Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-19 / 166. szám, szerda

6J ÚJ SZÓ PUBLICISZTIKA 1995. július 19. HÁROM TITOKZATOS NAP SZOVJET VEDELEM ALATT Raoul Wallenberg és a katyni titkok Mindmáig viták övezik a svéd embermentő eltűnésének körülményeit, ezért hálás témája a kutatásoknak, publikációknak. Ezúttal Gazsi József hadtörténésznek a Raoul Wallenberg Alapítvány által kiadott tanulmányát abból az alkalomból ismertetjük, hogy hivatalos szovjet állítás szerint 48 esztendeje, 1947. július 17-én halt meg moszkvai börtönében az a svéd diplomata, akit - Gazsi tanulmányának címe szerint - Mózesként tiszteitek. Raoul Wallenbergnek meg kellett halnia. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit tudott vagy legalábbis tudhatott. Azokban az években a tudás puszta lehetősége elégséges okként szolgálhatott arra, hogy valakit börtön mélyére vetve hathatós „orvosi" közreműködéssel likvidálhassanak. Wallenbergnek a legújabb történészi hipotézis szerint ^ ilyen tudás birtokában kellett 1947 nyarán vesznie. A svéd diplomata rokonai, barátjai sosem hittek a halálról szóló verzióknak, évtizedekkel később is gyűjtötték a vallomásokat, szemtanúi beszámolókat olyanoktól, akik a szovjet börtönök, munkatáborok lakói voltak hosszú éveken át. Egymásnak ellentmondó beszámolókra épült-épül hitük, hogy a ma már aggastyán korú Wallenberg csontsoványan tengődik valahol Oroszországban. A nyolcvanas évek végén a gorbacsovi glasznoszty politikája lehetővé tette a Wallenberg után kutató svédek egy csoportjának, hogy a KGB irattárában, a belügyminisztériumban és másutt kutassanak a hitüket alátámasztó dokumentumok, bizonyítékok után. Mert nem hittek a korábban ismert dokumentumnak arról, hogy a diplomata börtönben betegen halt meg 1947-ben. Talán az évtizedes hallgatás, talán a szovjetek iránt táplált zsigeri bizalmatlanság volt a forrása a hitetlenségnek, de az Andrej Gromiko - három évtizeden át külügyminiszter, majd szovjet államfő - által bemutatott dokumentumnak kevesen adtak hitelt. A nyugalmazott hadtörténész Gazsi József nemrég közzétett tanulmánya mégis abból indul ki, hogy elfogadja Wallenberg halálának tényét. Raoul Wallenberg tengerésztiszti egyenruhában Nem feltétlenül ad hitelt a gromikói dokumentumnak, de egészen más irányú kutatásai azt erősítik meg, hogy a diplomata nemkívánatos személlyé vált a szovjetek szemében. S nem fogolyként, hanem még szabadlábon. Halálos ítéletét nem fogva tartói mondták ki, hanem még Budapesten tevékenykedve munkásságával ő maga „érdemelte ki". Kinek állt útjában? Gazsi József kutatásainak irányát a leghíresebb, magyar Wal lenberg-kutató, Lévai Jenő kérdése szabta meg: ugyan kinek állt útjában ez a jó ember? A hadtörténész azon a nyomon indult el, amely az alapkérdésre adandó válaszhoz vezethet el. „Nagyon is nyomós okai lehettek annak, ha fogva tartói vállalták a ködösítések és hazugságok sokaságát, elviselték az ebből adódó ellentmondásokat, a nemzetközi zaklatást, országuk tekintélyének lejáratását, szavahihetőségének kétségbe vonását. Egy dolog bizonyos: nem a Wallenberg-misszió lényegét jelentő humanitárius tevékenység, nem a zsidómentő munka miatt gyűlt meg vele a szovjetek baja. A Wallenbergügy megoldható, ha azt meg akarják oldani, forrásai fellelhetőek, ha azt megfelelő helyen keresik" - írja tanulmányának bevezetőjében Gazsi József. Összhangban saját bevezetőjének logikájával, a szerző nem tér ki Raoul Wallenberg embermentő munkájára, elfogadva azt, hogy e tevékenység nem lehetett szálka a szovjetek szemében sem. A tanulmány elsősorban a diplomata eltűnése előtti néhány nap eddig kevésbé ismert eseményeire összpontosít, szemtanúk és dokumentumok segítségével próbálva meg rekonstruálni a történteket. Ezen oknyomozás során jutunk el a budapesti Harmincad utca 6. számú házába, ahol ma a brit nagykövetség található. Az épület akkoriban, 1944 végén, 1945 elején a Házai Banknak adott otthont. E bank páncélszobája számos egyedülállóan fontos dokumentumnak is rejtekhelye volt, nem csak faji vagy politikai okokból üldözötteké. Leszámol Gazsi azokkal a korábban itt-ott hallható, olvasható „magyarázatokkal", amelyek szerint Wallenberg azért bűnhődött szovjet kézen, mert szoros kapcsolatai voltak a nácikkal és a nyilasokkal. A feltárt bizonyítékok egyfelől mutatják, hogy e kapcsolat semmivel sem volt bensőségesebb, mint amennyire a mentőmunkához nélkülözhetetlen volt, másfelől a dokumentumok éppen arról tanúskodnak, hogy a svéd joggal tarthatott a fasiszta bosszútól. Az utolsó budapesti nap A vizsgálódás során többször felmerül viszont, hogy Wallenberg nemcsak értéktárgyakat, kincseket vett át - hatalmas mennyiségben - megőrzésre zsidó védenceitől, hanem olyan dokumentumokat is, amelyek német vagy nyilas kézbe kerülve sok ember vesztét okozhatták volna. Kitért a kutatómunka egy másik feltevésre is, jelesül arra, amely szerint Wallenbergnek az amerikai titkosszolgálathoz fűződő szoros viszonya volt az elégséges ok a szovjetek által kimondott halálos ítéletre. Gazsi szerint ez a hipotézis sem állja meg a helyét. Egyrészt azért nem, mert abban az időben az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesként azonos oldalon állt (még ha ez nem zárja is ki az egymás ellen folytatott hírszerzői tevékenységet). Másrészt elveti azért is, mert a bizonyítékok legfeljebb azt támasztják alá, hogy Wallenberg kapcsolatban állt olyanokkal, akik valóban az amerikai titkosszolgálat emberei voltak. Pest felszabadulása után volt Wallenberg életének három olyan napja, amelynek részleteit a legalaposabb kutatói munkával sem sikerült tisztázni. Január 14-én, 15-én és 16-án szovjet „védelem" alatt állt, s amikor 17-én ismét felbukkant, csupán homályos célzásokat tett arra, merre járt, mit csinált a kérdéses napokon. Mint Gazsi rámutat, Wallenberget is rászedték azzal a magyarázattal, hogy Malinovszkij marsall debreceni főhadiszállására kísérik, holott a marsall bázisa a fővároshoz jóval közelebb fekvő Heves községben volt. Több kutató idézte Wallenberg akkori szavait, amelyek érzékeltették státusának zavaros, ellentmondásos voltát. („Nem tudom, hogy vendég vagyok-e vagy fogoly.") Hogy Wallenberg valójában mennyire nem érezte magát veszélyben, azt bizonyítja a tény, hogy január 17-én - amikor még utoljára megtehette volna - nem szökött meg, nem hagyta ott a szovjeteket. Pedig ez. volt az a nap, amikor hiteles tanúk utoljára látták. Gazsi József tanulmánya innen kezdve tanúvallomások kockáiból próbálja meg összeállítani a mozaikképet. Arra a következtetésre jut, hogy Wallenberget először Gödöllőre vitték, majd - átszállással - repülőgépen szállították Moszkvába. Erre a parancsot - miként Gazsi egyik idézett tanúja előadta maga Abakumov, az NKVD egyik parancsnoka adta ki. A feltárt dokumentumok azt erősítik meg, hogy a Belügyi Népbiztosság (NKVD) kémelhárító szervezete, a SZMERS (a halál a kémekre kifejezésből alkotott betűszó) fogta el felsőbb parancsra a svéd diplomatát. A letartóztatásra - mert valójában kezdettől fogva erről volt szó tényleges magyarázatot sem az NKVD, sem utódja, a KGB mindmáig nem adott. Vajon mi lehetett az oka ennek a szigorú titoktartásnak? Wallenberg tudhatott Katynról Mint már szó volt róla, a kémkedés vádja - hiszen a SZMERS szerepe ezzel lett volna indokolható - elesik, mert az amerikai titkosszolgálathoz fűződő kapcsolat nem volt bizonyítható. Miután sok más alaptalan vád is megdőlt, nemigen marad a történésznek egyéb gyanúja, mint hogy Wallenberg valami olyasmit tudott vagy tudhatott, ami likvidálandó személlyé tette a szovjetek szemében. S itt lépnek be a történetbe a katyni dokumentumok. 1943 áprilisában a német rádió adta hírül, hogy a lengyelországi Katyn erdejében lengyel tisztek tömegsírjára akadtak. A németek a szovjeteket vádolták a mészárlással, A szovjetek tagadva a vádat, a németeket tették felelőssé. Csak 1990 áprilisában ismerte el a Szovjetunió, hogy sztálini parancsra hajtották végre a gyalázatos tömeggyilkosságot. Negyvenhét éven át Katyn témája tabu volt. Azt viszont - ugyancsak történészi kutatásokból - tudni, hogy a háború alatt Magyarországra menekült lengyelek magukkal hoztak dokumentumokat a katyni vérengzésről is. E titkok egyik tudója volt Varga Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés egykori elnöke is. Varga is megjárta a „malinovsz kiji csapdát", de neki sikerült Nyugatra menekülnie. Évtizedek múltán visszaidézve a történteket, Varga Béla mesélte el, hogy egy orosz tiszt mesélt neki arról a személyesen Sztálintól származó parancsról, amelynek értelmében mindenkit, aki valamiképpen összeköttetésbe került Katynnal, likvidálnia kell. Varga emlékezete szerint őt Wallenberggel egy napon fogták el, s meggyőződése szerint a svédet is azért, mert tudott Katynról. Tudhatott, mert a mészárlásról készített jegyzőkönyvmásolatot olyan bank páncéltermében őrizték, amelybe bejárása volt a diplomatának. Annak ellenére, hogy a hazánkba menekült lengyelek elsősorban a svájciakkal tartották a kapcsolatot, Wallenberg is őrzött az emigránsok megbízásából értékes iratokat, egyebek között a Harmincad utcai épületben. Azt, hogy a rábízott iratok közül melyiknek a tartalmát ismerte, nincsen tudomásuk a kutatóknak. Éppen ezért közvetlen bizonyíték nincs a feltételezés alátámasztására, de a közvetett bizonyítékok Gazsi értékelése szerint - egyértelműek. Ami tény: Wallenberg budapesti letartóztatása után nyomtalanul eltűnt, s neve egy 1945. február 6-ai bejegyzésben bukkan fel legközelebb. A bejegyzés a lubjankai hírhedt börtön „vendégkönyve". Vannak olyan feltételezések is, hogy a szovjetek a maguk javára akarták fordítani Wallenberg tudását, s be akarták szervezni. A svéd e feltételezés szerint nemet mondott, s ez pecsételte meg sorsát. Gazsi József a néhai polgárjogi aktivista, Andrej Szaharov szavait idézi, mondván, hogy az ilyen ügyeket szigorúan titkosan kezelték a KGB-nél, de a dosszién ott szerepelt az örök időkre megőrizni felirat. Remény tehát még van a történtek tisztázására. A történész tanulmánya végén felidézi, hogy sokan faggatták, annyira fontos-e Wallenberg személye, hogy évtizedek múltán ennyi energiát fordítanak a kutatásra. Gazsi József válasza: - Igen, Wallenberg maga is fontos. De még fontosabb az igazság. SZÁNTÓ ANDRÁS HÁRMAS IKREKKEL ÖRÖMTELI, AM NEHEZ AZ ELET Kisfiút szerettünk volna - lett három Amikor tegnapelőtt Farkasdon Jancsóék házát kerestük, a kapu előtt már biztosak voltunk, hogy jó helyen járunk, a házból ugyanis háromszólamú gyereksírás szűrődött ki. Az ajtót nyitó csinos, karcsú fiatalasszonyról nem is gondolná az ember, hogy alig két hónapja egyszerre három gyermeket hozott a világra. Pedig ez a valóság: Jancsó Miklósné, született Surányi Ilona május hatodikán hármas ikreket szült az érsekújvári kórházban. Bosszantott, hogy mindenki sajnál - Mindjárt az elején mondták az orvosok, hogy ikreim lesznek, de akkor még csak kettes ikrekre számítottak, én pedig még akkor is abban hittem, hogy csak egy baba lesz - emlékszik vissza most már csak mosolyogva akkori hitetlenségén az édesanya. - Persze, később az ultrahangos vizsgálatokkal már biztosan meg tudták állapítani, hogy hármas ikrek lesznek. Mit mondjak, örültem is neki, meg féltem is egy picit. - Van egy kétéves kislányunk Tímea, ezért szerettük volna, ha a három közül legalább az egyik fiú lenne, hát bejött mind a három - fűzi hozzá a boldog apuka. Nem könnyű most Jancsóék sorsa. Már a szülés előtt sem volt könnyű. Jancsónénak jóval előbb be kellett feküdnie a kórházba, x„éves kislánnyal. Havonta hét napot maradhatott otthon gyermekgondozás címén, a többi időre a még megmaradt tavalyi, meg az idei szabadságát kellett kivennie. - Még jó, hogy annak idején voltunk nászúton, most aztán jó ideig úgysem megyünk szabadságra. - Az emberek mit szóltak hozzá, amikor megtudták, hogy hármas ikrei lettek? - kérdeztem a fiatalasszonytól. - Már szinte bosszantott, hogy majdnem mindenki azzal kezdte, hogy mennyire sajnál, hogy mekkora gondjaim lesznek ennyi gyerekkel. Csak az egyik takarítónő mondta a kórházban, hogy meglátom, mennyi örömet kapok majd tőlük. Szívesebben vettem volna a többiektől is ilyen véleményt. Anyagilag is nagyon megterhelő egy ilyen bő gyermekáldás. Némi segítséget ugyan kapott a család: a községi hivataltól a három kicsi fejenként ötezer koronára szóló betétkönyvet kapott, az óvoda paplanokkal segítette őket, és Ilonka munkatársai is segítettek. Kérdésemre, hogy a helybeli vállalkozók nem segítették-e őket, az anyuka csak legyint: - Voltam az egyiküknél, de mindjárt azzal kezdte, hogy most a pénztárgépek miatt volt nagy kiadása, meg, hogy minden napra jut valaki, aki segítséget kér. Mondta, hogy másnap menjek vissza, de már nem mentem, nagyon kellemetlen, hogy én kéregetni járjak. A férj tapasztalata azt bizonyítja, hogy azért vannak megértő emberek is: - Két éve kezdtünk átépíteni itt a faluban egy öregebb családi házat - igaz, csak egy kicsi gyerekszobát terveztünk oda, most majd emeletes ágyakkal kell berendezni -, és a fürdőszoba-berendezéshez vásároltam a vágsellyei Paga Centrumban villanybojlert. Amikor az üzletben megemlítettem, hogy hármas ikreink vannak, a tulajdonos magától felajánlotta, hogy engedményes áron vásárolhatom meg a vízmelegítőt. A harmincéves férj vegyésztechnológus, a vágsellyei Duslo vegyi üzem egyik privatizált részlegén dolgozik, két évvel fiatalabb felesége a galántai kórház hematológiai osztályán dolgozott, és nagyon szerette a munkáját, de attól most egy jó időre meg kell válnia. Azért unatkozni otthon sincs ideje. Nem is bírnák a sok munkát a kicsikkel, ha a körzeti hivatal szociális osztályától nem kaptak volna segítséget: egy falubeli leány, mint szociális nővér jár naponta kisegíteni a mosásnál, vasalásnál, egyéb házimunkáknál. Az orvosnő segítene Pintér Istvánné anyakönyvvezető több, mint harminc éve dolgozik a községi hivatalban, de nem tud róla, hogy Farkasdon valaha is hármas ikrek születtek volna. A rendszerváltás óta már nem nagyon divat a faluban az úgynevezett névadó ünnepség, a gyerekeket legtöbben csak keresztelőre viszik a templomba. Jancsóék esete azonban nem mindennapi, őket a június 25-ei keresztelő napján a községi hivatalban is üdvözölték, és ünnepélyes keretek között fogadták a falu polgáraivá a három kisfiút. Azt már Kiss Évától, a helyi gyermekorvostól hallottam, hogy a farkasdi gyógyszertárban a Sunart árrés nélkül vásárolhatják, ami három jó étvágyú gyerek táplálása esetén szintén nem kis összeget tesz ki, de a fiatal családnak nagyobb segítségre lenne szüksége. - Nem is értem én a vállalkozókat, hogy nem igyekeznek segíteni, hiszen hallottam olyan esetekről, hogy hármas ikrek születésekor automata mosógépet, tízezer koronákat ajándékoztak a csatádnak. Itt pedig én magam járom sorra a vállalkozókat, hogy segítsenek, de nem nagyon találok megértésre, pedig vannak többen, akiknek nem jelentene megterhelést ha segítenének. (A szerző felvétele) A doktornőnek igaza van, a családnak valóban szüksége lenne anyagi segítségre. Hiszen még ha rendes állása van is az apának, így megszaporodva, már a létminimumhoz közelít a család bevétele. Jelenleg a feleség szüleinél laknak, és a megkezdett házfelújítás is nagyon nagy terheket ró rájuk. A fiatalok tartózkodása is érthető, hogy nem akarnak „házalni" segítségért, de talán ha megismerik a helyzetüket, akad vállalkozó, aki magától is felajánlja majd a segítséget. GAÁL LÁSZLÓ