Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-11 / 186. szám, péntek

í 6 j ÚJSZÓ PUBLICISZTIKA 1995. augusztus CSAKY PAL: Balatonfüredi idill kelet-európai gondolatokká Délutánba hajlik az idő. Az árnyékok megnyúlnak, a nap perzselő ereje egy kicsit alábbhagy. A Tagore sétányon egyre többen vannak; a strandról hazaigyekvők keverednek a hajóállomásról errefelé ballagókkal, meg a közeli szívkórház pácienseivel, látogatóival. Füred él, pezseg; a móló végén dél-amerikai zenészek népes csoportja már a kora esti fellépéshez készülődik. A sétány szélén felállított új lánckorláton áthajolva gyerekek hatytyúkat etetnek. A hajóállomáson pár perce kötött ki a Siófokról jött katamarán. Az általa keltett, jó félméteres hullámok neki-nekivágódnak a parti köveknek, s bár lendületük megtörik a hullámfogó sziklazátonyon, tarajukról ezer vízcsepp szökik a magasba. Egy-egy erősebb hullám hozadéka kifröccsen a betonvéden túlra is; ilyenkor a gyerekek felsikoltanak, meglepetésükben és örömükben, s már várják is az újabb zuhanyt. Idi|l - önkéntelenül is ez a szó ötlik az ember eszébe. Béke, nyugalom és derű uralkodik itt, szinte érezhetően szívja le az ember idegpályáiról a huszadik század utolsó évtizede által bőven szállított stresszhelyzetek által rárakott hordalékot. Nem csoda, hogy a magyar és a nemzetközi szellemi élet nagyjai közül oly sokan oly szívesen jártak ide: emléküket a sétány egy-egy szobra, emléktáblája őrzi híven. S a vízen túl Tihany bölcs fensége mintha koronát vonna az egész öböl fölé. A Balkán leckéje Az emberek többsége valószínűleg eredendően jóindulatú. Feltételezi a jó szándékot másokról is - és nyugalomra, békére vágyik. Itt, a balatonfüredi sétányon sem akarja tudomásul venni, hogy pár száz kilométerrel távolabb, a szomszédban embertelen háború dúl. Nem akarja beengedni a tudatába, hogy alig egy ugrásnyira innen újra az embertelenség diktál és szab határt emberi életek ezreinek. Itt és most az ember nem akar arra gondolni, hogy Európa hagyományos puskaporos hordója, a Balkán már évek óta újra gusztustalan tűzijátékot rendez, és egyben szemléltető példát nyújt mindenkinek, aki a huszadik századvég humanizmusában, erkölcsi egyértelműségében és a józan ész erejében bízott. A Balkán újra leckét ad mindenkinek, aki hajlandó a realitásokat és az összefüggéseket tudomásul venni; de annak is, aki hajlamos az elernyedésre és arra, hogy saját egyéni és közösségi problémáinak megoldását elsősorban másoktól várja. Az újságok tele vannak a hírrel, hogy Zepa is elesett. Sebesültek, megalázottak, megbecstelenítettek hada tudna mesélni a részletekről. A halottak, amelyekből szintén sok van, már soha nem fogják senkinek elmondani, hittek-e, s ha igen, mennyire, az ENSZ védelmében. Hitteke a NATO segítségében. Mindenesetre elgondolkodtató Chirac francia elnök erkölcsi indíttatású kirohanásának kudarca, mint ahogy az az új amerikai szenátusi döntés is a muzulmán fegyverembargó egyoldalú felmondásáról. Bár kétségtelen tény az, hogy mindenki tart az európai muzulmán állam létrejöttétől és megerősödésétől, a másik oldalon az is tény, meddig lehet szemet hunyni a legalapvetőbb emberi jogok tudatos és tömeges megsértése fölött, sőt egyre súlyosabb a kérdés: meddig lehet ehhez asszisztálni. Ezen a ponton nem tudok nem elmondani egy keserű anekdotát, amelyet az első EBESZ-delegáció csecsenföldi látogatása után kiadott jelentés tartalma provokált ki. A csecsenföldi háborús konfliktus kellős közepén az Európa minden részéből összeverbuválódott küldöttség bölcsen és bátran megállapította, hogy Csecsenföldön többek közt sorozatosan megsértik az emberi jogokat. Egyik ismerősöm a hír hallatán felsóhajtott. - Ez szörnyű - mondta. Az ember eddig azt hitte, csak ölik egymást. Most még azt is tudomásul kell vennünk, hogy az emberi jogokat is megsértik! ír v Persze a józanabbul mérlegelők eddig is tudták, hogy az őrületet kívülről nagyon nehéz megállítani. Az emberi elvakultságot, az ember lelkének eldurvulását, az emberben feltámadt állatot nagyon nehéz kívülről féken tartani. Utólagos okosság, ha kimondjuk, mindezt megelőzni lett volna bölcs dolog. S ha a jövőben bárki is stabil, öntörvényein megállni képes megoldást akar, nem szabad megfeledkeznie a kiváltó okokról, a mélyben rejlő beidegződöttségekről, s a mindenütt jelen lévő érdekütközésekről sem. Ezek felszámolása az igazi feladat, ám enélkül perspektivikus megoldás elképzelhetetlen. Ez az a pont, ahol figyelmünket más országokra, Romániára és Szlovákiára is ráirányíthatjuk. Elsősorban a tudati torzulások, sőt szándékos torzítások okán. Annak kapcsán, hogy a történelmet, de a szellem- és egyháztörténetet is, ezekben az országokban is gyakorta állítják a politika zsoldjába. Amely folyamatban nem a tények tárgyszerű megfogalmazása a cél, de az ideológia kiszolgálása. S ahol az ilyen irányú mesterkedések egyik alaptétele a magyarellenesség. Itt, a füredi padon két újság van mellettem. A Magyar Nemzet egyik friss és az Uj Szó egy korábbi száma. Mindkettőben az a közös, hogy néhány írásuk a Kárpát-medence népeinek együttélésével foglalkozik. A Magyar Nemzet neves publicistája ki tudja, hányadszor írja le ismét, hogy ezek a népek nagyon egymásra vannak utalva, s Magyarország számára potenciálisan a legtermészetesebb szövetségesek. Az írás aktívabb útkeresést sürget a szomszédok felé, és hangsúlyozza a történelmi kiegyezés szükségességét. Olvasom az írást, és nem értem. Magyar nyelven van írva, stilisztikai szempontból is kifogástalanul, mégsem értem. Nem tudom, az úr a kárpát-medencei realitásban él-e vagy valamiféle álomvilágban. Félreértés ne essék, magam is a történelmi kiegyezés híve vagyok, s valóban szükségesnek tartom az egymás felé való útkeresés minden lehetőségének megkeresését is. Csak hát ötéves parlamenti tapasztalattal a hátam mögött azt kell mondanom, a kiegyezéshez két fél közös akarata szükséges. Tisztességes kiegyezéshez mindkét félnek el kell mennie az út közepéigígy tehát féloldalasnak tartom az írást. Féloldalasnak és megtévesztőnek a de Gaulle - Adenauer kézfogásra való utalást is. Az ugyanis nem egy üres szimbólum volt, ők nem egy felemás gyakorlatra hazudták azt, hogy valós kiegyezés jött létre, hanem valóban lerakták annak alapjait. A francia-német kiegyezés nem Potemkin-mű volt, hanem valós folyamat, ahol mindkét fél betartotta adott szavát, nem lépett a megállapodással ellenkező lépést, és főleg megváltoztatta azt a gyakorlatot, hogy az egyik népbe az iskolától kezdve a sajtón keresztül a ráhatások legkülönbözőbb formáin keresztül a másik nép képét mint ellenséget programozzák be. A Trianon-komplexus Rólunk, magyarokról gyakran mondják, létezik bennünk egy Trianon-komplexus. Ez így is van, s véleményem szerint bár nagyon valós történelmi oka van, igyekeznünk kellene ezt a gátlást feldolgozni és feloldani magunkban. Csakhogy arról már nemigen beszélünk, hogy él a románokban, szlovákokban is egy hasonló, a miénknél talán még erősebb gátlás, amely a magyar komplexus tükörképe. Ők sem tudják feldolgozni magukban azt a tényt, hogy 1920-ban nagyon vitatható határok születtek ebben a térségben. Ez a tény máig nyomja őket, érzik, hogy ez így nem volt tiszta dolog és tevékenységüket nagyon gyakran a magyaroktól való félelem motiválja. Az 1920-as és később az 1947-es rendezés nyilvánvalóan egymásnak ugrasztotta a térség népeit, és fékezi - máig tartó hatállyal - a térség demokratikus fejlődését. Én úgy érzem azonban, nem a magyarok zárkóznak be a másik fél elől, ez épp fordítva történik. A magyar kormányokban bizonyíthatóan megvolt a szándék az egymáshoz vezető utak keresésére. Ezt a kijelentésemet nemcsak a rendszerváltás utáni magyar kormányok tevékenységére értem, hanem jóval azelőttre is. Mi másként lehetne értelmezni a sokat vitatott Ceausescu-Grósz találkozót-, mint a megbékélés útjait kereső Canossa-járásnak? Azzal a Ceausescuval, aki bár őrült diktátor volt, de mégsem fogadtatott el olyan oktatási törvényt, amilyet a közelmúltban szavaztak meg Romániában, s távolról sem tett a közvéleményt befolyásoló olyan kijelentéseket, mint a jelenlegi román vagy szlovák kormánykoalíció egynémely tagja? Szlovákiában és Romániában hetven év óta - jelentős hullámzásokkal, igaz - de a birtokonbévüliség politikája folyik. Ezt a helyzetet teremtették meg a békeszerződések. Ezért nem elfogadható tehát csupán az egyik félre való mutogatás, sőt, az én véleményem szerint ezért van nagyobb felelőssége a helyzet alakulásában azoknak a feleknek, akiket akkor kedvezményezett helyzetbe hoztak. * » 0 Milyen alapon kellene ezt megtenni? Olvastam az Új Szóban egy régebbi Magyar Nemzetből átvett írásban neves, Budapesten élő történészünk szakszerű elemzését a versailles-i békerendszert kísérő kisebbségvédelmi megállapodásokról, amelyek betartására többek közt a volt Csehszlovákia is kötelezettségeket vállalt. Imponáló a szerző tárgyi tudása, csak egyet lehet érteni azzal a következtetésével, hogy a megoldásnak az akkor lefektetett nemzetközi dokumentumok nyomvonalán kellene haladnia. Csak hát szerzőnk is eme gondolatmenet kifejtése után pontot tesz írása végére, és leteszi a pennát. Mi ezzel megint a gondom? Az, hogy a realitást nagyobb részt sajnos, nem a történészek, hanem a politikusok határozzák meg. Nekünk, magyaroknak, kétségkívül kiváló történészeink vannak, kevés nép vetekedhet velünk e téren. Csak hát arról már sajnos, nem vagyok meggyőződve, hogy politikusokegyéniségek esetében is ilyen jól fel lennénk szerelve. Mert, kedves történész úr, hogy lehet azt sugalmazni az olvasónak, hogy a hetvenhárom évvel ezelőtt elfogadott dokumentumok alapján lehetne megoldást találni olyan kormányokkal való együttműködés terén, amelyek esetenként a saját pár hónapos vagy pár éve aláírt kötelezettségeiket sem akarják betartani? Látni kell, hogy itt e téren is könyörtelen bizánci típusú politizálás folyik, amelynek fő mozgatórugója a pillanatnyi érdek. S ha netán úgy éreznénk, hogy állításunk részletezése kényelmetlen lehet másoknak, idézzünk a hetvenöt évvel ezelőtt történtekről néhány jeles külföldi történelmi személyiséget. Nem azért, hogy másokat bántsunk, hanem azért, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a kép. Robert Lansing, az USA volt külügyminisztere: „Ezek a békeszerződések csalások és rablási vágy eredményei, megalázóak, tarthatatlanok... Olyan biztos, hogy a háború visszatér, mint amilyen biztos, hogy az éjszakát a nappal váltja fel." Hunter Miller My Diary of the conference of Paris c. könyvében így ír: „Hamis adatok alapján, becsapás alapján sikerült a békeszerződést a nagyhatalmakkal elfogadtatni." John Maynard Keynes szenátor, a világhírű közgazdász: „A párizsi békét a vak szenvedély és a kapzsiság sugalmazta, mely a Wilson-féle tizennégy pontban foglalt elvi kijelentéseknek nem a megvalósítása, hanem megcsúfolása. A párizsi béke, melynél nem a méltányosság és az igazság, hanem a bosszú és a rosszakarat vezényelte a főintézőket - a történelem leggyalázatosabb cselekedete." Úgy érzem, legalább ennyi kell ahhoz, hogy helyzetünket látva és láttatva s a múltat is helyesen értékelve igyekezzünk kiegyensúlyozott képet festeni a problémákról. Kétféle érzékenység S ha már a témában ide ka nyarodtunk, szóljunk még néhány szót egy gyakran használt kifejezésről és annak tartalmáról: a felek érzékenységéről. A jelenlegi szlovákiai hatalomgyakorlás egyik alapvető trükkje letagadni a valóságot, s a problémákról teljesen más, hivatalosan rózsaszín képet festeni. A nemzetiségi kérdés kezelésében ez a téma nagyon sajátságosan jelenik meg. A hatalom - nemzetállami bódulatában - azt szeretné szuggerálni, hogy az igazi magyarok csupán Magyarországon élnek, s a szlovákiai magyarok amolyan tisztázatlan illetőségű hibridek, „magyarul beszélő szlovákok". Ez a nevetséges kentaurelmélet persze megtörik a magyarok öntudatán, ám a hatalom ilyen indíttatásból nem hajlandó a magyarság Szlovákiában élő részét közösségnek elismerni, ilyen indíttatásból igyekszik az ügyeikről nem velük, hanem magyarországi hivatalnokokkal tárgyalni, s ilyen indíttatásból valósítja meg a kultúra és az oktatásügy területén is azokat a kisebbségellenes lépéseket, amelyeket már részben megtett. A közelmúltban Budapesten járt a szlovák parlament környezetvédelmi bizottságának küldöttsége. A magyarországi kollégák Pozsonyról, Komáromról, Léváról szólva eme városok általam is használt, magyar megnevezését alkalmazták. A szlovák parlament környezetvédelmi bizottságának alelnök asszonya protestált emiatt. S mi történt? Ahelyett, hogy a magyar képviselők megmagyarázták volna, hogy magyar szövegkörnyezetben ez így természetes, elkezdtek bratislavázni és komárnózni. Előtte pár nappal a magyar parlament emberjogi bizottságának delegációja tette tiszteletét Pozsonyban. A küldöttség tagjai a tárgyalások folyamán igyekeztek valóban visszafogottak és tárgyilagosak lenni. Azt, hogy esetenként eltűrték a kioktató, számonkérő hangnemet nem is kollégáiktól, s ha így viszonyultak a találkozóhoz, ezért ne illesse őket kritika. Azt azonban már furcsállom, hogy nekünk, szlovákiai magyar kollégáiknak is azt mondták az akkor oly élesen felvetődött alternatív oktatásról, amit a szlovák minisztérium alkalmazottai a szájukba rágtak. Hiába mondtuk mi, hogy ez így nem igaz, a küldöttség vezetője azt válaszolta, ők ilyen információkat kaptak. Tartott mindez az utolsó sajtótájékoztatóig; ott azután két dolog tisztázódott. Először az, hogy nem kapták meg azokat a dokumentumokat, amelyeket többször is megígértek nekik. Másodszor pedig a sajtótájékoi egy újságírói kérdésre ach lasz világított rá csupán hogy az ún. alternatív oktati vezetése és működtetései mán mindkét fél teljesem hiszemben van, s hogyabe tendő alternatív osztályok egy új iskolatípust jelenteni hanem egyértelműen a jelt magyar osztályok rovásárai nének bevezetésre. Tisztázni kellene tehát e dés kapcsán is, hol a körrel határa. Mert kétségkívül Iá illedelmes visszafogottsál ám félő, hogy ez egy határ a hazugság bűnpártolás*! julhat. Ezt pedig el kellenel nünk. ö « * Bár a Tagore sétány vát lanul békét sugall, itt ist» nek melléfogások. Az egyik gászó német turista például rítőhálójával az oly hőn áhíti gas helyett egy vízisi klót era a vízből. A pillanatnyi megdi nés után persze szabadoi gedte, s újra megkísértet szerencsét. Az újságok első oldalán betűkkel meredeznek a vez é kek a londoni Bosznia-konli ciáról. A szerbek bizonyán kedvűen olvassák, hogy any, ti hatalmak meghozták at 2674. számú komoly határa kat, amelyben az eddiginél ményebben figyelmeztetik 9 ha nem fogadnak szót, köve zik majd a még keményebi] vegű 2675. számú határos S az öles Bosznia-beszái alatt ott a jelentősnek szánt gyar belpolitikai hír is: a go«l kai küzdő magyar miniszterei kijelentette, hogy javult azois és szomszédai közötti kapca Ugyanannak az oldalnakazi még egy hír volt: a Magyarok lágszövetsége a romániai éss vákiai oktatásügyi retorziókel tiltakozásul nagygyűlést Iti össze Debrecenben. Ez utóbbi disszonáns reagä az előtte lévő hírre. Az elsők disszonáns reagálás a keleti rópai valóságra. Őszintétlenséggel nem ji tett volna létre a német-fra kiegyezés. Őszinteség nélkül nem t előrelépés Kelet-Európái sem.