Új Szó, 1995. szeptember (48. évfolyam, 203-226. szám)

1995-09-27 / 223. szám, szerda

1995. szeptember 29. VÉL

EMÉN

Y - TALLÓZÓ új szó i 2175 j Árulók, júdások és - a többiek „Michal Kováč köztársasági elnök továbbra is az alkotmányos rendszer bomlašztására törekszik... Még mielőtt bebizonyosodna, hogy az elnök úr tetteivel elárulja közös hazánkat - amely az idegen szuverenitás hosszú évszázadai után végül érvényesíthette önrendelkezési jogát -, a kormány felszólítja Michal Kováč urat, hogy mondjon le." Nem, ez nem vádbeszéd a Slánsky-perből, hanem legitim kormányunk nyilatkozata, amely néhány órával azt követően született, hogy az államfő visszautasította a kabinet tagjai előtti zárt kihallgatásra szóló meghívást. A miniszterek azt kívánták, hogy „egyedül menjen", s bizonyára el kellett volna mondania, hogyan is gondolta azokkal a bizonyos külföldi bankszámlákkal kapcsolatos kijelentését... Nem szurkolok sem az elnöknek, sem pedig a kormánynak. Állítom azonban, hogy a kormánytagok szájából eddig jóval súlyosabb vádak hullottak az államfőre, mint amilyen a miniszter urak és hölgyek külföldi számláit firtató kérdés volt. A kabinet pontosan az ismert mondás szerint járt el: Quod licet lovi, non licet bovi (amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek). A hatalom arroganciájának köszönhetően néhány napra Szlovákia ismét nem éppen kedvező publicitást kapott külföldön. És ami nem kevésbé lényeges: megint csak fokozódott a társadalmi feszültség. Azaz a kabinet pontosan azt tette meg, amit a hálátlan Michal Kováč szemére vet. Válóban érthetetlen, meddig képes a koalíció elmenni, csak hogy elérje az államfő távozását. Aláhúzom, hogy az elnök pontosan annyira legitim, mint a kormány és a parlament. Semmivel sem kisebb és semmivel sem nagyobb mértékben. És ezen mit sem változtat a nyilatkozatból jól kiolvasható fenyegetés a kormány részéről, amely az elnök „áruló voltát" készül bizonyítani. Mindez egyáltalán nem kivételes dolog. Mindenki áruló, júdás, a külföld bérence, föderalista, a fiatal állam ellensége, magyarbarát vagy cionista, aki más nézeteket vall, mint a koalíció. Az ismert bolsevikjelszót tűzhetné a zászlajára: aki nics velünk, az ellenünk van. Nem tudom, mi jogosítja fel a koalíciót, hogy államunkkal, nemzetünkkel, a nép akaratával azonosítsa magát. Hiszen a DSZM, a Munkásszövetség és az SZNP a választásokon a szavazatoknak még csak a felét sem szerezte meg. Sőt azok közül, akik rájuk szavaztak, sokan becsapottnak érezhetik magukat, mivel azóta „megújult" a Mečiar- és a Lupták-párt több választási programpontja. (...) Tiszteletben kell tartani az érvelést, hogy a kormány legitim választások után alakult meg. De egyúttal azt a nézetet is, mely szerint vannak emberek - a koalíciós pártokban szintúgy -, akik jobb jelöltek lennének kormányposztokra. Nehéz ugyanis elhinni, hogy a kabinetben és a koalíciós pártok vezetőségében csak agytrösztök ülnek. Bár néhányan úgy viselkednek, mintha azok volnának. (...) Semmi sem helyes, semmi sem jő a fiatal szlovák állam számára, ami nem a koalíciós műhelyben születik. Ellenkezőleg, minden bírálatot - még a jogosat is - az ország, pontosabban az ő országuk érdekei elleni támadásnak tekintenek. A hatalom egy kézben való összpontosulása törvényszerűen a kormányzó garnitúra más nézetekkel szembeni arroganciáját vonta maga után. Ez az ára annak, hogy a múltban mindent fekete-fehérben láttattak velünk. Vagy jónak, vagy rossznak. Ma ismét ezt akarja valaki bebeszélni nekünk. Valamikor a CSKP KB határozataiból megtudhattuk, milyen sikeresen működik népgazdaságunk, mi mindent érünk el a következő ötéves tervidőszakban. Manapság hasonló dicshimnuszokat hallgathatunk arról, hogy a kormány mire volt képes a DSZM, az SZNP és a Munkásszövetség vezetésével. Úgy, mint régen - az ilyen nyilatkozatok nélkül mi magunk bizonyára nem jönnénk rá, hogy milyen a valóság. A kormánynak kormányoznia kellene. Legalábbis a következő választásokig. Ez azonban nem jogosítja fel arra, hogy az embereket jókra és rosszakra ossza fel. Azok, akikre rásütik az árulás, a szlovákellenesség bélyegét, szintén ennek az országnak a polgárai, s ugyanolyan jogaik és kötelességeik vannak, minta többieknek. (...) Szerintem a kormánynak és a parlamentnek valamivel fontosabb feladatai is vannak, mint annak keresése, miképp váltható le az elnök. Mi volna, ha végre már ratifikálnák a Magyarországgal megkötött alapszerződést? Ez egy ilyen egyhangúlag szavazó koalíciónak gyerekjáték lenne. Vagy ha a honatyák bizottságot állítanának fel az átvilágítási törvény érvényesítésének ellenőrzésére. (...) A kormánykoalíció úgy vélekedik, hogy Michal Kováč személyén áll vagy bukik Szlovákia sorsa Ez azonban kissé másképp van. A hatalom azt nem tudja megemészteni, hogy még mindig ellenáll. Régen rossz, ha az észérvek helyett a gyűlölet győzedelmeskedik. MILOŠ LUKNÁR, Plus 7 dní, 40. szám Mit szállít a CEFTA-karaván? KOMMENTÁR A brünni CEFTA-csúcsot értékelő kommentárokba, politikusi nyilatkozatokba alig-alig keveredtek disszonáns hangok. Kritikát a tervezettel szemben csupán a Magyar Polgári Párt és a Szabad Európa Rádióban Ján Lángoš fogalmazott meg. Mintha mindenkit elbűvölt volna a hatvanmilliós fogyasztói piac ábrándképe. Az Új Szó egyenesen úgy vélekedett, hogy „a Balti-tengertől az Adriáig húzódó térségben szabaddá tett kereskedelem" „végre piaci alapokon elindítja a gazdasági szerkezetváltást" és a versenyképes, illetve versenyképtelen vállalatok szelekcióját. Bár a csúcstalálkozó résztvevői visszautasították a koordinációs központ létrehozására vonatkozó szlovák javaslatot, így egy újfajta KGST kialakulásától nem kell tartani, jó adag szkepticizmus mégis indokoltnak tűnik, amikor a CEFTA jelentőségét értékeljük. Politikai és gazdasági szempontból egyaránt. Először is ne feledjük: a CEFTA eredetileg az EU-tagságra legjobban felkészült Visegrádi Csoport közötti kereskedelem fellendítése céljából jött létre. Bár Szlovákiával kapcsolatban egyre gyakrabban fogalmazódnak meg olyan vélemények, hogy a gazdaságátalakítás, a privatizáció területén lemarad a három másik tagországtól, még mindig van esélye a csoportban való bentmaradásra. Szlovénia gazdasági és politikai tekintetben is konszolidált, eurokonform országnak számít, felvétele a CEFTA-ba tehát indokolt volt. Más a helyzet a következő menetben felvenni kívánt Romániával, Bulgáriával és a balti államokkal. Hiába társult tagjai az EU-nak, hiába nyertek felvételt az Európa Tanácsba, hiába kapcsolódott be Románia és Bulgária a békepartnerségi programba, sem NATO-, sem uniós tagságuk nincs és nem is lehet napirenden: formálisan azonban státusuk nem jelenti azt, hogy gazdasági-politikai szempontból legalább a Visegrádi Csoporttal azonos szinten lennének felkészültek az integrációra. A Vladimír Mečiar által tovább bővített listán szereplő Albániáról, Macedóniáról, Jugoszláviáról, Ukrajnáról nem is beszélve... Aligha képzelhető el, hogy az ezekre a piacokra való „betörés" valóban a hazai műszaki fejlesztés fellendülését, a modern technológiák térhódítását, a vállalatok közötti egészséges konkurenciaharc élesedését, egyszóval gazdaságunk versenyképességénekjavulását eredményezné, az innen történő behozatal pedig egészen bizonyosan nem. Hacsak nem nyugati tulajdonú gyárak termékeiről lenne szó. De ez már egy más történet. Ha tehát a közép-európai szabadkereskedelmi övezet, sem jelenlegi határai között, kibővítve pedig még kevésbé, nem jelent komoly modernizációs impulzust a térség gazdaságai számára, miért olyan kedvező a fogadtatása egyes nyugat-európai körökben? Az egyik, nagyon is megalapozottnak tűnő választ a kérdésre Kádár Béla, a magyar parlament költségvetési bizottságának elnöke a Francia-Osztrák Központ tavaszi, a CEFTA, illetve a kelet nyugati gazdasági együttműködés kérdéseinek szentelt pozsonyi nemzetközi konferenciáján röviden úgy fogalmazta meg: a Visegrádi Csoport integrálásának költségeitől megriadt politikusok, az Európai Unió eddig számukra kiutalt támogatásainak megcsappanásától is félő mediterrán tagországok a közép-európai térség középtávú integrációjának alternatívájaként fogalmazzák meg a szabadkereskedelmi zóna létrehozását. A társult tagsággal bíró országok tehát először egymás közötti kereskedelmükben bizonyítsák együttműködési készségüket, majd a ki tudja hány évig, esetleg évtizedig tartó felkészülés után együtt tárgyaljanak a rendes tagságról. E mögött az elképzelés mögött „nem nehéz felfedezni azokat a szándékokat, amelyek a közép-európai országokat és különösen az Európa-érettebb országokat egy tartósabb parkolópályára szeretnék terelni bizonyos érdek- és országcsoportok érdekeinek a szolgálatában" - fogalmazott Kádár Béla, majd így folytatta: „Az olyan megoldások, amelyek nem hoznak többletet a jelenlegi társulási megállapodásunkhoz viszonyítva, tehát nem javítják Magyarország biztonságpolitikai helyzetét, nem jelentenek plusz erőforrásokat, nem jelentenek piacra jutási kedvezményeket a magyar mezőgazdaság számára, számunkra nem mozgósítóak. Magyarország előtt nagy történelmi feladat áll, és ez érvényes partnereinkre is, a nyugati integráció. Az, hogy mi szabadkereskedelmi játékokat játsszunk egymás között, amikor a volt kis KGST-országokba irányuló magyar kivitel aránya az összkivitelnek hét százaléka, az nemcsak hogy nem alternatíva, de ennek elmélyítésétől semmiféle modernizációs impulzus nem várható." Mi értelme van tehát energiát fektetni olyan tárgyalásokba, amelyek az érintett országok kereskedelmi forgalmának csupán töredékét érintik? A vámtételek lebontása segíthet azokon a kis- és középvállalatokon, amelyek tapasztalat, illetve a marketinghez, a reklámhoz szükséges tőke, de akár a nyelvtudás híján nem tudnak a nyugat-európai piacon mozogni. A folyamatos tárgyalások hozzásegíthetnek a kölcsönös politikai bizalom kialakulásához is. De azt is látni kell: a CEFTA önmagában nem alkalmas eszköz a közép-európai országok gazdasági gondjainak megoldására, mivel nem vagy csak bonyolult áttételeken keresztül segíti ezeknek a gazdaságoknak a felzárkózását ahhoz az Európai Unióhoz, amelyhez csatlakozni akarnak. Ezért indokolt gyanakvással kezelni az olyan ábrándképeket, amilyeneket Vladimír Mečiar vázolt brünni útja előtt arról a hatalmas kelet-európai piacról, amelynek fő fizetőeszköze majd a szlovák korona lesz. Hacsak végképp nem kívánunk lemondani a nyugati integrációról mint fő gazdasági-politikai-biztonságpolitikai célkitűzésről. SÁNDOR ELEONÓRA Üzletelés a biztonsággal Negyed év eltelt azóta, hogy Szlovákia benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, mégis függőben van a mohi atomerőmű befejezésének sorsa. Látszólag a két dolog között nincs semmi összefüggés, de valójában mégis van, hiszen Juraj Schenk külügyminiszter májusban azt ígérte: a kérvény átadásáig végleges döntés szülelik Mohi ügyében. Érthető, hogy akkor így vélekedett a szlovák diplomácia vezetője, hiszen még egészen friss volt az EU-lagállamok parlamentjének, a strasbourgi testületnek az a határozata, amelynek 6 követelést tartalmazó pontjai egytői-egyig azt tükrözték: Nyugat-Európának nem érdeke olyan keleti tagországot befogadnia, amely meglehetősen kétes biztonságú atomerőművet fog működtetni. Az. egyik pont világosan leszögezte, hogy az atomerőművek biztonságával nem lehet üzletelni, a másik pedig emlékeztetett arra, hogy a szomszédos Ausztriában 700 000 tiltakozó aláírás gyűlt össze, és a bécsi kabinet is határozottan ellenzi a mohi mű befejezéséi. A EP felszólította az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, hogy halassza el a döntési a hilel folyósításáról, amíg nem tisztázódnak megnyugtatóan a biztonságos üzemeléssel kapcsolatos kérdések. Az EP-halározal megszavazása és a pozsonyi ígéret elhangzása óta eltelt a nyár, de Mohi sorsa mégsem jutott dűlőre. Annyi látszik biztosnak mindössze, hogy a BERD-hitelt Szlovákia nem igényli, hiszen annak az egyik feltétele az lett volna, hogy a Jaslovské Bohunice-i erőművet Mohi beindításakor leállítják, viszont Pozsony határozottan elzárkózik a kiszolgált első atomerőmű bezárásától. Eldőlt az is, hogy a franciák kiszállnak az üzletből, holott a decemberi nyilvános pozsonyi vitán még a Mečiar-kabinet az Electricité de France projektjét tartotta a legelőnyösebbnek, amelyhez a BERD adta volna a hitelt. Aztán hírtelen a franciák és a bajorok is kiestek a szlovák kabinet kegyeiből, valószínűleg azért, mert időközben már intenzív kulisszák mögötti egyezkedések folytak az oroszokkal arról, hogy keleti technológia alapján fejeződne be Mohi megépítése. A szlovák kabinet szerint a legelfogadhatóbb ajánlat az oroszoké, amelynek a megvalósítása csaknem egyharmadával kisebb költséggel járna, mint a nyugatiak kínálta változat, vagyis másfél milliárd márka helyett csak nem egészen 600 000 milliót szívna el az állami a költségvetésből. Olcsóbb lenne, ez nem kétséges. De vajon ez esetben, amikor egy épülő atomerőmű biztonsági paramétereiről van szó, megéri-e, s egyáltalán szabad-e takarékoskodni? Minimális költségeket - ez a legfőbb pozsonyi szempont, ha a döntés politikai vetületét mellőzzük. Maximális biztonságot - ez a nyugati elvárás, s tegyem hozzá, a környéken lakóknak és szomszédainknak is ez a létérdeke. S hogy e nyomós érvekre fittyet hány Pozsony, arra utat: nem veszi komolyan a nyugati civilizált világ elvárásait. Egyrészt erről van szó, másrészt pedig a szlovák gazdasági vezetés azzal, hogy keleti partnerének passzolta át az attraktív üzletet, tulajdonképpen úgy is felfogható, ahogy a Siiddeutsche Zeitung látja: a háttérben Moszkva újra érvényesítette egykori csatlósával szemben politikai befolyását. Ám a képlet mégsem ilyen egyszerű, mert a jelek szerint a pozsonyi energetikai szakértők időközben az osztrákokkal is tárgyalnak egy alternatív megoldásról. Ezzel két legyet üthetnek egy csapásra: az a látszat kelthető, hogy az orosz kapcsolat még nem végleges, s az Európai Uniónak sincs egyelőre oka az izgalomra. P. VONYIK ERZSÉBET AHOGY ÉN LÁTOM Magyar mečiaristák sorakozója Elnyűhetetlen miniszterelnökünknek régi szokása, hogy valahányszor komolyabban meggyűlt a baja valamelyik magyar párttal (vagy mind a hárommal), mindig azzal ijesztgetett bennünket, hogy úgymond neki is vannak magyarjai, akiket szükség esetén képes lesz felsorakoztatni maga mögé. Egészen a közelmúltig (1994 márciusáig) egyetlen emberből állt ez a tábor, és mit ad isten, ebből az egyből is parlamenti képviselőt csinált. Néhány hónapja megváltozott a helyzet. Gyimesi György, az Együttélés korábbi oszlopos tagja, egykori parlamenti képviselője megsértődött pártjára, és elhatározta, hogy politikai szervezetet alapít. Történelmi lehetősége abból adódott, hogy nagyjából éppen pártkoncepciója érlelődésének heteiben váltak politikailag földönfutóvá a korábban a Demokratikus Baloldal Pártjához vonzódó szlovákiai magyarok. Rájuk támaszkodva kezdte meg pártkezdeménye struktúrájának építését. Kissé gonoszkodva úgy is fogalmazhatnék, hogy akár így is nevezhetné magát Gyimesi György politikai mozgalma: Sértődött Szlovákiai Magyarok Pártja. Ez könnyebben megjegyezhető... Figyelemre méltó, hogy amióta a mozgalom alapító atyái közhírré tették szándékukat, Vladimír Mečiar egyetlen esetben sem hivatkozott arra, hogy mozgalmának magyar támogatói is vannak. Gyimesi és alvezérei viszont távolról sem ennyire szemérmesek. Ahol csak egy mód van rá, eldicsekednek vele, hogy feltett szándékuk a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal való együttműködés. Természetesen a szlovákiaimagyarság megmentése érdekében... Arról persze még ők is mélyen hallgatnak, hogy a gyakorlatban miként képzelik el az „egy tálból cseresznyézést", különös tekintettel arra, hogy Ján Slota is ott ül a cseresznyéstál mellett. Ha anyagiakról van szó, a szlovákiai gyalogmagyarnak sem mindig erőssége a szemérmesség. így ha a Gyimesiagitátorok eldicsekszenek vele, hogy hány területi pártirodát működtetnek, hány fizetett pártmunkással, illetve hogy - miután „lábon" megvették az egyik szlovákiai magyar kulturális szervezet hetilapját, ha jól fizetett együttműködésre szólíttatik fel valamelyik szlovákiai magyar értelmiségi, ámuldozva felteszi bizony a kérdést: Honnan veszitek ehhez a pénzt? A csak mérsékelt gyanakvó, a szebb szlovákiai magyar jövőben reménykedő csallóközi, gömöri, bodrogközi ember titokban abban bízik, hogy a válasz majd valahogy így hangzik: „Pártelnökünk pénzzé tette a vadászpuskáit és az összes trófeáját, az alapító atyák pedig a Párt oltárára helyezték a betétkönyvüket. Egyszóval: a pártalapítók összedobtak néhány milliót." Hiú remény! Az új párt ahány tagjával értekezik az ember, annyitól hallani, hogy a pénzmag bizony a DSZM tájékáról érkezik számolatlanul. Lehet, hogy csupa nagyotmondó politikus tartozik a Gyimesi-pártkezdemény keménymagvához, de ha csak egynegyed része igaz annak, amit mondanak, az is nagyon sok. Vladimír Mečiar tehát hiába hallgat szemérmesen az új magyar párthoz fűződő DSZM-kapcsolatokról, leendő partnerei mindent „kitálaltak". A szó legpiacíkofásabb értelmében tudomásunkra hozzák, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom segédcsapata kívánnak lenni. Lehet, hogy Mečiar szemérmes hallgatása és Gyimesiék nagyotmondása, dicsekvése szerves alkotórésze az új párt stratégiájának. Az ember csak kapkodja a fejét a párttal kapcsolatos újabbnál újabb hírek hallatán. Afölött még napirendre tud térni, hogy szaporán gurul a korona Királyhelmec felé. Azon viszont megáll az ész, hogy még a szlovákiai magyarság legnagyobb múltú kulturális hetilapját is megvásárolhatják Gyimesiék. TÓTH MIHÁLY