Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-18 / 165. szám, kedd

1995. július 5. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 1593 | Üzenetek Június-július fordulóján otthon voltam pár napig. Hazalökött a muszájpihenés reménye, kicsit pihentetni az űzött idegeket, kimosni ocsmány politikát, redakciói hajszát. Venni egy mély lélegzetet a szorongató légszomjban, vagy legalábbis megpróbálni a lehetetlent: kikapcsolni a világot, amely mindenütt utolér. A nagy téblábolás közepette egyszercsak rámszól édesanyám: Tudod-e, hogy apád holnap lenne hetven éves? Nem tudtam. Elfelejtettem. Mindent elfelejtek. Az én édesapám, aki öt éve ment el, túl korán és túl fáradtan, aki úgy hagyta ott édesanyámat, hogy eldűlt mellette, mintha csak pihenni akarna egyet a sok munka után... Másnap elnéztem sürgésüket, ahogy anyám a nővéremmel csokrot rendezget, s kiballag a meredek kerten át a temetőbe. Két asszony, két generáció. Ahogy megállnak a sírnál, szipognak egy sort, aztán lecsillapodnak, megnyugszanak, köznapi apróságokról beszélnek. Az élet megy tovább. Ez a közhelyes, könyörtelen élet, amelyben annyira nem szeretem az évfordulókat, mert azok is közhelyek. Tudják ők jól, különutas vagyok még ebben is. Apámmal úgy vagyok, hogy a legváratlanabb pillanatokban van velem. Elnézem a kezem, hasonlít az övére, ezt-azt bütykölök, s azon kapom magam, mit szólna hozzá. Feleségem mondja: mintha apádat látnám; ráncai a szemed alatt. Elcsípem a fiam egy-egy gesztusát, s jólesően érzékelem, valami folytatódik. Az élet nem ér véget, mert tovább épül, mert az üzenet ott van bennünk, és folytatódik, míg ki nem halunk, míg fel nem adjuk... Az ember körül zajlik a jég, történések kavarognak, görgetik magukat, akár a kisebbnagyobb lavinák. A dolgok leértékelődnek, ami konstans volt, megcsúszott, pár év alatt teli lettünk repedésekkel, törésekkel. A hajsza egyre nagyobb, a nyitottság szabadabb szele szemetet és hordalékot ver az arcunkba. Aztán egyszer csak a tévé képernyőjén megjelenik egy sereg gyerkőc, s Nagy Lászlót szaval. Vértanú arabs kanca, Magtalanok jézuskája. Mintha rád szólnának: tudod-e, hogy most lenne hetven éves? Nem tudtam. Elfelejtettem. Az én Nagy Lászlómról, aki menedék volt és figyelmeztető az egyetemes züllésben. Akinek verseit kölyökként, költő-tanoncként úgy vártam, mint üzeneteket, hogy van remény tartásra, magyarságra, az anyanyelv édes szédületére. Szóra a süket tébolygásban. Akiről valaki ostoba azt írta, mindent képekben lát. Akiről költőember el merte vakogni: érthetetlen volt, bonyolult volt. Aki költőfejedelem volt, akkor is, amikor száraz kenyérdarabot talált a fiókban, s nevetve majszolta a gyerekkel. Aki kinézett a hajnali derengésbe, versét befejezve, s úgy gondolta, most már meghalhatok. Mert csak a MŰ a fontos. Akit versben harang alá helyeztem tiszta liliomként, amikor megrepedt a szíve; azt se bánva, hogy a mesteri hatás túlontúl kimutatható... De ugyan kit nem érintett meg a hatása? Igaz, divat lett elfordulni tőle, talán azért is, mert követhetetlen volt. Ugyanúgy, mint Ady Endre, József Attila vagy Pilinszky János. Ahogyan ő felvette az ady-i ostort, arra egy teljes életet kellett szánni. Vannak költők, akik rettenetes hatásúak, s nem lehet kitérni előlük; letaglóznak, mert minden megszólalásuk őserő, isteni szikra lenyomata, „villám szaga a kövön ". A tudorok talán nem szívesen emlegetik, de a huszadik század magyar költészetében keveseknek adatott meg, hogy annyi nagy versük fennmaradjon, mint éppen Nagy Lászlónak. Ez már most sejthető. Rásüthetik: nem volt kísérletező elme, nem érintették meg változó, divatos irányzatok, nem ágazott szét sokfelé. Ám amit felépített, valóban katedrális, s ha ma nem sikk, nem tragédia az, mert a katedrálisok helyett olykor kalyibákba térünk be. De holnap, évtizedek múlva, századok múlva is fölmerül a MŰ, akár a Vajda Jánosé, a Berzsenyié, akik fölött is az elmúlás gyanús báját építgették. „Ne zavard poharam!", mondom hát Nagy Lászlóval az esti konyha magányában, s koccintok két képzeletbeli pohárral. A mesterek, az apák üzenetére, amit nem moshat el a hibbantó idő, hiába szakad a hazára, a szívre a hó. KÖVESDI KÁROLY TEGNAP OLVASTUK Korlátozott községi jogok A Szlovákiai Falvak és Városok Társulásának (SZFVT) újjonnan választott 22 tagú elnöksége a múlt héten tartotta első tanácskozását. Ezen az időszerű kérdések megvitatása keretében - érthetően - szó volt a módosított nagyprivatizációs törvényről is. A lap munkatársa Michal Sýkorát, az SZFVT elnökét, Štrba polgármesterét kérdezte a tanácskozáson ezzel kapcsolatban elhangzottakról. • Az SZFVT elnöksége miért utasítja el a Nemzeti Vagyonalap kötvényeinek a lakáseladások során való kötelező elfogadását? - Mivel ez a kötelesség korlátozza a községek jogait. Arra kényszeríti a községeket, hogy a lakások ellenértékeként fogadják el a kötvényeket, amelyek azonban csak lejártukat követően változnak reális pénzügyi eszközökké. A kötvények nem fizetőeszközök. Ha fel használhatók lakásvásárlásra, miért nem használhatók egyéb esetekben is fizetőeszközként? A községek a kötvények elfogadásával semmit sem nyernek, miközben le kell mondaniuk vagyonukról. Noha törvény szerinti az eljárás, a községek jogaik korlátozásának tekintik a módszert. Nem ez az első eset. Meg kell említeni például a községek tulajdonában levő lakások eladását. Az állam azáltal, hogy megszabta az ár kiszámításának módját, törvénnyel szabályozza, hogy mennyiért adhatjuk el a^kást. Tehát az állam nem respektálja a tulajdonjog alapelveit, amelyek értelmében a tulajdonos maga dönt a tulajdonában levő tárgyakról. • A társulás szervei nem kapták meg észrevételezésre a nagyprivatizációs tör vény módosításának tervezetét Gyakran megtörténik ez? - Nem, ellenkezőleg, az utóbbi időben rendes résztvevői vagyunk az észrevételezési eljárásoknak. Nehéz megmondanom, miért nem kaptuk SZÁLKA ÉS GERENDA Hatalmi propaganda Nincs mese, a történelem tudósai a tények rendszerezésében tudatosan vagy vétlenül tévedhetnek ugyan, de a lények tőlük függetlenül,'makacsul megőrzik lényegüket. Ebből a/, állításból kiindulva tűnik egyértelműnek, hogy ama néhai Svätopluk morva vezér nevével fémjelzett szláv birodalom a magyarok vereckei bejövetele után igencsak megrendült, majd darabjaira hullott. Ugyanez érvényes az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésére is, meg a trianoni békediktátumra, amiket lehet ugyan többféleképpen magyarázni, de attól a tények még tények maradnak. A fentieket csupán a példa kedvéért vetettem papírra, mert úgy tetszik. hogy a hatalmon lévő szlovák kormány jelesei a valóság tényei helyett, saját szempontjaikat és almaikat tüntetik lel tényeknek. Idehaza és külföldön előszeretettel feledkeznek meg a tények makacs voltáról, még olyan esetekben is, amikor azok letagadhatatlanok. A demokratikus hatalmat az különbözteti meg a diktatórikus kormányzatoktól, hogy a/, előbbieknek nincs szükségük udvari krónikaírókra, igricekre és meseírókra, dicsőítő dalokat eszkábáló zeneszerzőkre. Viszont a diktatúra nem tud létezni a hatalmat műalkotásokon keresztül legitimáló művészet nélkül. Éppen ezért előszeretettel támogatja, jutalmazza és irányítja az, őt dicsőíteni hivatott művészeket. Az ő műalkotásaikat méltán tekinti saját propagandája sikeres lenyomatainak. Elvégre létrehozóik kétszeresen is a hatalmat segítik. Először a művész, személyes kötődésére, másodszor pedig a műben megfogalmazott tézisek tömeghatására gondolva. Mindenki okulására egy szerb írónő a minap arról beszélt a rádióban, hogy a most zajló balkáni délszláv háború kírobhantásál megelőzte egy teljes körű, a szellemi szféra minden területére kiterjedő propagandahadjárat. Ezzel egy időben a belgrádi televízió ömlesztve sugározta és sugározza Tito felszabadító partizánhadseregének dicső harcait, a kommunista ideológiát kiszolgálva taglaló háborús filmeket. A/.l a látszatot keltve mindezzel, hogy a szerb hegemónia kiterjesztésének szándékával indított háború játszivá megnyerhető lesz. Elegendő az. egység, a/, összefogás, a hősiesség, de még a/, emberáldozattól sem kell visszariadni, és Szerbia újra nagy lesz. Ez a sokunk által jól ismert, filmbeli virtuális valóság olyan gondolkodást alakíthatott ki az emberekben, melynek nyomán azok gondolkodás nélkül ölik meg a velük azonos nyelvet beszélő volt honfitársaikat. Mondjuk, mert beléjük sulykolták a szerb hatalmi ideológiát. Eszerint minden horvát usztasa, minden szerb csetnyik és minden muzulmán a kereszténység ádáz ellensége. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nacionalista indulatokra vezethető vissza minden, hiszen azok a/, emberek egy nyelvet beszélnek. A/, ő propagandiszlikusan felnagyított kölcsönös ellenségképük üzenete az egymás rovására megtehető területszerzésen és a győző jogain alapszik. Döbbenten hallgattam a szerb írónő érvelését, hiszen napjainkban a szlovák sajtó kormányhű szárnya pontosan átgondolt propagandahadjáratot folytat a magyarok ellen. Ennek módszerességét bizonyítja, hogy magyar iskolásokat szégyenítenek meg nyilvánosan a kamerák előtt, mert nem tudnak tökéletesen szlovákul. Naponta sugároznak olyan műsorokat, még ha nem is a nyelvtudás, a nyelvhasználat témáiról, amelyekben monomániásan hajtogatják a nézőknek, mennyire hálátlan a szlovákiai magyarság. Mondván: minden jogot megkap, s kötelességei nincsenek. Ezek a hölgyek és urak tudatosan elhallgatják a történelmi lényt, miszerint a szlovákiai magyarokat megkérdezésük nélkül csatolták ide. Ennek ellenére senki sem bizonyíthatja ránk, hogy nem igyekszünk lojálisak lenni, feltéve, ha a hatalom is lojálisnak mutatkozik velünk szemben. Az a sokat emlegetett lojalitás ugyanis nem pusztán politikai elhatározás és politika minőségek kérdése. Sokkal töhb annál. Ez.t tudhatnák az ennek hiányáról hazudozó politikusok és újságírók is. Meggyőződésem, hogy tudják is, csakhál miként festene a rólunk alkotott sötét tónusú kép, ha a lakóhely, a szülőföld, az. ország, a politikai és a szellemi haza iránti lojalitásunkról beszélnének? Most látni csak igazán, hogy a kommunista ideológia befolyása alatt álló televízió mennyi történelmi sérelmekre alapozott, erősen érzelmi attitűdökből kiinduló magyarellenes filmet készített. A mostani hangulatkeltésben s/.inte mellékes jegyként jelenik meg a képernyőn a letűnt hatalom ideológiája, aminek lényéből is világosan láts/.ik a szociális gyökerű kollektivitás és a nacionális alapú ideológia rokonsága. Mindkettő lényege: attól les/el valaki a szemünkben, ha elpusztítod a másképpen gondolkodót, a más nyelven beszélőt. DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM Sulykolós alkotmányoktatás Biztosra vehetjük, hogy Stanislav Bajaníknak, a Matica slovenská titkárának tananyag-módosítási javaslata televény humuszra talál az Eva Slavkovská (SZNP) által irányított iskolarendszerben, és az apró nebulók, a középiskolások meg az egyetemi hallgatók majd szeptemberben, októberben azzal kezdik az új tanévet, hogy kötelezően bemagolják a három esztendeje elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatot, illetve az SZK Alkotmányának előszavát. Úgy általánosságban nem lenne ebben semmi kivetnivaló. Sőt! A korszerű pedagógia tudorai legfeljebb a bemagolás kötelezővé tételét kifogásolhatják. Amire egy mákszemnyi jóindulattal akár úgy is lehet ellenérvelni, hogy a „könyv nélküli tudás" nem feltétlenül zárja ki a mögöttes tartalom és az összefüggések ismeretét. Ehhez, persze, a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az alkotmány preambuluma konkrét esetében arra lenne szükség, hogy a tanulók és a diákok azzal is megismerkedjenek, hogy milyen konkrét körülmények között és milyen politikai erők közreműködése eredményeként fogalmazódott meg a két dokumentum. Ha ez elmarad, mit sem ér a szövegek bemagolása. Mintha egy szanszkrit textust sulykolnának a fiatal nemzedék fejébe. Csakhogy ha a pedagógusok az összefüggéseket is feltárják az ifjú nemzedék előtt, akkor a Matica és a Szlovák Nemzeti Párt oktatáspolitikusai számára fölöttébb kényelmetlen tényekről kell szót ejteni. Már a Függetlenségi Nyilatkozat elmeg éppen ezt a törvényt. De igaza van, ha a tervezetet korábban megkapjuk, bizonyára tiltakoztunk volna a kötvényeknek, mint fizetőeszközöknek a kötelező elfogadása ellen. • A parlamentben végül is nem ment át az önök követelése, hogy az idevágó paragrafus ban a „kötelező" szót helyettesítsék „a kötvény elfogadható fizetőeszközként" megfogalmazással. Most mi lesz a következő lépésük? - Véleményünk szerint a tulajdonjog ilyen korlátozása megengedhetetlen. Az SZFVT figyel meztetet erre, és szervezetként nyomást gyakorolhat a törvény megváltoztatása érdekében. Hogy a községi lakások tulajdonosai, vagyis az egyes városok és falvak miként reagálnak majd erre, azt az idő mutatja meg. • Ön el tudja valamelyest is képzelni, hogy miképpen működne ez a kötvényes fizetés, és hogy milyen hasznuk lenne belőle a községeknek? - A kötvények éppen azért fogadásának körülményeivel kapcsolatban is. Ugyanis azok, akik a hét végén a szuverenitási nyilatkozat elfogadásának harmadik évfordulóját ünnepelték az örömtüzek körül, kitartóan hallgatnak arról a tényről, hogy ezt a dokumentumot a szlovák parlament fogadta el szótöbbséggel. Az a parlament, amely Csehszlovákia kettéosztására senkitől sem kapott felhatalmazást. Szlovákia önállósulásáról csak népszavazás dönthetett volna törvényesen. Ezt azonban nem merték megkockáztatni azok, akik most, utólag azt állítják, hogy az önállósulással az egész szlovák nemzet (enblock) évezredes álma vált valóra. A nemzeti vonulathoz tartookoznak problémát, mert nem jelentenek konkrét hasznot a községek számára. Mivel a kötvények 5 év múlva járnak le, a községeknek is ennyit kell várniuk a pénzükre. A falvaknak és a városoknak viszont sok a kötelességük - a lakásgazdálkodást is beleértve -, melyekre pénz kell, márpedig ebből kevés van községi pénztárainkban. Az állami költségvetésből évről évre kevesebbet kapunk, a helyi adókat és illetékeket nem emelhetjük, a községek vállalkozásait pedig az állam megadóztatja. • A kötvényeknek még milyen negatívumai lennének önökre nézve? - Az említetteken kívül elsősorban az infláció hatásáról és általában az ármozgásokról van szó. Bizonyos megoldás lenne, ha olyan feltételeket teremtenének, hogy a községek a kötvényekért a lehető legrövidebb időn belül megkapnák a Nemzeti Vagyonalaptól az ellenértéket. JOZEF JURČIŠIN, Národná obroda zó parlamenti képviselők kész tényt teremtettek. A Függetlenségi Nyilatkozat keletkezésének hiteles megértetése anélkül elképzelhetetlen, hogy a pedagógusok a népszavazás mellőzéséről is tájékoztatnák a tanulókat és diákokat. Vajon előírja-e a nemzeti tanterv annak megmagyarázását is, hogy a döntés előtt miért nem kérdezték meg a lakosságot? Magából az alkotmány előszavából sem tud meg sokat az iskolás,' ha a tanárok mellőzik az alaptörvény egyes részeinek, illetve az egyes részek kölcsönös viszonyának ismertetését. A preambulum bemagoltatása legfeljebb csak a vakhitet erősítheti - tudás nélkül. A vakhitet abban, hogy az 1992. szeptember l-jén elfogadott alaptörvény a földkerekség összes alkotmánya közül a legtökéletesebb. Ha az iskolákon esetleg előfordulnak bátor pedagógusok, és az alkotmány előszavának memorizáltatása kapcsán arra is kitérnek, hogy miként viszonyulnak egymáshoz a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom hatás- és jogkörét szabályozó fejezetek, akkor úgyszólván csupa olyan dologról szereznek tudomást a fiatalok, amelyek fölöttébb kínosan érintik a Matica és a Szlovák Nemzeti Pártoktatásügyi szakértőit. Kiderül például, hogy ez az alkotmány egy párt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és elsősorban a pártelnök, Vladimír Mečiar testére lett „szabva". Az alaptörvény például nem szabályozza, hogy igazán nagy válság idején melyik közjogi méltóság, illetve testület illetékes a krízis megoldásában. Nem a véletlen műve, hogy így félresikerült a hatalmi ágazatok szerepének összehangolása. Az alkotmányos szabályozatlanság válság esetén mindig a diktátorhajlamúak malmára hajtja a vizet. A Matica slovenská jelenlegi hangadó vezetőit ismerve teljesen megérti az ember, hogy az oktatásügyi minisztériumnak adott javaslatuk, már-már utasításuk miért a preambulum memorizáltatására helyezi a hangsúlyt, ahelyett, hogy az alkotmány szövegének és fejezetei összefüggéseinek alapos megismertetését kezdeményezték volna. Nemzeti uraiméknak vakon hívő ifjúságra, nem pedig gondolkodó emberekre van szüksége. TÓTH MIHÁLY