Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-21 / 143. szám, szerda

1995. június 21. PEDAGÓGUSOK FÓRUMA ÚJ SZ

Ó 1401 I A KETNYELVU OKTATAS ALAPELVEI Nekünk miért nem jó? Oktatási minisztériumunk az „alternatívának mondott kétnyelvű iskolák elfogadtatása érdekében szívesen hivatkozik arra a tényre, hogy külföldön is működnek kétnyelvű iskolák, mégpedig állítólag eredményesen. Nem mindig tudni, az illetékesek konkrétan mely országok milyen kisebbségeire gondolnak ilyenkor. A fordulat utáni első oktatási miniszter, Ladislav Kováč Magyarországot hozta fel követendő példának. Tudjuk azonban, hogy Magyarországon és több más közép- és kelet-európai országban épp a kéttannyelvű iskolák bevezetése gyorsította fel s tette visszafordíthatatlanná jó néhány kisebbség nyelvcseréjét, többek között a magyarországi szlovákokét is. Maga az a tény, hogy a minisztérium ezt a példát máig is követendőnek.tartja, a legjobban árulkodik arról, milyen jövőt szán nekünk a többségi hatalom. További példa, amelyre hivatkozni szoktak, a kanadai. Úgy tűnik, Kanadában és néhány más országban eredményesen működnek ún. belemerülési vagy belemerítési programok szerint oktató kéttannyelvű iskolák (szlovákul imerzné školy). Ám az ilyen programok a mi esetünkben nem jöhetnek számításba, mivel az ezeket alkalmazó iskolákat mindiga többségi gyermekek látogatják, • akik a kisebbség nyelvét tanulják ily módon. Vagyis e programok alapján nálunk a szlovák anyanyelvű gyermekeket lehetne esetleg eredményesen magyarul oktatni. A.többségi nyelv ugyanis ilyen helyzetben nemcsak a család, hanem az egész társadalom részéről is olyan erőteljes támogatást kap, amely - kedvező feltételek mellett - képes ellensúlyozni a nem anyanyelven történő tanulás hátrányait. Ami a kisebbségek számára (is) létesített kéttannyelvű iskolákat illeti, ezek között ma még viszonylag kevés az igazán vonzó példa. Annál több az elrettentő világszerte se szeri, se száma az olyan kéttannyelvű iskoláknak, amelyekben a kisebbségi tanulók anyanyelve leépül, akik ugyanakkor hátrányos helyzetbe kerülnek az anyanyelvükön tanuló többségi gyerekekhez képest. A közvélemény félrevezetése Ami a sikeresnek mondott kéttannyelvű oktatási programokat illeti, ezekről viszonylag keveset tudunk. Annyi azonban biztos, hogy a kéttannyelvű oktatás eredményessége nagymértékben függ az adott kétnyelvűségi helyzet minőségétől. Ún. hozzáadó helyzetben, amelyben a kisebbségi nyelv csak számszerűségében kisebbségi, státusát tekintve azonban - legalábbis az illető etnikai csoport településterületén egyenrangú a többségivel, a kétnyelvű programok alkalmazása - bizonyos módszertani elvek figyelembevételével akár sikeres is lehet. Ám nálunk a magyar nyelv koránt sincs ilyen kedvező helyzetben, s így ez az oktatási forma nem is alkalmazható eredményesen. Ebből következően az erre való hivatkozás a minisztérium részéről csupán a laikus közvélemény félrevezetését szolgálja. De lássuk azokat az alapelveket, melyeknek figyelembevétele eredményessé teheti a kéttannyelvű oktatást. Ehhez egy világszerte elismert .szaktekintélyhez, Tove Skutnabb-Kangashoz fordulunk segítségért, aki 1994-ben megjelent tanulmányában (Educational Challenges in Multilingual Western Europe) a különféle típusú, sikeresnek látszó nyugat-európai kétnyelvűségi oktatási programok tapasztalatait összegzi, s tanulságképpen nyolc alapelvet vagy ajánlást fogalmaz meg, amelyet minden kétnyelvű oktatási program kidolgozásában figyelembe kellene venni. A nyolc alapelv abból indul ki, hogy a kétnyelvű oktatás problematikája nem választható el az ún. nyelvi emberi jogok kérdésétől. Ezek legalapvetőbbíke az, hogy a kisebbségnek joga van nyelve használatára és fejlesztésére iskolákban és más oktatási intézményekben, mégpedig úgy, hogy a kisebbség saját oktatási szakemberei határozzák meg a tantervet és az oktatási nyelv(ek)et. Továbbá nagyon fontos a kisebbség belső ügyeit érintő autonómiához való jog, legalább a kultúra, az oktatás, a vallás, az információáramlás területén. Hiányoznak az emberjogi feltételek Mivel nálunk a kollektív jogok érvényesítésének lehetőségét még a legmérsékeltebb szlovák ellenzéki politikusok is elutasítják, a kéttannyelvű oktatási programok bevezetéséhez hiányoznak az alapvető emberjogi feltételek. Épp ezért ha ilyen programokat be is vezetnének, ezek törvényszerűen másképp működnének, mint a sikeresnek mondott külföldi kéttannyelvű iskolák. Vizsgáljuk meg, hogy a szerző által megfogalmazott nyolc alapelv hogyan érvényesülne az ún. alternatív iskolákban! 1. alapelv: Az oktatásnak azt a nyelvet kell jobban támogatnia, melynek az iskolán kívül kisebb az esélye arra, hogy ún. magas formális szintre fejlődjön. Hála a magyar nyelvterület tömörségének, a mindennapi beszélt magyar nyelv kifejlődésének a legtöbb magyar lakosságú településen (bár korántsem mindenütt!) az iskolán kívül is megvannak a feltételei, ám nem annak a választékos nyelvváltozatának, amelyre szerzőnk utal, amikor ún. magas formális szintről beszél. A közélet nyelve nálunk ugyanis leginkább a szlovák; ha mégis használjuk a magyart, ez leggyakrabban nyelvünknek nem a legválasztékosabb formája, hanem egy olyan változat, amely a nyelvjárásiasságokat, sőt az ún. idegenszerűségeket és nyelvhelyességi hibákat is eltűri. Az első alapelv szerint tehát az ún. alternatív iskoláknak elsősorban a magyar nyelvet kellene támogatniuk. 2. alapelv: Egy csoportba (osztályba) lehetőleg azonos anyanyelvű gyermekeknek kell kerülniük, főként az első években. Ez az egyedüli alapelv, amely az ún. alternatív iskolákban érvényesülne, annál az egyszerű oknál fogva, mert a kormányzatnak nem áll szándékában, hogy a dél-szlovákiai szlovák anyanyelvű gyerekek számára is ilyen iskolákat szervezzen. 3. A harmadik elv ugyanis éppen az, hogy MINDEN gyermeknek kétnyelvűvé kell válnia, nemcsak a kisebbségieknek! A magyar iskola látná kárát Olyan körülmények közt, amikor a vegyesen lakott területen élő többségi gyerekek is kötelező tantárgyként tanulják a kisebbség nyelvét, sőt ezen a nyelven tanulják, a tantárgyak egy részét, nyilvánvalóvá válik a két nyelv egyenrangúsága, s megszűnik vagy jelentősen mérséklődik a kisebbségnek a nyelvvesztéstől való félelme. Az ilyen helyzet pedig rendkívüli módon kedvez a többségi nyelv magas szintű sikeres elsajátításának. Bár minálunk is fölvetették kormányszinten, hogy a szlovák iskolákban is lehetőséget kellene teremteni a magyar nyelv oktatására, ez csupán önkéntes alapon történt volna, mégpedig úgy, hogy a gyerékek a magyart tantárgyként tanulják, nem az oktatás egyik nyelveként. Ennek pedig a mi helyzetünkben előreláthatóan az lett volna a következménye, hogy a magyarórákat elsősorban a szlovák iskolába járó magyar gyerekek látogatják, nem pedig a szlovákok. Ez a lehetőség pedig az ingadozó magyar szülők egy részét még inkább a szlovák iskola választására ösztönözte volna, vagyis ennek a megoldásnak is a magyar iskola látta volna kárát. 4. alapelv: Minden gyermeknek nagyjából azonos szinten kell lennie az érintett nyelvek birtoklásában, a két nyelvnek pedig azonos státussal kell rendelkeznie. Ennek az elvnek - a helyzetből adódóan - csak az első fele érvényesülne az ún. alternatív iskolában, a másik feléről szó sem lehetne, hiszen az utóbbi időben a szlovák nyelvpolitika épp ellenkező irányba halad. Amint a legújabb nyelvtörvénytervezet alapelveiből is látható, a többségi hatalom nyelvünket még az eddig meglévő korlátozott jogaitól is meg szeretné fosztani. A nyugati kétnyelvű oktatási programok összeállítói ez alapelv minél tökéletesebb érvényesítése érdekében még olyan „apróságokra" is ügyelnek, mint pl. arra, hogy a másik nyelv és kultúra azonos súllyal legyen jelen a tananyagban attól függetlenül, többségi vagy kisebbségie az iskola. (Esetünkben ez azt jelentené, hogy a szlovákok számára létesített kéttannyelvű iskolákban a gyermekeknek pontosan ugyanolyan terjedelemben kellene tanulniuk a magyar nyelvet, irodalmat, történelmet stb., mint a magyar gyermekeknek a szlovákot.) Az oktatási szakemberek továbbá fontosnak tartják azt is, hogy a nyelvtudás értékelése azonos szempontok alapján történjék. (Esetünkben ez azt jelentené, hogy tenni kellene róla, hogy a szlovákok kéttannyelvű iskoláiban a pedagógusok ne legyenek elnézőbbek, ha a gyermekek nem tudnak jól magyarul, mint a magyar iskolákban, ha nem tudnak jól szlovákul.) A negyedik alapelv érvényesítése érdekében az iskoláknak ezenkívül nagy gondot kell fordítaniuk arra, hogy a fizikai környezet is a két nyelv egyenrangúságát sugalmazza, vagyis kétnyelvű legyen minden felirat, nyomtatvány, körlevél, azonos legyen a két nyelv szerepe az iskolai ügyvitelben, értekezleteken, ünnepségeken stb. Sőt még arra is ügyelni kell, hogy az egyik vagy a másik nyelvi csoporthoz tartozó pedagógusoknak azonos legyen a státusuk, egyformák legyenek a munkakörülményeik, s bérezésükben se legyenek különbségek. Az ún. vegyes lakosságú területek iskoláit érintő legújabb szlovák nevelési és oktatási koncepciótervezet - amely részben már a megvalósítás útjára is lépett ezzel az elvvel részleteiben is homlokegyenest ellenkezik; elég csak a pedagógiai dokumentáció kizárólagos szlováknyelvűségének követelésére vagy a szlovák pedagógusoknak fizetendő külön juttatásokra gondolni. 5. alapelv: Minden pedagógusnak kétnyelvűnek kell lennie, azoknak is, akik a másodnyelvet tanítják. Nincs módszertanilag megalapozva Nálunk e tekintetben is ellenkező törekvést tapasztalunk: az oktatásügyi minisztérium az előbb említett rendkívüli személyi pótlékok biztosításával egynyelvű szlovák pedagógusokat szeretne az ún. alternatív iskolákba csábítani. Vagyis olyan embereket, akik nem ismerik a rájuk bízott fiataloknak sem a nyelvét, sem a helyzetét, sem pedig a lelkivilágát. Ezenkívül nincs tudomásunk arról, hogy a minisztériumnak szándékában állna ezeket a pedagógusokat valamiképpen fölkészíteni erre a számukra szokatlan s nemcsak szakmai, hanem didaktikai és lélektani szempontból is rendkívüli hozzáértést és beleélési képességet igénylő helyzetre. Az olyan oktatás, melyben a pedagógusok a kétnyelvű diákok gyöngébb nyelvét használják, nálunk egyáltalán nincs módszertanilag megalapozva, még csak egy segédkönyv sem létezik, amit az oktatók kezébe lehetne adni. Az, hogy a kéttannyelvű iskolákban a pedagógusoknak kétnyelvűeknek kell lenniük, a másodnyelvet oktatókra is érvényes. Ezzel szemben nálunk már régóta követeli a nacionalista közvélemény, hogy a szlovák nyelvet a magyar iskolákban szlovák nemzetiségű pedagógusok tanítsák, sőt az említett oktatási koncepciótervezetben még az a követelés is megjelent, hogy a pedagógusképző intézmények ne nyissanak a kisebbségek számára szlovák szakot. A magyarul nem tudó, szlovák nemzetiségű pedagógusoknak a magyar vagy a kéttannyelvű iskolákban való alkalmazását aligha úgy képzeli el a minisztérium, hogy előtte magyar nyelvi tanfolyamra küldené őket. 6. alapelv: Az idegen nyelveket a gyermek anyanyelvén kell tanítani, vagy legalábbis a tanárnak ismernie kell a gyermekek anyanyelvét. Mivel az eredeti tervek szerint a szülők dönthették volna el, mely tantárgyak oktatása folyjon szlovákul, nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy a minisztérium ennek az alapelvnek a figyelembevételére sem gondolt. 7. alapelv: Minden gyermek mindkét nyelvet kötelező tantárgyként tanulja az első osztálytól a 12-ig (vagyis az érettségiig). Természetesen ez az elv sem érvényesülne az ún. alternatív oktatásban, hiszen a szlovák anyanyelvű tanulók számára a kormányzat nem szándékozik ilyen iskolákat nyitni. 8. alapelv: Mindkét nyelvet alkalmazni kell az iskolában tanítási nyelvként is, ám az egyik vagy a másik nyelven való oktatás mennyisége nem lehet azonos a kisebbségi és többségi tanulók esetében. Ennek az alapelvnek az érvényesítésével sem volna minden rendben az ún. alternatív iskolában. A létező kétnyelvű programokban ugyanis nem a szülők döntenek arról, milyen tantárgyakat oktassanak gyerekeiknek a másik nyelven, hanem hozzáértő oktatási szakemberek. Az egyes tantárgyak másodnyelvű tanítása ugyanis nem egyformán megterhelő a ' diákok számára, mivel a különféle tárgyak más-más mértékben veszik igénybe a gyermekek kognitív nyelvi kompetenciáját, az elvont gondolkodásban nélkülözhetetlen szerepet játszó, mélyebb nyelvi képességeiket. Didaktikailag elfogadhatatlan Az ún. alternatív oktatásnak az a változata, mely szerint a szlovák nyelv már az első osztálytól kezdve tanítási nyelvként is megjelenne, mégpedig a szlovák nyelv, a matematika és a környezetismeret oktatásában, didaktikai szempontból teljesen elfogadhatatlan. Amint SkutnabbKangas is hangsúlyozza, első osztálytól kezdve csak a többségi gyermekek számára lehetséges a másodnyelven való eredményes tanulás. Sőt az említett tanulmány alapján úgy tűnik, hogy a működő kétnyelvű programokban leghamarabb a nyolcadik osztályban jelentkezik a nyelvi szempontból is igényes, a gyermekek kognitív nyelvi kompetenciájára nagyobb mértékben támaszkodó tantárgyak másodnyelvű tanítása. A sikeresnek*mondott kéttannyelvű oktatási programok didaktikai alapelveinek áttekintése után nem nehéz rájönni, hogy az ún. alternatív oktatás koncepciója ezek teljes mellőzésével készült. A tervezett oktatási program a jelenlegi társadalmi-politikai helyzetben a legkisebb mértékben sem azonosítható a sikeresnek mondott külföldi kétnyelvű oktatási programokkal. Már csak azért sem, mert kisebbségünk helyzete gyökeresen eltér azokétól az etnikai csoportokétól, melyeknél ezek a programok többé-kevésbé sikeresen működnek. Azt a tényt, hogy az ún. alternatív iskolák koncepciója szöges ellentétben áll a valóban működőképes kétnyelvű oktatással kapcsolatos legtöbb kívánalommal, sajnos, eddig nem aknáztuk ki eléggé, amikor különböző fórumokon az ún. alternatív iskolák bevezetése ellen tiltakoztunk. Talán még most sem késő! Ha például a mérsékeltebb szlovákiai ellenzék mérvadó egyéniségeit sikerülne meggyőzni arról, hogy az ún. alternatív iskolák koncepciója alapvetően rossz nem azért, mert egy másik oktatási nyelvvel is számol, hanem azért, mert figyelmen kívül hagy egy sereg alapvetően fontos módszertani követelményt ezek a politikusok sokkal nehezebben tudnák megmagyarázni, miért is támogatják az ún. alternatív oktatás bevezetését. Aligha érhetnék be ennek önkéntességére való hivatkozással, ahogy ezt most teszik. S ha a jelenlegi erőviszonyok mellett ennek nem is lenne nagy gyakorlati haszna, a jövőre nézve mégiscsak alapot adhatna számunkra némi bizakodásra. Intézményi kétnyelvűség Aligha kétséges, hogy ha a szlovák kormányzat az elé a kérdés elé lenne állítva, hogy érvényesíti-e ezeket az alapelveket, vagy pedig inkább lemond a kétnyelvű oktatásról, ez utóbbi megoldást választaná. Sőt aligha van Szlovákiában olyan politikai erő, amely támogatná az olyan kéttannyelvű iskolákat, amelyek a fenti követelményeknek megfelelnek. Ha ugyanis ezeket az elveket a mi helyzetünkre akarnánk alkalmazni, azt kellene megállapítanunk, hogy Szlovákiában akkor lehetne esetleg fontolóra venni valamilyen kétnyelvű oktatási program bevezetését, ha: - érvényesülnének az alapvető nyelvi emberi jogok, vagyis a kisebbség maga irányítaná saját oktatásügyét, kultúráját és életének sok más területét is, az állami költségvetésből arányosan részesedve (azaz megvalósulna a komáromi tiltakozó nagygyűlés legfontosabb követelése); - a kormányzat a magyarlakta területek szlovák anyanyelvű gyermekei számára is kéttannyelvű iskolákat létesítene, amelyekben ezek megismerkednének a magyar nyelvvel, kultúrával és történelemmel, ugyanolyan mértékben, mint a magyar gyermekek a szlovákkal, s a magyart nemcsak kötelező tantárgyként, hanem tanítási nyelvként is használnák, éppúgy, mint a magyarok a szlovákot; - nyelvünk megkapná az őt megillető helyet mint az ún. vegyes lakosságú területek második hivatalos nyelve; teljes körű és következetes intézményi kétnyelvűség épülne ki, mely az írásbeli és szóbeli érintkezés minden lehetséges területére kiterjedne; - a kéttannyelvű iskolákban csak kétnyelvű pedagógusok oktatnának, vagyis pl. a magyar gyerekek számára létesített oktatási intézményekben egynyelvű szlovák pedagógusok még a szlovák nyelvet sem taníthatnák; - a másodnyelven oktatandó tantárgyakról nem a szülők döntenének, hanem a szakemberek, akik között éppúgy lennének kisebbségiek, mint többségiek. Kérdés azonban, hogy egy olyan helyzetben, amelyben a magyar nem megtűrt s háttérbe szorított nyelv lenne, hanem Dél-Szlovákiának a szlovák nyelvvel egyenrangú kommunikációs eszköze, szükség volna-e egyáltalán bármiféle kéttannyelvű oktatásra. A szlovákiai magyarság helyzetének rendeződése alighanem olyan mértékben fokozná fiataljaink nyelvtanulási kedvét, hogy megfelelő módszerek alkalmazásával a magyar tanítási nyelvű iskolákban is elsajátítanák a szlovák nyelvet olyan mértékben, amilyenben szükségük lenne rá. (Hiszen nagyon sokaknak ez még a jelenlegi sanyarú körülmények között is sikerül. Ha olykor nem az iskolában, akkor az életben.) Nem szabad azonban elhallgatni azt a tényt sem, hogy a fenti alapelveket (vagy azok nagy részét) figyelembe vevő kétnyelvű iskolai programok ma még nem annyira elterjedtek, hogy teljesen biztosak lehetnénk abban, hogy ezek minden vonatkozásban teljesen „ártalmatlanok", s más országokban is alkalmazhatók. Aligha vizsgálták pl. azt, hogy ezek milyen hatással vannak az adott kisebbség asszimilálódási készségére. Mert egy kisebbség számára ez sem éppen mellékes körülmény. Ebből következően jómagam még akkor sem ajánlanám ezeknek a programoknak a bevezetését, ha a magyar nyelv helyzete kielégítően volna megoldva. Annál is inkább, mert a kétnyelvű oktatás kérdéseinek egy másik, szakkörökben világszerte jól ismert tekintélye, Jim Cummins még egyik legújabb, 1993-ban megjelent tanulmányában is számos empirikus kutatás egybehangzó eredményét összegezve azt állapítja meg, hogy a kétnyelvű gyermekeknek a kisebbségi nyelvben elért teljesítménye általában függvénye az e nyelven történő oktatás mennyiségének, ugyanakkor a többségi nyelv fejlődése viszonylag független attól, hógy azt az iskolában milyen mértékben használják oktatási nyelvként. Ez pedig azt jelenti, hogy ma még távolról sem állíthatjuk teljes bizonyossággal azt, hogy épp a kéttannyelvű iskola a legalkalmasabb a kisebbségi gyermekek „kétnyelvűsítésére". Még akkor sem, ha a fenti nyolc alapelvet esetleg teljes mértékben érvényesíti. Az viszont a külföldi és részben szlovákiai tapasztalatok alapján nagy valószínűséggel megjósolható, hogy a kéttannyelvű oktatás nálunk tervezett változata, az ún. „alternatív iskola" a kisebbségi nyelv leépülését eredményezné, hátráltatná a gyermekek hatékony ismeretszerzését, lelki traumát okozna nekik, megzavarná egészséges nemzeti öntudatukat, s lehetőséget teremtene a magyartanítási nyelvű iskolák „feltűnésmentes" felszámolására. Ami nem biztos, az csupán az, hogy ebben az iskolában megtanulnának-e gyermekeink igazán jól szlovákul. LANSTYÁK ISTVÁN