Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-19 / 242. szám, csütörtök

1995. október 19. PUBLICISZTIKA AZ ÁLLAMNYELVRŐL SZOLO TÖRVÉNY Kire vonatkozik? ŰJSZ

Ó 9 J Katarína Tóthová miniszterelnök-helyettes és Ivan Hudec kulturális miniszter nemrég Strasbourgban járt, hogy az Európa Tanács szakértőivel konzultáljon a készülő államnyelvtörvényről. A miniszterelnök-helyettes szerint a törvénytervezetet ismertető beszámolójuk nagy sikert aratott, az Európa Tanács el volt ragadtatva a törvénytervezet tökéletességétől és filozófiai mélységétől, olyannyira, hogy még a tervezett szakértői tárgyalástól is elállt. Ezúttal ne gondoljunk arra, ami már nem egyszer megtörtént, vagyis, hogy hivatalos képviselőink valami egészen mást hallottak, mint ami a külföldi diplomaták szájából valójában elhangzott (vagy nem hangzott el), és adjunk hitelt annak, hogy az Európa Tanácsnak nincsenek kifogásai a törvénnyel szemben. Ebben az esetben bizonyára Tóthová asszonynak az az érve hatott, amely a törvénytervezet szövegének bevezetőjében is szerepel, hogy a törvény nem szabályozza a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát, így tehát azt nem is korlátozhatja. Kérdőjelek Helyénvaló hát a kérdés, hogy a szóban forgó törvény érinti-e vagy sem a nemzeti kisebbségeket? Ha nem, akkor vajon a Lépések című tévéműsor vezetője, Igor Kubiš, a DSZM és a kormány titkainak avatott ismerője miért éppen a hazai nemzeti kisebbségek - a magyarok, németek, ruszinok - képviselőit, nem pedig elismert szlovák nyelvészeket hívott meg arra a kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája az államnyelvről szóló törvény volt? Miért van az, hogy Ivan Hudec kulturális miniszter és Olga Šalagová kulturális államtitkár a törvényt indokolva mindig annál az elcsépelt frázisnál köt ki, hogy a magyarok nem tudnak szlovákul? Miért jelentette ki Eva Slavkovská oktatási miniszter többször is, hogy a törvény elfogadását követően az úgynevezett alternatív oktatásra vonatkozó bármilyen vita és tiltakozás mar fölöslegessé válik? Miért szerepel a törvény alapelveinek megindoklásában a következő: „Az alkotmány 34. cikkelye 2b) bekezdését (a nemzeti kisebbségek nyelvének használatára vonatkozó jog a hivatalos érintkezésben) áthidalásként kell értelmezni a hivatalos érintkezés azon eseteiben, amikor olyan polgárról van szó, akinek nem volt lehetősége alaposan megtanulni az államnyelvet." Értsük úgy, hogy az alkotmányban és a nemzetközi dokumentumokban rögzített jog csak „átmenet"?! A parlament törvény-előkészítő osztályának az említett alapelvekre vonatkozó tájékoztatásában ez áll: „A törvény alapelvei tehát kifejezetten nem számolnak más nyelv, mint az államnyelv szabályozásával a hivatalos érintkezésben.'' Akkor hogy is van ez? A fent leírtak alapján érinti-e, avagy sem a készülő törvény a nemzetiségi kisebbségeket, ha ráadásul az alkotmány feltételezi, hogy a kisebbségek nyelvének használatát a hivatalos érintkezésben külön törvény szabályozza, és épp ezt a törvényt (úgynevezett nyelvtörvény - 428/1990. Tt. sz.) hatálytalanítaná 3Z érvénybe lépő államnyelvről szóló törvény? Ha a készülő törvény nem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát, akkor miért mutat rá a megindoklása arra az ellentmondásra, amely közte és az ún. (helységnév)táblatörvény, ill. az anyakönyvi törvény közt állítólag fennáll? Megtévesztés Az említett, október 8-i Lépések című tévéműsorral kapcsolatban még meg kell jegyezni: ugyancsak különös, hogy az államnyelvtörvény tervezetének Strasbourgban bemutatott változatáról rendezett kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek egy része nem is látta ezt a dokumentumot. Ki kell mondani azt is, hogy a törvénytervezet rengeteg változata csak arra szolgál, hogy megtévessze a hazai és külföldi közvéleményt. Akár 24 verzió készült, akár kevesebb, tény, hogy lényegében semmiben sem különböznek egymástól, ezért fölösleges „a magyar politikusok félretájékoztatási kampányáról" beszélni, akik, úgymond, valamilyen titokzatos előzetes változatot szellőztettek meg külföldön. A különböző változatok genezise során mindössze két lényeges változtatásra került sor. A kormány június 20-i ülésén, tehát röviddel a pápa szlovákiai látogatását megelőzően kivették a szövegből azt a passzust, amely a szlovák nyelvet állami liturgikus nyelvként jelöli meg (mellesleg a pápa többször nyomatékosan szót emelt a kisebbségek nyelvének használatáért az egyházi szertartásokon), és ezt azzal az elvvel helyettesítették, amely az államnyelv használatát a gazdasági élet, a szolgáltatások és az egészségügy területén szabályozza. A másik változtatás az volt, hogy a bevezető szöveg egyik mondatát kibővítették: „A törvény nem szabályozza a liturgikus nyelvek, sem a nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatát." Valamennyi további változtatás csupán stilisztikai jellegű, nem egyéb a mondatok kozmetikázásánál, melyek közül a legcinikusabb és következményeiben a legembertelenebb a következő: „Az egészségügyi személyzet kapcsolattartása a páciensekkeľállamnyelven folyik." Változatlan filozófia A Strasbourgban állítólag osztatlan elismeréssel fogadott törvény filozófiája azonban változatlan maradt. Az a filozófia, amely például az indoklás következő mondatában tükröződik: „A szlovák nyelv a szlovákok, a Szlovák Köztársaság egyetlen államalkotó szubkejtumának nemzeti nyelve." Tehát nem valamennyi polgár nemzetiségére való tekintet nélkül - alkotja az államot, ahogy ez minden demokratikus alkotmányban szerepel, hanem csakis a szlovákok. A nemzetiségi kisebbségekhez tartozó polgárok, akik a Szlovák Köztársaság lakosságának 15 százalékát teszik ki, s itt dolgoznak, itt fizetik az adót, nem alkotják ezt az államot. A törvény dicső filozófiájának másik magva: „Az államnyelv (a 2. számú alaptériumának tevékenysége, de nem működhetnének külföldi követségeink és diplomatáink sem. Ha szó szerint ragaszkodnánk ahhoz a rendelkezéshez, mely szerint az egészségügyi intézményekben az ügyvitel az állam nyelvén folyik, a diagnózisokat és a recepteket sem szabadna latinul írni. A készülő törvény több, hasonlóan abszurd helyzethez vezető rendelkezést tartalmaz, amelyek épp ezért nem tarthatók meg szó szerint. Ez volna megalkotóinak célja? Aligha. Nyelvrendőrség Ha nem ez, akkor vajon mi a törvény célja? Bárhogy is nézem, úgy tűnik, hogy fő célja a magyar kisebbség nyelvének (s részben a cseh és angol nyelvnek) a kiszorítása a közéletből, mivel egyedül az erre irányuló rendelkezések valósíthatók meg a gyakorlatban és ellenőrizhetők hatékonyan az úgynevezett nyelvőrség segítségével. Az ugyanis aligha valószínű, hogy a nyelvrendőrség minden alkalommal büntetést róna ki Slota úrra, amikor nyelvtanilag helytelenül magáz, vagy Tóthová asszonyra, ha a „néni" kifejezést használja. Ezzel szemben nagyon is valószínű, hogy amennyiben a 99 százalékban magyarlakta faluban a községi képviselő-testület tanácskozását magyar nyelven vezeti a polgármester, akkor először bírságot rónak ki rá, másodszor még nagyobb bírságot rónak ki rá, és harmadszor eljárást indítanak ellene az állam szuverenitásának megsértéséért. Ugyanígy megtörténhet, hogy a magyar vagy más nyelven sugárzó magán-rádióállomás tulajdonosától a legjobb esetben megvonják az engedélyt. Közben elv értelmében ez alatt a szlovák irodalmi nyelv értendő) a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője." Tehát az irodalmi szlovák nyelv mint az állami szuverenitás szimbóluma! (Kénytelen vagyok figyelmeztetni Katarína Tóthovát, hogy a tévében közvetített strasbourgi szereplése során megsértette a Szlovák Köztársaság szuverenitását, mivel több alkalommal a „nieje" helyett a helytelen, nem irodalmi „néni" formát használta.) Szívesen megkérdezném a törvény alkotóitól, vajon ezen mondat megfogalmazásánál az alkotmány 3. bekezdésének 34. cikkelyéből indultak-e ki, amely kimondja: „...a nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó polgároknak az alkotmány biztosította jogaik gyakorlása nem vezethet a (...) Szlovák Köztársaság szuverenetisánának veszélyeztetéséhez..." Mert amennyiben a szlovák nyelv a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, helytálló az a feltételezés, mely szerint a nemzetiségi kisebbségek nyelvei ezt a szuverenitást veszélyeztetik, ezért használatuk korlátozása jogos. Jogos korlátozni az alkotmány 2. bekezdésének ugyanazon cikkelye tartalmazta jogot az anyanyelven történő művelődésre, valamint azt a jogot, amely lehetővé teszi a kisebbségek nyelvének használatát a hivatalos érintkezésben. Abszurdum Kétségtelen, hogy a készülő nyelvtörvény néhány rendelkezése abszurdnak hat maguknak a szlovákoknak és a szlovák nyelv természetes fejlődésének vonatkozásában is. Végeredményben abszurd az a paragrafus is, amely kimondja, hogy az állami hivatalnok funkciójának a gyakorlása közben csak az államnyelvet, tehát a szlovákot használhatja. Ha ezt komolyan kellene venni, teljesen megbénulna a Szlovák Köztársaság KülügyminiszPrikler László felvétele mindezek a lépések az államnak a nem állami, sőt magánszférába való hallatlan beavatkozását jelentenék, amelyek a demokratikus világban egyszerűen elképzelhetetlenek. És éppen ez az a pont, amely el kell hogy gondolkoztassa Szlovákia valamennyi tisztességes polgárát, és arra ösztökélje, hogy közös összefogással tiltakozzon a készülő törvény ellen. Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy az államhatalom rá akarja kényszeríteni az államnyelvet a kisebbségekre, korlátozva saját nyelvük használatát. Itt arról van szó, hogy az államhatalom ránk, Szlovákia valamenyi polgárára rá akarja kényszeríteni a maga átvitt értelemben vett „államnyelvét", és ez az államnyelv az édesen hangzó, dallamos szlovák nyelvtől eltérően egyáltalán nem nyájas. Itt most arról van szó, hasonlóan, mint az emlékezetes november 3-áról 4-ére virradó éjszakán és azóta hozott valamennyi vitatható törvény és rendelkezés esetében, hogy az állam, az államhatalom nem szolgálja a polgárokat, de adóikból élve megcsalja és becsapja őket, nem szolgálja a polgárokat, de tőlük szolgálatot követel, irányukban nem lojális, de őket vádolja a lojalitás hiányával, nem szolgálja a polgárokat, de megengedhetetlenül beavatkozik magánéletükbe, és értelmetlen törvényeket kényszerít rájuk, miközben számos törvényt saját magára nézve nem tart kötelező érvényűnek. Remélem, hogy a tisztességes emberek megértik az összefüggést a készülő államnyelvtörvény és az elmúlt időszak eseményei között, remélem, hogy megértik, milyen helyet tölt be ez a törvény az abszolút hatalomért vívott harc stratégiájában. Mert ha nem, zord idők következhetnek. És nemcsak a magyarok számára. PETŐCZ KÁLMÁN Australopithecus és a föderáció A kelet-közép-európai látogató otthonosan érezheti magát Liégébén. Nemcsak azért, mert az utcákat róva megnyugodva állapíthatja meg, hogy a járdákat ott sem söprik gyakrabban, mint náluk, és a megrendelt taxi sem érkezik percnyi pontossággal, hanem azért is, sőt elsősorban azért, mert az ottaniaknak fejfájást okozó problémák számára meghitten ismerősek. „Otthon vagyunk" - állapítottam meg magamban, amikor a Szent Bertalan-templom bejáratánál a belépőjegyeket árusító vallon bácsi két kimerevített mutatóujjának hegyét egymásnak feszítve mutatta: „így állunk a flamandokkal." De miért? faggattam. „Hja, a történelem!" - válaszolta sokatmondó sóhajjal. Történelmi okokra hivatkozott a flamand-vallon ellentétekről szólva a belgiumi bevándorolt olaszok által alapított Szakmai Oktató Központ igazgatója is, maga is olasz származék, de, mint hangsúlyozta, lélekben már ízig-vérig vallon. A bevándoroltak integrálódásával foglalkozó előadásában csöppnyi sajnálkozással jegyezte meg, hogy a belgiumi olaszok még mindig saját, otthonról hozott ünnepeiket ülik meg. Szerinte bizonyára az ünnepek feladása lenne a tökéletes integrálódás csúcsa. Ez is ismerős volt, akárcsak tartalmát tekintve az a szép kivitelezésű könyv, amelyet a Liége-ben szeptember 20-a és 23-a között megrendezett, Kelet-Nyugat párbeszéd a decentralizációról és az emberi jogokról című szeminárium rendezősége osztott ki a résztvevők között. Ebben többek között ez áll: „A vallonok a mai Belgium területén az újkőkorszak idején letelepült legrégibb népesség leszármazottai." íme, a Közép-Kelet-Európából jól ismert „kik voltak itt hamarabb"-vita nyugati változata. De az ősi eredetű vallon résztvevők is megsemmisülten hallgattak, amikor az egykori Belga Kongóból származó, szénfekete katolikus pap ebéd közben megjegyezte: „A legrégibbek mi vagyunk. Hol találták az australopithecus maradványait? Nálunk, Afrika földjén, tehát bizonyíthatóan az afrikaiak a legrégibb népesség." A kongói fiatalember kijelentésének szemszögéből nézve egészen más távlatot kapnak az európai történelmi viták. Mert valóban, mi is az a pár tízezer év az afrikai 4 millióhoz képest? Semmiség. De vajon ettől boldogabbak az afrikaiak? Ismerősnek tűnt az említett könyvben olvasott panasz is: az iskolai történelemórákon az egykori Németalföld történetében Flandria és Brabant dominál, „és ez északi honfitársaikkal szemben egyfajta kisebbrendűségi komplexust vált ki a vallonokban". A vallon komplexust nemcsak az egyoldalúnak minősített történelemoktatás táplálja, hanem a jelen valósága is. A vallon terület, ahol a kontinens első vasúti sínéit, mozdonyait gyártották, és a múlt században Európa műhelyeként emlegették, elvesztette gazdasági primátusát, a flamand és a vallon vidékek hagyományos versengésében egyre inkább a rohamos fejlődésnek indult Flandria veszi át a vezető szerepet. Nem csoda, hogy a két éve működő belgiumi föderációt ismertető szeminárium előadói el-elejtettek egy-egy finoman megfogalmazott szúrós megjegyzést a vallonok címére. Hogy a föderáció hívei közt miért több a vallon, mint a flamand, nem derült ki, mert az előadók egytől egyig vallonok voltak. De azért az egyik vallon szájából is elhangzott, hogy Belgium inkább a szomszédai és a nagyhatalmak akaratából létezik, mintsem saját népeinek összefogásából. Ez pedig egybecseng azzal, amit a nemrég javában dúló „nyelvháború" - ez is ismerősen cseng - idején a vallonok által gyakran szeparatístáknak minősített flamandok hangoztattak, múlt századi költőjük, Guido Gazelle szavait idézve: „Isten bennünket flamandnak teremtett, csak a politikusok tettek meg belgának." Hogy mégis miért tartják a vallonok ideálisnak a föderációt, kiderült a szemináriumon elhangzottakból: „A föderalizmus nem kedvez a változást akadályozó konzervativizmus semmiféle formájának, a gazdaságinak sem." Ez természetesen fontos szempont a gazdasági versenyben lemaradozó vallonok számára, akik abban bíznak, hogy a föderáció a különböző nyelvű, érdekeikben egymásnak feszülő közösségek problémáira is ésszerű megoldást jelent, és főleg kifogja a szelet a nacionalizmus vitorláiból: „Az egyén ahelyett, hogy elsősorban és kizárólag egyetlen nemzet tagjának tekintené magát, különböző szinten és formában egyszerre több közösséghez kötődhet. A különbözőféleképpen szervezett közösségekhez kapcsolódva az emberek között olyan sokágú kötődések keletkeznek, amelyek lehetővé teszik, hogy hatékonyan ellenálljanak a faj, a vallás, a nyelv, az osztály, az állam mozgósító parancsszavának." Igen, az államénak is - mutatott rá több előadó -, amelyet decentralizálni és „deszakralizálni" kell, megfosztani megfellebbezhetetlen mindenhatóságától, s arra kényszeríteni, hogy tevékenységét a polgárok alapvető érdekeinek szolgálatára korlátozza: védje biztonságukat, és biztosítsa a méltányosságot a különböző közösségek gazdasági, szociális, kulturális stb. szükségleteinek kielégítése során. A föderáció alapja pedig az autonómia - hangsúlyozták vendéglátóink. Az autonómia, amely „minden lény egyén vagy közösség - attribútuma, a szabadság, az élet, az emberi méltóság, a kreativitás, a felelősség szinonimája. Egy közösség gazdasági, kulturális és szellemi gazdagsága valamennyi tagja - legyen az egyén vagy csoport - autonómiájának fokától függ". Úgy tűnik, a gyakran hallható szkeptikus hangok és pesszimista jóslatok ellenére Belgiumban menni fognak a dolgok, ha ezek a szép szavak nem maradnak meg írott malasztnak. Tény, hogy az ottani helyi önkormányzatok is olyan jogkörrel rendelkeznek, amilyenről a kelet-közép-európaiak álmodni sem mernek. Azon, hogy az elhangzott gondolatokból mi hasznosítható számunkra, az egykori keleti blokk polgárai számára - ez volt ugyanis a rendezvény bevallott szándéka, a tapasztalatátadás -, csak akkor töprengtem el jobban, amikor a román résztvevő (hazájában ellenzéki képviselő) azt tudakolta az egyik előadótól, vajon július 14-én, a franciák nemzeti ünnepén szokták-e a francia ajkú vallonok a francia lobogót lengetni és a francia himnuszt énekelni. „Nem is tudom mélázott el a kérdezett, egy disztingvált européer, akinek halvány sejtelme sem volt, mire irányult Popovici úr kérdése nem nagyon jellemző." Vajon mit vitt magával az ellenzékiségét hangsúlyozó képviselő úr a szemináriumról, ha a hallottak ilyen kérdésre inspirálták, no meg arra, hogy miután néhány Belgiumban élő magyar értelmiségi kiosztotta a résztvevők között a szatmárnémeti Szentgyörgyi Albert Társaságnak a román oktatási törvény ellen tiltakozó nyílt levelét, éles kirohanást intézzen a benne foglalt „rágalmak" ellen, és tüntetően elhagyja a termet? Szenvedélyes tiltakozása közben egy másik román résztvevőre, Smaranda Enachera, a „közismert romániai emberjogi harcosra" hivatkozott, mint aki teljes mértékben osztja felháborodását. A még mindig attraktív, ötven év körüli hölgy rezzenéstelen arccal ült helyén, nem tiltakozott. Úgy látszik, az emberi jogok védelmének is vannak határai. Kíváncsi vagyok, mit mondana Popovici úr, ha a szemináriumon kiosztott anyagon felbuzdulva - amely szerint nincs olyan társadalomtípus, amely ne lenne föderatív alapon megszervezhető, s nemcsak területi, hanem szociális, gazdasági, kulturális föderáció is létezik -, az erdélyi magyarok a kulturális s ezen belül az oktatási föderáció mellett tennék le a voksot. Bizonyára tiltakozna. De akkor vajon mit keresett Liége-ben? VOJTEK KATALIN