Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-09 / 184. szám, szerda

1995. augusztus 15. VELEMENY KULTURA ÚJ SZ Ó 1) „A magyarosítás folyamata a dualiz­mus idején erősödött, s a 20. század elején csúcsosodott ki. A magyar ható­ság fokozatosan kiszorította a szlovák nyelvet a népiskolákból (alapiskolák), és a magyarral helyettesítette azt. Ma­gyarországon ugyan kötelező volt az is­kolalátogatás, ám az idegen nyelven folyó tanítás végül azt eredményezte, hogy sok gyerek a népiskola elvégzése után is csaknem írástudatlan maradt, az iskolát fölösleges tehernek tartotta, s a művelődésnek nem látta értelmét. A magyarosítás csúcsát az 1907-es törvények jelentették, amelyeket az akkori iskolaügyi miniszter, Apponyi Al­bert gróf után Apponyi-törvényeknek neveztek. Ezen törvények alapján az állam vette át a felügyeletet az iskolák fölött. A törvény kötelezte a tanítókat, hogy „hazafias", tehát magyar szellem­ben neveljék az ifjúságot. A törvény tu­lajdonképpen előírta a tanítóknak, hogy váljanak magyarosítókká. Ha ezen a téren eredményesek voltak, emelték a fizetésüket. Ha nem értek el eredményeket, megbüntették, sőt el­bocsátották őket az iskolai szolgálat­ból. Ilyen körülmények közepette el­képzelhetetlen volt, hogy a tanítók be­kapcsolódjanak a nemzeti mozgalom­ba. Apponyi iskolaúgyi törvényei előír­ták, hogy a negyedik osztály végére minden diáknak tudnia kellett írni és olvasni magyarul. A szlovák gyerekek számára, akik az iskolába lépés előtt egyáltalán nem tudtak magyarul, ez nehezen teljesíthető feladat volt. Ha a tanító eleget akart tenni ennek, más tárgyak rovására kellett tanítania a magyart. így aztán azokban az iskolák­ban, amelyekben formálisan a szlovák szerepelt tanítási nyelvként, tulajdon­képpen magyarul tanítottak." Röviden, iskolás szinten körülbelül így foglalható össze a dualista Magyar­ország nemzetiségi politikájának „be­érése" századunk elejére, amelyre a magyar kormány által 1907-ben elfo­gadott iskolatörvények tették fel a pon­tot, s amelyeket a szakirodalom „szel­lemi atyjuk", az akkori oktatásügyi mi­niszter neve után „Lex Apponyi" össze­foglaló néven emleget. Szó szerint is­kolás szinten, mert a fenti idézetet a Szlovákia az újkor küszöbén című, az alapiskolák 7. osztálya és a nyolcosz­tályos gimnáziumok 3. osztálya számá­ra megjelent történelemtankönyvből vettük (Orbis Pictus Istropolitana, 1995). A tankönyv (szerzői PhDr. A „Lex Apponyi" szellemjárása Dušan Kováč, DrSc.; PhDr. Vojtech Kopčan CSc. és PaeDr. Viliam Kratoch­víl) magyar fordításban is megjelent, így a magyar nebulóknak is alkalmuk nyílik megismerni a század eleji ma­gyarországi asszimilációs törekvése­ket. Nincs szándékomban magát a tankönyvet taglalni vagy minősíteni, főleg nem szakmai szempontból; ez a szakavatott bírálók feladata. Annyit mindenesetre megállapíthatunk róla, hogy bár kontextusából kiragadva igyekszik taglalni az újkori szlovák tör­ténelmet, s ferdítésektől, tendenció­zus irányvételtől sem mentes, mind­azonáltal a „kevésbé rosszak" közé tartozik. A fent idézett tananyagot olvasva azonban nehezen állja meg az ember, hogy ne gondolkodjon el a gyanús pár­huzamok fölött, amelyek az akkori (kö­zel egy évszázaddal ezelőtti) elnemze­tietlenítés és a mai törekvések között tapasztalhatók. Mert nincs abban kü­lönösebb kivetnivaló, hogy a nebulók megtanulják, micsoda otrombaság volt ez a nemzetiségek iskoláit támadó tör­vény. (Bártalán nem tizenegy éves kor­ban kellene erről tanulni.) Másfelől vi­szont a szlovák kormány és oktatási tárcája elvárná, hogy most, 1995-ben tapsoljunk azoknak a törekvéseknek, amelyek hasonló szellemben igyekez­nek fellépni iskoláinkkal szemben. Slavkovská oktatási miniszternek (s ezt nemrég Budapesten is kifejtette) az a véleménye, a sajtó és a pedagó­gusszövetség kampánya torpedózta meg „nemes" szándékukat, hogy beve­zessék az „alternatív" (kétnyelvű) okta­tást a magyar iskolákban, s az oktatási tárca továbbra sem mond le ennek a tervnek a megvalósításáról. De ha már a kudarcra ítélt asszimilá­ciós törekvések szimbólumává vált Ap­ponyi-törvényeket emlegetjük, s amelyekre mint elrettentő példára hi­vatkozgatunk, lássuk, mi volt a lénye­gük. A századelőn a nemzetiségi népis­koláknak (alapiskolák) mindössze 12,1%-a volt állami, míg 8,8%-át a köz­ségek és 77,3%-át a felekezetek tar­tották fenn (1906-os adat). Az Apponyi­törvények egyik lényege pedig abban állt, hogy elrendelte az elégedetlen és rosszul fizetett tanítóság fizetésének megemelését, amivel lehetetlen hely­zetbe sodorta az addig meglehetős au­tonómiát élvező községi és felekezeti nemzetiségi iskolákat. Amelyik hitköz­ség vagy önkormányzat nem bírta a terheket állni, állami segélyért volt kö­teles folyamodni - ez pedig meghatá­rozott oktatási feltételekkel járt együtt. A törvény 20. §-a szerint segélyt csak olyan iskola kaphatott, amelyben a magyar nyelvet, a számtant, a földraj­zot, történelmet, a polgári jogokat és kötelességeket a miniszter által meg­állapított tanterv és óraszám szerint tanították. Két legyet ütött tehát egy csapásra az akkori koalíciós kormány: állami felügyelet alá vonta a nemzeti népiskolákat, s a 600, illetve 800 ko­ronás minimumról 1000-1300 koro­nás minimumra emelt tanítói fizeté­sekkel gyengítette a nem magyar taní­tók várható ellenállását. Ez részben si­került is, mert a törvények ellen nem a tanítók lázadtak elsősorban, hanem ­különböző hőfokon és indíttatással - a korabeli nemzetiségi és magyar ellen­zéki sajtó és a kisebbségi pártok. (Nincs új a nap alatt.) A törvény ezenkívül meghagyta, hogy minden iskola tanítói kötelesek a gyerekek lelkében „a magyar hazához való ragaszkodás szellemét, a magyar nemzethez való tartozás tudatát" erősíteni. Ezért minden iskolára a főbejárat fölé a magyar címert kellett kifüggeszteni, a tantermekben pedig a magyar történelemből vett falitáblá­kat. Nemzeti ünnepeken minden épü­leten a nemzeti lobogónak kellett dí­szelegnie. Minden iskolatípusra vonat­kozott az az intézkedés is, amely elren­delte, hogy ahol „...a magyar anya­nyelvűek száma a 20-at eléri, vagy az összes beírt növendékek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv mint tan­nyelv használandó..." A legnagyobb felháborodást a tör­vény 19. §-a okozta, amely utasítást adott arra, hogy „a nem magyar tanítá­si nyelvű elemi iskolákban, akár része­sülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfe­lekezeti iskolafenntartó meghallgatá­sával megállapított tanterv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben taní­tandó, hogy a nem-magyar anyanyelvű gyermek a IV. évfolyam bevégzésével gondolatait magyarul élőszóval és írás­ban érthetően ki tudja fejezni". Azaz az 1879-es törvénycikkhez képest, amely már jóval előbb kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását, az új törvény­cikk az eredményt is „számonkérte". Érdekes lenne idézni a törvény el­fogadása utáni korabeli sajtóvisszhan­gok özönéből, melyekben bőven keve­rednek különféle politikai érdekek fel­hangjai, s amelyek az egyes nemzeti­ségek esetében is nagy eltéréseket mutatnak. Legnagyobb ellenállásba a románoknál ütközött s részben a szer­beknél. A szlovákság' főpapjai a tör­vényt meglehetősen langyosan fogad­ták. Érdekes volt az erdélyi szászok esete, akik a koalícióval szembeni hűségük fejében „engedményeket" kaptak a törvény végrehajtásában, de még így is sérelmesnek találták a dol­got, s végül politikai ellenzék lett belőlük. Helyszűke miatt csak két pél­dát említek. A szerb radikális párt ve­zére, Jaša Tomié nyilatkozta a Zastavá­ban (1907. márc. 21.), miszerint pártja nem ellenzi a magyar nyelv tanítását, sőt, ha lehetne, még egy szláv nyelvet, valamint a franciát és az angolt is ta­níttatnák, de az elemi iskola csak a legszükségesebb ismeretekkel ruház­hat fel, s ezeket is csak anyanyelven nyújthatja. Ha ezt a célt elérte, megfe­lelt feladatának. Cikke végén megje­gyezte: „Nincs ma olyan nép, és soha­sem is volt, amely az elemi iskolában két nyelvet sajátított el." A másik 1908-ban, az ingyenes népoktatásról szóló törvény beiktatását követően je­lent meg a függetlenségi párt egyik lapjában (Magyarország, 1908. jún. 5.): „Az ingyenes népoktatás javaslatá­ban Apponyi egyszerűen folytatja azt a módszert, amelyet a tanítói fizetésren­dezés törvényében zseniális módon, erős nemzeti "r"^"! r* zel a j-iL-jLiim" imi 1 i llľ'lffl In i n in n 11 hová elér." Külön vizsgálódást érde­melne ugyanakkor a törvény végrehaj­tásának, a retorzióknak, elbocsátások­nak, fegyelmiknek a kérdésköre. De maradjunk a lényegnél: a politi­kai szándéknál és gyakorlatnál, amely egyszerre államosít és asszimilál. S a párhuzamoknál, amelyek oly szembe­ötlőek, hogy csak a vak nem látja őket. Míg a század eleji magyar koalí­ciós kormánynak ahhoz, hogy szándé­kait véghezvihesse, előbb az állam felügyelete alá kellett vonnia az alap­iskolákat, ez ma Szlovákiában eleve adott, hiszen alapiskoláink zöme álla­mi. A szlovák nyelvet gyermekeink már óvodáskortól tanulják; az alapis­kolák első osztályában konverzáció szintjén, a második osztálytól már az írásbeliség szintjén. Az oktatási mi­nisztérium által javasolt és jóváha­gyott tankönyvekből folyhat csak a ta­nítás. Az állami címer a bejárat fölött, az ünnepeken kitett állami zászló, a köztársasági elnöknek a tantermek­ben kifüggesztett képe és egyéb jelké­pek oly természetesek, hogy senki nem vonja kétségbe őket. Nemzeti tör­ténelmünk ismeretéből gyerekeink ta­lán megbuknának, mert ezzel évtize­dek óta alig foglalkozik a tanterv. A szlovákiai magyar nemzetiségű gyere­kek egynegyede, egyes járásokban harminc-negyven százaléka is, szlovák iskolákban tanul, s ez a tendencia csak erősödik. Az oktatási minisztéri­um kénye-kedve szerint váltja le az igazgatókat, pusztán lojalitás és nem szakmai indokok alapján, túlbuzgó tanügyi igazgatók által. És sorolhat­nánk hosszan a példákat. Erre az „alapra" készül rárakni a szlovák kormányzat a „tetőt", a két­nyelvű alapiskolák agyrémét, amely a század eleji Magyarországon egyszer már megbukott, s ha volt „eredmé­nye", egyedül annyi, hogy a nemzetisé­geket végzetesen a magyarság ellen fordította. Akkor (egy évszázaddal ezelőtt) ugyanaz a soviniszta szándék munkált, mint amelyet ma tapasztal­hatunk, a jelenlegi szlovák kormány részéről. S ha a Wekerle-kormány és a hatvanhetes kormánypártok soviniz­musa közötti kontinuitás kimutatható, úgy a hasonlóság keresésében nem kell túl messze mennünk: a szocialista Csehszlovákia burkolt asszimilációs politikája és a jelenlegi szlovák kor­mány kigphhgépnnlifiUáia—Wr­­o bj ai iuniu d WTntrnurt as. Végül már csak egyetlen apró meg­jegyzés marad: ha ma Szlovákia összes tizenegy éves nebulójának fel­tálalják, hogy az Apponyi-féle törvé­nyek milyen szörnyűségesek voltak, akkor a mai mesterkedésekre mi a magyarázat? Vagy olyan nehéz dolog egymás hibáiból levonni a konzekven­ciát? Vagy ne adj' Isten a Lex Apponyi olyan remek volt, hogy meg kell ismé­telni? Legfeljebb átkereszteljük Lex Slavkovská ra... KÖVESDI KÁROLY LANSTYAK ISTVÁN: Kétnyelvűségi fogalomtár AZ EGYENI KETNYELVUSEG TÖBBSÉGI FEL­FOGÁSA. A többségi hatalom a világ legtöbb országában a kétnyelvűséget mind a mai na­pig a *kiegyensúlyozott kétnyelvűséggel azo­nosítja, vagyis elvileg a két érintett nyelv ma­gas szintű birtoklásaként, gyakorlatilag azon­ban inkább az államnyelv kitűnő ismerete­ként értelmezi, a kisebbségi nyelvre való te­kintet nélkül. - Ez a megközelítés a többségi nemzetből származó kutatóktól sem idegen, így pl. a szlovák Jana Plichtová egyik munká­jában így jellemzi a kétnyelvűeket: „A két­nyelvűek kettős nyelvi identitással rendel­kező személyek. Két nyelven tudják könnyen és adekvát módon kifejezni magukat." Ennek alapján Plichtová kétségbe vonja, lehet-e egy­általán magyar-szlovák kétnyelvűségről be­szélni. Szerinte „a magyar kisebbségi gyerme­kek magyar egynyelvűek maradnak, a szlovák nyelv elsajátításának különböző szintjein". Pedig a nemzetközi tudományosságban köz­helynek számít, hogy két nyelv magas szintű ismerete a kétnyelvűek többségére egyálta­lán nem jellemző. Amint a kétnyelvűség-kuta­tás egyik legkitűnőbb szakembere, az ameri­kai norvég Einar Haugen találóan megállapí­totta: a kétnyelvűek éppen azért tudnak ér­dekeset nyújtani a kutatók számára, mert nem képesek elérni az eszményi két­nyelvűség állapotát. A két nyelvbeli tudás kö­zötti eltérések oka az, hogy a kétnyelvű kö­zösségek többségében a két nyelv használa­ta között munkamegosztás van; a nyelvhasz­nálat színtereinek egy részén az egyik, más színtereken a másik nyelv használatos. Ha pl. valaki a szakmáját nem az *anyanyelvén ta­nulta, s a munkahelyén is a többségi nyelvet használja, a szakmájával kapcsolatos dolgok­ról könnyebben tud a többség nyelvén beszél­ni (és írni), mint saját anyanyelvén, még akkor is, ha a nyelv legtöbb tartományában az anya­nyelve a domináns számára. KÖZÖSSÉGI KÉTNYELVŰSÉG. Az egyéni két­nyelvűség funkcionális meghatározását kö­zösségre kivetítve azt mondhatjuk, hogy egy *beszélőközösség akkor kétnyelvű, ha tagjai mindennapi beszédtevékenységük során két nyelvet használnak. A szlovákiai magyar ki­sebbség mint közösség is kétnyelvűnek tekin­tendő, még ha a hozzá tartozó beszélők egy része nem beszéli is a *másodnyelvet; egy­részt azért, mert a szlovákul nem tudók is a szlovák befolyás alatt álló, kétnyelvű normák által szabályozott *kontaktusváltozatot sajá­títják el *anyanyelvként s használják; más­részt pedig azért, mert ők is kétnyelvű *kom­munikatív kompetenciával rendelkeznek: tud­ják, milyen *színtereken, milyen *beszédhely­zetekben szólalhatnak meg magyarul, s mi­lyen színtereken, beszédhelyzetben kell(ene) szlovákul beszélniük. KÉTNYELVŰ NORMÁK. A kétnyelvű be­szélők nyelvhasználatát sajátos normarend­szer irányítja; ez a kétnyelvűek beszédében törvényszerűen érvényesül. Ebből követ­kezően a kétnyelvű beszélőknek mind az *első nyelve, mind a *másodnyelve szükség­szerűen eltér az egynyelvű beszélők nyel­vétől, noha az eltérések mértéke a *két­nyelvűség típusától, a beszélők nyelvi tuda­tosságától és attitűdjeitől s más tényezőktől függően jelentős egyéni különbségeket mu­tathat. - Az államnyelvről szóló, immár a szlovák kormány által is jóváhagyott új tör­vénytervezet azzal, hogy államnyelvként a szlovák nyelv irodalmi nyelvi változatát ál­lapítja meg, bizonyos értelemben az egész szlovákiai magyar kisebbséget bűnözővé nyilvánítja. (Igaz, ezt teszi a tájnyelvi változa­tokat beszélő szlovákokkal is, de rajtuk alig­ha fogja bárki is a törvényt számonkérni.) A szlovákiai magyarok *anyanyelvüknek stan­dard változatát sem beszélik ugyanúgy, mint a magyarországi egynyelvű magyarok; még kevésbé képzelhető el, hogy a szlovák nyel­vet beszéljék az egynyelvű művelt szlovákok által használt formában, mégpedig iskolá­zottságuk fokától függetlenül. (Folytatás jövő szerdán) Sirámok helyett - józanság Többször is nagyon figyelmesen elolvastam az Új Szó 1995. július 6-i számában megjelent Már az egyházi iskolákon a sor? c. cikket. A problé­mákat csak hallomásból vagy nagyon felületesen ismerő gyanútlan olvasó gyorsan ráhangolódhat a szerző véleményére, és azonosulhat vele, pe­dig az éremnek van másik oldala is. Paláston megszűnt az állami alapiskola, tehát megfosztot­ták a szülőket a választási lehetőségtől. Ma már csak egyházi alapiskola létezik, és azóta egyre csökken a tanulólétszám, egyre kevesebb gyere­ket íratnak anyanyelvi iskolába. A szülőkkel szemben nem érdemes totalitárius eszközöket alkalmazni - semmilyen ideológiai alapon. Még szeretném hozzátenni, hogy a palásti egyházi is­kolának a legádázabb riválisa az Ipolysági Fegy­verneki Ferenc Magyar Tanítási Nyelvű Egyházi Alapiskola: ahol és ahogyan csak lehet, elszip­pantja tanulóit. Ki vádolható majd, ha a tanügyi hivatal - vagy más - létszámhiányra hivatkozva megkérdőjelezi az iskola létjogosultságát? Vajon gondolt-e arra valaki, hogy egyházi magyar kisis­kolák és alapiskolák alapításával jól működő ma­gyar iskolák kerülnek - vészesen - a tanügyi olló közelébe? Szeptembertől Ipolyságon is megnyitja kapuit az egyházi gimnázium. A kezdeményezők egyál­talán nem voltak tekintettel arra, hogy már több mint 80 éve létezik Ipolyságon egy nagy hagyo­mányokkal rendelkező önálló gimnázium. A kér­vényükben még csak nem is említették a nevét. Az indoklás: azért kell az egyházi gimnázium Ipolyságon, hogy az alapiskolát végzetteknek ne kelljen magyarországi gimnáziumokban tovább­tanulniuk. Pius úr és a nagyszombati érsekség persze örömmel ajánlotta a minisztériumnak a kért iskola besorolását az országos iskolaháló­zatba. Néhány évvel ezelőtt a gútai egyházi gim­názium alapításával a komáromi, most pedig az ipolysági gimnázium orra alá tört borsot a hata­lom, amely az Oszd meg és uralkodj! elvet gyako­rolva játszadozik velünk. Erre pártjainknak és képviselőinknek is oda kellene figyelniük, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy teljesen ki­csúszott a lábunk alól a talaj. Az ipolysági gimná­zium többszöri figyelmeztetése ellenére sem akarnak vagy mernek véleményt mondani a problémáról. Ne éljen senki a kivételezettség illú­ziójában, mert Pius úr július 17-i rádiónyilatkoza­tában (Rádiožurnál) egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy az egyházi iskolákra is vonatkozik az alternatív oktatás. Az sem véletlen, hogy éppen a négy város gim­náziumának igazgatóit váltották le. Az érett tan­testületekkel és nagy hagyományokkal rendel­kezőketzaklatni kell - ilyen a hatalom módszere. Jellemző az egyik ipolysági kezdeményező kije­lentése: „Ha 20 (húsz) gyereket íratnak magyar alapiskolába az ipolysági gimnázium(ok) vonzás­körében, akkor is lesz egyházi gimnázium!" Hát igen! Sajnos, az Ipolyság vonzáskörébe ..tartozó magyar alapiskolákba beíratott elsősök összlét­száma csak 150 körül mozog. Az országos felmé­rés szerint egy évjárat tanulóinak 17%-a jelentke­zik gimnáziumokba. Ha az említett százalékot 20%-ra kerekítjük, így alakul a helyzet: 150-ből 20% = 30. Ennyit pedig már felvettek a nyolcosz­tályos egyházi gimnázium első évfolyamába. Mennyi marad a 80 éves gimnáziumnak? Hány alapiskolai osztályt kell megszüntetni', mert on­nan is elvontak tanulókat? Több lesz-e a magyar értelmiségi? Ha egy folyamat megszakad, nem vezet-e ez újabb lemorzsolódáshoz? 1995-ben az ipolysági alapiskolák történeté­ben döntő fordulat következett be: szeptem­bertől a szlovák alapiskoláknak több elsősük lesz, mint a magyar oktatási nyelvűeknek. Az el­múlt évtizedekben mindig fordított volt a helyzet. Pedig az ipolysági kezdeményező csoport „jósa" azt bizonygatta, ha lesz egyházi alapiskola és gimnázium, nagyon kevés magyar szülő íratja majd szlovák iskolába gyermekeit. (Megjegyzés: Ipolyság lakosságának közel 70%-a magyar nem­zetiségű.) Bizony a belső bomlasztás veszélyesebb, mint a külső támadás. Hogyan tovább? Józanul, indulatok és ideologi­zálások nélkül, összefogva, tényekre és realitá­sokra alapozva. Csak így védhetjük meg iskoláin­kat! Még Ipolyságon is közös tető alá hozható a magyar nyelvű gimnáziumi oktatás! KORPÁS PÁL, ipolysági pedagógus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom