Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-27 / 148. szám, kedd

1995. június 30. VELEMENY ÚJ SZÓ 5 I Demoki likas agyrém Vannak pszichiáterek, akik előszeretet­tel elemzik nagy művészek életművét, ter­mészetesen saját szakmájuk szemszö­géből. Érdekes lenne, ha ezek a szakem­berek a művészet berkeiből időnként más területre is átruccannának, például a, tör­vényhozáséra. Dosztojevszkij, van Gogh, Blake vagy Csontváry nagyságából ugyan­is mit sem von le az a tény, hogy a való­ság és vízió határmezsgyéjén egyensúlyo­zó, zaklatott lelkivilágukról az elmegyó­gyásznak is lehet mondanivalója. Az ő emberi és művészi eredetiségüket műve­ik igazolják, amelyekkel az egész emberi­séget gazdagították. De mi igazolja egy embertelen törvény alkotóját? Melyek azok a pszichés rugók, amelyek ilyen tör­vény megalkotására késztetnek embere­ket? A zsenik esetei nem általánosítha­tók, ám a semmiféle zseniális képesség­gel nem rendelkező, az átlagtól - látszó­lag! - semmiben sem különböző, de egész közösségeket demoralizálni képes törvénygyárosok esetei talán igen. Hasz­nos és tanulságos lehetne egy pszichiáter tollából olyan tanulmány, amely a pszi­chés deviancia előfordulását és hatását elemezné a törvényhozásban. Tanulmá­nyozni való akadna bőven, Caligula korá­tól Hitleréig, sőt napjainkig. Akár nálunk, Szlovákiában is. Elég átfutni az államnyelvről készülő törvény szövegét, amely az élet minden területén a szlovák hyelv használatát teszi kötelezővé, de , amelyről kiagyalói unos-untig azt hangoztat­ják, hogy nem érinti a kisebbségek nyelv­használatát. Ez körülbelül olyan logikát tük­röz, mint az a törvény, amely kimondaná, hogy egy országban csak a szőkék táplálkoz­hatnak. Tételesen ugyan sehol sem szere­pelne, hogy a barnák, vörösek, feketék, ko­paszok és őszhajúak táplálkozása tilos, de ettől még ezek bízvást éhen halhatnának. A törvénytervezet kiagyalóinak pszichés ferdültségéről mi sem árulkodik jobban, mint az a passzus, amely az egészségügyi intézményekben tiltja az államnyelven kí­vül más nyelv használatát. Szenvedő, be­teg embereket - köztük kisgyerekeket, öregeket - legkiszolgáltatottabb helyze­tükben nyelvtörvénnyel regulázni aligha nevezhető másnak, mint perverzitásnak. Ha a törvénytervezet kidolgozói következe­tesek akarnak lenni, az orvosok hippokra­tészi esküjét is módosítaniuk kell, abban ugyanis nyelvhasználatról nem esik szó. így majd Szlovákia lesz az első ország, ahol az eskü szövegéhez speciális klauzula já­rul: „ígérem, hogy hivatásom gyakorlása közben más nyelven, mint az államnyelven nem szólok betegeimhez, és nem enge­dem, hogy azok más nyelven szóljanak hozzám." Meglehet, nemsokára azt is megérjük, hogy az orvostudományi egyetemek ma­gyar nemzetiségű fiatalokat nem vesznek fel, mivel esetükben fennáll a gyanú, hogy magyarul szólhatnának magyar páciense­ikhez. A kórtermekben, szülőszobákban szlovák nyelvű feliratok hirdethetnék: „Fáj­dalomérzet vagy vajúdás közben magyarul jajongani, sikítozni, fohászkodni, haldok­lóknak magyar nyelven agonizálni szigorú­an tilos!" Az államnyelvről szóló törvény­nek renitens módon fittyet hányó haldok­lók mellé be lehetne ültetni a nyelv­rendőrség embereit, hogy rögtön bein­kasszálhassák tőlük a törvényszegésért já­ró pénzbüntetést, még mielőtt átköltözné­nek a túlvilágra. A világhírű pőstyéni termálfürdőt ezentúl nem látogathatnák szolvens külföldiek, ha­csak előzőleg nem vizsgáznának sikerrel szlovák nyelvből. Agyrém? Az. De lehet, hogy nemsokára demokratikus agyrém­mé válik. A szlovák parlament néhány kép­viselője szerint ugyanis minden demokrati­kus, amit a parlamenti többség megszavaz. VOJTEK KATALIN MEGALAKULT A KATEDRA TARSASAG Leváltott szakértelem A múlt szombaton Dunaszerdahelyen tartotta alakuló ülését a Katedra Társaság. Ebben mindazok a szerve­zetek, egyletek, mozgalmak, szövetségek, iskolák képviseltetik magukat, amelyek jellegüknél fogva kö­zel állnak a szlovákiai magyarok oktatási rendszeré­hez, s amelyek véleménye segíthet oktatásügyünk gondjainak megoldásában. A Katedra Társaság szak­mai szerv: véleményével, tanácsaival segíti a Lilium Aurum Kft. által szeptembertől pedagóguslapként megjelentetett Katedra c. folyóiratot, továbbá szak­mai álláspontjaival segíteni kívánja iskoláink nevelési problémáinak megoldását, tudatában annak, hogy is­koláink színvonalasabbá tétele a legfontosabb felté­tele versenyképességünknek. A társaság az alábbi ál­lásfoglalást fogadta el: SZÁLKA ÉS MMK A még hatalmon levő szlo­vák kormány iskolaügyi veze­tése úgy elöntött, hogy a dél­szlovákiai járások tanügyi igazgatóinak leváltását kö­vetően leváltja a magyar is : kólák négy kiváló igazgató­ját. Mindenki, aki a mostani iskolaügyi vezetéstől el­térően foglalkozik a magyar iskolák szakmai problémái­val, jól tudja, hogy kiemel­kedő szakemberekről van szó, akik oktatóként is, igaz­gatóként is a legtekintélye­sebbek közé tartoztak a ta­nulók, a szülők és a kollégák körében. Meggyőződésünk, hogy in­doklás nélküli és antidemok­ratikus leváltásuk nem éri el célját. Sem politikailag, sem szakmailag. Politikailag azért nem, mert erősebb összefo­gásra ösztönzi a magyar pe­dagógustársadalmat, amely kiáll védelmükben. Szakmai­lag pedig azért nem, mert az ilyen lépések több és jobb munkára ösztönöznek min­den önérzetes magyar peda­gógust. Tisztelt kollégák, a Katedra Társaság arra kéri önöket, hozzák tudomására minden magyar szülőnek és minden magyar gyermeknek, hogy ettől a pillanattól kezdve többszörös erővel és energiá­val dolgozunk. Iskoláink szín­vonala minden ellenkező szándék ellenére javulni fog. Gyermekeinkből szakmailag felkészült, nemzeti hagyomá­nyainkat megőrző demokratá­kat nevelünk. VÁLASZ OLVASÓINKNAK Védett korban K. J.: A munkahelyemen létszámcsökkentést akarnak végre­hajtani. Elbocsájthatnak-e engem annak ellenére is, hogy csak két évem van hátra a nyugdíjig? Tudomásom szerint a nyugdíjkorhatár betöltése előtt mindenütt létezik egy bizo­nyos védett kor, amikor nem lehet felmondani a munkavi­szonyt. Ugyanígy létezik valamiféle korkedvezményes nyugdíj is. Mire számíthatok én ebben az esetben? A hazai törvények értelmében olyan valami, hogy „védett kor", egyáltalán nem létezik. A hatá­lyos törvények, vagyis főként a Munka Törvénykönyve egyálta­lán nem korlátozza a munkálta­tókat abban, hogy a nyugdíjkor­határ betöltése előtt álló alkal­mazottakat ilyen-olyan, mondva­csinált ürügyek alapján, törvé­nyesnek tűnő felmondásokkal elbocsássa. A jelenleg érvényes joggyakorlat nem igen teszi le­hetővé, hogy valaki a saját elbo­csájtásával kapcsolatban azzal forduljon a bírósághoz, azzal tá­madja meg a felmondás érvé­nyességét, hogy inkább annak a kollégájának kellett volna fel­mondást kapnia, aki éveken át kevesebbet dolgozott, kimutat­hatóan kevesebbet teljesített mint ő. Egy bizonyos és nagyon korlá­tozott értelemben azért mégis­csak érvényesül a „védett kor" fogalma. Arról van szó, hogy ha a munkavállaló, illetve az alkalma­zott a Munka Törvénykönyve 46. §-a első bekezdésének a/, b/ vagy c/ pontja alapján kap fel­mondást (vagyis a munkahelye felszámolása vagy áthelyezése, a munkahelye megszüntetése, létszámcsökJíentés vagy más szervezeti intézkedések miatt), akkor jogosult lehet az öregségi nyugdíj rendkívüli folyósítására (lásd a CSSZSZK kormányának 1988. évi 188. számú rendele­tét). Az említett kormányrendelet szerint az öregségi nyugdíj rend­kívüli folyósításra jogosult az, akinek a munkaviszonya a Mun­ka Törvénykönyve 46. §-a első bekezdésének a/, b/ vagy c/ pontja alapján szűnt meg (fel­mondással vagy megállapodás­sal). A második feltétel az, hogy az előbb említett alkalmazott legalább 25 évig volt foglalkoz­tatva. A harmadik feltétel az, hogy az alkalmazottnak legfel­jebb két éve hiányzik a nyugdíj­korhatár betöltéséig, és végül az utolsó, perdöntő feltétel az, hogy az illetékes munkaügyi hivatal igazolja, hogy nem tud önnek megfelelő munkahelyet, állást biztosítani. (fekete) Fenyegetőzés és barátkozás Sok mindent gondolhat az ember magáról, meg azokról, akik naponta duruzsolják a fülébe: szlovákiai magyarként nem jó ál­lampolgára Szlovákiának. Állítólag csak mérhetetlen jogai van­nak, de kötelességei nincsenek. Nem kell befizetnie az adóját, a beteg- és szociális biztosítás ráeső lerheit, nem kell a fiának bevo­nulnia, meg az, cbadól, a házadét se kell lepengetnie a községi hi­vatalban stb. Annyi sajtóterméket és könyvet adhat ki állampén­zen magyarul, amennyit nem szégyell. Az általa megválasztott parlamenti képviselők csak a konfliktusokat keresik, és panasz­kodni járnak az Európa Tanácsba meg az USA-ba. A szlovákiai magyarok számára minden rózsaszirmokkal van telehintve. Fel­vételi nélkül jutnak be az egyetemekre, a főiskolákra. Az állam­igazgatás különböző szintjein az, ország lakossága nemzetiségi megoszlásának arányát messze meghaladó számban dolgoznak, van öt magyar nemzetiségű miniszter, s Vladimír Mečiar is azért követeli Michal Kováč köztársasági elnök lemondását, mert van egy magyar jelöltje erre a posztra. Minden kulturális tevékenysé­günket a lehetőségekhez, mérten támogatja a kulturális kormány­zat, és a Csemadoknak is elegendő pézt juttat a költségvetésből. Privatizálni is azt privatizálnak a magyarok, amit akarnak. Többek között a vrútkyi vasúti javítóvállalatot, ha már egy szlovák úr ne­jének nem sikerült. Nem ellem bolondgombát, csupán Vítazoslav Móric marlini il­letőségű honatyát, menedzsert és férjet néztem a VTV vasárnap éjszakai tóksójában. Tőle tudom újra, hogy akinek nem tetszik Szlovákia, meg az, hogy itt a szlovák államalkotó nemzet uralko­dik, menjen a Duna túlsó partjára. A többiek maradhatnak. Mi­közben pontosan meghatározta a kormánykoalíció egyik pártjá­nak prominense, hogy 1990 októberében a pozsonyi SNS-tünteté­sen kikel is küldött „za Dunaj", s azokat ezúttal is távozásra szó­lította fel, nem feledkezett meg a halálratámogatott Csemadokró! sem. Ha rajta állna, még ennyit sem adna, de már legkevésbé a magyar iskolák fenntartására. Erre azért oda kellett figyelni, hiszen ezen állítások tükrében érthető meg igazán Móric úr állítása, mely szerint a Szlovák Ál­lam nem volt fasiszta, de még a hitleri Németország sem, hiszen az egyetlen fasiszta állam Olaszországban jött létre. Ugyanígy Jo­zef Tiso sem volt egy fasiszta állam elnöke, hanem az. első elnöke a szabad és szuverén Szlovákiának. Az is érdem Móric úr szerint, hogy Tiso köztársaságából „csak" hatvanezer zsidót hurcoltak el haláltáborokba, Horthyék pedig hatszázezret küldtek gázkamrák­ba. Ezért is volt a legnagyobb fasiszta majd neofasiszta Horthy Miklós... és különben is hagyjanak fel a Szlovák Nemzeti Párt le­fasisztázásával, mert az egy demokratikusan gondolkodó csopor­tosulás. A parlamentben meg azon kívül vegye tudomásul mindenki, akit illet: Móric úr nem beszél a parlamentben alpári módon, s csak akkor ragadtatja magát falmellékiségre, ha mások kiprovo­kálják. De ígéri, ha valaki majd az édesanyját emlegeti, amúgy is­tenigazából beveri az orrát. Elvégre ő egy önérzetes férfiú, akinek vannak érzelmei és indulatai, ezért nem hagyja a mamáját. Ezek azok a műsorok, amelyekre a magamfajta szlovákiai ma­gyar kétféleképpen reagál. Behúzza a nyakát, és úgy tesz, mintha őt nem érintené a dolog. Máskor meg szép csendesen előveszi a békanyúzóját és megélesíti. Harmadik féle reagálás nincs, hiszen azt már aligha hiszem el Móric úrnak, hogy magyar barátai is van­nak. S ha mégis, úgy szalonnasütés közben nem húztak még egyet sem a hátára, amikor a jelenlévők kivételével minden magyart a Duna túlsó partjára küldött? Móric úrnak és az általa sokat emle­getett Slota úrnak idáig terjed a jóindulata. Többre már nincs is szükség, hiszen csupán az a céljuk, hogy megfélemlítsenek és provokáljanak. Á, dehogy! Nem ők gerjesztik a feszültséget, hanem a magya­rok, vagy ahogyan első könnyed szellemű nekifutását gyorsan korrigálta Móric úr: a magyar pártok parlamenti képviselői. Eszé­be nem jutott volna, hogy őket aligha a Szlovák Nemzeti Párttól elpártolt választók küldték a parlamentbe, hanem a szlovákiai ma­gyarok többsége. Koalícióban. Ezért vagyunk mi „slovenskí mad'ari" hálátlanok és ellenségesek. Ahelyett, hogy megeléged­nénk iskoláink bazárásával, az alternatív szlovák nyelvű oktatás­sal, kultúránk halálratámogatásával, még magyar képviselőket is küldünk a szlovák parlamentbe. Nem vagyunk mi egy kicsit szemtelenek? DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM Esték a szalmazsákon A hadsereg felépítéséről szóló törvényben, amelyet néhány nap­ja fogadott el a parlament, kato­nás szófukarsággal ezt közli ve­lünk az egyik paragrafus: A ve­zényleti nyelv a szlovák. Nem keltett különösebb vissz­hangot e törvényi rendelkezés. Sem a sajtóban, sem a politikai életben. Néhány újság éppen csak említette, egyetlen lapban találtam róla külön cikket, annak szerzője is fölöttébb szőrmentén taglalta a vonatkozásait. Inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy „aligha vonja bárki is kétségbe az egységes vezényleti nyelv szük­ségességét". Magam is aligha érdemesítet­tem volna figyelemre a vezényleti nyelv törvénybe iktatását, ha nem magyarként élnék Szlováki­ában, és ha 1990 kora tavasza óta nem szereztem volna tapasz­talatokat a szlovák nemzet egy nem elhanyagolható hányadá­nak nyelvi türelmetlenségéről, il­letve ha annak idején magam is nem szolgáltam volna tisztként a Csehszlovák Hadseregben, és nem szereztem volna közvetlen tapasztalatokat arról, hogy mi­ként működik a gyakorlatban egy többnemzetiségű ország hadse­rege. Domažlicében az újoncok be­vonulásakor rendszerint „össze­verődött" úgy egy századnyi ma­gyar anyanyelvű fiú, és mindig volt közöttük 5-6, akinek gondot okozott a „vezényleti nyelv" meg­értése. Aztán voltak közöttük, akik dunaszerdahelyi akcentus­sal beszélték, de beszélték a szlovákot. Többségüknek nem voltak nyelvi nehézségei. A kikép­zésben a legkisebb nehézségek sem merültek fel a magyarok je­lenléte miatt. Sőt az alapkikép­zés néhány hete után a legtöbb századparancsnok szívesebben választott ki magának romlatlan csallóközi fiút gépkocsive­zetőnek, vagy leendő rajparancs­noknak a rafináltabb, rá­menősebb prágai srácoknál. Az egyetemet végzett magyar nem­zetiségű tisztjelöltek sem hoztak szégyent a domažlicei ezredre, és rendre az elsők között voltak, akik már a tényleges szolgálat hónapjaiban tiszti rangot nyer­tek. A hadseregben töltött évek alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy bármelyik magyart hátrá­nyos megkülönböztetés ért volna nemzetisége miatt. Pedig egy pil­lanatra sem tagadtuk meg az anyanyelvünket. A pihenés órái­ban össze-összejöttünk valame­lyik szobán, tudtunk egymásról, számon tartottuk egymást. Az ez­redparancsnok eleresztette a fü­le mellett, amikor jelentették ne­ki, hogy néhány tiszttársammal ripityára törtünk egy kávéházat. „Hát igen - mondotta - már me­gint a magyarok." Az elképzel­hető legenyhébb fegyelmi bünte­téssel megúsztuk. Őszintén szólva most, a hadse­regi „nyelvtörvény" paragrafusát olvasva és a nemzeti nyelvőrök magatartását, hangulatkeltését ismerve, illetve tudva, hogy egy olyan szervezetben mint amilyen a hadsereg, mi minden előfordul­hat, ha elszabadulnak a nemte­len indulatok, aggódom a most és a jövőben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű fiúk egy ré­sze miatt. Én nem elsősorban a nemze­tibb tisztektől féltem azokat a magyar fiúkat, akiknek állam­nyelv-tudásában kivetnivalót ta­lálhatnak a hadseregi nyelvőrök. Igaz, ha akarják, ők is megkese­ríthetik azok életét, akikét meg akarják keseríteni. A földkerekség összes hadse­regében az őrmesterek és a káp­lárok azok, akik egyenruhás kö­zösségben elviselhetetlen viszo­nyokattudnak teremteni. Hamar­jában nem tudnám megmonda­ni, hogy e vonatkozásban mi len­ne most a teendő a lehetséges ordasságok megakadályozása érdekében. Talán a magyar nem­zetiségű parlamenti képvi­selőknek kellene megelőző lépé­seket tenniük. Talán a szlovák nyelvű sajtóban lenne célszerű ez ügyben kérdéseket feltenni a védelmi minisztérium és a kato­nai parancsnokok címére. Min­denképpen olyan légkört kell te­remteni, hogy az érintett fiatalok tudják, közösségünk nem hagyta őket magukra. A napokban újra elolvastam Jaromír John cseh író Esték a szalmazsákon című novellafüzé­rét, amelynek minden betűje ar­ról szól, hogy a régi Monarchia kaszárnyáiban miként múlatták idejüket a soknációjú hadsereg szlovák, szerb, osztrák, magyar, ruszin és lengyel nemzetiségű katonái. Akkor is volt vezényleti nyelv, ráadásul a politikusok éve­kig tartó közjogi vitákat folytattak arról, hogyan lehetne a parancs­kiadást és -végrehajtást ember­szabásúbbá tenni. Szlovákiában ma senki nem vonja kétségbe a vezényleti nyelv szükségességét. Azt viszont minden tisztességes ember elvárja, hogy az „esték a szalmazsákon" emberséges lég­körűek legyenek. TÓTH MIHÁLY

Next

/
Oldalképek
Tartalom