Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-16 / 190. szám, szerda

1995. augusztus 16

. OKTATA

S v Mások mennek, Simek úr marad Kétnyelvűségi fogalomtár 3. ÚJ SZ

Ó 7 | nem volt a kezükben. Hegesztés helyett csavarokat esztergályoztak, ezt-azt csináltak, hogy teljen az idő, tehát nem a tanterv szerint folyt a gyakorlati szakoktatás. A növendékek csupán elméletben ismerték meg a hegesztést, de elmélettel nem lehet hegeszteni." Ugyancsak szülői vélemény: „Számítógépes oktatás folyik az intézetben, azaz csak folyna, ha volna számítógép. A számítógépeket két éve, egy betörés során ellopták, s mivel nem voltak biztosítva, nincs pénz újak vételére. Azóta egyetlen számítógép létezik, azt is az iskolatanács szerezte. Ezen az egyetlen, már elavult gépen kellene tanulnia csaknem ötszáz diáknak. Ezzel szemben az iskola adminisztrációjának három számítógépe is van. Ha Šimek igazgató úr másként viszonyulna hozzánk, szülőkhöz, bizonyára akadna szponzor, aki hajlandó lenne anyagilag hozzájárulni a számítógépek megvásárlásához. Az igazgató úr azonban soha nem volt hajlandó együttműködni a szülőkkel, komolyan mérlegelni véleményüket." Egy szakoktató: „A gépészeti osztály növendékei özönvíz előtti gépeken gyakorolnak, az esztergapadok, marógépek műszaki állapota siralmas, nem is javítást, hanem cserét igényelnének, hisz minden gépünk legalább húszéves. Ilyen feltételek mellett valójában az ötvenes évek szakembereit neveljük, ma, a második ezredforduló küszöbén, amikor a technika, világában szinte mindennaposak a forradalmi változások. Az intézetnek egyre kevesebb köze van az eredeti, nevében is hirdetett szakhoz, többek között már varrónő-és titkárnőképzés is folyik nálunk. Talán mondanom sem kell, hogy ehhez sincsenek meg az alapvető feltételek, hiányoznak a korszerű írógépek, varrógépek, az utóbbiakból 3A van mindössze, így a leendő varrónők otthonról hozzák a varrógépet, az anyagot és minden egyéb szükséges kelléket. Šimek úr az égvilágon mindenfajta képzést vállal, csak hogy meglegyen a létszám újabb szlovák nyelvű osztályok megnyitásához. Minden jel arra mutat, hogy ezentúl a varrónőképzés is szlovák nyelven folyik. Az eredetileg magyar osztályokkal indult iskola Šimek úr hároméves működése alatt fokozatosan szlovák oktatási nyelvűvé válik, lassan több szlovák osztály nyílik, mint magyar. Az igazgató azzal érvel, hogy lehetőséget kell adni a környéken élő szlovák nemzetiségű gyerekeknek is. Érdekes módon a szlovák gyerekek nem tülekednek a bejutásért, csak a magyar anyanyelvűek kényszerülnek egyre nagyobb számban szlovák osztályokba, így azok diákjainak legkevesebb 90 százalékát magyar nemzetiségű növendékek alkotják. A szlovák osztályokban pedig épp a szakoktatás jelenti a legnagyobb problémát, mert a gyerekek nem értik a szlovák nyelvű magyarázatot Olyan gyerekekről van szó, akik a saját anyanyelvükön is nehezen tanulnak, sokan közülük négyesekkel érkeznek hozzánk a magyar alapiskolából. Az a magyar anyanyelvű gyerek, aki a méhkaptár többes számát úgy mondja, hogy „míhesólok", aligha érti meg a szlovák nyelvű szakszöveget." Aki netán úgy gondolja, hogy a dunaszerdahelyi szakmunkásképzőben uralkodó elképesztő viszonyok nem felelnek meg a valóságnak, ne az ottani pedagógusoktól és szülőktől érdeklődjön. Azok ugyanis nem szívesen beszélnek róluk, legalábbis nem úgy, hogy véleményükhöz a nevüket is adják. A kételkedő jobban teszi, ha a tanév folyamán maga látogat el egy-egy szakmai gyakorlatra, vagy elolvassa azt a petíciót, amelyet 28 pedagógus és szülő írt alá és nyújtott be az illetékeseknek, többek között az intézet alapító szervének, a gazdasági minisztériumnak - még 1992. június 19-én. Ebben is döbbenetes dolgok találhatók. Olyanok például, hogy az igazgató önkényesen fegyelmi büntetéseket rótt ki az iskola dolgozóira, vagyis mindenfajta komolyabb megindoklás nélkül csökkentette a fizetésüket, ami törvényellenes. Noha a béralap lehetővé tette volna a pedagógusok fizetésemelését, erre nem került sor, sőt, az intézet rossz anyagi helyzetére való hivatkozással nem fizették ki a diákoknak sem a gyakorlatokon végzett munkájukért járó pénzt, de ugyanekkor az igazgató újakra cseréltette saját irodájában a még jó állapotban lévő bútorokat, ami 45 ezer koronába került. Leltárjegyzék mellékelése nélkül íratta alá a beosztottakkal, hogy anyagi felelősséget vállalnak az iskola felszereléséért és berendezéséért. Noha az iskolában nem volt elegendő megfelelő tanterem, az igazgató egy tantermet a saját céljaira sajátított ki, holott rendelkezésére állt a berendezett igazgatói iroda. Sorolhatnánk tovább is a petíció panaszait, azonban kérdés, van-e értelme. Az illetékeseknél ugyanis süket fülekre találtak mindazok az érvek és bizonyítékok, amelyek megkérdőjelezték az igazgató szakmai és emberi rátermettségét. (Az utóbbihoz csupán két adalék: volt időszak, amikor Šimek úr két hónapig nem beszélt a tanári kar tagjaival. A funkcióba lépését követő négy hónap alatt 12 dolgozó adta be felmondását.) Májusban a szülői tanács megbízásából küldöttség járt Ladislav Skáláknál, a gazdasági minisztérium szaktanintézeteket felügyelő osztályának vezetőjénél. Bodnár Gyula, a küldöttség egyik tagja elmondta, Skálák úr a megbeszélés során annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a panaszosok „politizálják" az ügyet. Skálák úr nemzetiségi kérdésre egyszerűsítette le az egész problémát; az ő meglátása szerint csupán arról van szó, hogy a dunaszerdahelyi magyaroknak nem tetszik a szlovák nemzetiségű igazgató. Többször hangsúlyozta, hogy neki „belsőleg"_kell meggyőződnie Miroslav Šimek alkalmasságáról vagy alkalmatlanságáról. Végül abban egyezett meg a küldöttség tagjaival, hogy legkésőbb június 6-án találkozik az igazgatóval, a pedagógusokkal és a szülők képviselőivel. A találkozóból semmi sem lett, Skálák úr nem jelentkezett. Úgy látszik, a minisztérium nem tartja fontosnak alaposan kivizsgálni a panaszokat. Šimek úr továbbra is szilárdan ül az igazgatói székben, miközben máshol minden megindoklás nélkül kitűnő képességű, eredményeket felmutató iskolaigazgatókatváltanak le. Dunaszerdahelyen olyan nem bizonyított - hírek keringenek, hogy Šimek igazgató úr, aki növendékeinek nem képes hegesztőbizonyítványt biztosítani, a saját fiát a saját iskolájában tíz perc leforgása alatt juttatta szakérettségihez digitális technikából, tehát olyan tantárgyból, amelyet ott nem is oktatnak, olyan „vizsgáztató" tanárok közreműködésével, akiknek erre nincs képesítésük. Azt is rebesgetik - amit ugyancsak nem sikerült kideríteni, már csak azért sem, mert Šimek úr nem hajlandó nyilatkozni, és számos próbálkozásom ellenére telefonon sem érhető el munkahelyén -, hogy Šimek úr jelenleg iskola nélküli iskolaigazgató. Felmondta a terembérleti szerződést az iskolájának helyet adó Dumas céggel, de, úgymond, épületet, ahová a helyiségek nélkül maradt szakmunkásképző beköltözhetne, mindeddig nem talált. Magáról és az adminisztráció személyzetéről mindenesetre gondoskodott; beköltözött a városközpont egyik nem is olcsó - irodaházába. Jelenleg úgy néz ki, hogy másutt lesz az iskola, másutt a műhelyek és ismét másutt az igazgatóság. A tanulók pedig futkározhatnak, ha ebédjegyet, buszbérletet akarnak pecsételtetni, a pedagógusokról nem is szólva. Ok vajon hogyan fognak kommunikálni a vezetőséggel, ha hirtelen probléma adódik? Telefonon? S hogy mit szólnak mindehhez a szülők? Más-más megfogalmazásban ugyanazt, mint Szabó Edit, a szülői munkaközösség elnöke: „Hol helyezkednek el majd a gyerekeink, hogyan fognak érvényesülni olyan képzés mellett, ahol a hegesztő nem lát egy hegesztőpisztolyt, a számítógépes egy számítógépet és így tovább? Kinek lesz teher a munkanélküli gyerek? Nem Šimek igazgató úrnak, hanem nekünk, szülőknek!" VOJTEK KATALIN Átvilágítás Nem hivalkodni szeretnék rendkívüli fontosságommal, de az Ipolysági Magyar Oktatási Nyelvű Alapiskola igazgatójaként abban a különleges megtiszteltetésben részesülhettem, hogy a Lévai járás tanügyi hivatalának igazgatója a nyári szünidő kellős közepén visszahívott szabadságomról. Mielőtt még bárki félreértené a helyzetet, sietek leszögezni, hogy az igazgató úr nem azért hívott vissza, mert tanácstalanná vált napi ügyeinek intézése közben, s tőlem vár hasznosjavaslatokat, nem is azSZMPSZ járási elnökével óhajtott konzultálni a jövőbeni szorosabb együttműködés lehetőségéről. Egyszerűen arról van szó, hogy eszébe jutott: mi lenne, ha e hosszú és forró nyári napokban a tanügyi hivatal amúgy is unatkozó apparátusa alapos ellenőrzést hajtana végre az ipolysági magyar alapiskolában? Bár e hirtelen kigondolt ellenőrzés nem szerepel semmilyen tervben, s elrendelését senki és semmi sem indokolta, magát a vizsgálat szükségességét nem kérdőjelezhetjük meg, mert tudjuk, az éberség igenis fontos, és egy magyar iskola alapos átvilágítása nemcsak hazafias cselekedet, de olykor előre nem látható haszonnal is járhat. Meg kell tehát vizsgálni az utolsó három év pénzügyi gazdálkodását, az inventárkönyveket, az iskolavezetés dokumentációját, hogy hol tartják a kapukulcsot és mindent, ami az eddigi ilyen-olyan ellenőrzésekből véletlenül kimaradt. A vizsgálódás folyamatában sok minden megtörténhet. Például felszínre kerülhetnek olyan szempontok, amelyek utólag igazolhatják a vizsgálat szükségességét. Az ellenőrzés időpontja is - augusztus 7. és 18. között több, mint ideális. Ez olvasható ki több horoszkópból, valamint a csillagok állásából. Hullani úgyis csak később kezdenek. Nincs zavaró körülmény, nincsenek gyerekek, pedagógusok, nincs zsivaj, csengőszó. Az igazgató meg azért van, hogy végezze a dolgát, s ha kell, szakítsa meg a szabadságát. Ez csak a javára válik, hiszen míg „röntgenezik", nem kell nyári programon törnie a fejét. A vizsgálódás tehát folyik. Objektíven és minden kétséget kizáróan jóhiszeműen is. Lelkem csücskébe mégis befészkelte magát a gyanú. Bizonytalan lettem. Talán a feletteseim mégsem szeretnek igazán. Talán a hirtelen jött vizsgálódás nem azért van, mert a fizetésemelésemhez friss, megerősítő érvek kellenek. Talán az igazgató úrnak mégis csak rosszul esik, hogy a tanév végén nem fogadtam el a felajánlott szlovák anyanyelvű pedagógusok segítségét. Talán a júniusban tett kijelentéséhez szeretné tartani magát, amikor azt mondta; indok nélkül nem vált le senkit. Talán az uborkaszezon nem kínál elegendő indokot. Talán. De biztosan semmit sem tudok. LENDVAYTIBOR Köszönet a segítségért Ezúton köszönjük minden kedves adatközlőnknek (különösen a „politizáló pozsonyiaknak", valamint a füleki gépészeti szaktanintézet pedagógusainak) az Értelmező kéziszótár bővítésével kapcsolatosan összeállított kérdőív lelkiismeretes kitöltését és címünkre való visszajuttatását. Azokat, akik még nem küldték vissza a kérdőívet, arra kérnénk, hogy ezt lehetőségeikhez képest minél előbb tegyék meg. A postaköltséget igényjelzés esetén megfelelő mennyiségű bélyeg elküldésével utólag térítjük. LANSTYÁK ISTVÁN ÉS SZABÓMIHÁLY GIZELLA „Szakmunkásképző intézetünk célja nemcsak az, hogy felkészítse az önök gyermekeit a nagyüzemi termelésre, hanem az is, hogy jó kisiparosokat neveljen belőlük, ezért a magasabb évfolyamokban el kell sajátítaniuk az alapokat a következő tantárgyakból: a közigazgatás alapjai, gazdasági levelezés, könyvelés, gazdasági jog, marketing. A feltüntetett tantárgyak jellegéből adódik, hogy ezeket csak szlovák nyelven lehet tanítani, ezért fontos lenne, hogy az önök gyermekei megkapják a lehetőséget, hogy tökéletesítsék a szlovák nyelvtudásukat. Iskolánk a feltételek (helyiségek, anyagi feltételek, személyzet) alapos megfontolása alapján az 1995/96-os iskolai évben lehetővé teszi a szülőknek, hogy a saját' érdekükben beírassák a gyermeküket az alternatív oktatásra..." A fenti idézet a Dunaszerdahelyi Középfokú Gépipari Szakmunkásképző Intézet szülőkhöz intézett júniusi körleveléből származik, aláírója Miroslav Šimek, az iskola igazgatója. Eltekintve attól, hogy a szöveg azt a benyomást kívánja kelteni, mintha a marketing, a könyvelés vagy a gazdasági levelezés speciális szlovák találmány volna, s mint ilyen, más nyelven, mint szlovákul el sem sajátítható, valamint eltekintve attól, mennyire manipuláló a szülők „saját érdekére" való hivatkozással szólítani fel őket arra, hogy írassák be az ún. alternatív oktatásra gyermekeiket, érdemes alaposabban megvizsgálni, mit ért „a feltételek alapos megfontolása alapján" megfogalmazás alatt Šimek úr. (Ha netán valaki nem emlékezne rá, ő volt az, aki az elmúlt tanévben azzal vált országszerte ismertté, hogy igazgatói rendelettel egyik napról a másikra kívánta meghonosítani a szlovák nyelvű oktatást a magyar oktatási -nyelvű osztályokban, de a szülők tiltakozásának hatására kénytelen volt elállni tervének megvalósításától.) Nos, bizonyára azt értette, hogy az általa vezetett iskola minden szükséges feltételt biztosít ahhoz, hogy a növendékek ott szerzett tudásukkal és szakmai ismereteikkel ragyogóan megállják helyüket az életben. Hogy milyenek ezek a feltételek a valóságban, íme néhány szülő csokorba gyűjtött véleménye: „A gépészeti szak idén végzett növendékeinek hegesztőigazolvánnyal kellene rendelkezniük, de Simek igazgató úr három év alatt nem volt képes berendezni a hegesztőműhelyt. A diákok úgy távoztak az iskolából, hogy nem kaptak hegesztőigazolványt, de megfelelő ismereteket sem a hegesztést illetően, mivel három év alatt hegesztőpisztoly LANSTYÁK ISTVÁN: A KÉTNYELVŰ OKTATÁS NYELVI CÉDA. Amikor az iskolai oktatás a gyermekek „kétnyelvűsítését" tűzi ki céljául, mindenekelőtt azt kell tisztázni, a ^kétnyelvűség mely fajtájának kialakítását tartja kívánatosnak. Nem létezik ugyanis sem „általában vett kétnyelvűség", sem valamiféle „kétnyelvűségi standard". A kétnyelvűségnek számos válfaja van, melyekben a két nyelv helyzete és viszonya más és más. Az egyes kétnyelvűségi típusoknak ilyen szempontból való értékelésekor érdemes utalni az újvidéki Göncz Lajos *nyelvlélektani kutatásaira, aki munkatársaival többek között arra a kérdésre kereste a választ, a kétnyelvűség melyik típusának fejlesztése volna a vajdasági magyarok számára a legelőnyösebb. A szerző megállapítja: az, hogy milyen kétnyelvűség kialakítására kell törekedni, attól függ, melyik nyelvet részesítjük előnyben. Ha az ^anyanyelvet tartjuk fontosabbnak, akkor a legmegfelelőbb kétnyelvűségi típus az, amelyet az *anyanyelv dominanciája és a két nyelvrendszernek egymástól való viszonylagos függetlensége jellemez, vagyis egyrészről az ún. *domináns kétnyelvűség, másrészről az ún. *koordinált kétnyelvűség. Az anyanyelv dominanciája elsősorban az *anyanyelvű oktatással érhető el; a koordinált kétnyelvűség kiépítése olyan másodnyelvtanulási módszert igényel(ne), amely az anyanyelv közreműködését a minimálisra csökkenti. A KISEBBSÉG OBJEKTÍV ADOTTSÁGAI ÉS A KÉTNYELVŰ OKTATÁS CÉLJA. Amennyiben a kisebbség hosszú távon is fenn akar maradni, az iskolának olyan *kétnyelvűségre kell törekednie, amelyben az *első nyelv a domináns. A *másodnyelvi dominancia ugyanis nagymértékben növeli a *nyelvcsere veszélyét. A *szórványban élő kisebbségek így pl. a magyarországi nemzetiségek - esetében a tágabb társadalmi közeg „államnyelvűsége" e nyelv megerősödésének kedvez, s gyakran idéz elő a beszélőkben - az iskolától függetlenül is - kiegyensúlyozott (balansz) kétnyelvűséget, sőt mindinkább *másodnyelvi dominanciát. Ám a *tömbben élő, nagy lélekszámú nemzeti kisebbségek esetében - s ilyen a szlovákiai magyar nemzetrész is - semmi sem indokolja, hogy nyelvük ne lehessen széleskörűen használatos a közéletben, a hivatalokban, a munkahelyeken stb., s így nincs is szükség a lakosság nagy részére kiterjedő magas szintű kétnyelvűségre. Csupán ott, ahol az illető nemzeti közösség *számszerűen is kisebbségben van, valamint az értelmiségiek esetében tekinthető természetes kívánalomnak a nagyobb fokú másodnyelvtudás, a többé-kevésbé balansz kétnyelvűség. E rétegek számára pedig a Másodnyelv kellő szintű elsajátítása rendszerint nem is okoz gondot; inkább az *anyanyelv megőrzése igényel tudatos erőfeszítést. A KÉTNYELVŰ OKTATÁS CÉÜA SZLOVÁKIÁBAN. Azt a kérdést, hogy a *kétnyelvűségnek mely fajtája kívánatos a magyarság egyes rétegei számára, Szlovákiában nem tették föl sem azok, akik nyelvünk megőrzésének módjait keresték, sem azok, akik a szlovák nyelv tökéletesebb elsajátítására buzdítottak. Hallgatólagosan szinte mindenki elfogadta, hogy az ideális az volna, ha a szlovákiai magyarok mindkét nyelvet magas, lehetőleg ún. „anyanyelvi szinten" beszélnék. Azt, hogy ez az állapot hogyan érintené a magyar nyelv jövőjét, kevesen gondolták végig. - A két nyelvvel szemben egyforma elvárásokat támasztók voltaképpen egyenlőségjelet tesznek közéjük fontosságuk tekintetében. Pedig nyilvánvaló, hogy az ember életének minden rezdülésére kiható *anyanyelv szerepe nem hasonlítható össze egy olyan *segédnyelv szerepével, mely csupán eszköz arra, hogy a kisebbségiek a szükséges mértékben integrálódni tudjanak a többségi társadalomba. - Az anyanyelv szempontját mellőző megközelítés nemcsak a közvéleményben és a politikában tapasztalható, hanem szakkörökben is. így pl. két neves szlovák pszicholingvista, Oľga Árochová és Elena Šebová annak ellenére, hogy egyik tanulmányukban kimutatják: a magyar tannyelvű iskolába járó, magyar domináns magyar-szlovák kétnyelvűek a magyar nyelvben is rosszabb teljesítményt nyújtottak a rokon értelmű szavak sorolásában, mint az egynyelvű (magyarországi) kontrollcsoport diákjai, nem *elsőnyelvi képességeik fejlesztési lehetőségeivel foglalkoznak, hanem *másodnyelvük tökéletesebb elsajátításának módozatairól elmélkednek anélkül, hogy tudományos érvekkel támasztanák alá ezek hatékonyságát. Egy további kutató, Jana Plichtová két angol nyelvű tanulmányában meglepőnek, sőt világviszonylatban is egyedülállónak s nem éppen kedvezőnek - tartja azt a jelenséget, hogy a magyar tannyelvű iskolába járó pozsonyi diákok magyar *nyelvi dominanciája az évek folyamán erősödik. Mivel a *nyelvfenntartást hosszú távon csakis az *elsőnyelvi dominancia biztosíthatja, Plichtová tulajdonképpen azt nehezményezi, hogy a szlovákiai magyarok nem mutatnak hajlandóságot a *nyelvcserére. (Folytatás jövő szerdán)