak kompenzációt, nos nekik csak szociális ügyi miniszterünk, Oľga Keltošová véleményét tolmácsol­hatjuk. Szerinte a felvetés komolytalan, mert ilyen eset csak elvétve fordulhat elő és ezeket a szakszervezetek a szoci­ális alapba általában befolyó össze­gekből kárpótolhatják. (tuba) Kérdéskirekesztősdi Távol állt tőlem az a szándék, hogy kide­rítsem, milyen megfontolások szerint sorol­ják be a nézők kérdéseit a Szlovák Televízió élő vitaműsoraiba. Személyes tapasztalat alapján akarva-akaratlanul mégis rájöttem ennek nyitjára. Naivan azt hittem, termé­szetesen besorolják kérdésemet, miután több tárcsázási kísérlet után a megadott számon végre felvették a kagylót. A ridegen udvarias hölgy kerek-perec közölte, szó sem lehet arról, hogy az adásban beolvassákazt, amit kérdezek. S hogy miért? Pofonegy­szerű: mivel nézőként szubjektíven alkot­mányellenesnek titulálom a nyelvtörvényt. Márpedig a közszolgálati tévében ilyen egy­oldalú véleményt tükröző kérdés nem han­gozhat el! Hiába próbáltam érvelni, vala­hogy így: a vita éppen remek alkalom arra, hogy megcáfolják, kiforgassák, ízekre szed­jék azt, amit úgymond sugalmaztam. Majd a hölgy kioktatott: egyébként a kerekasztal egyik résztvevője, Fogaš képviselő is a tör­vény mellett, szavazott. Ekkor a figyelmébe ajánlottam a szerdai parlamenti vita videó­felvételét, amelyből kiderülne, hogy bizony a baloldali képviselő előzőleg felszólalásában megindokolta, mért nem egyeztethető össze az alkotmánnyal a később általa is tá­mogatott törvény. A kérdés egyébként nem is Fogašnak, hanem Dušan Slobodníknak szólt, s azt firtatta volna, vajon a hőnszlovák képviselő a nyelvtörvény elfogadása után is úgy találja-e, hogy Európában négy, de leg­feljebb öt országban jobb csak a kisebbsé­gek helyzete, mint Szlovákiában. Meddő te lefonvitánknak itt vége szakadt, men a hölgy végre rájött, hogy túl sokáig foglaljuk a vonalat. Más is akart kérdezni, feltehetőleg szalonképesebbet. Miközben hoppon mara­dásom okait elemezgettem, a stúdióban ví­gan folyt a gondosan megszűrt kérdések megválaszolása. Most már tudom, mitkelle ne kérdeznem, hogy választ is kapjak. Csak­hogy nem fogok kérdezni. (p.vonyik) Van vagy nincs Emberünk, nevezzük 0. F.-nek, a köz­rend fiatal oltalmazója volt, míg át nem nyergelt a titkosszolgálathoz. Abban a hi­szemben, hogy ott jobb lesz neki. Hát nem lett. De erre csak idővel jött rá, amikor bele keveredett ifj. Kováč elrablásába, és - úgy­mond - kezdett átlátni a szitán. Rájött, hogy csúfosan átverték, és emiatt merész elhatározásra jutott. Bőrét féltve el­rejtőzött, ám előtte még kikotyogta, hogy valójában ki is áll az államfő fiának külföld­re hurcolása mögött. Ezt az éppen akkor „ügyeletes" vizsgálótiszttel is közölte, aki kapva az alkalmon, rögtön le is akarta csu­katni a beismerő vallomásra vállalkozó ügynököt. Csak szerette volna, mert közbe­lépett az ügyész, s egyszerűen szélnek eresztette emberünket. Azóta ismeretlen helyen tartózkodik. Volt gyanúsított - nincs gyanúsított. Vagy mégis? Egy hete belügyminisztériumi küldönc ján a köztársasági elnök főhadiszállásán. S nem holmi meghívót vitt a tarsolyában, hanem az ifj. Kováč-dossziét. Az egész vizs­gálati aktát, amelybe még Šimunič őrnagy kezdte gyűjtögetni a vallomásokat, külön­féle jegyzőkönyveket. A hivatalos közle­mény szerint az elnöki irodában azért sze­retnének betekinteni az anyagba, mert 0. F. édesapja fia ügyében kegyelmi kér­vénnyel fordult az államfőhöz. Magyarán a következőről van szó: az ország első embe­regyakorolja alkotmányos jogát, azaz saját belátása szerint rendelje el, hogy ne kezdődjön büntetőeljárás a csemetéje kül­földre hurcolásával gyanúsított másik „fiú" ellen. Aki jót tesz azzal, hogy elősegíti az emberrablás objektív felgöngyölítését, és vele is jót tesznek, mert megmentenék né­hány kellemetlen börtönbeli évtől. És teljes a zűrzavar. Most van gyanúsí­tott vagy nincs? Az ügyet vizsgáló belügyi szervek szerint nincs. Emberünk és édes­apja viszont váltig állítja, hogy van. Az egyik csemete részt vett a másik csemete elrab­lásában, tehát bűncselekmény történt, ezért kell lennie gyanúsítottnak is. Akinek az elnök megkegyelmezhet, és noha az ügy felderítése érdekében terhelő vallo­mást tett önmaga - mások, köztük felette­sei - ellen, nem kell félnie, hogy lakat alá kerül. Ha előkerül. MADI GÉZA KOMMENTÁRUNK SZILVASSY JÓZSEF íjjjj^ Magyarország: jó irány Kíváncsian vártam, hogy a szlovák hír­ügynökség miként foglalkozik a magyar­országi kisebbségi önkormányzati válasz­tásokkal. Tegnapelőtt este aztán kiderült: a TA SR budapesti tudósítója tárgyilagos híranyagot adott le. Ezek után még na­gyobb érdeklődéssel böngésztem át a teg­napi szlovák lapokat, vajon mennyi helyet szentelnek ennek az eseménynek. Bizony nem sokat, sőt a legtöbb napilap semmit. A független lapok ügyeletes szerkesztői talán a valóban alacsony részvételi arány miatt nem közöltek hírt, vagy hirtelenjében nem is tudták pontosan, miről van szó. A kor­mánylap hallgatásán egyáltalán nem csodálkozom, hiszen ilyesfaj­ta tudósítás megrengetné az olvasók meggyőződését és a szinte na­ponta beléjük sulykolt ideológiát arról, hogy Magyarországon sze­rintük elnyomják, mi több, erőszakosan asszimilálják a nemzeti és az etnikai kisebbségeket. Nincs mit csodálkozni azon, hogy kevesen vettek részt a tegnap­előtti választáson, hiszen Magyarországon a súlyos szociális és más társadalmi gondok miatt jórészt az elkeseredés és a passzív re­zisztencia jellemzi a közhangulalot. Másrészt olyan választás má­sodik fordulóját tartották, amelynek nem volt hagyománya ebben az országban. Tény ugyanis, hogy déli szomszédainknál az elmúlt évtizedekben a hivatalos propagandán kívül nem sokat lörődtek az ottani kisebbségi kérdésekkel. Különösen a mostani kormány azonban elvi és európai mércével mérve is jelentős lépéseket tesz annak érdekében, hogy - Tabajdi Csaba szavaival élve - megállít­sa a kisebbségek identitásvesztését és fokozatosan, velük közösen, kimunkálják a sajátos helyzetüknek leginkább megfelelő személyi és kulturális autonómia modellt. Ennek egyik jelentős lépcsőfoka a kisebbségi önkormányzatok létrehozása. Tegnapelőtt 153 telepü­lésen tartották meg a második fordulót. Országszelte legaktívab­bak a békés-megyei szlovákok voltak: Kardoson például a szava­zásrajogosultak csaknem 40 százaléka adla le a voksát. Néhány nappal ezelőtt alkalmam volt találkozni a magyarorszá­gi kisebbségek országos önkormányzatainak vezetőivel. Farkas Flórián, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke az utolsó pilla­natban jött lehetőségnek nevezte a kisebbségi testület létrehozását, mert szerinte a mintegy 800 ezres romaság már-már abba a hely­zetbe került, hogy még a reményét is elveszíti annak, hogy évek, sől leginkább évtizedek múltán legalább megközelítőleg olyan életkörülmények között éljen, mint a többi állampolgár. Helyzetük ma katasztrofális, hiszen például számos településen a felnőtt ro­mák 90, esetenként pedig 100 százaléka munkanélküli. Mégis megteremtődött az alapvető feltétel a közös cselekvéshez, a súlyos gondok fokozatos enyhítéséhez. Anna Ištvánová, a 110 ezres magyarországi szlovákság legaktí­vabb csoportosulásának, a Békéscsabai Szlovákok Szervezetének elnöke saját erőfeszítéseikről, továbbá a városi és a megyei szer­vek jelentős segítségéről számolt be, melynek eredményeképpen új és sokkal tágasabb székházba költöztek, létrehozták az ottani szlovák pedagógusok kórusát, rövidesen pedig megnyitják a Kor­társ Szlovák Galériát. Senki sem gátolja, sőt kimondottan ösztön­zik együttműködésüket az anyaországgal, különösen a Matica slo­venskával, amelytől több és célirányosabb segítséget várnak. Sokféle gondról is hallottam. Lás/.tity Péró, a Szerb Országos Ön­kormányzat elnöke elsősorban a most megalakult kisebbségi önkor­mányzatok ellentmondásos jogi helyzetéről, s az ebből fakadó helyi konfliktusokról beszélt. Nem világos ugyanis, hogy alárendelt, eset­leg egyenrangú partneri viszonyban vannak-e, lesznek-e a települé­si önkormányzattal, s milyen pénzből, miként gazdálkodhatnak. Helyi forrásokból vagy állami támogatás révén jutnak-e anyagiak­hoz, s milyen modell alapján. Emiatt is szükséges a kisebbségi tör­vény módosítása. Ugyanilyen időszerű feladat a kisebbségiek parla­menti képviseletének törvényes megoldása, mert ez is évek óta elhú­zódó gond, amelyre rosszindulatúan ugyan, de teljes joggal muto­gatnak a szomszédos országok némely politikusai és pártjai. Érveiket és hangerejüket viszont mindenképpen gyengíti a ma­gyar kormány - nemcsak a kinyilatkoztatásban, hanem tettekben is megnyilvánuló - gondoskodása a hazai nemzeti és etnikai közös­ségek iránt. Minden nehézség és számos megoldatlan jogi kérdés ellenére teljes joggal állíthatják a pártatlan külföldi szakemberek: Magyarország jó irányba lépett és halad az ottani kisebbségek kol­lektív jogainak megteremtésében. SZÁLKA ÉS GERENDA Dusza István rovata A hazugság démona Nem újkeletű bölcsesség, hogy a parancsuralmi és az ön­kényuralmi rendszerekben szellemi menedéket a saját er­kölcsi tartásukhoz minden kö­rülmények között ragaszkodó alkotók műveiben talál az em­ber. Mostanság, amikor a nyelvi másságot ebben az or­szágban hamarosan a törvény nevében is büntetik majd, s ma már újra csordaszellemet szül a despotikus hatalom keltette szorongás, nekem ezekben a hetek­ben a legbiztosabb lelki menedéket - gondolom, ez manapság magyar szellemi körökben majdnem isten­káromlásnak tetszik - éppen kél szlovák író művei adnak. A hatvanas évek elején jelent meg - első síkban a sztálini önkényuralom alatt élő emberek lelki megha­sonlásairól szólónak telsző - A bólogatás démona című Dominik Tatarka-kisregény (magyarra Koncsol László fordította.). Mégis döbbenetes és örökérvényű látlelet az eltorzított és eltorzuló lélekről, a halalma­sok és az őket kiszolgálók hazugságairól. Manapság a kisregényt olvasva, csak ürügynek látszik a sztáliniz­mus, mert egyetlen gondolata sincs Tatarka művének, amely ne lenne érvényes a mai Szlovákiában. Arra is, ami egyáltalán nem elszigetelt esetként az ellenzéki képviselőknek legalább a felével történt a nyelvtör­vény megszavazásakor a szlovák parlamentben. „ Csak képzeljék el, hogy valakinek hatalom van a ke­zében, s ezért tévedhetetlenül megmérheti az ember munkáját, hogy mennyi benne a tehetség, mennyi a művészet, a költészet, vagy mennyire hasznos és mennyire káros, az embert egyik napról a másikra a kor géniuszává emelheti, vagy mint kártékony elemet megsemmisítheti. Azt tesz, amit akar. Kísértőt egyi­künk sem választotta eszmei vezérünkké. Mások vá­lasztották meg nekünk Kísértő birtokol, és igénybe vehet minden eszközi, ami ez.en a területen az állam rendelkezésére áll. A korlátlan bizalom birtokosaként Kísértő oszt ki mindent: papírt, társadalmi elismerést, jólétet és dicsőséget." És ez a Kísértő ma osztódással szaporodik. Önmaga mértani haladványban gyarapo­dó többszöröseinek osztogat állami vagyont, közliszt­ségeket, kitüntetéseket és alamizsnát művészeknek. Mi is történt 1995. november 15-én késő este a szlo­vák parlamentben? Dominik Tatarka 1963-ban meg­írta: „Mondtam valamit, de egészen mást. Ilyen az ember, Mi ilyenek voltunk: mást mondtunk, mint amit gon­doltunk, szóáradattal hessegettük el a nyugtalansá­gunkat, nem válaszoltunk a kérdésekre." Tévékamerák kereszttüzében némely kormánypár­ti és ellenzéki képviselők akkor egyformán reszket­tek. Pedig erkölcsi joga a meg-megremegő hangra, a cikornyás mondai tagadást kifejező értelmét hordozó szavakban megakadó nyelvre csak azoknak volt, akik de facto nemet mondtak. A hazugság démona uralja ezt az országot. Rosszabb ez a Tatarka által leírt „bólogatás démoná­tól". Most már a bólogatok is azl hazudják, hogy az ő „igenjük", valójában „nem". Tessék már szíves lenni ezt nekik elhinni, becsületszavukra! Mert őkel na­gyon-nagyon sújtja a nagy nemzeti szorongás, mert tartottak attól, hogy a nyíltan kimondott „nem" fel­használható ellenük. Mintha ugyanazt nem tehetnék meg velük mosl is, amikor „nemet" gondolva „igent" mondtak? Peter KarvaiS írja Idézőjelben (V úvodzovkách) című idén megjelent esszékötetében: „Ha lehetősé­gem és megfelelő jogköröm lenne, kiválasztanék a csodák közül e.gyet, azt a legkevésbé csodálatosat. mégis viszonylagosan a leghatásosabbat, melyet otthon mindannyian készenlétben tartunk, sőt, ma­gunkkal hordunk, mintegy felkészülve a feltámadás­ra, és beavatkozásra, akár a huszonötödik órában is: a hétköznapi, természeti és természetes, egyszerű és mindenható józan észt. Ami még nincs meg­fertőzve a bizalmatlanság e's a gyanúsítgatás víru­saival, amit még nem kezdett ki a hatalomvágyók karrier és a fényűzés utáni sóvárgással meg­fertőzött propagandája, valamint a pletykák és a tu­datos hazugságok.(...)Ezzel szemben a helyzet olyan, hogy virágzik az intolerancia, a csoportos erőszakvétel; s a történelem színpadának egymástól távoli széleire sodródunk: majd hallgatva a politi­kust, „a bennünket képviselőt" nemcsak lelkünk mélyében vagyunk bizalmatlanok, de már egy­szerűen tudatosítjuk, mennyire nem mond igazat, amit viszont teljesen normális dolognak tartunk, az élet érvényes részének, életstílusnak és kifejezőesz­köznek. Teljes hangerővel szólunk a diszkrimináció ellen, de nem ülünk le egy más bőrszínű ember mel­ié(...y Azt hiszem, a Tatarka és Karvaš műveiből veti idé­zetek talán felragyogtatják a szellemi bizonyosságot: annak a nemzetnek, amellyel közös hazába sodort bennünket a történelem, nemcsak politikusai, hanem gondolkodói és erkölcsi héroszai is vannak itt, Euró­pában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom