Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-08 / 132. szám, csütörtök

1995. június 8. KULTURA ÚJSZQ1A CSEH TÖRTÉNÉSZ TRIANONROL A tényközlés álarc is lehet A szerző történészi mivoltának feltüntetésével közölt kurta jegy­zetet a trianoni békeszerződés aláírásának 75. évfordulójára emlékezve. Nem is akárhol, a rangos és a közelmúltban kor­mányhoz közeli lappá vált cseh Lidové noviny hasábjain. A szak­mai méltóság hangsúlyozása nyilván a téma publicisztikai ke­retbe és műfajba illesztésének a rangját igyekszik megóvni. Mind­azonáltal František Kolár írása mintha a történészi értékelés és értelmezés helyett túlontúl is a hírközlés szabályaihoz igazodna, megmaradva a kommentálást kerülő tényfelsorolásnál. Csak­hogy, mint ismeretes, a puszta tényközlésből, annak rejtett hangsúlyaiból és hangvételéből is nemritkán kiérződik a látszó­lag elhallgatott véleményalko­tás, állásfoglalás. Ettől az érzéstől alighanem az adott esetben sem nagyon sza­badulhat a magyar olvasó. A tényközpontú hűvös távolságtar­tás mögül tudniillik akaratlanul is a »hát ők (mármint mi, magya­rok) már csak ilyenek® talán még bántó sajnálkozásként is ható, palástolt gesztusa lopakodik elő. De ugyanakkor itť-ott az ítélke­zés árnyaltságot igencsak nélkü­löző hangja is szinte kíméletle­nül felcsattan. A szerző Károlyi Mihályt, Kun Bélát és Horthy Miklóst azon az alapon helyezi egymás mellé, hogy mindenre képesek voltak a történelmi Ma­gyarország területi integritásá­nak fennmaradása érdekében, még, úgympnd, a vörös- és a fe­hérterror uralmának bevezeté­sétől és a szomszédok elleni fegyveres konfliktusoktól sem riadtak vissza. Ejnye, ejnye! A té­nyek ennyire leegyszerűsödhet­nek? S jelentéktelen mellékkö­rülménnyé zsugorodhat, hogy Miskolcon előbb járt a cseh katonaság - nem hagyva kétsé­get a város meg környéke és egyéb színmagyar területek jövőbeni hovatartozása iránt ha meg nem indul a Tanácsköz­társaság ellentámadása. S vajon a darutollas különítmények lét­rehozásához nem járultak-e hoz­zá a Pesten garázdálkodó román csapatok, akik, mint. köztudomá­sú, mindent vittek, ami keréken gurítható volt? Szó esik természetesen a cikkben a Magyarországot ért veszteségekről, főként csak mint területzsugorodásról, amin egy háborúban vesztes állam eseté­ben nics kölönösebb megütköz­nivaló, sugallja az írás, lehet, hogy tényleg a szerző különö­sebb szándéka ellenére is. S ilyenkor, sajnos, könnyen juthat az ember eszébe olyan „képte­lenség", hogy vajon a szenvte­lenség jellemezné-e a cseh törté­nész-magatartást, ha mondjuk, a nagyhatalmak jóvoltából a jogos csehszlovák önrendelkezés úgy valósul meg, hogy a cseh nemzet egyharmada példának okáért tartós érvénnyel Lengyelország­hoz kerül. Mert az írás a tényrögzítés kö­zömbösségével idézi fel, hogy a magyarság nemzeti tragédiaként élte meg a trianoni béke­szerződés aláírását. S miközben prófétainak nevezett, korabeli magyarországi parlamenti fel­szólalást idéz arról, hogy eljön az az idő, amikor az élet visszatér természetes állapotába, a cseh szerző nyilván nem másra, mint arra gondol, hogy természetes­nek azt a helyzetet kell tekinteni, amit Trianon teremtett. Nos, a társadalomlélektan alighanem ennél bonyolultabb, még ha nyil­vánvalóan a realitásokkal való megbékülés a békés együttélés elengedhetetlen feltétele is. Kár, hogy a szerző csak ma­gyarokat idézett, így például a ki­sebbségi sorsba kerülés ellen a prágai parlamentben tiltakozó Körmendy-Ékes Lajost. Eszébe juthatott volna a neves cseh tu­dós, Emanuel Rádl, aki ugyan tíz évvel az államalakulás után, de ugyancsak egy évtizeddel annak szétbomlasztását megelőzően, 1928-ban írásba is foglalta azt a felismerését, hogy a nemzet­testtől elszakított kisebbség sor­sa traumát jelentett, amit nem elítélni kell, hanem a kisebbségi autonómia megteremtésével gyógykezelni lehet. Az újdonsült csehszlovák állam kiépüléséről Rádl professzor.azt írta, hogy az „letért az emberiesség, a szociá­lis és testvériességi program út­járól". Meg is kapta érte a táma­dások kereszttüzét. Ha már a puszta tényfelsora­koztatás és idézgetés foghíjas, nem lerine jobb az eltérő megíté­lést is vállaló őszinte színvallás? KISS JÓZSEF KERDOJELEK A ROZSNYOI ACTORES KÖRÜL Lélekpróba A tisztelt rozsnyói nagyér­deműnek fel van adva a lecke. Im­már több hónapja. A színházi es­tén, hiszen a város színtársulata nem a szokványos, békés látvány­színházattálalja neki, s azon túl az Actores léte miatt is fő néhány em­ber feje. Mindkét feladattal megle­hetősen nehezen tud megbirkózni a kisvárosi honpolgár. Ez idáig leg­alábbis. Történt, hogy Rozsnyó város tisztelt önkormányzata az előző választási időszak vége felé, az el­múlt év nyárutóján eldöntötte, hogy a városnak lesz profi színtár­sulata. Három színésszel és egy rendező-dramaturggal indították a Városi Kulturális Központ mellett a szlovák nyelvű, Actores névre ke­resztelt társulatot. A huszonéves két fiatalember és egy hölgy meg a harmincon alig túli ren­dezőnőjük - mindnyájan képzett, korábbi, kőszínházi múlttal és gya­korlattal rendelkezők - nagy kedv­vel látott munkához. Rozsnyóra ugyanis jó feltételek és biztos, nyugodt alkotó légkör megterem­tésének ígérete mellett hívták őket. Színházi stúdióként a létszá­muknak megfelelő produkciók el­készítését tervezték. Ősszel létre­hozták a Plot (Kerítés) című léte­zés-tükör játékukat, nem sokkal később a Pokušenie Sv. Antona (Szent Antal megkísértése) című bohózatot, majd az elmúlt hétvé­gén, június 3-án tartotta a társulat az idei harmadik bemutatóját, me­lyet Pár Lagerkvist művei alapján szerkesztettek és adtak elő a Maškaráda duší (Lelkek maskará­ja) címmel. Mindhárom a kísérleti, modern színház egy-egy bravúros, a vidék számára sok újat, ismeret­lent hozó alkotása volt. A társulat fiatal, tehetséges művészei vérbő, lendületes, gondolatilag nagyon tiszta, biztos eszközökkel megjele­nített, pontosan megtervezett és kidolgozott, igényes színháza a vá­rosbari elsősorban a fiatalokat ra­gadta meg. Főként Rozsnyó közép­iskolásai jelentkeztek vevőként az ötletes, művészi élményt nyújtó, igazi színházi pillanatokat varázso­ló fellépésekre. S ez - ennek a ré­tegnek a megragadása - nem kis dolog. Rozsnyón az elmúlt hóna­pokban ez sikerült egy maroknyi csapatnak. Ez az érem egyik oldala - az em­ber, a művész sikere, mert ott van a szakma elismerése is, hiszen a rozsnyói csapat a város határain túl is igyekezett már élőben vagy vi­deofelvételről bemutatkozni, hírt adni magáról. Ám van - mint min­dig - az éremnek egy másik oldala is. Lassacskán bizony előjöttek, hangossá váltak azok a kétel­kedők, akik feltették a kérdést: van-e ennek a városnak pénze egy profi színházi társulat eltartására? S egyáltalán: kell-e egy ilyen kisvá­rosnak egy ilyen színház? Egy ilyen, a hagyományosnak mondha­tótól több mindenben eltérő felfo­gású társulat? Amire igazából az elmúlt hónapokban nem sikerült egyértelmű választ adni. Sajnos, az állandóan szorító idő, de az aka­rat is akadályozta ebben a város új önkormányzatát. A december l-jén belépő új városvezetésnek mind­máig nem sikerült utat és teret ta­lálnia ahhoz, hogy igazán mélyen elemezve megfogalmazza és ki­mondja véleményét a színházzal kapcsolatban. A halvány kísérletek megvoltak erre, ám a megválaszo­latlan kételyek, a végig nem mon­dott meglátások inkább sűrítették, mintsem oldották volna a rozsnyói színház körüli homályt. Pedig a nemzetközi porond felé kacsinga­tó (eséllyel pályáznak egy őszi bel­giumi, fiatal színházak seregszem­léjén való indulás lehetőségére) Actores társulat harmadik idei be­mutatója is bizonyította: ez a csa­pattud igazi színházat csinálni. A most bemutatott 20. századi jeles svéd író, Pár Lagerkvist gon­dolataira építő másfél órás, két­felvonásos, négyszereplős darab figyelemreméltó fegyelemmel és végig egységben értelmezi és köz­vetíti az ember belső intimitásait, a lélek rezdüléseit. A színpadon ezúttal a rossz motívumait a sze­relem örök vibrálásával szembe­állító, az igazságot kereső rozs­nyói fiatal színészek képesek ar­ra, hogy a nézőben tartsák a fe­szültséget. A lélek legmélyét érint­getik, s bízzák a nagyérdeműre egy-egy kép teljessé tételét. Igé­nyes színház ez, és mint a fiatalok imént jelzett példája bizonyítja: korszerű, a mai emberhez szólni tudó. Amihez persze mindenkor a nyitott befogadó ember szüksé­geltetik. S a nyitott, maskara nél­küli lélek. Rozsnyón tehát alkotó művé­szek gondolkodnak. Művészileg értendő ez persze, ám a város szempontjából gyakran szó sze­rint is értelmezett és minősített, kérdőjelekkel kísért munka. így az Actores-produkció nemcsak a nézőteret kapcsolja be a színházi együttgondolkodásba, hanem sok fejtörést okoz házon kívül is, a kisváros ügyeivel foglalkozó kö­zösségnek, vezetőnek egyaránt. Hogyan tovább színházügyben Rozsnyón? Kíváncsian várjuk, mi­ként dönti el a közeljövő ezt a kér­dést. AMBRUS FERENC Duba Gyula hatvanöt esztendeje Egy írószövetségi gyűlésen - a háttérben Cselényi Lászlóval (fotó: Méry Gábor) Mint a parasztember haj­nalban, amikor kiballag a szántóföldre, fölötte-körülötte pacsirták, lába alatt harmatos fű, lelkében rőzse<lalok vagy éppen őrlő, mindennapi gon­dok, olyan jelenség volt Duba Gyula is éveken keresztül, amint - talán egyetlen faluról szakadt pozsonyi magyar író­ként - besétált a maga kávé­házába, leült a törzsasztalá­hoz, s annak rendje és módja szerint megírta a maga penzu­mát. Nem tudom, mennyit, azt sem tudom, gyorsan, he­venyészve vagy lassan, gyötrődve rótta a sorokat. Úgy hiszem, inkább lassan, meg­fontoltan, bár gyötrelmet és iz­zadságot az írásaiban soha nem lehetett érezni, inkább egyre nagyobb műgondot, stí­lusgazdagodást, egyre tisz­tább, rétegenként egymásra rakódó életbölcsességet, amit nem pusztán a növekvő kor hoz magával, de a tudatos írói építkezés. Tehát életforma és bölcs nyugalom. Azt hiszem, többen irigyeltük ezért Dubát, hisz ki ne álmodozott volna szárny­bontogatása idején arról, hogy ha már egyszer írásra adja a konok fejét, akkor he­mingwayi stíllel: kávéházban, s miközben odakint elered az eső, a novellának is esős han­gulata kerekedik, ha kisüt a nap, a mondatok is felragyog­nak, és más szín, illat vonja be őket, egyszóval az íróságnak is meg kellene adni a módját, ahogyan a kőműves rakja egy­másra a téglát, vagy a nyom­dász befűzi a papírt a rotációs­ba. Amolyan dubásan. Akit, persze, harmatos fű helyett aszfalt, pacsirtaszó helyett vil­lamoscsattogás kísért rövid útján hazulról a közeli kávéhá­zi asztalig. Aztán jött a rendszervál­tás, vele a nyugdíjas-életfor­ma (bár egy szépíró eseté­ben meglehetősen visszás dolog ilyet emlegetni), s Duba elvonult. Kivonult? Mi vonul­tunk ki? Mindenki kivonult valahová?. Az élet legperver­zebb és legtermészetesebb reakciója volt ebben a fej­gyorsult és a tengelye körül megperdült állóvilágban ­amikor nemcsak nemzedé­kek, de egykori barátok is szétfröccsentek, eltávolod­tak egymástól -, hogy Duba Gyula is visszahúzódott. (Igaz, érték némi támadások, ami minden közszereplőnek, a fordulat előtt tisztséget vi­selő embernek kijárt, de me­rem remélni, hogy Duba nem sértődött meg igazán. S ha megcsipkedték, nem írói vol­tában. S ez azért megnyugta­tó valahol, hogy még a sérel­meket emlegetők sem von­ták kétségbe az írói művet. Mert abban a többség egyet­ért, hogy Duba prózája nélkül elképzelhetetlen szlovákiai magyar regényről, novelláról, szatíráról, egyáltalán iroda­lomról beszélni.) Szóval visszahúzódott, akár a csiga a házába. Nem henyélni, forgolódni a babé rokon, hanem dolgozni. Ha jól emlékszem, öt éve készí­tettem vele interjút, akkor ké­szülő regénytrilógiájáról be­szélt, olyan természetesség­gel, mint akit egy percig sem környékez meg a kétely, hogy meg is írja, s lehetőleg úgy-ír­ja meg, ahogyan elképzeli. Tehát a lehető legjobban. Ezek után meg sem lepődhettünk rajta, hogy az­óta három könyve megjelent, köztük a Sólyomvadászat, amelyben meglepően új táv­latokat nyitott. Ezek után a hevenyészett sorok után jöhet a magvas konklúzió: Duba Gyula, a par excellence író olyan kons­tans ebben a mi kis irodal­munkban, amilyenből sajnos, kevés van. Sok mindenben szűkölködünk, de leginkább az ilyen tudatosan, szívósan építkező, egyre nagyobb mér­cét emelő írói attitűdben, amelyet nem szédítenek el a kinti zajok, mert befelé figyel, oda, ahol az élet lényege tör­ténik. Ezért fog fennmaradni a rostán több könyve is, pedig az életmű, reméljük, még ko­rántsem lezárt. Ennél többet talán nem is kívánhatunk neki. (köves di) HÍRVIRÁGOK Ezeréves a magyar iskola. A magyar és az európai kultúra összetartozásának szép és nagyvonalú megnyilvánulása lesz a magyar iskola ezeréves történetét bemutató kiállítás, a honfoglalás 1100 éves évfordulóját köszöntő'1996-os esemény­sorozat. Ezt Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke - egyben az Iskolatörténeti Emlékbizottság elnöke - je­lentette ki a múlt héten a művelődésügyi minisztériumban rende­zett sajtótájékoztatón. Arról is szólt, hogy á XIX. századi millenni­umi megemlékezés romantikus nacionalizmusa ma nem lehet az ünneplés formája. Hozzátette: a 996-ban Pannonhalmán létre­hozott első iskola megalapításával a nehézségek ellenére fejlődésnek indult a magyar iskola, és a legmodernebb jelensé­gek mindig áthatották a működését. A jövő év március 21-én kezdődő ünnepségsorozat keretében országos konferenciákat is rendeznek: többek között a neveléstörténet eredményeiről, az is­kola és a magyar társadalom kapcsolatáról. A vendégek a vámpírok nedűjét szívták. Há­romórás késéssel kezdődött a közelmúltban Bukarestben rende­zett nemzetközi konferencia, mely a legendás erdélyi vámpírral, Drakulával foglalkozott. Egyes magyarázatok szerint a csúszás amiatt történt, hogy meg kellett várni a romantikus naplementét, míg más „elszólásokból" olyasmire lehetett következtetni, hogy a késést a sör, a Dracula címkéjű vodka és a Draculina elnevezésű likőr okozta, amitől a résztvevők a megérkezés után „beszívtak". A neves európai utazási irodákat képviselő vendégek miközben a román idegenforgalmi miniszter kíséretében a varázslatos tájak hegykoszorúit és vadregényes erdőségeit járták, saját szemükkel láthatták, milyen erősen tartja magát a hagyomány: az erdélyi he­gyi lakók éjjel is nyakukon viselték a keresztet, hogy az megóvja őket a vérszívó Drakulától. A Bukarestben véget ért többnapos, tanácskozás résztvevői arra a közös megállapításra jutottak, hogy a rejtélyes kárpáti herceg vérszomjas személyisége miha­mar első számú romániai turisztikai vonzerővé válhat. II. Erzsébet magyar ősei. Rájuk derít fényt dr Fii korn Pál: Vay Ádámtól a brit királynőig című, Nyíregyházán nem­rég megjelent könyve. Megtudható belőle, hogy az angol királynő hosszú életű nagyanyjának, Viktóriának a szépségéről híres nagyanyja volt gróf Rhédey Klaudia Zsuzsanna, Vay Ádám leszár­mazottja. A könyv különlegessége, hogy nem nyomdai betűkkel szedték ki, hanem a Rimaszombatban lakó Kiss E. Károly kézzel írta le középkori szerzetesek betűvetésénekstílusában a Vaycsa­lád történetét: a lapokat körben girlandok, aranyszegélyek kere­tezik, s a kezdőbetűk bíborszínűek. Emléktábla a kitoloncolt németeknek, A Bruna honfitársi egyesület emléket állított Brünnben a második világháború után kitelepített németeknek a Szent Tamásról el­nevezett augusztiniánus kolostorban. A cseh és német nyelvű szöveg arra emlékeztet, hogy „1945. május 30-án a brünni és a környékbeli németeknek el kellett hagyniuk hazájukat". „Bár­csak a jövőben Európa minden népe békében és az emberi jo­gok tiszteletében élne!" - áll az emlétáblán, azon a helyen, ahol annak idején a kitoloncolásra ítélt németek gyűjtőtáborban vár­tak sorsukra. Az emlékhelyen koszorút helyezett el Heiner Hors­tein, a csehországi német nagykövetség főtanácsosa. A Cseh-és Morvaországi Páneurópai Unió területi szervezete Szenvedés és fájdalom címmel a kolostorban kiállítást rendezett a németek elhurcolásának 50. évfordulója által ihletett képzőművészeti al­kotásokból. Afrika, Afrika...! „Akit egyszer magával ragad az Afrika­szenvedély, azt egész életében végigkíséri" - jelentette ki a 76 éves híres cseh világutazó, Miroslav Hanzelka a prágai Nemzeti Múzeumban megnyitót fényképkiállításon, amelyet ifjú követői rendeztek a tavalyi Élő Afrika-expedíció anyagából. Az utazás résztvevőivel találkozva annak a titkos vágyának adott hangot, hogy szeretne még egyszer eljutni Közép-Afrikába. Bevallotta, hogy valamiben minden bizonnyal csalódnia kellene: „Mi fél év­századdal ezelőtt Afrikát úgy láttuk meg, ahogy e földrészt a Jó­isten megteremtette, s ma sajnálatos számomra, hogy a néger leányzók és asszonyok annyira betakarják testüket. Sztálin-szobor, Sztálin-vodka, A gríz fővárosban működő Sztálin Társaság expedíciót szervez a fekete-tengeri Po­ti kikötővárosba, ahol egy hajdani laktanyában elhagyatva hever a „népek vezérének" 27 tonnás szobra. „Minden egyes Sztálin­szobrot fel kell kutatni, és méltó helyre állítani" - idézte az ITAR­TASZSZ a társaság elnökét. A Sztálin Társaság a „népek vezére" szobrainak felkutatásán kívül kereskedelmi tevékenységet is folytat: megkezdte például a generalisszimusz portréjával díszí­tett hófehér palackba töltött „Sztálin-vodka" forgalmazását. (Külföldi hírügynökségek alapján)

Next

/
Oldalképek
Tartalom