Új Szó, 1995. május (48. évfolyam, 100-125. szám)

1995-05-31 / 125. szám, szerda

1995. május 30. VELEMENY ÚJ SZ Ó [1223] Már az alkotmány sem számít? A szlovákiai magyarok közül sokan néztük vasárnap a po­zsonyi tv l-es csatornáján a Lépések című belpolitikai vi­taműsort, mert úgy tudtuk: ró­lunk szól, a kisebbségvéde­lemről Szlovákiában. A műsor a védekező kisebbségről és a „kisebbségvédelemről" szólt. A műsorvezető jobb oldalán ülők megnyilatkozásai láttán és hallatán, úgy vélem, ez a szó ezzel a műsorral kapcso­latban - a vitaműsorban több­ször idézett oktatásügyi mi­nisztériumi- koncepcióról nem is.beszélve - csak idézőjelbe tehető. Felvetődött bennem az is, hogy a jobb oldalon ülők ré­széről „kisebbségámításról" volt szó, de ez a kifejezés sem igazán találó, merthogy nem­csak bennünket, szlovákiai magyarokat akartak meggyőzni az oktatásügyi tár­ca „jóindulatú törődéséről", korrekt, törvényeket tisztelet­ben tartó, kisebbségeket érintő elgondolásairól, hanem a többséghez tartozó polgár­társainknak és talán a külföld­nek is „magyarázták a bizo­nyítványt". Az volt az érzésem, hogy a győzködök a szlovák és a magyar nézőt egyaránt egy­ügyűnek nézik, a közoktatás­ról meg talán maguk sem tu­datosítják, hogy a civilizált vi­lágban mindenütt nagy horde­rejű kö'zügy. Mindjárt a műsor elején részletesen elmagyarázták nekünk, hogy nemzeti kisebb­ségünk a helyhatósági válasz­tások során helyi szinten je­lentős szerepkörhöz jutott. Idézve a „local" szót a nem­zetközi dokumentumokból, azt sugallták, hogy ez ele­gendő. Csak éppen elfelejtet­ték megemlíteni azt a tényt, hogy az oktatásügy Szlovákiá­ban kimondottan államirányí­tású, a helyhatóság nem ille­tékes az iskolák működtetése ügyében. Mivel az oktatásügyi minisztériumban már egy ide­je nincs nemzetiségi osztály (az Állami Pedagógiai Intézet­ben sincs), s a nemzetiségi is­kolák számára nem léteznek külön tanügyi igazgatóságok, ezért beleszólási jogunkat a minket érintő oktatásügyi kér­désekben nem érvényesíthet­jük. A környező európai orszá­gok legtöbbjében vagy az adók bizonyos része a helyha­tóságoknál marad, és ezt for­dítják az iskolák fenntartásá­ra, vagy a helyhatóság ún. fej­pénz formájában a gyermekek száma szerint dotációt kap az államtól az iskolákra. Nálunk az adófizető polgárok gyerme­kei oktatására fordítandó egész összeggel kizárólag az oktatásügyi minisztérium ren­delkezik, ebből védi vagy „vé­di" a kisebbségi iskolákat, azokat, amelyekbe járatni gyermekeinket alkotmányos jogunk, amelyektől ugyancsak alkotmányos alapon elvárhat­nánk, hogy bennük gyermeke­inket ne dadogásra tanítsák kémia- vagy fizikaórán, s ame­lyektől alkotmányos jogunk alapján elvárhatnánk, hogy anyanyelvünk ápolásának védőbástyái legyenek. Mert hol másutt, melyik intézmény­ben realizálhatja a magyar ki­sebbség az igényét kulturált­ságra a saját anyanyelvén, ha nem az iskolában? Ne feled­jük, az alkotmány 34. cikkelye szavatolja a kisebbségek szá­mára saját kultúrájuk fejlesz­tésénekjogát, az egyes tárcák állami alkalmazottainak pedig - jogállamban - az alkotmány cikkelyei kötelességeket tá­masztanak. A miniszer és a minisztérium alkalmazottai szolgálatot teljesítenek. Ne azt magyarázzák nekünk, hogy egy alapiskolás gyerek­nek milyen szlovák síkalakza­tokkal kapcsolatos szakkifeje­zést kötelező ismernie, mert nem tudják bebizonyítani, hogy a diák számára ez köte­lező. Az oktatásügyi tárca al­kalmazottainak viszont köte­lező úgy intézkedniük, hogy Szlovákiában az alkotmány cikkelyeiben szereplő jogok megvalósítására lehetőség nyíljék. A vitaműsort figyelve önkén­telenül is József Attila sorai ju­tottak eszembe: „mi lesz még, honnan szólnak ránk új, ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol". És eszembe ju­tott Peter Zajac nemrég meg­jelent írása, melynek címe is arról szólt, hogy a második vi­lágháború nem ért mindenütt véget, még mindig akadnak, akik a hazugságot fegyverként használva nem szakítottak az olyan szándékokkal, ame­lyektől a főszereplők már hiva­talosan elhatárolódtak. Hogyan hozható összhang­ba az alkotmánynak az embe­rek egyenlőségéről szóló 12. cikkelyével az az oktatásügyi elképzelés, amely szerint munkát, az elvégzett munká­ért több pénzt csak a szlovák nemzetiségű pedagógus kap­na iskoláinkban? Az alkot­mány 35. és 36. cikkelye, és a Munkatörvénykönyv is arról szól, hogy a munkához való jo­gában, a munkaviszonyban az embereket nem érheti diszkri­mináció. A minisztériumi hatalom törődést mímelve ijesztget. De ijesztgető szándékú intézke­déseiben felfedezhető a kap­kodás és az átgondolatlanság. A miniszter asszony él a tan­ügyi igazgatók indoklás nélkü­li leváltásának jogával, ugyan­akkor kapkodva, gyorsan, mi­niszteri utasítással a régi és új tanügyi igazgatóktól megvonja a hasonló, törvény adta jogot, azt, hogy az iskolaigazgatókat hasonlóképpen kinevezzék, leváltsák. Ezzel az utasítással ellentétbe került a módosított 542-es törvénnyel. Ugyancsak kapkodás jelei látszanak a fent említett minisztériumi koncepcióban is. Elméletileg az alkotmánnyal nem hozha­tók összhangba a nemzetiségi alapon biztosítandó fizetési pótlékokról és állásokról szóló részek, másrészt a gyakorlati megvalósítás során is számta­lan nehézséggel kell számol­ni. A szülőt nem lehet elbocsáj­tani, és a pedagógust sem könnyű a munkahelyéről el­mozdítani. Áthelyezéssel, egyoldalú döntéssel a Munkatörvény­könyv 1992-es módosítása miatt a munkaadó már nem élhet. A munkahely megvál­toztatására intézményen belül csak kölcsönös megegyezés alapján kerülhet sor. Ha a munkaviszony nem szűnik meg a munkaadó és a munka­vállaló közötti kölcsönös meg­egyezéssel, a munka­szerződés felbontása csak fel­mondással lehetséges. A Munkatörvénykönyv 46-os pa­ragrafusa értelmében pedig, ha a pedagógus nem sérti meg a munkafegyelmet, vala­mint egészsége és végzettsé­ge is megfelelő, őt elbocsájta­ni csak szervezési okokra hi­vatkozva lehet, ha megszűnik a munkahely, ha csökken az osztályok vagy a csoportok száma az iskolában. Ha a szülők ragaszkodnak a tantár­gyak anyanyelven való tanítá­sához iskoláinkban, és ha a gyermekek száma nem csök­ken olyan rohamosan, hogy osztályokat kelljen összevon­ni, nem kerülhet sor iskoláink­ban munkájukat rendesen végző - a pedagógusok vég­zettségéről és alkalmasságá­ról szóló 222-es oktatásügyi minisztériumi rendelkezésnek megfelelő - magyar pedagó­gusok elbocsájtására. Akkor pedig kinek a helyére lehetne tenni a szlovák nemzetiségű pedagógust a magyar iskolá­ban? A szülőt nem lehet elbocsáj­tani, elnémítani sem, és abban sem lehet őt megakadályozni, hogy jogairól és az azok meg­védésére irányuló eszközökről tájékozódjék. HECHTANNA HUSZONÖT EVE HUNYT EL FÁBRY ZOLTÁN Önmagunkra ébredve szemlélni az életművet A végtisztességet adó f \ gyülekezet emlékeze­tében megmaradt, ahogy a negyedszázaddal ezelőtti te­metés gyászos komorságába hirtelen belevillant az égi tü­nemény. Duba Gyula így örö­kítette meg e pillanatot: „..kopár dombtetőn volt a te­metés, alig egy méter mély sírt ástak a halottnak, mert a vékony termőréteg alatt ke­mény sziklahát mered, és nem veszi be a koporsót; esett az eső, a világ felett sú­lyos fekete felhők lógtak szinte karnyújtásnyira a gyá­szolók fedetlen fejétől, és a stószi völgyet pompás szivár­vány fogta át; úgy látszott a dombtetőről, hogy az egyik vége éppen Fábry házánál csókolja meg a földet..." Az akkori látvány képzettársítá­sokat indít el. Duba Gyula szerint a szivárvány azt jelen­tette, hogy a teljes igazság érdekében Fábry Zoltán szel­lemi alkatából sem felejthető ki a romantika. Most, amikor felcsillanni látszik az esély, hogy a Fábry által épített szellemi haza: Európa a testi valóság elevenségével váljon mindennapi életünk részévé, talán szabadabbá válik a képzelet is. Arra is gondolha­tunk, hogy a szivárvány meg­jelenése figyelmeztetés volt: a szellemi érték könnyen vál­hat a fénytörésben megje­lenő tünékeny látomássá, ha rosszul sáfárkodnak vele. Ta­lán az író személyes külön­üzenetét is felfedezhetnénk benne, mely végrendeleté­ben úgy fogalmazódott meg, mint intés, hogy nem veszít­hető szem elől „a továbbéite­tés lehetősége, a folyama­tosság megszakíthatatlansá­ga". A vox humanában, a szel­lem humánummal azonos er­kölcsszolgálatában össze­geződik a fábryi örökség. Az írói magatartás műfajt te­remtett: „A műfaj neve anti­fasizmus" - nyilatkozta ő ma­ga. S az életmű az antifasiz­must a mindenre kiterjedő erőszakellenesség szellemi teljességigényévé avatta. A fábryi elkötelezettség az em­beriességgel szembeni min­dennemű erőszaktevés ellen irányuló szellemi-erkölcsi készenlét. De meddig terjed, s jut el maga e teljességi­gény? Már az író életében is ott lappangott az eszmei kor­látokba ütköző szellemi sza­badságvágy táplálta faggató­zás. De nem ilyen irányba in­dult el az életműnek a hagyp­mányteremtéssel együtt járó felmérése. Az író halála után is tovább tartott az az álla­pot, melyet Koncsol László találóan úgy jellemzett, hogy a szlovákiai magyarság Fábry szemével szemlélte ön­magát. így nem meglepő, hogy a közvetett önkép és a mindinkább felerősödő köz­vetlen kisebbségi önreflexió megütközik egymással. Ez be is következett - a rendszer­változás után. De anélkül, hogy maga az életmű és a benne testet öltő szellemi-er­kölcsi teljességigény, a vele járó sziszifuszi erőfeszítés került volna reflektorfénybe. Fábry átértk éléséként fo­gadta a közvélemény a há­rom évvel ezelőtti vitát. Azóta már lecsillapodtak a vélemé­nyeket kísérő érzelmi kitöré­sek, s egyre erősebb lehet a gyanú: vajon helyénvaló volt­e a szóhasználat, nem ter­helte-e az életművet mérleg­re helyezni akaró igyekezetet fogalomzavar? Az értékelés ugyanis elsősorban értelme­zés. Ez pedig a befogadókö­zeg látószögének érzékeny­ségéről vall. De a minősíté­sek jobbára nélkülözték ma­gának az alapállásnak a ki­vehető körülhatárolását is. Az erkölcsközpontú iroda­lomszemlélet és a vitatható kritikai értékítélet váltotta ki a leghevesebb fenntartáso­kat. Csakhogy itt tisztázatlan maradt, vajon eleve kanoni­zálásként fogantak-e annak idején a fábryi látleletek és kádenciák, vagy nem ritkán magában a kisebbségi kö­zegben sikkadt el azok ere­dendő szellemi ösztönzőere­je. Nem járult-e hozzá ehhez azok helyezkedése is, akik Fábry szellemi tekintélyével igyekeztek leplezni, hogy iro­dalmi-szellemi önfelértékelé­sükhöz irodalmon kívüli esz­közök igénybevételével kény­szerülnek. Az Üresjárat címmel napvi­lágot látott Fábry-napló jelen­tette az „átértékelés" szor­galmazásának közvetlen in­dítékát. Az 1945 februárjától 1948 tavaszáig a magányá­ban önmagával folytatott párbeszéd szövegének előkerülése és közzététele valóban éles megvilágításba helyezte a Fábry-képet. „Az iszonyú megcsalatottság és kiábrándultság megrendítő bizonyítékának" nevezte Turczel Lajos professzor a naplóban tükröződő lelki megnyugváskeresést, mely egyet jelentett a szellem er­kölcstudatával összeegyez­tethetetlen bolsevizmusnak az elvetésével is. Joggal állí­totta Tóth László, a napló be­vezető tanulmányának szerzője, hogy az Fábry későbbi magatartásának számos lélektani mozzanatát is megvilágítja, és az életmű újragondolásához is adalé­kul szolgálhat. Ezzel szem­ben viszont olyan vélemé­nyek is megfogalmazódtak, amelyek nem a fábryi szelle­mi különvilág ellentmondá­saiban is megrendítő hatóe­rejének felmérésére, hanem annak szinte teljes meg­kérdőjelezésére vettek irányt A vitában túl súlyos­nak és szövevényesnek bizo­nyult és végül is megválaszo­latlan maradt a kérdés (ahogy a harcostárs, az erdé­lyi Gáli Ernő fogalmazott): mi késztette Fábryt arra, hogy 1948 után kompromisszu­mot kössön a hatalommal és ideológiájával. De ugyanak­kor a perifériára szorult az a felismerés is, hogy az író a német fasizmus feléledésé­vel szembeni szinte mániá­kus kíméletlenségében való­színűleg a saját rokonvilágá­val szembeni fenntartásokat is kifejezésre akarta juttatni. Nem kétséges, hogy mint a szellem szabad harcosa, a szocializmust igyekezett telí­teni a szellem erkölcsszolgá­latának teljességével. Lehet, hogy egyszer még kiderül, az igyekezet zátonyra futásá­nak felismerésében a fábryi életmű is lépcsőfok, amely nem reked meg, hanem a mába és a jövőbe vezet. D e ez már együtt kell, hogy járjon e szelle­miség iránti olyan vi­szonnyal, amelyet a kisebb­ségi lét kiteljesedése hat át: a szlovákiai magyar kisebb­ség önmagára ébredve szemléli magát a fábryi életművet is. KISS JÓZSEF MÁR MA KAPHATÓ A Uasärnap A tartalomból: MAIDS-riadó Borzován „Nekem már nincs jövőm" S. Forgon Szilvia riponja m Ajtót nyitott a csillagokra Weiss Ferencre emlékezünk m Madarak és emberek Dusza István tárcasorozatának következő része m Évtizedek Trianon fájdalmáról Összeállítás magyar politikusok nyilatkozataiból m A hagyományozó és örökösei Ardamica Ferenc riponja a lo­sonci Kármán-hagyományokról m Életnagyságban - viaszból Londoni ripon a panoptikumról m Ütközések Szabó G. László beszélgetése Gáspár Sándorral m Magazinunk sok érdekességgel, részletes tévé- és rádióműsor­melléklettel FRANCIA TÁNCOSOK POZSONYBAN Nad j-vadak Joseph Nadj francia állampol­gár. Egyébként vajdasági. A nyolc­vanas évek első felében jugoszláv útlevele volt. Nagy József néven Budapesten tanult, a Képzőművé­szeti Főiskolán. Joseph Nadj tehát magyar. Egy Orléans-ban élő s al­kotó magyar táncos. Időközben ugyanis pályát változtatott. Mímes lett. És koreográfus. Első önálló al­kotása, a nyolcvanhétben készült Pekingi kacsa óta európai hírű táncműhely vezetője. Klasszikus táncnak nyoma sincs nála. A mo­dernet is sajátosan értelmezi, s eredeti tálalásban kínálja. Szabá­lyok, bevett formák, szokványos mozdulatsorok nélkül. Fittyet hányva mindenre, amit már lát­tunk. Dacolva a fizika törvényeivel. A test kötöttségeivel. Két évvel ezelőtt már fellépett Pozsonyban. Alkalmi társulata, a Jel Színház azóta megszűnt. Új munkahelye az orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ lett. Nadj­központ „a Szűz" városában. Peter Gemza, Denes Dobrei, József Sár­vári, Henrietta Varga, Györk Szako­nyi, Istvar] Bicskei, Joseph Nadj. Hat kelet-európai és két helybeli: Isabella Roncagiio és Franck Mi­cheletti. Magyarok és franciák. Fe­kete öltönyösök egy varázsdoboz­ban. Derű és tragikum. Mélabú és vitalitás. Vígiáték helyett igazi végjáték. Június 3-án Büchner drámáját, a Woyzecket láthatja az Istropolis közönsége. Két nappal később A vad anatómiáját Ihletője Oszkár Vojnics író és világjáró, akinek az utazás nem kevesebbet jelentett, mint etikát és filozófiát. Ötvenedik születésnapján, 1914 januárjá­ban lett öngyilkos Egyiptomban. Joseph Nadj most naggyá teszi. Nagyon Nadj-gyá. (sz.g.l.) Fotó: Lee Yanor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom