Új Szó, 1995. szeptember (48. évfolyam, 203-226. szám)

1995-09-14 / 213. szám, csütörtök

1995. szeptember 19. KULTÚRA - HIRDETÉS ÚJ SZ Ó 19 | LOSONC: VII. kerámiai szimpózium Mint arról hírt adtunk, a loson­ci Nógrádi Galéria a Szlovák Képzőművészeti . Uniónak, a Szlovákiai Keramikusok Szövet­ségének, a kálnói Žiaromatnak, valamint Losonc városának a tá­mogatásával az idén hetedik al­kalommal rendezte meg kerámi­ai szimpóziumát. Dr. Szabó Kin­ga sajnálattal állapította meg, hogy. az a vállalat, amellyel a rendezvényt hét évvel ezelőtt út­jára indították (Kamenina To­mášovce), mára teljesen vissza­vonult. Dr. Štefan Oriško, az idei rendezvény biztosa az egyhetes munka eredményeit bemutató tárlat megnyitóján elmondta, hogy a jelenlegi szűkös időkben örülni kell annak is, hogy a ren­dezvényt, színvonalát megőriz­ve, sikerült életben tartani. Ez egyúttal reményt nyújt arra is, hogy ez a jövőben is így lesz. Az anyagiak hiánya tükröződött a résztvevők számában is. Annak ellenére, hogy az elmúlt évek si­kerei nyomán sokan ér­deklődtek - külföldről is - a részvétel iránt, kérésüknek nem lehetett, nem tudtak eleget ten­ni. Mindezek ellenére az idén is megteltek a galéria termei. Az alkotások közül leginkább a csehországi Markéta Skopko­vá alkotásai ragadták meg a fi­gyelmemet. Misztikumot és múl­tat ábrázolnak egyszerre, jelen­be utaló gondolatokkal. Az ifjú hölgy -tavaly végezte el a képzőművészeti főiskolát, s a szimpózium az első nagyobb szabású részvételi lehetősége. Készséggel válaszolt kérdése­imre. • Miben gyökereznek az ötle­tei? - A Szfinx egy álomkép nyo­mán született. A négyfejű lényről kevesen tudják, hogy egy po­gány szláv istenség, melynek a hagyomány szerint négy feje volt. Tülköt tartott a kezében, amelybe bort töltöttek. Az álla­potából jövendölték meg, hogy milyen lesz a termés. Ezt próbál­tam megformálni. Az egymásra néző kígyók? Régi kedvelt té­mám, egyfajta beszélgetés ez a várakozásról, vagy arról, hogy ki támad előbb... • Milyenek az itteni benyomá­sai? - Szinte az egész időt a kálnói gyárban töltöttük, ahol nagyon jól éreztem magam. Mintha a középkorba csöppentem volna. Az öreg, százéves kemence, a felette levő tartógerendákkal, melyek hihetetlen súlyt tarta­nak: a szárításra odarakott tár­gyakat. No meg ami körülötte volt! Meghitt, kellemes környe­zet volt ez, amelyre sokáig emlé­kezni fogok. * * * Szlovákiát Ottó Korkoš képvi­selte, aki már jó néhány hazai és külföldi kiállítás (Kanada, Ja­pán, Spanyolország stb.) részt­vevője volt. Késmárkon él. Alko­tásai elvontak, megértésükhöz hosszabb meditáció szükséges. Az itt készült „A letűnt kultúrák üzenete" c. alkotásáról így val­lott: „A legősibb, a sumér és ba­bilóniai kultúrákhoz tértem vissza. Abból az agyagvilágból indulok ki, melyeket ők akkor már kialakítottak. Az általuk használt anyagok minősége a mai napig ihletet ad, mert az agyag minden korban sokat tud mondani az embernek. Azonos értékű az üveggel, fémmel, műanyagokkal. Osanyag, mely­be mi, alkotók, saját gondolata­inkat rejtjük." Beszélgetésünk során Lo­soncról, itt szerzett benyomásai­ról kérdeztem. - Losonc érez­hetően régi város, mondta Kor­koš -, de most már új szellemi­séget érezni benne. Úgy száz év­vel ezelőtt nagyon szép lehetett, most szétvertnek tűnik. De úgy hiszem, hogy a helyiek ezt a szí­vükben érzik, s ezért szeretik vá­rosukat. Kedves művész barátunk ta­lán nem is sejtette, hogy mé­lyebb helytörténeti ismeretek nélkül is milyen pontosan fogal­mazott. PUNTIGÁN JÓZSEF A Führer legkedvesebb filmese Markéta Škopková (középen) a Szláv istenség című szobrával (Michal Hanko felvétele) Néhányan azt állítják, ő volt az egyetlen nő, akinek szexuális kapcsolata volt Adolf Hitlerrel. Mások szentül hiszik, hogy ő a filmtörténet legjobb női filmren­dezője. Nos, az előbbit nem na­gyon hisszük, az utóbbiban azonban lehet valami, ha a Ma­gyar Televízió abban a sorozat­ban mutatja be a róla készült dokumentumfilmet, amely soro­zatban a valaha készült legjobb száz filmet gyűjtötték össze. Leni Reifenstahl 1902-ben született Berlinben. Fiatalon ugyanazt az életet élte, amit a középosztálybeli német fiatalok nagy része ebben a furcsa, szá­zad eleji, újromantikus korszak­ban: sportolt (beleértve a síelést és a hegymászást is), festésze­tet tanult, s közben arról álmo­dott, hogy egyszer színésznő lesz. Apja szigorú, poroszos ne­velési nézetei miatt azonban csak titokban vehetett táncórá­kat. Addig küzdött az önállósá­gáért - s ebben anyja volt legfőbb szövetségese -, amíg végre sikerült leküzdenie apja ellenállását. Ezután különböző német színházakban játszott, és táncosként nagy sikert aratott pl. Prágában. Egy térdszalagsza­kadás azonban szó szerint meg­szakította tánckarrierjét. Csak ekkor került kapcsolat­ba a filmezéssel. (Apja miatt egyébként 21 éves koráig nem is volt moziban.) A húszas évek­ben az UFA támogatásával (ez volt a weimari Németország leg­nagyobb fílmvállalata), több fil­met készített. Későbbi bevallá­sa szerint ezek közül A kék fény címűt szereti legjobban, mely­nek forgatókönyvét az akkor Né­metországban élő Balázs Bélá­val közösen írta. Ha csak ennyit tett volna, va­lószínűleg ma már senki sem emlékezne a nevére. Leni Rie­fenstahl annak köszönheti is­mertségét, hogy 1933-tól közel egy évtizedig Adolf Hitler környe­zetében s talán bizalmasaként élt. Csakis ennek a ténynek kö­szönhető, hogy 1993-ban kia­dott 669 oldalas életrajza pilla­natokon belül sikerkönyv lett. De hogyan keveredett ez az öntudatos, ám naiv fiatal nő a Führer közelébe? 1932-ben hal­lotta először Hitler nevét, s ami még fontosabb, Hitler vérfa­gyasztóan hatásos szónoklatát a rádióban. Ahogy később mondta, mintha a föld mozdult volna meg, olyan erővel hatot­tak rá Hitler mindenkinek min­dent ígérő szavai. Mint a legtöbb német, úgy ő is hitte, hogy az NS.DAP vezére képes kihúzni Németországot a mély gazdasá­gi válságból. 1933 augusztusá­ban a Birodalmi Kancellária épületében személyesen is ta­lálkoztak. „A Führer szeretne be­szélni önnel"- lépett hozzá Hit­ler szárnysegédje egy fogadá­son, s egy félreeső szobában, kávé meg teasütemények mel­lett valóban ott várt rá Hitler. „Nos, hogy halad a munkával, amellyel megbíztam?" - kérdez­te a Vezér, arra a filmre gondol­va, amelyet a közelgő, Nürn­bergben rendezendő, hatalmas NSDAP-nagygyűlésről akart ké­szíttetni Riefenstahllal. Történelmi értelemben nem akárkik dolgoztak a terven. A ná­ci pártesemény megfilmesítésé­nek ötlete Hitlertől származott; Joseph Goebbels készítette a tö­megeket extázisig fokozó, mani­pulatív forgatókönyvet, a techni­kai megvalósítás a mérnök Al­bert Speer műve; Riefenstahlra várt, hogy mindezt maradandó­an, a kor legmodernebb techni­kájával, fekete-fehér mozgóké­peken megörökítse. A cél érde­kében abszolút szabad kezet kapott. Tudomásunk szerint Rie­fenstahl stábja használt elsőként dokumentumfilmhez sínen gördülő kamerákat. Speer a felvonulás színhelyéül szolgá­ló stadion több pontjára kosaras emelőt szereltetett, hogy fe­lülről, nagytotálból lehessen fényképezni, tehát úgy, hogy a képen több száz emberalak lát­szik, ám a lényeg nem az egyes alak, hanem az alakok együtte­se, a tömeg. Az elkészült filmet Az akarat diadala címmel 1935­ben mutatták be. Dokumentum­filmnek készült, de túlnőtt műfa­jának határain. Akik látták (s ők nincsenek sokan, hiszen a film lényegében ma is be van tiltva), azt állítják, Leni Riefenstahl túl­teljesítette feladatát: képei nem egyszerűen vizuális tényeket kö­zölnek, ahogy az a dokumen­tumfilmtől elvárható, hanem alapjában ragadják meg a tö­meglélektant és a tömegpszi­chózis elemi erejét. 1993-ban, memoárja megjele­nésével egyidejűleg, Riefenstahl interjút adott a The New York Ti­mes-nak. Arra a kérdésre, hogy adott esetben hozzájárulna-e Az akarat diadala mai németországi bemutatásához, egyértelmű nemmel válaszolt. „A film nagyon hatásos - mondta. - Ha fiatal emberek megnéznék, esetleg na­gyon nagy hatással lenne rájuk, és nem biztos, hogy képesek len­nének különbséget tenni művé­szet és történelem között." És vajon tényleg viszonya volt Hitlerrel? Kétségtelen, hogy időnként közelebb állt a Führer­hez, mint bárki más. Rengeteg fotón láthatók egymás társasá­Mozitörténeti időgép ­a televízióban „A televíziózást általában nem azért kell elmarasztalni, amit bemutat, hanem azért, amit elmulaszt bemutatni" ­Idézte Wlsinger István, az MTV Filmfőszerkesztőségének ve­zetője a Rádió és Televízió Újság hasábjain az amerikai tö­megkommunikációs közhelyet. Ama reményét juttatta ezzel kifejezésre, hogy a Magyar Televízió a „Százéves a mozi" című vállalkozásával ilyen értelemben is sokat törleszt mulasztása­iból. Egy egész évre tervezett, a Magyar Televízió 38 éves tör­ténetében eddig egyedülálló házimozlzás indul a filmcentená­rium alkalmából. A több mint kétszáz műsorhelyre tervezett programfolyamoknak szeptember 10-én az örökzöld Casab­lanca vetítése adta meg a startot. Mintegy száz külföldi és huszonnégy magyar alkotás kerül bemutatásra keddenként és péntekenként késő este, vasár­nap főműsoridőben, szombaton pedig a délutáni adásban. Magánfilmtörténeti szemlének is tekinthető a nagyszabású vállalkozásnak ez a vonulata, minthogy a filmtörténet leghíre­sebb darabjait Szabó István, a mindeddig egyetlen Oscar<lí­jas magyar rendező válogatta össze. Ezenkívül magyar rajzfilmtörténeti sorozat is szerepel a kí­nálatban, amihez csatlakozik két reprezentatív születésnapi életműsorozat, a jövőre 60 éves Törőcsik Mari és a 70 éves Kállai Ferenc filmjelből összeállított műsorfüzér. Bemutatás­ra kerülnek még a világ legkülönbözőbb társaságaitól vásá­rolt vagy saját gyártású ismeretterjesztő dokumentum-, port­té- és ún. werkfilmek, vagyis a filmkészítésről szóló filmek. Mindemellett a Tízórai című műsorban az elmúlt évtizedek magyar filmjeinek próbafelvételeiből is szerepel válogatás. Az MTV Tudományos Oktatási és Ismeretterjesztő Stúdiója pedig a filmekhez kötődő beszélgetéseket tűz műsorra, a film és a fény, a film és a zene, a film és az erotika kapcsola­táról szólaltatva meg magyarországi és külföldi rendezőket, írókat, színészeket, operatőröket. (k-s) gában. De mégis: Riefenstahl va­lójában nem tartozott Hitler és a nácik belső köreibe. Bár beszél­getéseik gyakoriak, de egyolda­lúak voltak. Hitler pl. soha nem kérte a nő véleményét, nem fir­tatta magánéletét, esetleg gond­jait. A Führernek csak azért volt rá szüksége, hogy valaki végig­hallgassa aprólékos fejtegetése­it. S hogy milyen volt végül is ez a kapcsolat, arra Leni öccsének sorsa a példa. Öccse nyilváno­san hangoztatta háborúellenes nézeteit, ezért büntetésből a ke­leti frontra vezényelték. Riefens­tahl közbenjárt Hitlernél, de a legfőbb hadúr hajthatatlan ma­radt. Az öcsnek bűnhődnie kel­lett: egy orosz gránát tépte szét valahol Ukrajnában. Filmes karrierje a német kato­nasággal együtt bukott el, de a legrosszabb csak 1947-ben jött. Ekkor találtak meg egy naplót, amelyről feltételezték, hogy Hitler felesége írta. Ebben a szerző fél­reérthetetlen célzásokat tesz ar­ra, hogy Hitlernek egykor szoros, a legszorosabb kapcsolata volt Leni Riefenstahllal. S bár később kiderült, hogy a „napló" szerzője nem Eva Braun, hanem egy bizo­nyos Luis Trenker (Riefenstahl egykori szerelmi partnere), a rá­galmazás igen gyorsan elterjedt, s óriási felháborodást keltett. Náci volt-e Leni Riefenstahl? Politikai értelemben: nem. Előbb az amerikaiak, azután a franciák mentették fel hivatalo­san a háborús bűnösség vádja alól, bár a 60-as évekig nemkí­vánatos személy volt mindkét országban. Az 1959-es velencei filmfesztiválon már rangos ven­dégkéntfogadták őt. Erkölcsi fe­lelősség azonban mindenkép­pen terheli; elég csak Marlene Dietrichre gondolnunk, aki hazá­ját elhagyva maradt német. Rie­fenstahl 1938 novemberében az Egyesült Államokban járt, s éppen azokban a napokban ér­kezett az USA-ba, amikor Né­metországban a Kristallnacht (lényegében egy államilag irányí­tott zsidópogrom) lezajlott. Ak­kor azt nyilatkozta az amerikai lapoknak, hogy szinte el sem tudja hinni ezt a szörnyűséget, és hogy az amerikai lapok annyi mindent összehordanak. Ami­kor hazatért, s meglátta a sárga csillagot viselő zsidókat, megfo­gadta, ezt mindenképpen szóvá teszi - aztán mégis hallgatott. A 60-as, 70-es években még készített néhány sportfilmet. Szudánt járta, ahol különböző primitív törzsekről - maszájok­ról, nubákról - készített felvéte­leket. 72 éves korában beiratko­zott egy búváriskolába, úgyhogy az Afrikában készült fotók mellé került egy vízifénykép-kollekció is. Leni Riefenstahl ma Mün­chen mellett él. 93 éves elmúlt. Ő már elszámolt magának a sa­ját életével. VAJDA BARNABÁS HÍRVIRÁGOK Nincs ok derűlátásra. Évről évre az Alfabetizálás Világ­napja alkalmából az írástudatlanság csökkentésére irányuló elhatá­rozások születnek. Az adatok ugyanis riasztóak. Az UNESCO párizsi központjának 1992-ben közzétett vizsgálatai szerint a nyolcvanas években minden erőfeszítés ellenére is a 85 millió iskoláskorba lépő gyerek közül 30 millióra volt tehető azok száma, akik vagy meg sem kezdték az iskolát, vagy nem jutottak el a negyedik osztályig, s így lényegében analfabétáknak számíthatók. A legtöbb ilyen gyer­mek Latin-Amerikában, a Karib-tengeri térségben, Dél-Ázsiában és Afrikának a Szaharától délre eső területén él. A szakértők szerint ahhoz, hogy valamennyi gyereket be lehessen iskolázni, évente 5,8 milliárd dolllár többletkiadásra lenne szükség. Ez annak az összeg­nek felel meg, amennyit a fejlett államok két nap alatt fegyverke­zésre fordítanak, illetve megegyezik azzal az összeggel, amelyet az Egyesült Államokban cigarettareklámra vagya szovjet utódállamok­ban vodkára költenek. Betontömbök a pisai ferde torony alatt. Nagy meglepetés érte a pisai ferde torony megmentésén dolgozó nem­zetközi szakembercsoportot, amikor a múlt héten az építmény alul fekvő rétegében betontömbökre és vascsövekre bukkantak. A szak­emberek ugyanis meg voltak győződve arról, hogy a 12. században épült torony alatt csak földanyag található. Most a szakértői bizott­ságnak meg kell vizsgálni a leletet és annak alapján dönteni a to­vábbi tennivalókról. A mentési munkálatokat néhány napra szüne­teltetni kell. A hozzáférhető dokumentumokban semmi nyoma sincs a betonalapzat és vascsövek elhelyezésének. Claudio Bardel­li, aki mint múzeumőr már 40 éve felügyeli a torony állapotát, an­nak a véleményének adott hangot, hogy a beton-meglepetés legfel­jebb a 20. század elejéről származik. Mégis megmérgezték Napóleont? szent iiona szí getén megmérgezték Bonaparte Napóleont - erre az eredményre jutott egy francia laboratórium és az amerikai FBI az excsászár egy hajtincsének újabb vizsgálata során - közölte a múlt héten a fran­ciaországi Montpellier-ben René Maury, a mérgezés-teória ismert szószólója, a „Napóleon meggyilkolása" című könyv szerzője. Az amerikai FBI egy korábbi vizsgálata ugyanis 1994-ben csak gyenge arzénnyomokat fedezett fel, s ebben az esetben ráadásul kétséges volt, hogy a megvizsgált hajtincs valóban Napóleontól származott-e. Maury professzor feltevése szerint Napóleont Szent Ilona szigetén lassan mérgezte meg arzénnal a vele együtt száműzetésben élő Montholon gróf. Őt a felesége, Albiné bírta rá az excsászár megmér­gezésére, akinek az asszony szeretője lett, és akitől teherbe esett. A motívumok között egyaránt szerepelt a bosszúvágy és az örökség megkaparintása - vélekedett Maury. A történészek mindeddig gyo­morráknak tulajdonították Napóleon Szent Ilonán bekövetkezett halálát. A 82 éves Stefan Heym író, aki a Bundestagban a De­mokratikus Szocializmus Pártjának képviselője, nem titkolt megelé­gedéssel veszi tudomásul, ami képviselőtársai számára lélegzetállí­tó: „Egyáltalán csodálkozom, hogy eddig még egyszer sem hiányoz­tam Bonnban a parlamenti ülésekről, ahelyett, hogy koromnál fog­va másokhoz hasonlóan haszontalanul felvenném a napidíjat". A görnyedt hátú öregúr hevességéből mindinkább engedve, de törhe­tetlen magabiztossággal még sok mindent őriz mindabból, amivel annak idején rendre felháborította a kelet-németországi sztálinistá­kat, és amivel ma ugyancsak ingerli a bonni vezető köröket. A szinte jó adag élvezettel teli lenéző tekintetét az Ulbricht- és Honecker­rendszer cenzorairól átirányította a bonni elitre, amely véleménye szerint „úgy bánik kelettel, mint a megkaparintott zsákmánnyal". Heym tavaly teljesen váratlanul jelent meg a PDS jelöltlistáján, ho­lott nem volt és nem is tagja a pártnak. A csodagyerek hegedűművész. Ezt az utónevet ér demelte ki a most 17 éves, szingapúri születésű Vanesse-Mae, aki hároméves korában már tudott zongorázni, ötévesen pedig hű tár­sa lett a hegedű. Tízévesen volt az első koncertje, tizenkét évesen pedig már nemzetközi turnén vett részt. Sűrűn emlegetik, hogy rá­adásul születésnapját azon a napon ünnepli, amikor a nagy he­gedűvirtuóz, Paganini látta meg a napvilágot. Rushdie a nyilvánosság előtt. „Hat éve várom, hogy a felhők eltakarodjanak életem egéről" - e szavakkal harangozta be múlt heti késő esti londoni fellépését Salman Rushdie. Az író, akit a néhai vallási vezető, Khomeini imám 1989-ben vallásgyalázó­nak ítélt műve miatt az iszlám törvénykezés halálos ítéletével súj­tott, azóta most először vett részt olyan rendezvényen, amelynek helyszínét és időpontját előre bejelentették. Az esemény napján ke­rült a brit könyvesboltokba új műve, A mór sóhaja, amely az első könyv Rushdie tollából az iszlám hívők haragját kiváltó alkotás, a Sátáni versek megjelenése óta. Salman Rushdie a minap hosszas BBC-interjúban jelezte, hogy visszatérni készül a normális életbe. (Külföldi hírügynökségek és lapok alapján)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom