Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-29 / 150. szám, csütörtök

1995. június 28. BELF

OL

D - KÜLFÖLD ÚJ sz

ó 1475 I Tisztelt szerkesztőség! Kellemes meglepetés ért az R 231/230-as jelzésű Rastislav gyorsvonaton, amely pontos, tiszta és kulturált utazási feltételeket biztosít mindenkinek, emellett minden utas rendelkezésére áll egy háromnyelvű kézi menetrend Vysvétl ivky— Magyarázat— Explanation elnevezéssel. A háromnyelvű menetrend a Bohumín és Budapest között utazókat tájékoztatja az átszállások, csatlakozások lehetőségeiről, idejéről. Kár, hogy ilyen háromnyelvű menetrend csak a cseh vasút járatain létezik, a szlovák vasutak mellőzik. H. K. Nána Nyolcvanegy éves édesapám és hetvenéves maga-' tehetetlen édesanyám elhatározták, hogy megvásárolják szövetkezeti lakásukat. Annak rendje és módja szerint befizették a meghatározott összeget. A lakás átíratására édesapám ment el, a hivatalban kifizette a kétszer 180 koronás illetéket. Két hivatalnoknő hazakísérte, mivel az átírásról szóló okmányokat édesanyámnak is alá kellett írni. Az aláírás után újabb 180 koronát próbáltak kérni édesapámtól, úgy gondolván, hogy az idős ember már elfelejtette, hogy a kívánt összeget egyszer már kifizette. Elképesztő és felháborító, hogy az ilyen idős és beteg emberek mennyire kiszolgáltatottak lehetnek. Mikor azonban a két hivatalnoknő látta, hogy aljas kísérletük eredménytelen maradt, szó nélkül távoztak. DIÓSSY KÁROLY Ipolyság Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket Lehetetlent kért a fiától? A falun élő, jó negyvenes édesapa kesergése, amiről szólni kívánok, magán-, illetve családi ügynek, mi több, jellegzetesen generációs problémának is tekinthető. Az apa megszívlelendő gondolatai, eredeti meglátásai és hasznos észrevételei bizonyára másoknak is tanulságul szolgálhatnak. A hétköznapinak is mondható történet témájánál fogva talán inkább illene katolikus hetilapunkba, bár félő, hogy annak olvasói elfogultan látnák az apa és fia közt támadt feszültségforrás okát, és az esetleges olvasói reagálások egyoldalúan közelítenék meg a témát. Az édesapáé a szó: - A most másodéves fiam azóta, hogy elkerült az egyetemre, láthatóan elhanyagolja a templomot. Amikor otthon tölti a hétvégét, vasárnap nem jön velünk misére a templomba. Még a legnagyobb ünnepekkor sem, amikor még azok is elmennek, akik máskor nem járnak templomba. Kezdetben a sok tanulásra, aztán a vizsgákra való készülésre hivatkozva hárította el a templomba ösztökélő nógatásomat. Egyszer aztán bevallotta, hogy közömbössé vált a vallás, a hit iránt, és arra kért, tartsam tiszteletben a világnézetét, mert attól, hogy valaki nem megy templomba, még lehet nagyon becsületes és erkölcsös ember. Azt is elárulta, hogy már középiskolás korában is inkább csak az irántunk való tiszteletből, meg ne hogy megszóljon bennünket a falu, járt templomba. Erre azt mondtam neki, amíg az én házamban lakik, amíg az én kenyerem eszi, és amíg én fedezem tanulmányainak költségeit, joggal várom el tőle, hogy amikor hazajön, vasárnap elmenjen a misére. Azt válaszolta, hogy akkor inkább haza se jön. Mivel nem vagyok az erőszak, a diktatórikus eszközök híve, tiszteletben tartom a világszemléletét, de annyi jogot fenntartok magamnak, hogy amikor itthon van, nem mulasztom el neki megemlíteni - vasárnap délelőtt hol volna a helye. A fiamból nemcsak őseink nyelvét, de hitét is megtartó és továbbadó embert szerettem volna nevelni. A kettőnk közt támadt konfliktus kipattanásakor aprólékosan elmagyaráztam a fiamnak, hogy nekem, hívő szülőnek kötelességem volt nemcsak testi és szellemi, hanem lelki fejlődéséről is gondoskodni, többek közt ezért járattam hittanra. Úgy érzem, szülői kötelességeimet szinte hiánytalanul teljesítettem vele szemben, hiszen aránylag jó anyagi körülmények között nőtt fel, szakközépiskolába járattam, tehát szakmát adtam a kezébe és előteremtettem az egyetemi tanulmányai fedezéséhez szükséges anyagiakat. Kértem őt, ha úgy érzi, hogy ezért hálával tartozik nekünk, azt azzal nyilvánítsa ki, hogy megőrzi anyja és apja nyelvét és hitét. Bár a nyelvet megőrizte, a hit iránt közömbössé vált a fiú. Talán lehetetlent kért az apa a meleg családi légkörben, hitben és szeretetben felnevelt fiától? BOOZSÁR GYULA Nagykürtös Nyelvtörvény és az alternatív oktatás Egyre gyakrabban olvassuk az újságokban, hogy a parlament nemzetibb része sürgeti a nyelvtörvény minél előbbi meghozatalát. Hivatkoznak itt franciaországi és USA-beli példákra. Szerintük a féligazság is igazság és a sokszor hangoztatott mellébeszélés már igazságnak számít. Mintha már lett volna példa erre ebben az évszázadban. Miről is van szó? Igen, Franciaországban megszületett egy törvény, mely megtiltja az üzletek homlokzatán, a közlekedési eszközökön, a közterületeken elhelyezett reklámokon, stb. a csak angol elnevezéseket. A törvény fő célja harc az amerikanizmus, a shop, a fittnes club, a body guard, a safety match, stb kifejezések elleni küzdelem. Atörvény szerint az angol elnevezések ugyan ott lehetnek, de csakis akkor, ha ott van a francia elnevezés is, méghozzá domináns formában. Az algériai, aki Franciaországban él (persze olyan helyen, ahol nagyobb csoportulásokban élnek), a rendőrségen, a hivatalokban, a bíróságon nyugodtan beszélhet saját anyanyelvén. Természetesen minden betelepültnek illene megtanulnia az államnyelvet, a franciát. Tovább megyek. Németországban a török vendégmunkások gyermekei részére török tanítási nyelvű (nem alternatív) iskolákat létesítettek, sőt, muzulmán imaházakat is. Pedig gastarbeiterekről van szó, ellentétben velünk, kiknek szülei, nagyszülei és dédszülei is itt születtek. A németek nem félnek az eltörökösödéstől. A további, sokat emlegetett példa az USA-beli kötelező angol. nyelvhasználat. Hát ez sem teljesen igaz, mert vannak német, olasz, ukrán, lengyel, orosz, de még kínai iskolák is. Nem is beszélve az USA déli államairól, ahol a spanyol a második hivatalos nyelv. Lám, lám, nem mind angol, ami fénylik. Nagyon célravezető lenne, ha az oktatásügy főokosai figyelembe vennék azt a tényt, hogy erőszakos elnyomó intézkedéseikkel a különben lojális magyar kisebbséget az irredentizmus felé mozdítják el. Fizikai törvény, hogy minden akció reakciót vált ki. Legjobb példa erre a múlt századbeli Štúr és társai reakciója az Apponyi-törvényre. A különbség csak annyi, hogy akkor egy tizenkilencedik századbeli feudális rendszer uralkodott, ma pedig a huszadik század végét írjuk, és egy demokratikus, szabad, önálló, Európába igyekvő országban élünk. Természetesen a hivatalos nyelv tökéletes elsajátítása alól egy fiatal sem mentesülhet. Ez a magyar iskolák feladata. Tudomásom szerint a szlovák nyelv érettségi tantárgy. így nem fordulhat elő, hogy egy érettségi vizsgával rendelkező fiatal ne bírja tökéletesen a hivatalos nyelvet. TOMANOVICS ZOLTÁN Pozsony Kisebbségellenes hadjárat készül Magas fordulatszámra kapcsolt a szlovák kormánykoalíció a szlovákiai kisebbség mielőbbi radikális megregulázása érdekében. A kormány az államnyelvről szóló törvény sürgős bevezetésében látja a megregulázás egyik alappillérét. Ezzel véli egycsapásra elsorvasztani, majd likvidálni a kisebbségek iskoláit, ellehetetleníteni szellemi fejlődését, kiirtani nemzeti öntudatát és kultúráját, s ezután már nem nehéz beolvadásra kényszeríteni az államalkotó nemzetbe. Néhány évtized, egykét generáció levonulása után egy kis ügyes történelem-hamisítással már könnyű elfeledtetni, hogy valaha élt itt más nemzetiség is az államalkotó nemzeten kívül. Milyen feladatok és elvárások várnak ránk - tűrő és szenvedő kisebbségi polgárokra? Számítsunk rá, hogy szociális és anyagi helyzetünk rohamosan még kritikusabb helyzetbe kerül, lépten-nyomon éreztetni fogják velünk kisebbségi mivoltunkat, érezni fogjuk, hogy valahol máshol, más vidékeken másként, más elosztási mód szerint részesülnek a közjavak elosztásából. Ennek ellenére nem szabad megalázkodnunk az esetleges üres ígéretek elfogadásával, őrizzük meg minden helyzetben nemzeti büszkeségünket, szerény önérzetességünket. GY. NAGY LAJOS Dunaszerdahely A bemondó „kém" Nem tudom, ki hogyan van vele, de jómagam a szélesebb körű tájékozódásom érdekében szívesen fürkészem az éter hullámait, így talán nem is meglepő, hogy egyszer-egyszer bizony érnek meglepetések, olykor kellemesek, máskor meghökkentőek. így volt ez június 10-én, szombaton reggel, amikor is a Szlovák Rádió 2-es adását hallgattam. A kellemes hangú bemondó jó zenével igyekezett jókedvre hangolni a hallgatókat, amikor egyszer csak a következő kérdést intézte a hallgatósághoz: „Kedves hallgatóim. El tudják képzelni rólam, hogy kém vagyok? Igenis, jól értették a kérdést, hogy kém vagyok! Annak ellenére, hogy soha az életemben nem volt semmi közöm a kémkedéshez, még csak nem is foglalkoztam soha ezzel a gondolattal, mégis naponta levelek tömkelegét kapom a szlovák hallgatóktól, amelyekben kémnek titulálnak. Eleinte csak rossz viccnek vettem az egészet, míg kezdtek jönni olyan levelek is, amelyekben megmagyarázzák, hogy miért is vagyok kém. Nem elég, hogy nem vagyok jó hazafi, hanem kém is vagyok, mert amikor én vezetem a műsort, akkor az aznapon névnapjukat ünneplők között a magyar keresztneveket is bemondom!" Igazán kellemesen éreztem magam addig a pillanatig, amíg el nem hangzottak a fent említett szavak. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a hejde szlovákok még a saját emberüket sem kímélik meg a becsmérléstől, a lepocskondírozástól, csupán azért, mert e kis hazában élő más nemzetiségeket, köztük a magyarokat is említi! Sőt köszönti őket névnapjukon. Gondolatban kezet szorítottam a bemondóval, amiéit ezt a világ tudomására merte hozni. De azért abban is biztos vagyok, hogy ezekért az éterbe küldött szavakért nem fog külön prémiumot kapni a rádió igazgatójától. Vagy talán új szelek kezdenek fújdogálni a Szlovák Rádió háza táján? Ugyanis az utóbbi napokban örömmel tapasztalom, hogy a hazai sajtóban tallózva, már az Új Szó egy-egy érdekesebb írásait is ismertetik. Ehhez csak gratulálni tudok! így legalább a magyarokkal közvetlenül nem érintkező szlovák polgártársaink is tudomást szerezhetnek róla, hogy mi sem vagyunk emberevők, mi is azon vagyunk, hogy közös hazánk gazdasága és ezzel együtt az életszínvonalunk is emelkedjék. NAGYANDRÁS Szímő Már megint önként Az egyik hölgy a televízíó Lépések című vitaműsorában a múltkoriban az alternatív oktatásról vitázva többek között azt mondotta, hogy most érkezett Bukarestből, tehát vannak e téren bizonyos tapasztalatai. Hát jó helyről érkezett, Bukarestből szeretne friss gondolatokkal szolgálni a kisebbségi kérdésekben. Ez igen, ez a szenzáció! Kár, hogy ez a hölgy nem érkezett mondjuk Helsinkiből, Dél-Tirolból, Svájcból, a spanyol vagy ha úgy tetszik katalán Barcelonából, vagy mondjuk az USA-ból esetleg Kanadából - csak néhányat említettem Bukarest helyett. Például Hamilton városban (saját tapasztalatom) magyar református, római katolikus, görög katolikus templomok vannak, magyar felirattal kívül és belül, magyar istentisztelettel, feldíszítve kanadai és magyar zászlókkal, ahol a mise végén eléneklik a magyar himnuszt. Már régen nem énekeltem nyilvánosan a magyar himnuszt úgy, mint Hamiltonban. Kellemes érzés töltött el mindig, amikor a magyar nyugdíjasok otthonába mentünk. Talán állami pénzen ezeket a helyeket is meg kellene látogatni azoknak, akik a kisebbségi kérdéseket átfogóbban, objektívebben akarják megvilágítani, s nálunk is hasonlóan alkalmazni. Mert Pozsony Bukaresttől szerintem nem tanulhat, hiszen egy húron pendülnek, s ez a húr bizony hamisan peng. Aztán a hölgy hangoztatta, hogy az alternatív iskolák megszervezése és bevezetése teljesen önkéntes alapon történne, a szülők kívánságára és beleegyezésével. A kenyerem javát már - sajnos - régen megettem, s az önkéntességből alaposan „önkéntesen" is kivettem a részem. Úgy, mint az itteni százezrek és milliók. Annak idején sokszor mondottuk komolyan és tréfásan is, hogy - mindenki köteles „önként"... Hát ebből csak néhányat: a magyarság egy része nálunk a háború után „önkéntesen" hagyta, hogy magyar nemzetisége helyett szlovák nemzetiséget írjanak az okmányaiba. A magyarság egy része szintén „ön

: kéntesen" reszlovakizált, kényszer nélkül. Az illetékesek meggyőzték őket ennek célszerűségéről, szükségességéről, fontosságáról... Különben egy batyunyi holmijával mehetett mondjuk a cseh határvidékre vagy Magyarországra. E két helyre, igaz, már nem önkéntesen. De választhatott a kettő között, önkéntesen. Következett a termelő szövetkezetek megalakítása szintén önkéntes alapon. Persze ilyenek is voltak. Hogy közben a „kulákokat" meghurcolták, kitelepítették, s ezzel a többieket megfélemlítették - hát Istenem, ez volt az állami politika, hogy a dolgok önkéntes alapon menjenek. IVÁN SÁNDOR Kassa ISMERD MEG A SZLOVÁK NYELVET, ÚJ SZÓ, 1995. JUNIUS 8. Mindig találnak ürügyet... Figyelmesen olvastam a hírt, amely a szlovák nyelv mélyebb megismerését szolgáló versenyről szólt, és amelyet természetesen a magyar alap-, középiskolák és szakmunkásképzők diákjai számára szerveztek és rendeztek Komáromban. Ám jóval előtte a Zmena hetilap egyik számában olvastam egy cikket, pontosabban inkább förmedvényt, amely azon háborgott, hogy lám, a magyar gyerekek még itt is kivételeket élveznek, hiszen vetélkedőket rendeznek számukra, ami pénzbe kerül, és ami ráadásul kidobott pénz az ablakon. A cikkíró a továbbiakban azon zseniális ötletét szellőztette, hogy hasonló vetélkedőkre ném lenne szükség, ha bevezetnék az alternatív oktatást, vagy teljesen felgöngyölítenék a magyar iskolákat, és megtörténne az anyanyelwáltás. Az utóbbit jómagam fűztem hozzá, hiszen a jelenlegi oktatáspolitika minden erejét erre irányítja. A cikk szerzője Jergušová volt, nyilván ama jeles családból, amelynek tagjai mindig mindentjobban tudnak, hogy mi jó nekünk. Apropó, mi a jó nekünk, és mi a jó a szlovák nyelvet tanuló magyar gyerekeknek? Az „Ismerd meg a szlovák nyelvet" mindenképp jó célt szolgál, osztom Aich Péter véleményét, aki az alábbiakat vallotta: „Hiába érik sorozatos támadások a szlovák nyelvoktatást, akik évről évre figyelemmel követik ezt a vetélkedőt, tanúsíthatják, hogy a valóban létező hiányosságai ellenére is kézzelfogható eredményeket mutat fel." Mindezek után az is eszembejutott, hogy bizony nem ártana „Ismerd meg a szlovák nyelvet" égisze alatt vetélkedőt rendezni a szlovák iskolában is, különösen azon gyerekek számára, akik magyar nemzetiségűek, esetleg több tízezren a roma etnikumhoz tartoznak és szlovák iskolába járnak. Szlovák politikai és szakmai körökben is nagyon szívesen megfeledkeznek arról, hogy a roma vagy a magyar gyerek nehezebben tanulja a szlovákot. Márpedig számos roma szlovák nemzetiségű, mi viszont csak arról szerezhetünk tudomást, hogy Szlovákiában háromszázezer roma vallotta magát magyarnak... Mindezekből egyébként az a fájdalmas és a taszító, hogy egyes jól dotált szlovák sajtóorgánumok mindig találnak ürügyet a támadásra, még egy vetélkedő alkalmából is, amely éppen az igen fontos „államnyelv" elsajátítását szolgálja. MOTESIKY ÁRPÁD Verebély Falusi idill Martoson Azt hittem, tódul a közönség a jól meghirdetett I. Pünkösdi Népművészeti Fesztiválra, Martosra. Tévedtem, mert szombat lévén az autóbuszok is ritkábban járnak, no meg én magam sem gondoltam, hogy Martos elég eldugott helyen van. Mind Komárom, mind Újvár irányából nehéz odajutni autóbusszal. A gyermek kézműves foglalkozások közül tetszett a babakészítés módszere. Munkaeszközök (tű) nélkül csak az ügyes ujjacskák készítették a babákat. A tájházat kívül-belül megtekintettük, berendezése, gyűjteménye az igazi múltról beszél. A martosi népviseletbe öltöztetett babák csodálatosak, kár, hogy nem láttam a martosiak élő műsorát, illetve a népviseletbe öltözött és szereplő martosiakat. Ami még igazán tetszett az a tipikus falusi idill. A kacskaringós, illatos Íriszekkel teliültetett utcákban a libuskák csapatostul, békésen sétálgattak, a tavakban pedig lubickoltak a kacsák, a tehéncsorda éppen akkor indult a legelőre! A falu minden házának dolgos népe állatokat nevel, a tisztán református, magyar falu népe becsületes munkában leli örömét. A népművészet ügyében még nagyon sokat kell fáradozni. A fűzfavesszőből fonott kosarakkal és Martos falusi idilljével betelve boldogan tértünk haza. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Kiközösítették, mert magyar A napokban láttam a Szlovák Televízióban, hogy megszólaltatták a gyerekeket a magyar tannyelvű iskolákban, a végén pedig az óvodában egy mamát, aki szlovák óvodába adta kislányát, hogy mire szlovák iskolába megy, tudja az államnyelvet. Erről eszembe jutottak azok az idők, mikor én adtam be a kisfiamat a szlovák óvodába, mert olyan közel volt, hogy csak át kellett menni az utca túloldalára, és a lakásunk negyedik emeletéről láttuk a gyerekeket az óvoda udvarán. Ezt a lépést soha nem fogom magamnak megbocsátani. A kisfiam szelíd, barátkozó gyerek volt, persze szlovákul nem tudott, de már előre örült, hogy gyerekek között lesz. Két óvónénijük volt, az egyik komoly, kedves, magyarul is tudott. Ő számolt be nekem egy idő után, hogy az én Gáborkámat a gyerekek ott bántják, ahol tudják. Eleinte csak csodálkozva és csalódva vettem tudomásul, hogy hiába örült a közös játéknak, nem játszanak vele, csak verik, ha meglátják; később kezdett védekezni, azután jöttek a szlovák szülők panaszkodni, hogy a Gábor verekszik. A szimpatikus óvónő megmagyarázta nekik, mi a helyzet, de ha a másik volt szolgálatban, a kisfiam kapott ki. Anyák napjára a szülőket is meghívták a műsorra, amit a gyerekek tanultak be. A kisfiam gyönyörűen szavalt, de mikor több gyerek szerepelt együtt, saját szememmel láttam, hogy bántják őt. Állandóan csúfolták, hogy ő magyar. Végül kivettem őt az óvodából, de már későn, mivel idegileg kimerült gyereket hoztam haza, ami sokáig érezhető volt, és kezelésre szorult. Persze, magyar iskolába adtam őt is és a húgát is, hogy soha többé ilyesmi ne fordulhasson elő. Ezt azért írtam le, hogy a szülők tanuljanak az én hibámból. DRASKÓCZY MIKLÓSNÉ Kassa