Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-28 / 174. szám, péntek

1995. július 27. MINDENNAPI BUNUGYEINK ÚJ SZ

Ó 1707) A kultúra pártíeladatai Ismét nagylélegzetű, az örök idők dicsőségére számot tartó művel rukkolt elő a szlovák kulturális minisztérium, amikor jelentést dolgozott' ki arról, hogyan asszimilálja a dél-szlovákiai magyarság az ország többségi nemzetét. Az önként vállalt nyomozószerep vizsgálódásainak eredményét a kenyéradó kormány elé terjesztette, amely, mi mást tehetett, megtárgyalta azt, és sűrűn bólogatott. Megszokhattuk már, hogy a kormány kulturális hivatalának (melynek eredendően a kultúrával kellene foglalkoznia) nagy ambíciói vannak. Nem elégszik meg azzal, hogy minden szürkeállományát és lehetőségét latba vesse, hogy fiatal Szlovák Köztársaságunkban soha nem látott fejlődésnek induljon a szépirodalom, a tényirodalom, megteljenek az operaházak széksorai, az ország színházaiban a világ legjobb darabjainak tapsoljon a közönség, hogy virágozzék a képzőművészet, a balett és a kamarazene, hogy a világ kulturális örökségére számot tartható kisvárosaink egyike-másika ne zülljön szét végérvényesen, hogy okosodjék és kultiválódjék a nemzet. A Hudec miniszter úr vezette hivatal ennél többre vágyik: a politikai végrehajtó szerepére, mely szerepkör tárgya és alanya a szlovákiai magyarság. A drámát, melyet a kulturált minisztérium próbálgat eljátszani a nemzet színpadán, úgy hívják, hogy „magyarkérdés". Egy ideje ez lett repertoárjának szinte egyetlen darabja. Hogy aztán van-e közönsége, tapsol-e a cívis és a proletár, kupiévá sikeredik-e a nagyária, nem tudhatni. Őket ez különben sem érdekli; a pártfeladatoknak semmi közük a nép ízléséhez. Nem ismerem részleteiben a jelentést, s hogy őszinte legyek, nem is szívesen pazarolnék rá időt és energiát. Hanem egy-két dolog azért felfigyeltető eme kultúrpolitikai szinopszisban. Például az, hogy a nemzeti kisebbségek „kulturális aktivitásainak" többsége már nem az államkasszából, hanem a községek és városok költségvetéséből finanszíroztatik. Akkor meg nincs baj, emberek! Hiszen mi krőzusok vagyunk, csak eddig nem tudtunk róla! Igaz, hogy a privatizációban morzsák is alig jutottak a szlovákiai magyarságnak, s a gazdasági dotációs gyakorlat is a legelőkbe pumpálja a pénzt, mert ott terem az ország gabonája, s hogy ebből délen aligha lesz kultúra - de hát ezt már csak jobban tudja nálunk Hudec úr tárcája, amely, mint említettem volt, kultúránk állapotaival kellene, hogy foglalkozzék. (Meglehet persze, hogy a Matica slovenskát is Márton városa tartja el, s nem igaz a szóbeszéd, hogy a kormány piaci áron, egy kerek szlovák koronáért juttatott neki többmilliós nyomdát.) De hát minden relatív. Az viszont már ellentmond a kvantumelmélet és a fény görbülése logikájának is, hogy „A nemzetiségek szövetségeinek képviselői kötelesek lesznek oly módon felhasználni az állami pénzeszközöket, hogy az állami kulturális intézményekkel szorosan együttműködve, az adott régiókban elősegítsék a kormány programnyilatkozatából következő kulturális feladatok teljesítését" Legalábbis kormányunk szerint. Egyezik viszont azzal a logikával, amelyet módunkban volt megtapasztalni évtizedeken keresztül, amikor a Csehszlovák Kommunista Párt által helyesnek és ildomosnaktartottfeladatokat kellett végrehajtani. Futószalag mellett, eke szarvánál, könyvkiadóban és szószéken. Egyhúros hangszeren és gépzongorán. Szorosan és együttműködve. A jelenlegi kormánykoalíció ezt a nemes hagyományt igyekszik ápolgatni, magával is elhitetve, hogy a kultúrának „feladata van". Hanem azért érdekes párhuzamokat vél felfedezni az ember, amikor a hazai bakterházi kultúrpolitika térhódítását és a külföldi szervilizmust szemléli. Oktatási miniszter asszonyunk a napokban Budapesten elrebegte az újabb hazugságot: a szlovákok 95 százaléka tud magyarul, míg a magyar középiskolákban az a legnagyobb gond, hogy a gyerekek nem tanulnak meg tisztességesen szlovákul. Ha ez így igaz, akkor nagyobb a veszély a szlovákságra nézve, mint. Hudec úrék feltételezik: a szlovákiai magyarok az ország északi és középső részeit is asszimilálják! (Fodor Gábor erre bikmakot sem mondott, lehet, az örömtől.) Vagy marad a lehetőség, amely tébolydába kergetné a nemzetieket: a szlovákságszámára oly kedves a magyar szó, hogy az egész ország tanulja. Hanem az már szinte jelzésértékű, hogy a szlovák kormány éppen a két ország kulturális és oktatási minisztereinek találkozója után tárgyal egy ilyen „dokumentumot", s egy időben kormányfőnk romániai látogatásával. A jelentés kimutatni véli (nem tudni, milyen elemzésekre támaszkodva) a szlovákság beolvadásának arányát, s megállapítja, hogy a kisebbségi kultúrára mennyivel többet fordít a kormány, mint a többségire (ezt sem tudni, milyen elemzések eredményeként), de arról nagylelkűen hallgat, vajon miért. Persze még így is fennáll a kérdés: vajon miért nem a kultúrával méltóztatik foglalkoznia a kulturális minisztériumnak? KÖVESDI KÁROLY Drága a magyar szó Amióta ez az „álomkoalíció" kormányozza az országot, én már nem lepődöm meg semmin. Azon sem, hogy hova tovább a magyar szóért külföldinek néznek saját országunkban. Ez nem vicc, nem is túlzás, sajnos, ez az igazság. Mint mondtam, nem lepődöm meg semmin, azon sem lepődtem meg, ami a hétvégén Alsósztregován, a Madáchok híres kastélya közeli termálfürdőben lejátszódott, csak az ádámcsutkám környékén szorul össze valami. S nem az izgalomtól. A hétvégeken sokan felkeresik a termálfürdőt: olykor távolabbi vidékekről, a Losonci, a Zólyomi, a Rimaszombati járásból is. Nem véletlenül, aránylag elfogadhatóan tiszta a medencék vize, zsúfolt napokon is. így került vasárnap egy medvesalji család Alsósztregovára. A férj megvásárolta a belépőjegyeket, s mivel visszajáró vendégnek számítanak, meglepődve tapasztalta, hogy sokkal többet fizetett, mint az előző alkalommal. Nem állta meg szó nélkül, megkérdezte a jegyárus lányt: „Mire fel az áremelés?" - Uram! A külföldieknek drágább a belépő! - válaszolta előzékenyen a hölgy, s a kielégítőnek vélt válasza után osztotta tovább az olcsóbb jegyeket. A férfi kissé elmosolyodott a hölgy naivságán, mivel tudta jól, hogy a nagy palócföldön nem beszélik olyan ízesen a palóc nyelvet, mint a Medves alatt. Lehetetlenség nem megkülönböztetni beszéde alapján... No de ha valaki nem ismeri a tájszólásokat, nem szabad hibának felróni. Főképpen, ha magyar tájszót lássál beszél. A fiatalember higgadtan elmagyarázta, hogy bár magyarul kérte a belépőjegyeket, de a családjával a határ innenső oldaláról érkezett, tehát valamennyien szlovák állampolgárok. Ami azt jelenti, hogy jogtalanul számolt a jegyekre felárat. - Szlovákiában élünk, máskor tessék szlovákul jegyet kérni! zárta le a vitát a jegyárus, és nem adta vissza a jogtalanul bezsebelt többletet. Hát igen - a nyelvtörvénynek még csak a szele fújdogál, és máris többet fizetünk a strandon. Pedig még a jelzett törvényt felügyelő bizottság sem alakult meg - hacsak nem titokban. Ha így haladunk, kemény próbatétel előtt állunk. Ki tudja, mi lesz drágább szeptembertől, ha magyarul beszélünk: talán a kenyér, a hús, esetleg a tejféleség? És mi lesz olcsóbb, esetleg ingyen, a borbély? Úgy, mint a háború után, amikor kopaszra nyírták azt, aki magyarul megszólalt? (farkas) Harach modositast javasol TA SR-hír Az alternatív oktatás körüli helyzet alakulása az oktatásügyi minisztérium jelenlegi vezetése hozzá nem értésének egyik közvetlen bizonyítéka - ekként látja Ľubomír Harach (DÚ) egykori oktatásügyi miniszter. Véleménye szerint a szlovák nyelv oktatásának színvonala emelésére szolgáló átgondolt hozzáállás helyett a minisztérium érzelmi töltetű kampányt indított, ami hozzájárult a probléma felesleges politizálódásához. Szerinte az elképzelésből éppen a legfontosabb elem hiányzik, a szülőkkel, pedagógusokkal folytatott nyitott együttműködés és a tárgyszerű, szakmailag megalapozott érveken alapuló felvilágosító munka. Légy a sörben? A rimaszombati Gemer sörgyárban július közepén automata gépsort szereltek fel az úgynevezett KEG hordók töltésére. A nagy teljesítményű berendezés óránként száz hordót mos ki, fertőtlenít és tölt meg sörrel. Mivel a sörgyár azóta megkezd(het)te a vásárolt 3 ezer darab KEG hordó töltését, szerettünk volna bővebb tájékoztatást kapni az újdonság piaci visszhangjáról, a legfrissebb tapasztalatokról, illetve a sörgyárban várható esetleges további korszerűsítésről. Kérdéseinkre Poliaková asszony, a Gemer Kft. igazgatóhelyettese egyetlen mondattal válaszolt: „Újabb információkat nem kívánunk nyilvánosságra hozni." Nos, az ilyen és hasonló válaszok mozgatják meg az emberek fantáziáját, és kezdenek azon töprengeni, mit titkolnak a gyárban az újságíró, a fogyasztó előtt. Ilyenkor óhatatlanul mindenki a legrosszabbra gondol. Elromlott a gépsor? Nem fizették ki, s most leszerelteti a nyugati cég? Romlott a sör minősége? Mindezek persze csak feltevések, de mivel manapság már nincsenek hétpecsétes titkok, remélhetőleg a sörgyári „árnyékra" (ha van ilyen) hamarosan fény derül. (-kas) SZÁLKA ÉS GERENDA Szeretnék nekik hinni,... ...de nem bízom olyanokban, akiknek politikai programjukban kifejezetten szerepel a szlovák nagymorva nemzetállam víziójának megvalósítása. Ennek érdekében a Szlovák Nemzeti Párt tagjai, a kormánykoalíció másik kél pártjának - olykor „csak" minimum hallgatólagos egyetértésével, hivatalnoki és ideológiai uralmuk alá vetették az oktatást és a kultúrát. Nem csupán arról van szó, hogy ki ül a miniszteri bársonyszékben, hanem elsősorban arról, kik milyen gondolkodású és erkölcsiségű embereket helyeznek döntésekre jogosító státusokba az államigazgatás különböző szintjein. Meg arról, kik szegődnek melléjük tanácsadói posztokra, kiket bíznak meg pl. a Pro Slovakia Alapítvány pénzeinek elosztásával, vagy éppen kik dolgozzák ki a nyelvtörvény javaslatát, netán a kétnyelvű oktatás törvényi kereteit. Ezek az emberek mondják: mindent a szlovákiai magyarok érdekében, társadalmi érvényesülésük feltételének megteremtéséért tesznek. Szerintük ugyanis egyetlen akadálya van annak, hogy pl. nincs négy-öt magyar szakminiszter, s a Kelet-szlovákiai Vasművel vagy a Slovnaftot sem magyar vezérigazgató irányítja: a szlovákiai magyarok, elsősorban a diákok és az idősebb felnőitek, nem tudnak jól szlovákul. Ezért is érthetetlen számukra, miért nem adjuk szlovák iskolákba, de legalább a nagy kegyesen beígért kétnyelvű (alternatív) osztályokba gyerekeinket. Meggyőződésükké lett az a feltételezés, mely szerint ennek a makacsságnak a kiváltója a magyar politikai pártok képviselőinek, a magyar sajtónak és a pedagógusoknak az ellenkampánya. Ezt pontosan jól látják, hiszen az értelmiség az a réteg, amely első kárvallottja lett az állami apparátusban végrehajtott tisztogatásoknak. Pontos időrendben követhető: a leváltásokkal, a kulturális tárca pénzelvonásaival egy időben nem maradt magyar az államigazgatás hivatalnoki posztjain, illetve magyar lapok szűntek meg, s könyvek nem jelenhetnek meg, mert magyar nyelven íródnak. Azok állítása szerint, akiknek el kellene hinnem, hogy jót akarnak nekem és gyerekemnek, akkor leszek lojális, ha mindezt csendben, egyetlen tiltakozó szó nélkül elfogadom. Ebben a csendben, miután mindannyian megtanultunk szlovákul, bizonyára visszahelyezik státusukba a magyar nemzetiségű járási és körzeti hivatalvezetőket, az oktatási igazgatókat, a magyar iskolák igazgatóit és minden rendű és rangú leváltott közhivatalnokot. Az. állami vállalatok privatizálásakor az egyenlő színvonalú magánosítási tervezetek közül skrupulusok nélkül a magyar nemzetiségű állampolgárokét fogadják e, százból tizenegy esetben. Akkor már a kétszerkettő józanságának világa kezdődik el Szlovákiában. Van azonban némi ellentmondás a bennünket a teljesebb, sokoldalúbb, zavarmentesebb társadalmi érvényesülés érdekében szlovákul okítani akaró nagymorva vizionálok érvelésében. Azok a magyar urak és hölgyek, akiket röpke két esztendő alatt tökéletesen sikerült kisöpörniük az. államigazgatásból, s az önkormányzatok fenntartotta intézmények élén ebben a pillanatban még ott lehetnek, tökéletesen beszélnek, írnak szlovákul. Jobban, mint a szlovák parlament alelnöke, akit a falazásra jobban megtanítottak a szlovák szakiskolában, mint a helyesírásra. Ez nem sértés, ez a rideg valósága szakmunkásképzésünknek, amiről ugyanolyan nagyvonalúan elfeledkezik az oktatási kormányzat, mint az egyetemekről. Meg különben is, ismerek két-három olyan magyar kőművest, aki nemcsak falazni meg vakolni, de még szlovákul is jobban tud a nagy munkásvezérnél. Az meg egyenesen természetesnek látszik, hogy egy csallóközi építőipari társaság magyar tulajdonosai tökéletesen tudnak szlovákul, mert meg akarnak élni a piacon, a kőműveseiket pedig a megrendelők aligha küldik nyelvvizsgára, mert sokkalta fontosabb, milyen vékony és egyenletes a csempék között a fuga. Még csak egyes szabad szakmai társulások mozgolódnak a kulturális minisztérium újbóli, a kommunista pártállamira észveszejtőén hasonlító intézményi centralizálása ellen. A nagymorva víziók vezérei szeretnék, ha a regionális kulturális központokat, a könyvtárakat, a galériákat, a múzeumokat, a művelődési házakat meg efféle, a liberális elvek ellenőrizhetetlen fészkelőhelyéül szolgáló intézményeket egyetlen területi irányítás alá helyeznék, s még a Pro Slovakia Alapítványt is ennek megfelelően bontanák le regionáis elemeire. Európai szóhasználatot színlelve intendatúrákat hoznának létre, főés alintendánsokkal feldíszítve. Azok aztán felügyelnének, ellenőriznének, kizárnának, utasítanának, megvonnának, elcsapnának minden renitenskedő, a kulturális miniszter figyelmét eddig elkerülő értelmiségit. DUSZA ISTVÁN TEGNAP OLVASTUK i Merénylet vagy gépkocsibaleset okozta Alexander Dubček halálát? A VTV keddi R. T. G. című műsorában első alkalommal lépett a nyilvánosság elé Ján R., aki az Alexander Dubček számára végzetes baleset során a gépkocsit vezette. V. Caffeo, Alexander Dubček olasz barátja idézte a politikus kórházban elhangzott szavait: Megérkezett az elsősegély, benéztek az autóba, és elvitték a sofőrt. Én úgy 15-20 méterre voltam, és láttam őket. A sofőrt elvitték, engem nem. Kiabáltam, hogy itt vagyok. Azután elájultam, nem tudom, hogy mikor szállítottak kórházba. Jaroslav Volf, az eset kivizsgálására parlamenti bizottság felállítását kezdeményező Szlovákia Szociáldemokrata Pártjának elnöke a műsorban felidézte, hogy Dubčeknek éppen abban az időben kellett volna Moszkvában a szovjet kommunista párttal kapcsolatban tanúként vallania. Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat mindig magánál hordta, de azok eltűntek. L. Leksa, a párt jogi képviselője szerint ezek sorsára először České Budéjovicében, a Ján R.-rel kapcsolatos vádirat tanulmányozása során kérdezett rá. Szerinte az iratokat a szövetségi biztonsági szolgálat emberei vették magukhoz, akik nem tudni, miként szereztek tudomást a balesetről. Ján R. elmondta, hogy azóta, amikor annak idején Čimo urat a belügyminisztériumból a trencséni Tiso-villába szállította, állandóan az az érzése, hogy kényelmetlen bizonyos emberek számára. Az önálló szlovák állam megalakulása után öt hónapig munkanélküli volt, azután pedig egy magánbiztonságiszolgálatban kapott munkát. Most azt szeretné, ha a České Budéjovice-i katonai bíróság által számára kiszabott egyéves börtönbüntetését Szlovákiában tölthetné le. Dr. Pavol Dubček, Alexander Dubček fia a műsorban arról beszélt, hogy máig tisztázatlan, miért kellett édesapjának a prágai Na Homolke kórházban maradnia. (A Národná obroda alapján) Összeadni, kivonni, szorozni és osztani már tud. Mi kellene más? Az érett őszibarackot is leszedte, s mint termésfölöslegét áruló őstermelő a pénztárgépet is nélkülözheti. Az már nem olyan biztos, hogy magánterületnek számít-e a házuk előtti járda és az útpadka. Mint ahogy az sem vall bölcs előrelátásra, hogy a teljes árukészletét ólomszennyezésnek teszi ki a kofatanonc, (d-n) (Prikler László felvétele)