Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-22 / 144. szám, csütörtök

1995. június 21. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 23 | A kapcsolatépítés mestere Ki ne ismerné Rimaszombatban és Hanván Nagy Károly ózdi nyugdíjas iskolaigazgatót, á Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Honismereti Bizottság elnökét? Regionális kapcsolatot épít évtizedek óta határon innen és túl. Megjelenik az évenként megrendezett Tompa Mihály Kulturális Napokon s az országos versés prózamondó versenyen is. Igo Aladár amatőr fafaragóval és festővel meghitt barátságot kötött (nem titkolt szándéka, hogy könyvet készül írni róla), akárcsak dr. Erdélyi Gézával, a hanvai református lelkipásztorral. Nagy Károlyt, a kapcsolatépítés mesterét 1947 őszétől ismerem. Az élet alakította úgy mindkettőnk sorsát, hogy osztálytársak lehettünk a Sárospataki Református Tanítóképző Intézetben. Én, az oda szökött, az anyanyelvén konokul tanulni akaró diák s ő, a második világháború következménye miatt késlekedő tanuló. Gyorsan egymásra találtunk az osztályban, az internátusi szobában, ahol a tanulásunkra az akkor már ötödéves Tolvaj Bertalan ügyelt fel, de legeslegjobban a ruha- és elemózsia-tároló közös szekrényünknél, mert még negyvenhét őszén is nagyon sovány volt az internátusi koszt a háborút vesztett Magyarországon. Szüleim hónapról hónapra egy nagy, kemencében sült parasztkenyeret küldtek taktaharkályi ismerőseinken keresztül, Nagy Károly édesanyja meg szalonnát adott hozzá. Sorsunk sok mindenben hasonló volt. Engem a háború utáni teljes jogfosztottság tartott távol a tanulástól, Nagy Károlyt pedig édesapjának az elhurcolása (málenkij robot, 1944-1948). Legidősebb testvérként családfenntartó szerepet kellett vállalnia. Bánhorváton, szülőfaluja bányaüzemében dolgozott, és a községi körjegyzőségen írnokoskodott sárospataki beiratkozásáig. Két esztendeig tanultunk együtt délutánonként, a kimenőkkel mit sem törődve mondtuk fel egymásnak á leckét, lépést akarván tartani a többiekkel. Úgy pótoltuk a ránk kényszerített mulasztást, ahogy tudtuk. 1949-ben szétvált az utunk; Miskolcra sodródtam, a Lévay József Gimnázium pedagógiai tagozatára, s onnan tovább Pozsonyba, az 1950 őszén megnyílt magyar pedagógiai gimnáziumba. Nyolc évvel később találkoztunk újra, de akkor már a Duna-parti városban. Ő időközben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem-pedagógia szakos tanári oklevelet szerzett. Tanárként kezdte, majd járási népművelési felügyelőként folytatta pályáját, tizenöt évig pedig az Ózdi járás művelődésügyi osztályának vezetője volt. Nyugdíjba vonulása előtt két helyen az általános iskola igazgatói teendőit látta el. S mintha hivatásához tartozna, másfél évtizede irányítja Ózdon a Lajos Árpád Honismereti Kör munkáját. Vezetésével 1962-től gyűjti a kör Ózd és környékének történelmi, ipartörténeti, néprajzi és helytörténeti emlékeit. Nagy Károly munkásságát ebekben az években kiemelkedő rendezvények, kiállítások és gazdag publikációs tevékenység fémjelzi. Országos hírűek az általa szerkesztett honismereti kiadványok, mint például a Lakóhelyünk Ózd című évkönyv, amelyből tizenkét kötet jelent meg. A kör másik közismert kiadványa az Ózdi Honismereti Közlemények. Nagy Károly kezdeményezésével, irányításával és szerkesztésével Ózdon és környékén körülbelül negyvenezer példányban jelentek meg helytörténeti ismereteket terjesztő könyvek. Meghirdette az ózdi honismereti pályázatot is, amelynek száznál több pályamunka lett az eredménye. Érdemeit elismerve 1990-ben a Megyei Honismereti Bizottság elnökévé választották. Vezetésével három és fél év alatt újjászületett a megyei honismereti mozgalom. Kiadványa, a Szülőföldünk egyetlen olyan időszaki folyóirat, amely hathatósan segíti az iskolák munkáját. Kiemelkedő honismereti írói tevékenységéért 1992-ben megkapta az Istvánffy Gyuladíjat, két évvel később pedig értékes tevékenységének megkoronázásaként Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Közgyűlése az 1994. évi Alkotói Díjat ítélte oda neki. Visszatérve szlovákiai kötődéséhez: 1947 őszén általam ismerte meg Bátkát, szülőfalumat s a járási székhelyet, Rimaszombatot. Az ötvenes években Jánosiból Magyarországra telepített családba nősül, s felesége falujába haza-hazalátogatva ismeri meg a szlovákiai magyarok életét. Nemcsak Jánosival, az egész Rima-völggyel megismerkedik. Mióta lehetősége van a zavartalan kapcsolatteremtésre, gyakran megfordul Rimaszombatban és Hanván, beszédet mond, koszorúz, s mélyen együttérezve szlovákiai magyar barátaival, önzetlenül és fáradhatatlanul segít. A kuratórium magyarországi tagjaként támogatja a Tompa Mihály Kulturális Alapítványt. Elsősorban neki köszönhető, hogy gyümölcsöző a kapcsolat Rimaszombat, Hanva, Ózd, Putnok és Gömörszőlős között. E felbecsülhetetlen értékű kapcsolattartásnak és fejlesztésnek a motorja Nagy Károly, aki évtizedek óta szélesíti szlovákiai baráti körét a magyar kultúra itteni fáklyavivőivel, az egyetemes magyar kultúra javára. MÁCS JÓZSEF MA: KIALLITASMEGNYITO TUROCSZENTMARTONBAN Lakodalom Szlovákiában A fenti címet viseli az a kiállítás, melynek megnyitójára ma délután kerül sora turócszentmártoni Szlovák Néprajzi Múzeumban. A szlovákság kulturális központjában bemutatásra kerülő kiállítási anyag érdekessége, hogy a Szlovákia mai területén élő nemzetiségek egy kiválasztott néprajzi jelenségébe - történetesen a lakodalomba - nyújt bepillantást. A bemutatásra kerülő használati tárgyak és egyéb dokumentumok mindenekelőtt a szlovák, ukrán, zsidó, kárpáti német, roma és magyar népi kultúrát reprezentálják. A kiállítás ötletadóját, Milan Kiripolskyt, a turócszentmártoni múzeumigazgatót illeti dicséret azért, hogy a tolerancia évében egy tanácskozásra hívta össze a nemzetiségi múzeumok tisztségviselőit. A tanácskozás résztvevői pedig a keressük, ami összeköt jelszó alatt egyeztek meg abban, hogy Etnikumok és Múzeumok címmel egy hagyományteremtő nemzetiségi kiállítássorozatot indítanak el. E sorozat első állomása a turócszentmártoni kiállítás, amelyen minden nemzetiség, illetve etnikum egységesen 40-50 négyzetméternyi területen mutatja be lakodalmas szokásait. A szlovákiai magyarság lakodalmas szokásait reprezentáló tárgyi, képi és hanganyagot a komáromi Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya állította össze. Liszka Józseftől, az említett osztály vezetőjétől megtudtuk, hogy a szlovákiai magyarság kulturálisan annyira differenciált, hogy a magyar tájegységek szokásainak az átfogóbb bemutatására talán az egész kiállítóterem is kevés lenne, így a rendelkezésükre álló területen elsősorban a martosi lakodalmi szokásokat elevenítik fel. A felöltöztetett menyasszonyon, vőlegényen, vőfélypálcákon, kelengyésládán és lakodalmi kalácsokon kívül egy megterített lakodalmas asztal szemlélteti a Martoson egykoron dívó vagy még ma is élő hagyományokat. A tárgyi bemutatón kívül egy következő teremben az audiovizuális technika eszközeinek segítségével egy-egy régi lakodalmas felvétel is megelevenedik. A mai kiállításmegnyitót Turócszentmártonban egy konferencia előzi meg, melynek témája szervesen kötődik a tárgyi bemutatóhoz. A bevezetőben elhangzó összefoglaló előadás után a szlovákiai magyarság lakodalmi szokásait a galántai múzeum munkatársa, Danter Izabella foglalja össze. A konferencián elhangzottak az előzetes tervek szerint nyomtatásban is megjelennek - csakúgy, mint a kiállítás katalógusa, amely a nemzetiségek anyagait az adott népcsoport nyelvén és egy világnyelven is ismerteti. A lakodalmi szokásokat bemutató kiállítás előreláthatólag ez év szeptemberéig lesz megtekinthető Turócszentmártonban, ahonnan Pozsonyba, a Szlovák Nemzeti Múzeumba vándorol, majd körbejárja a kiállítás szervezésébe aktívan bekapcsolódó nemzetiségek múzeumait (kosár) VERSENYFELHÍVÁS Regionális történelmi vetélkedő A Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, a Rákóczi Szövetség, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet REGIONÁLIS TÖRTÉNELMI VETÉLKEDŐT hirdet az 1995/96-os tanévben középiskolások részére, II. Rákóczi Ferenc születésének 320. évfordulója tiszteletére. A versenyre háromfős csapatok jelentkezhetnek Szlovákia és Kárpátalja magyar tanítási nyelvű gimnáziumaiból, szakközépiskoláiból is. A verseny témaköre: II. Rákóczi Ferenc élete, Magyarország története 1686 és 1711 között. A jelentkezés határideje: 1995. 9. 15. Az írásban közölt jelentkezésnek tartalmaznia kell a három jelentkező tanuló nevét, évfolyamát, iskolája pontos nevét, címét és a felkészítő tanár nevét. A verseny lebonyolításának módja: A benevezett csapatok részéről egy 6-8 gépelt oldalon kidolgozott, a megjelölt témakörbe illeszkedő dolgozatot várnak két példányban. Kívánatos lenne, ha ez a téma valamely, a versenyzők lakóhelyéhez közeli, ahhoz kapcsolódó témát dolgozna fel. A dolgozatok kiértékelését szakmai zsűri végzi. Ezek elbírálása után a legjobbakat kiválogatva négy BorsodAbaúj-Zemplén megyei, három szlovákiai és három kárpátaljai csapatot hívnak meg a döntőre Sárospatakra. Az írásbeli dolgozatok értékeléséről 1996. február 15-ig tájékoztatják az érintetteket a versenyfelhívást közlő sajtótermékeken keresztül. A döntőben részt vevő csapatokat a verseny megrendezéséhez kapcsolódó szervezési feladatok ügyében írásban értesítik. (Különös figyelmet fordítva a határon túli résztvevők utazásával, elszállásolásával és ellátásával kapcsolatban, melyhez a szervezők maximális segítséget nyújtanak. A tájékoztató természetesen tartalmazza majd a meghívólevelet is.) A verseny döntőjére 1996. április 5-én kerül sorSárospatakon, a Rákóczi Múzeumban, ahol szóbeli, viszonylag gyorsan, könnyen lebonyolítható feladatok döntik el a helyezéseket. A verseny értékelése, díjazása: A döntőben részt vevő csapatok különdíjakban, könyvjutalomban részesülnek, és egy zempléni kiránduláson vehetnek részt. A dolgozatok beküldésének határideje: 1995. december 15. Levélcím: Rákóczi Múzeum (Tamás Edit), 3950 Sárospatak, Szent Erzsébet 19. PF. 71 tel.: 00/36/47/323-083, fax: 00/36/47/325-345 (Az írásbeli munkák elkészítéséhez írásban eljuttatott kérés alapján - a fenti címen irodalmat is tudnak ajánlani.)(kat) KALLIGRAM BIBLIOTÉKA Kritikatörténes Hosszú kitérők, más műfajokban tett kalandozások utáni „látványos visszatérésnek" nevezi Zalabai Zsigmond Verstönénés című tanulmánykötetét a szlovákiai magyar irodalomkritikába Fazekas József főszerkesztő, a Kalligram Kiadógondozásában a közelmúltban megjelent kötet fülszövegében. Való igaz, hogy Zalabainak - akit a szlovákiai magyar kulturális köztudat immár egyfajta egyszemélyes intézménykénttarthat számon (a Bibliotheca Hungarica alapítója, a Szenei Molnár Albert alapítvány létrehozója, szülőföldismeretet gyarapító szociográfiai kötetek szerzője, magyarságtudatunkat építő kiadványok szerkesztője-megálmodója, egyetemi oktató) - időleges kivonulása a kritikaírásból (akárcsak a Koncsol Lászlóé) pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Egyszerűen azon oknál fogva, amit maga a szerző említ a kötet előszavában, mert kritikaírásunkban „...a szintetikus közelítésmód csak „szóló

"-ban, egyes kritikusaink (pl. Tőzsér Árpád, Koncsol László) esetében valósult meg; a kritikai közgondolkodás egészét... mindmáig nem hatotta át eléggé." Ennek a szintetikus közelítésmódnak a fényes bizonysága Zalabai új kötete, amely a szlovákiai magyar költészet újabb nemzedékeinek, lírájának (1970-1988) egyfajta kereszt- és hosszmetszetét, folyamatát taglalja, pályaképeket, portrékat, remek kisesszéket kerekítve tesz helyre költői értékeket és értékrendeket, amelyek az elmúlt évtizedekben az egyoldalú, tévelygő kritikai megközelítés súlya alatt nyögtek. A Verstörténés ilyen értelemben tehát egyfajta perújrafelvételnek is tekinthető, egy verstörténési folyamat új fénytörésbe, az őt megillető helyre való helyezése, melyet áthat a szerző gondos szeretete, aggodalma és a mindenek fölött álló műközpontú szigorúsága. (k-y) SZÍV ERNŐ: VONAL ALATT A hírlapíró magányossága Lapjainkban, folyóiratainkban a tárcarovat hiánycikknek, ha megvan, csemegének számít. A tárcát legtöbb esetben a hírlapíró írja. Ő tehát a tárcaíró. A tárcaírót rég feuilletonistának nevezték. A tárcát valaha legjobb íróink emelték irodalmi rangra. Manapság a műfaj fehér holló, s még kevesebb az igazán jó tárcaíró. Az Élet és Irodalomból ismert (közismert?) Szív Ernő (a mű alatt lezserül aláfirkantva) minden kétséget kizáróan ezek közé tartozik. Életem legelső Szív Ernő-tárcáját olvasva, nekem Szép Ernő jutott az eszembe. De jó néhány Szív Ernő-tárca elolvasása után eszembe jutott a mi Dusza Istvánunk is és az Ő Horkaija az Egy pohár vízből. De vajon micsoda a tárca? „A tárca. Kérem ez egy olyan műfaj, amely hírlapban, hetilapban lát napvilágot. Könnyű történet, az élet egyetlen villanása. Ahogy a méz csorran a reggeli tányérra. Elesel, gondolsz valamire, és felállsz. Egy megállónyi idő a kék kettes buszon. Lehetőség szerint csattanós befejezés. Ilyenek kérem. Ha a novella két lélegzet, akkor ez, mármint a tárca, mindössze egyetlen lélegzet." így vall erről a mi Szív Ernőnk (írónk és hősünk egy személyben). A vonal alatt című tárcanovellákat tartalmazó kötet írójának neve: Darvasi László., aki álnévvel teszi le művét az asztalra, de evvel az álnévvel felruházva hősét (a hírlapírót) mondja s mondatja el szívből jövő történetét. A hírlapíró hétköznapi sztorijait. Mert „a hírlapíró a vonal alatt él." Nem a létszint, nem a vízszint és nem a sokszint alatt, mert itt a vonalalattiság a túlon innent jelenti. De nem is hétköznapi tespedtséget és nem is az emelkedettség kétes pátoszát. Mert a hírlapíró is csak ember, aki azért tudja, hogy „a világ ajándék, és benne az összes dolog ajándék, becsomagolva a kedélyek ezer szívű papírjába." Hősünk, Szív Ernő - a hírlapíró - is egy esendő, kiszolgáltatott ember. Egy a sok közül, de más. Van felesége és családja, van íróasztala és munkája, a várost ő is olyannak látja, amilyen, s ő is megszenvedi az írás gyötrelmeit. A magányosságot (nem a társtalanságot vagy mellőzöttséget), az önmagára utaltság bezártságát: az affajta írói döntéshozatalt, amellyel megnyerhetsz, de el is ronthatsz mindent. Még a főszerkesztői szék sem elérhetetlen, de a „vonalalattiság" fékező erővé is válhat, és számolni kell vele, mert: most ez van. Marad számára, ami meghatározza mindennapjait, ami a legfontosabb: az írás. Teszi mindezt mértéktartó öniróniával, a századforduló s az azt követő évek hangulati elemeivel felhígítva: a város utcáit, a kávéházakat járva/szemlélődve is a befelé figyelés ördögi terápiáját alkalmazva. Szív Ernő szíve minden írásában ott dobog, ebben rejlik másságának összetettsége. Az írói alázat szüleménye Szív Ernő, s ez a Szív Ernő szenvedi világra a jobbnál jobb tárcanovellákat (Miért olvas az író?, Szív Ernő és egy másik író, Hogyan jelenik meg egy tárca, Honorárium stb.). A hírlapíró megfejthetetlen magányosságából összegyúrt történet-füzér könnyedségével, lazaságával, szellemességével, mértéktartó bölcsességével s nem kevésbé nyelvi szépségével feltétlenül gazdagítja és gyarapítja a magyar novellisztikát - kisprózát. Hogy mit csinál most Szív Ernő, azt nem tudom (lehet, szabadságra megy, lehet, új tárcanovellákat ír), de az biztos, hogy szívünkbe belopta magát. Mert ez a hírlapíró úgy leplezi le önmagát, hogy attól a sajgó szív is örömre talál: „A vonal alatt is megborzong az ember, s úgy szorítja ökölbe a kezét, hogy kifehérednek a körmei. Aztán belenéz a tükörbe, és elneveti magát (...) Konstruálsz, strukturálsz és dekonstruálsz, szétszedsz és összeraksz, de közben kidobban valami idegen fájdalom, megremeg a kezed és gyöngybe borul a homlokod. És azok a homlokgyöngyök mind a vonal alá hullanak, és üveggolyó lesz belőlük." És ez az „üveggolyó", a magányos hírlapíró (Darvasi László) legnagyobb ajándéka, amit író kaphat. És Adhat. (Délmagyarország Kiadó, 1994.) VÖRÖS PÉTER