Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-15 / 62. szám, szerda

AJ ÚJ SZÓ MOZAIK - HIRDETÉS 1995. március 611. MA AVATJAK FEL LIPCSEY GYÖRGY SZOBRÁT DUNASZERDAHELYEN A gondolat a legfontosabb Nemcsak a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Különösen tájainkon, ahol a rendszerváltások megszokott kísérőjelensége új szobrok felbukkanása és réglek eltűnése. Egy köztéri szobor - még az ideológiától teljesen mentes is - mindig provokál. Mindenkihez szól, így hát mindenki feljogosítva érZI magát, hogy ítéletet mondjon róla. Főleg újkorában. Most a dunaszerdahelyiek ítélkezhetnek, ma ugyanis a város a negyvennyolcas szabadságharcnak emléket állító, új szoborral gazdagodik. A fekete gránitoszlopon álló sas alkotója Llpcsey György, aki az emlékmű felállítása közben már ízelítőt kapott a helybeliek véleményeiből, mert szinte minden arra Járónak volt valami megjegyzése, a Mit mondtak az emberek? - Ha azokból a megjegyzésekből indulnék ki, amelyeket a téren dolgozva hallottam, akár el is kedvetlenedhetnék. A legtöbben azt kifogásolták, hogy erre bezzeg van pénz, mások túl komornak találták a szobrot. Maga a szabadságharc sem volt virághullás, így a szobor sem lehet vidám. a Ha meg csupán a dolog anyagi vetületét vennénk figyelembe, azt hiszem, egyetlen köztéri szobor sem létezhetne, sem régi, sem új. - így igaz. a Úgy tűnik, a szocializmus, amely szinte kizárólag emlékműveket, propagandisztikus célzatú és tartalmú szobrokat állíttatott, leszoktatott minket a pusztán esztétikai élményt nyújtó, dekoratív szobrokról. - A helyzet ilyen szempontból ma sem igen változott, mert jelenleg is főleg emlékművek kerülnek az utcákra, terekre. Igaz, hogy olyanok, amelyek egyfajta közösségi igényt elégítenek ki. A világháború áldozatainak emlékműveire gondolok elsősorban, amelyeket a szocializmus nem engedélyezett. Azt hiszem, messze van még az idő, amikor egy település olyan szobrot rendel, amelynek nincs egyéb funkciója, mint az, hogy szebb, hangulatosabb legyen a tér, s ezáltal javuljon az emberek közérzete. a Ön itt él Dunaszerdahelyen, mégis ez az első szobra a városban. - Ha nem lett volna a pályázat, ez sem lenne. Ebben nincs semmi különös, az embernek a saját lakhelyén mindig valahogy nehezebb szobrot csinálnia. Volt előtte is egy pályázat, a holocaust áldozatainak emlékművére, azt azonban nem nyertem meg. a Nagyon elkeseríti az ilyesmi? - Ezzel mindig számolni kell. Öt pályázaton vettem részt, s végül ez az itteni sikerült. Volt olyan eset is, hogy az egyik város önkormányzata kénytelen volt visszavonni az általa kiírt pályázatot, mivel kiderült, hogy a szoborra nem lesz pénz. Ha nincs megrendelés, akkor nincs semmi, mert én nem vagyok az a típus, aki bejárja fél Csallóközt, hogy ajánlgassa magát. m Miből él akkor manapság egy szobrász? - Mindig kitalál valamit. Csináltam sok mindent, betűket faragtam például a temetkezési vállalatnak, a koszorúk feliratainak nyomtatásához. Templomokban a szentek szobrainak letörött ujjait pótoltam, és meg sem tudnám mondani, hány törött szárnyú angyalt láttam el új szárnyakkal. a Kik vásárolnak ma szobrot? - A rendszerváltás óta magánszemély ritkán vesz szobrot, régen jóval többen vásároltak. De nincs ez másként Nyugaton sem. Legutóbb Németországban vettem részt egy kiállításon. Ott is csak a képekre, grafikákra akadt vevő, szobrokra nem. Hiába, költséges dolog a szobrászat. Maga az anyag, a gépek, a raktár, a műterem... a Láttam egy fájdalmas parasztfiguráját. Ahogy rápillantottam, azt mondtam magamban, ez Dózsa, holott semmi köze a klasszikus Dózsa-ábrázoiásokhoz. Egy külföldi, ha nézi, bizonyára nem Dózsára asszociál, de ezzel az esztétikai élménye szikrányit sem csorbul. Hogy is van ez? - Mivel nem ismeri a történelmünket, biztos, hogy nem Dózsára gondol, de lehet, hogy ő is megtalálja benne a maga Dózsáját. Ez egy bonyolult kérdés, számtalan összetevője van. Többek között az is, hogy valaki milyen iskolába jár és ott milyen kultúrát szív magába. Mert végeredményben abból áll össze a szobor is. Ezért nem mindegy, hogy magyar vagy szlovák iskolába járok, esetleg ún. alternatívba, ahol minden lehet belőlem, csak ember nem. Sokszor észre sem vesszük azokat a hatásokat, amelyek érnek, s amelyek valahol mélyen lerakódnak bennünk. Amikor azokat a népies szobrokat faragtam, én sem tudatosítottam, hogy Dózsát csinálok. • Miért madár került az új emlékmű gránitoszlopára? Talán a szabadság szimbólumaként? - Mondhatnám, így jött. Két-három hónapig, még a pályázatkiírása előtt, csak madarat rajzoltam, amely aztán anyagba kívánkozott, először fába, később kőbe. Az emlékmű madara már az ötödik a sorban. De ez akkor is mindig ugyanaz a madár, és csak a szerencsés véletlen, vagyis a pályázatjátszott közre abban, hogy köztéri szobor lett belőle. a Mindig rajzolással kezdi? - A rajz az egésznek az alapja. Ott dől el minden, a papíron. Volt egy időszakom, amikor csak fogtam a fát és faragni kezdtem, minden előzetes rajzolás nélkül, aztán menet közben alakult a dolog. Lehet, hogy valaki mindig így dolgozik, de azt hiszem, a gondolat a legfontosabb, és az a rajzban jelenik meg. A többi már fizikai munka. Nehéz fizikai munka. A követ faragni kell, a fémet emelni, hegeszteni... a Tudja, milyen köztéri szobrokat hiányolok? Olyanokat, mint a svéd Carl Milleséi, amelyek szinte repülnek, szárnyalnak a levegőben, a felszabadult vidámság érzetét keltve. - A szobrász is csak azt adhatja ki magából, ami a génjeiben van, meg amit átélt. Ilyesfajta vidámságnak nincs honnan jönnie. Legalábbis egyelőre. VOJTEK KATALIN Körömnyi szalag Furcsa paradoxon: amióta lehet, sőt nagyjából kötelező kitűzni a kokárdát (legalábbis itt, a Kárpátok alján) így március idusa táján, azóta nem tudom megtenni. Inkább zakóm hajtókájára teszek körömnyi szalagot. Azt is belülre. Mert biztos vagyok benne, nem a közszemlére bocsátott jelvények, nem a nyakba akasztott táblák vagy a bőszen suhogtatott zászlók a fontosak, hanem az, ami mélyebb, őszintébb, intimebb annál, semhogy deklarálni kellene. Erre a meggyőződésre meglehetősen szomorú tapasztalatok vezettek: évtizedeken át (legalábbis itt, a Kárpátok alján) a kokárda hiánya egyértelmű helyzetet teremtett: pontosan tudtuk, milyen kebel dagad a hiátus mögött, mely szívek dobbannak együtt a mienkkel, s melyek vernek ritmust ellene. Tiltott kokárda és kötelező októbrista jelvény meg pionírnyakkendő ellenére jobban beleláttunk egymásba, mélyebben néztünk társaink szemébe. Most, hogy néhány esztendeje uniformizált nemzeti érzésbe öltözünk tavasžonta, sokkal nehezebb felmérni, mit fed el a kitűzött kokárda. És a feltételezés, hogy valamit elfed a trikolórvirág, az sajnos - és a tapasztalat azért szomorú! - nem valami sanda gyanú, nem nemzetietlen vádaskodás, hanem, bizony-bizony, az érzések intimitását és őszinteségét féltő aggodalom súlyos felismerése. Mert hát hányszor, de hányszor láthattuk már (legalábbis itt, a Kárpátok alján), hogy a szent nemzeti fél téglával vert kebel fölött virul a harsány és erőszakos jegy, amely inkább hivalkodik és kirekeszt, mintsem emlékeztet és egyesít; ...hogy üres szólamok és kongó önérzet fölött szinte robban, ám valójában csupán semmitmondóan pukkan a petárdakokárda; ... hogy dehogy az érzés, dehogy a megrendült visszarévedés, dehogy a sorsnak-történelemnek bármiféle átélése csupán az „így szokás" illeszti a lelkekre a karikába tűzött szalagot; fogadásra szmokingot, temetésre feketét - március 15ére kokárdát illik ölteni, tartják, kik számára puszta etikett minden szertartás; ...hogy elmulasztott cselekedetet pótol a kirakott dísz; ...hogy a bűnök feletti lelkiismeret-furdalás téteti kirakatba az inkább tagadott, mint vallott elkötelezettséget; ...hogy csak a közönyt fedi el a megjátszott érzelem; ...hogy csak mimikri, másságot rejtő álca az „olyan vagyok, mint ti" kinyilvánítása; ...hogy épp az harsogja leghangosabban az „esküszünk"-et, aki rég elárulta esküvése minden tétjét; ...hogy az ölt kokárdát, akinek mellén inkább gúnynak számít: mintha ringyó húzna apácaruhát... És hogy mégis, mégis ők, az álságosak vannak kevesebben, és hogy minden keserű tapasztalat ellenére mégis azok száma nagyobb, akiknek tiszta szíve fölött igaz a kibomló tavasz?... Hát persze. Különben mivé is lenne a világ... BALLA D. KÁROLY (Ungvár) Külhoni kokárda Az első március, melyre élesen emlékszem, 1944-ben volt. Emlékszem, mert szavalnom kellett az iskolai ünnepélyen. Hogy mit, azt viszont már alig tudnám felidézni. Nyilván Petőfi-verset, ha talán nem is a Nemzeti dalt. Éltettük a magyar szabadságot, ám néhány nap múlva idegen (baráti?) hadsereg egységei: páncélosok, gépkocsizó gyalogság, fogatolt tüzérség érkezett a Ronyva-parti kisvárosba, mely akkor még Zemplén vármegye közigazgatási székhelyeként szerepelt a térképeken. Az iskolaudvarra gulyáságyú került, a tűzoltólaktanyába a parancsnokság; a politikai foglyok továbbra is a M. Kir. Törvényszék börtönében maradtak mindaddig, míg fegyveresen ki nem törtek a kizöldellő hegyek irányába. Lett is csinnadratta, lövöldözés, még napok múlva is találtak halottakat a hegyekben. Eseménydús, mozgalmas március volt ez akkor, több mint fél évszázaddal ezelőtt, kiválóan alkalmas nyiladozó elmék okulására. . De hogy nálunk Petőfi-verssel kormányt lehet megbuktatni, ez csak a költő halála után százhét évvel derült ki, amint ezt telitalálatként Szabó Zoltán megfigyelte. Nem hiába nevezte a rossz emlékű parancsuralmi rendszer „a forradalom viharmadarának" Petőfit. Az epitheton ornans ominózus voltán Horváth Márton minden igyekezete sem segített, amivel lobogóként igyekezett a forradalmiság ikonját kisajátítani; a késő őszi tisztító viharban minden hazugság lelepleződött. Tudatunk mélyén Petőfi örökre összeötvözte '56-ot '48-cal. Az én nemzedékemnek ez volt a történelmi lecke, ezt vittük magunkkal külországba: a bőröm alá ivódott, hogy Petőfi a mi (lyukas) lobogónkat segített kitűzni. Soha nem felejtem el 1957. március 15-ét, mert ez volt nekem az első igazig szabad március idusa. Macartney professzor hívott meg bennünket, Oxfordba került egyetemistákat csendes poharazással emlékezni. Bár (az angol szemérem következtében) az ünnep tárgyáról kevés szó esett, mégis többet jelentett nekünk ez a tüntetően néma megemlékezés, mint a hazafias nagyotmondások kicirkalmazott tirádái, a hordószónokok hevült hangú igazságai. Elfogódottak és szótlanok voltunk az angol életforma ismeretlenül is meghitt kulisszái között, s arra gondoltunk, hogy a szabadság ára rejtett tartalékainkat is felemésztheti. Meg otthoni, cserben hagyott társainkra, akik, mint hírlett, megMUKkanni készültek. (Kerülő úton eljuttatott értesítésekből tudtuk a megfejtést: „Márciusban újra kezdjük!") A Kossuth-emigráció segített gyökeret ereszteni az idegen talajban. Egyre-másra fedeztük fel a köldökzsinórokat. Hiszen 1848-at március 15-én angliai emigránsok ünnepelték meg először Londonban, néhány évvel az 1860-as itthoni, tüntetésbe torkolló és véráldozatot követelő fáklyás felvonulás előtt. A British Museum könyvtárának régi regiszterében megtaláltam Kossuth, Pulszky Ferenc és számos honvédtiszt kézjegyét. Elsőnek kutattuk fel a volt hadügyminiszter, Mészáros Lázár sírját, aki elégedetlen volt Petőfivel, mert nyakravaló nélkül látta. A Cityben tatarozó vállalat táblái hirdették Szerelmey őrnagy nevét, régi kőépületek felújítására szolgáló találmánya hosszú ideig versenytárs nélkül hagyta a piacon. Mindezt természetesnek vettük, hiszen Anglia megőrzi a hagyományokat, még az idegenekét is, legyenek azok olasz carbonarik vagy negyvennyolcas honvédtisztek. Természetes ez egy olyan országban, ahol akadnak mezsgyét kijelölő sövények, melyek Hódító Vilmos kora óta a Domesday-Bookban megjelölt helyükön virulnak ma is. Mióta március 15-e ismét hivatalosan nemzeti ünnep lett, nincs szükség arra, hogy külhonos magyarok a kívülállók (kirekesztettek?) dacával ünnepeljenek; a Magyar Köztársaság külképviseletei által rendezett fogadáson tűzhetik fel a figyelmes gondoskodással kikészített kokárdákat, Londonban és másutt is. Örüljünk, legalább ennek örüljünk, hogy nemzeti ünnepeink hármasát (az államalapító István királyét, és két, legújabb kori forradalmunkét) végre disszonáns felhangok nélkül vállalhatjuk Budapesten és Békéscsabán, Párizsban és Londonban egyaránt. CZIGÁNY LÓRÁNT (London) Negyvennyolcas emlékmű Somorja mellett, ahol ma délután fél ötkor koszorúznak. Prikler László felvétele Lipcsey György a kitelepítést jelképező szobra mellett. Baloldalt, a háttérben az öt madárfigura egyike. (Prikler László felvétele)