Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-14 / 137. szám, szerda

[2] ú

j SZÓ BELFÖLD - KÜLFÖLD 1995. június 15. HOZZASZOLAS ALBERT SÁNDOR TERVEZETEHEZ Őrizzük meg a gimnáziumok szuverenitását A Pedagógusnapló egyik májusi adásában érdeklődéssel hallgattam Albert Sándor kollégánk fejtegetéseit arról a tervezetről, amely valamiféle iskolaközpontok kialakítását szorgalmazza. Eiőrebocsájtom, hogy gimnáziumi tanár lévén a szakközépiskolák problémaköréhez nem kívánok hozzászólni a tények ismeretének hiányában. Azt azonban téves elképzelésnek tartom, hogy a létesítendő iskolaközpontok keretében - ha jól értettem - szakközépiskolákkal összevonva működnének - bizonyára közös igazgatással a gimnáziumok is. Nos, amennyire különféle gyakorlati okokból elképzelhetőnek tartom az azonos vagy hasonló profillal rendelkező szakközépiskolák egyesítését valamiféle iskolaközpontokba, annyira merész és bizonyára kellő mértékben át nem gondolt lépésnek tartanám a gimnáziumok egyesítését a szakközépiskolákkal. Miért? Vizsgáljuk meg, mi lett az egykori igen hatékony és köz kedvelt „békebeli" iskolatípusból, a nyolc évfolyamos klasszikus gimnáziumból az ún. szocialista oktatási rendszer négy évtizede alatt. Már a kommunista uralom első évtizedében sor került ezeknek a valóban általános műveltséget, többnyire humán és latin műveltséget biztosító hagyományos és jól bevált középiskoláknak a folyamatos likvidálására. A „világ legjobbjának" tartott szovjet oktatási rendszer majmolásaként nálunk az ottani tízéves is"kolák mintájára létrejöttek a tizenegy éves középiskolák. Ez megtévesztő elnevezés volt, hiszen ezeknek az iskoláknak csupán a három utolsó évfolyama felelt meg nagyjából az egykori középiskolai, esetleg - bár ezt csak félve mondom - gimnáziumi oktatásnak. A tizenegy éves középiskolák három felső évfolyamát később - bizonyára látva ezen struktúra nem kielégítő és labilis voltát - kiegészítették egy további évfolyammal, s ezt a négy évfolyamos középiskolát elnevezték általános műveltséget nyújtó középiskolának. Amikor aztán ezek az iskolák később négy évfolyamos gimnáziumokká alakultak át, nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista oktatási rendszer az egykori nyolc évfolyamos klasszikus gimnáziumot mint iskolatípust végleg eltemette. Amikor pedig kiderült, hogy a szocialista oktatásügy „tervszerű" szervezése és irányítása ellenére is komoly hiányosságok mutatkoznak a szakközépiskolák hálózatának kiépítésében, kiagyalták a gimnáziumok számára a lehető legrosszabbat: az ún. „szaktantárgyak" oktatásának bevezetését ezekben az iskolákban. Ha addig - legalább némileg - hasonlítottak a négy évfolyamos gimnáziumok a régi gimnáziumokhoz, ez a „bölcs" intézkedés megadta a gimnáziumnak mint iskolatípusnak a kegyelemdöfést. A szaktantárgyakat Ipolyságon például a mezőgazdasági termelés alapjai, a gépipari termelés alapjai és a közgazdaságtan alapjai elnevezésű tantárgyakat - mindennemű pedagógusi végzettség nélküli mérnökök tanították, akik bizonyára lényegesen jobban érvényesülhettek volna saját szakmájukban, mint az oktatásban. Amikor aztán a végzős növendékek olyan munkahelyeken jelentkeztek felvételre, ahol ilyen irányú szakképzettségre volt igény, a vállalatok figyelembe sem vették őket, csakis a szakközépiskolák abszolvenseivel álltak szóba. A gimnáziumok ilyen jellegű „szakosítása" tehát végeredményben nem ért semmit, arra viszont nagyon jó volt, hogy a gimnáziumokat megfosszák mindattól, ami gimnáziummá tette őket. Nos, ez a rövid iskolatörténeti áttekintés talán megmagyarázza, miért féltem a gimnáziumokat attól a fúziótól, melyet Albert Sándor tervezete szán nekik az iskolaközpontok keretében, a szakközépiskolákkal való valamiféle egyesülés formájában. Nem hiszem, hogy a gimnáziumok számára ez lenne a járható út. Mire várnak ugyanis az egykor rangos iskolatípust jelentő, valóban általános műveltséget s ennek keretében a ma - sajnos - „hiánycikknek" számító jólneveltséget, illemtudást is biztosító gimnáziumok? A válasz egyszerű: szuverenitásuk, önállóságuk teljes fenntartása mellett a megújulásra, a régi nyolc évfolyamos klasszikus gimnáziumok visszaállítására úgy, hogy ez a középiskola-típus teljes mértékben megfeleljen korunk követelményeinek. A négy évfolyamos gimnázium - véleményem szerint - a szocialista iskolarendszer szánni való torzszüleménye. Harminchat éves gimnáziumi tanári gyakorlattal a hátam mögött állítom, hogy a nagyon is különböző színvona lú alapiskolákból az első évfolyamba érkező tanulók nagyon megnehezítették a gimnáziumi tanárok munkáját. A „nekifutás" a négy évfolyamos gimnáziumokba való belépés előtt sajnos - nagyon kiegyensúlyo zatlan volt: egészen gyengén felkészült tanulókkal együtt kiválóan, alaposan felkészített tanulók is érkeztek, de a negyvenöt perces tanítási órák sajnos -nem tették lehetővé gimnáziumainkban a differenciált oktatást, az egyéni foglalkozást a gyengébb tanulókkal, így a gimnáziumok abszolvenseinek tudása sem egyenran gú. Ezt az egyenlőtlen „nekifutást" küszöbölhetné ki a nyolc évfolyamos gimnázium, ahol a tanulók fokozatosan ismerkedhetnek meg a gimnázium atmoszférájával, követelményeivel, s még a kezdő évfolyamokban eldőlhetne, érdemese a tanulónak folytatnia gimnáziumi tanulmányait, vagy másfelé keli orientálódnia. Ezek a nyolcéves gimnáziumok - többek közt a latin nyelv kötelező oktatása által is - elsősorban az egyetemi és főiskolai tanulmányokra készítenék fel a tanulókat, de átfogó ismeretekkel, valóban általános műveltséggel ruháznának fel mindenkit, tehát azokat is, akik az érettségi vizsgák után nem kívánják foly tatni tanulmányaikat. Bővebben szólni az új típusú, korszerűsített nyolc évfolyamos klasszikus gimnáziumok profiljáról egy önálló értekezés témája lehetne. Itt röviden azt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy elképzelhetetlennek tartom a múltban annyira deformálódott és ellehetetlenített gimnáziumok bárminemű összevonását bármiféle egyéb középiskolákkal. Ennek ellenére Albert Sándor tervezetét figyelemre méltónak tartom még akkor is, ha a „gyalog vagy kerékpárral könnyen elérhető" iskolaközpontokat - tekintettel a nálunk jelenleg uralkodó általános politikai és főleg gazdasági helyzetre - ma még csupán csábító utópiának tartom, de - amint az a fentebb elmondottakból is kitűnik - csakis az egyesített, azonos vagy hasonló jellegű szakközépiskolák vonatkozásában. SÁGI TÓTH TIBOR MULT SZAZADI EPULETBEN TANULNAK A jövő század szakmunkásai A Királyhelmeci Magyar Tanítási Nyelvű Elektrotechnikai Szaktanintézet ma már kevéssé kötődik az elektrotechnikai oktatáshoz. A rohanó idő és a dinamikus váltás lekörözte az egykori névadó szakot A villanyszerelő szak legfeljebb egyet jelent a sok közül. Fémmegmunkáló, gépi műszerész, kőműves, bútorasztalos, épületasztalos, szobafestő, női szabó, vízvezeték-szerelő, épületács, bádogos és bolti elárusító ennyi szakma között válogathatnak a jelentkezők. Ezenkívül itt van a közös igazgatóság alatt működő leány-szakközépiskola is, ahol az üzletkötés és a vállalkozás titkaiba nyernek bevezetést az ifjú hölgyek. A szakmunkásképző tevékenységéről Balogh József igazgatóhelyettes tájékoztatott - Oktatási nyelvünk a magyar, csupán egy leányosztályunk van, ahol a női szabó szakmát szlovák nyelven tanítjuk. Az érdeklődéstől és igénytől függően menet közben is módosítunk: egyes szakokat elhagyunk, másokat indítunk. A villanyszerelő, a rádió- és tévéjavító, valamint a női szabó szakok iránt fokozott érdeklődés mutatkozik. A lányok számára különösen vonzó a női szabóság, egyrészt mert otthon is végezhetik, másrészt kere seti lehetőséget jelent a közelben, a magyarországi Sátoraljaújhe lyen, ahová az asszonyok ma is naponta ingáznak. Itt, helyben is lehetne munkaalkalom, így például a helyi bútor gyárban hiányoznak a kárpitosok. Mi szívesen kiképeznénk őket de mire odáig jut a dolog, hogy állni kellene a képzéssel járó kiadásokat, tárgytalanná válik az egész, arra hivatkozva, hogy ki tudja, mi lesz az üzemmel három év múlva... Míg a szakmunkásképző a gazdasági minisztérium, a leányképző az oktatási tárca irányítása alá tartozik. Ez a kettősség nem válik a nyugodt munka javára. Már csak azért sem, mivel a két tárca közt felfogásbeli különbség van. A gazdasági minisztérium a költségvetésükből nekünk juttatott dotációt befektetésre adja, az oktatási tárca az általunk kitermelt anyagiakat szeretné tőlünk elvonni, s feltevésünk szerint másutt hasznosítani. Holott az oktatási tárcának velünk szemben ma is adóssága van, több mint egymillió korona összegben. Ez abból ered, hogy az általa meghatározott 560 koronás tandíj a kiadások felét sem fedezi, és a különbözetet az iskola állja. Szatmári Istvánné közgazdász ként közel negyedszázada dolgozik a szakmunkásképzőben: - A gazdasági recesszió negatívan befolyásolja az oktatásügyet. Gazdasági melléktevékenységként munkát vállalunk, és ezáltal bizonyos jövedelemhez jutunk. Ám míg két éwel ezelőtt egy tanuló oktatási költségére 1100-1400 korona jutott, ma ez az összeg 560 koronára csökkent Ezért a leányképző fenntar tására a szakmunkásképzőben kell előteremteni a pénzt. A szaktantermekbe csupán az alapberendezést vásároltuk, a szakmunkákat a tanulók végezték el, mintegy százezer korona értékben. Produktív munkával pedig több mint egymillió koronát kerestünk. Tartjuk magunkat a közmondáshoz, miszerint segíts magadon, az Isten is megsegít. Esetünkben ez szó szerint értendő. A Bodrogközi Városok és Falvak Társulásának februári ülésén ismertettem a polgármesterekkel anyagi nehézségeinket Sajnos, eddig senki sem reagált az ott elmondottakra, holott kérésünk nem egyoldalú, és nem könyöradományra várunk: a támogatásért szakmunkástanulóink munkájukkal fizetnének, ami minden bizonnyal árban előnyösebb lenne, mint teszem azt, egy maszek cég munkája. D. VARGA LÁSZLÓ Mint egy nagy család ismét találkoztak. Már sokadszor. És remélik, nem utoljára. Amíg élnek az egykori kassai premontrei rendi gimnázium tanulói, addig mindig lesz osztály^, illetve iskolatalálkozó. Mint az idén is, amikor kétszázötvenen találkoztak. Hatvanévesek és idősebbek. A felső korhatárosokat a maga száz évével a helyi Polnisch Ferenc képviselte. Akadt, aki Ausztráliából ruccant „haza", volt, aki Nyugat-Európából érkezett. Katolikusok, reformátusok, más vallásúak... Mert iskolájuk ökumenikus volt. Mint egy nagy család. Örültek egymásnak, emlékeztek. Megemlékeztek Mécs László papköltő iskolatársukról és tanítójukról, meghallgatták, hogy Bartal Károly Tamás jászóvári apát tal mit üzen számukra a premontrei rend ma, s a Czima György vezette rendezőség egy jászói közös kirándulást is szervezett számukra. - Nekem sokat adott ez az iskola. Igaz, nem tudtam már befejezni, men hetedik osztályos voltam, amikor közbeszólt a háború, s leventeként Németországba vezényeltek. NegyvenjjBHjgiMr^ * É JÉT•l, r "

V M F|p avIM 1 HHÜBiHk W

1 ' V" ^ '. HÉ 'M 'Tál A találkozó legidősebb résztvevője, a százéves Polnisch Ferenc (jobbról) Mátéffy Antallal, az iskola egykori tanárával (a szerző felvétele) hatban a miskolci Fráter György Gimnáziumban érettségiztem magyarul, majd két éwel később Rozsnyón szlovákul is. A tárgyi tudással nem volt baj, az iskola jó alapokat adott. Meg azt is ennek az iskolának köszönhetem, hogy tudok franciául és angolul. Eiektromérnöki tanulmányaim során a gimnáziumban tanult matematikának is nagy hasznát vettem. Sőt az ak kori számtanfüzeteimet még ma is előszedem, amikor az unokámat tanítom - mondta a találkozó szünetében a pozso nyí Szlovák Műszaki Egyetem professzora, Frankovics Boldizsár, a Szlovák Tudományos Akadémia jelenlegi alelnöke. Mások is dicsérték egykori iskolájukat. Nagyon sok útravalót kaptak itt, amiért ma is hálásak. Ezért járnak vissza. GAZDAG JÓZSEF Dusza István A tudás mint engedetlenség c. cikkére érkezett válaszokra reagálva azt írja, őszintén kívánja, hogy az általa provokált vita ne érjen véget. Nem tudom, miről kíván vitatkozni Dusza István. Az ugyanis nem képezheti vita tárgyát, hogy a szlovákiai magyarság egy emberként tiltakozzon-e a kétnyelvű oktatás bevezetése ellen. Ez ellen igenis tiltakozni kell, hacsak nem kívánunk a magyarországi szlovákság sorsára jutni, amelynek az ún. lakosságcsere után épp a kétnyelvű oktatás bevezetése adta meg a kegyelemdöfést. A tiltakozás formáiról vitatkozni szintén nem célszerű. Ha ugyanis a tiltakozás egy konkrét formájában való közmegegyezés elérését tekinti Dusza István a vita céljának, nehezen lehet vele egyetérteni: csak a hatalom dolgát könnyítené meg, ha az Új Szó hasábjain ismertetné vele, mire készüljön fel, és milyen ellenlépéseket tegyen. Úgy tűnik, a cikkíró magában sem döntötte el, kik legyenek az engedetlenségi mozgalom főszereplői. Mivel nem a pedagógusnak, hanem a szülőnek a döntési joga, milyen iskolába kívánja járatni gyermekét, elsősorban a szülőre hárul igent vagy nemet Ki mit vállal? mondani a hatalom által „felkínált" iskolatípusra. Ennek a kérdésnek a megválaszolásában egyedül a szülő az illetékes, sem a pedagógus, sem más nem határozhat helyette. Az sem utolsó szempont, hogy a szülők alkot ják a népesebb tábort. Az alapiskola alsó osztályaiban 20-25 gyereket egy pedagógus tanít. Négy osztály esetében ez mindössze 4 pedagógust, de csaknem 100 szülőt jelent. A szülők érdekvédelme jó dolog, de olyan országban, ahol lehetséges a titkos szavazások résztvevőinek utólagos, rendőri segédlettel történő azonosítása (lásd a Demokratikus Uniót választók petíciós íveinek esetét), nem biztos, hogy annyira hatékony, mint azt hinni szeretnénk. Az azonban nem igaz, amit Dusza István állít, hogy az engedetlenségi akció a szülők érdekvédelme nélkül eleve kudarcra van ítélve. Az ilyen állítás csupán azt a célt szolgálja, hogy felesleges kételyeket és aggályokat keltsen a szülőkben. Épp az ilyesfajta állításokban kifejezésrejutó magatartás és hozzáállás az, ami eleve kudarcra ítéli a legigazabb ügyet is. „Ráadásul senki sem vette figyelembe, hogy a legodaadóbb szívű magyar anyának és apának is van - ha még van? - munkahelye, ahová az engedetlenség idején is be kell mennie" - írja legfőbb tromfként Dusza István. Nos, akinek van munkahelye, elmegy dolgozni, és a gyerekét arra a szülőre hagyja, akinek nincs munkahelye. Mivel a szlovákiai magyarság zöme vidéken él, mi sem könnyebb, mint egy kis közösségben, ahol az emberek jól ismerik egymást, megszervezni az otthon maradó gyerekek felügyeletét. Faluhelyen sok nagyszülő otthon van, és egymás közt eloszthatja az őrizendő gyermeksereget, tehát nem kell 2030, hanem csak 5-6 gyerekre vigyáznia egy-egy felnőttnek. Ügyes szervezéssel még városon is könnyen megszüntethető az a „szociális kényszer", amelyre a cikkíró olyan vehemensen hivatkozik. Dusza István azt kívánja bebizonyítani, Fodor Attila téved, amikor azt állítja, hogy az elmúlt húsz évben egy szer sem került sor a szülők tömeges kiállására. Ellenpéldaként a Harminchármakat, Duray Miklós jogvédő bizottságának tagjait és a „tiltakozásuk miatt egzisztenciális veszélybe került pedagógusokat" sorolja fel. Ez, bár hogy is számoljuk, sehogy sem azonosítható a magyar szülők több tízezres táborával. Pedig most több tízezer szülő tiltakozására lesz szükség, legalább annyiéra, ahányan aláírták a tíl takozó petíciót. De ha az ország egyet len magyar nyelvű napilapjának mun katársa „kozmikus méreteket öltő egzisztenciális félelmet" sulykol beléjük, félő, hogy ismét csak annyian lesznek, mint a jogvédő bizottság idejében. Hol ott elegendő lenne egyetlen napig tartó kiállás, hogy magáért szóljon, és szóljon azoknak, akik - látva elszántságunkat - tehetnek valamit az érdekünkben, mint például a nemrég ha zánkban járt van der Stoel és munkatársai. „...manapság igencsak kockázatos... más véleményt hangoztatni... Igencsak határozott nemzeti identitástudat, megalapozott gondolkodásmód, lelkiismereti és erkölcsi magatartás és az egyéni szabadság következményeinek vállalása kell a máskéntgondolkodáshoz" - írja önmagára vonatkoztatva Dusza István. Kissé furcsa ennyi pozitívum önmagára ruházása olyasvalakitől, aki a kétely és a kishitűség magvainak elhintését, a meddő és opportunista „miért nem lehet" boncolgatását tartja máskéntgondolkodásnak. Pedig épp azok, akik vele ellentétben készek a polgári engedetlenséghez folyamodni, tudatosítják és vállalják igazán „az egyéni szabadság következményeit", mernek kockázatot, sőt akár áldozatot is vállalni egy igaz ügyért. Mert ha csak azt fogjuk nézni, hogyan lehet mindenfajta veszély és kockázat nélkül elérni valamit az egyre agresszívabbá váló hatalommal szemben, akkor nem megyünk semmire. És igaza van Fodor Attilának, akkor valójában a kétnyelvű iskola, következésképpen gyermekeink gyökértelensége, féltudása és fél • nyelvűsége mellett voksolunk. Ezt akarjuk? Egy csallóközi pedagógus (név és cím a szerkesztőségben)