Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-14 / 61. szám, kedd

1995. március 600. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 3 ) Személyeskedés helyett - vitát Február utolsó napján részt vettem Pozsonyban a Szlovákiai Magyar írók Társasága által szervezett, A 90-es évek szlovákiai magyar irodalmi pályakezdői című rendezvényen, és be. kell valljam, meglehetősen csalódottan tértem haza. Vajon miért? Leírom. Történt ugyanis, hogy az Iródia-nemzedék és a FÍK (Fiatal írók Köre) csoportosulások szétesése után nem volt, ami összetartotta volna a fiatal tollforgatókat, az író-, illetve költőpalántákat. 1989 után mégjött a szabadság, több irodalmi lap, könyvkiadó kezdett működni, s ez - mint hangoztatta az említett találkozón Z. Németh István - a fiatalok számára korlátlan lehetőséget hívott életre. Hiszen ma már egy induló fiatalnak nem lehetnek gondjai a megjelenéssel. Az Szlovákiai Magyar írók Társasága mégis úgy gondolta (bár meglehetősen soká érlelődött a szándék), hogy összehozza a fiatalságot; ismerjék meg egymást, beszélgessenek egymás dolgairól, elemezzenek közösen. De mi történt? Meghallgathattunk a délelőtt folyamán három előadást: Duba Gyula, Tóth László és Pokstaller Lívia elemzését, délután pedig a vitaindító hozzászólásokat: Győry Attila, Csehy Zoltán, Juhász Katalin és Z. Németh István aggodalmait. Mint Győry Attila hangsúlyozta, nem készült az előadására, hiszen nincs miről beszélnünk. Mert nem tudunk miről beszélgetni. Nincs összetartó erő, nincs közös téma. Valóban nincs miről beszélnünk? Úgy gondolom, nagyon is van. Csak egyetlen bajom volt az egésszel: mikor valaki szólt, nem igen figyeltek a jelenlévők. Az embernek az volt a benyomása, hogy mindenki fújja a magáét, és nem azzal törődik, miként lehetne másképp csinálni. Pedig például Juhász Katalin sok problémát felvetett - de csak felvetett, hiszen nem volt, aki reagáljon kérdéseire. Pokstaller Lívia, a szlovákiai magyar irodalom újonnan felfedezett irodalomtörténésze pedig, amilyen hosszan és sokszor beszélt, olyan keveset mondott. Ezután pedig a szlovákiai magyar irodalom fiatal képviselői arról kezdtek vitázni, hogy a magyarországi irodalom Budapestcentrikus-e. Fél órán keresztül folyt a dumcsi a Pestcentrikusságról. Hát, kedves pozsonyi irodaiamáraink! Véleményetek szerint nem arról kellene inkább beszélgetnünk, hogy a hazai irodalom is Pozsonyban összpontosul? Mert nézzetek körül: megjelentetitek a szebbnél szebb könyveket (kiadók figyelem!!!), de a terjesztéssel senki sem törődik! Szászi Zoltán barátunk ezt meg is jegyezte, csakhát nem törődött a szavaival senki. Mit is mondott: Gyerekek, mozduljatok már egy kicsit ki Pozsonyból! Nem tudom, hol raktározzátok a könyveiteket, de biztos, a vidéki könyvesboltokban nem látni őket! Egyedül a Kalligram törődik valamelyest az eladással. Márpedig amíg nem ismerjük egymás dolgait, valóban nincs miről beszélnünk. Ezen a jó szándékú találkozón bizony nem összeforgácsolódtunk, hanem még jobban szétestünk. Vajon ki figyelt oda a délutáni órákban, mit mond Varga Erzsébet és mit Tőzsér Árpád? (Igaz, nem nagyon volt már kinek figyelnie.) Az ottmaradók egymást támadták, a cél egymás kigúnyolássa volt. Hát, kérem szépen, egy biztos: a szlovákiai magyar irodalom legifjabb generációja úgy szétesett, hogy jobban se kell. Szétesett? Összetartó volte? Egyik költő barátom mondta, nem jár ilyen .rendezvényekre, mert semmi értelmét sem látja. Én is azt kell mondjam: túl drága a vidéken élő embernek felutaznia Pozsonyba. De ha már megteszi, legyen valami értelme. Csak az SzMÍT keservesen előteremtett pénzét sajnálom! El tudom képzelni, persze, hogyan fognak egyesek reagálni írásomra, mert e sorok írójának már van némi tapasztalata ezen a téren. De sebaj, támadjatok, haragudjatok. Ha csak annyi haszna lesz a dolognak, hogy meghallgatjuk egymást, már megérte! „Ehhez, persze, Te is nélkülözhetetlen vagy. Nem kell állva várni a labdát! Mozdulj be!" - írta volt Hizsnyai Zoltán a meghívólevelében. TURCZI ÁRPÁD Meséskönyv helyesírási hibákkal A közelmúltban - több helyen is reklámozták - megvásároltam N. Tóth Anikó Tamarindusz című mesekönyvét, amelyet Németh Ilona illusztrált. Megtetszett, az ára is elfogadható volt, első pillanatban kellemes benyomást tett rám. Meglepetés akkor ért, amikor beleolvastam. Nem a mesékkel és a rajzokkal szemben vannak fenntartásaim, ezek szerintem nagyon is tetszenek a gyerekeknek, de hogy lehet egy mesekönyvet ennyi hibával megjelentetni? Hol voltak a korrektorok, akik feladata a számítógép által rosszul elválasztott szavak kijavítása? Hogy csak néhányat említsek: közel-ebb, kémén-yeket (7. oldal), átfe-steni (19. oldal), össze! (33. oldal), szempill-antás, szerén-ységben (47. oldal). Emlékszem, gyermekkoromban nem létezett olyasmi, hogy nyomdahiba forduljon elő mesekönyvben, újságokban. Ha olvastam valamit, biztos lehettem abban, hogy ezt így kell írni, mert így van a könyvben. Az olvasás mindig segített a helyesírás tanulásában. Ám aki a Tamarinduszból akar helyesírási ismereteket szerezni, pórul jár. A kiváló helyesíró gyermekek a könyvet olvasva felismerik a hibákat, s rákérdeznek, de vajon mi lesz a gyengébb képességű gyerekekkel, ha az olvasottak alapján akarják helyesírásukat fejleszteni? A szerző erről természetesen nem tehet, a kiadónak azonban adnia kellene a minőségre! FUTÓ MÁRIA SZKUKÁLEK LAJOS KEPEI KOMAROMBAN Nagyonxipank Egyre színvonalasabb, gazdagabb és érdekesebb találkozások színhelye Komáromban a Hatos Bástya. Štefan Fóth galériatulajdonos tevékenységének köszönhetően egyre szélesebb közönséget vonz a „T" Galéria. A havonként egy-egy kiállítást prezentáló sorozat legújabb tárlataként ezúttal Szkukálek Lajos olajfestményeit tekintheti meg a művészetpártoló közönség. Szkukálek Lajos képei, mint azt megszokhattuk, mindig hallatlan szellemi izgalmat jelentenek. „Vásznain minden megtörténhet, és amennyiben lehetséges, meg is történik", írta a megnyitó alkalmára Hizsnyai Zoltán költő, aki így jellemzi a festő világát: „...ebben az abszurditásig fokozott szervezettségben (...) a zsúfoltság egyfajta bábeli puritanizmus vagy civilizációs elidegenedettség szuggesztív kifejeződése, az antropomorf figurák személytelenné stilizáltak, és már-már tárgytalanítottak (...) az egymásba omló, egymásból kikandikáló perspektívák pedig láttatják a dolgok és fogalmak, valamint az elementáris strukturáltság emberi léptékei szerint megfoghatatlan, reménytelenül anorganikus szintetizálatlan szintjeit." A harmincnyolc éves festő hősei nem rendkívüli emberek, de életüket rendkívülivé varázsolja Szkukálek rendkívüli világszemlélete. SZUCHY M. EMIL Prikler László felvétele a megnyitón készült MAGYARORSZAG LEGIDŐSEBB SZINESZNOJE: PATKÓS IRMA Napnyugta Éjjel, álmából felriasztva sem esik ki örökös szerepéből Patkós Irma. Színésznő. Még az ellenségeit is képes megtéveszteni, olyannyira jól játszik. Ceglédi otthonában, pár hónappal ezelőtt történt az eset. Már aludt. Tiszta fészkében, egy régi kanapén, közel az ablakhoz. Kapuját és verandáját kettőre bezárta, szobájának ajtaját egyre sem. Nem félt ő soha senkitől, hiszen még a légynek sem ártott. Ellensége legfeljebb az udvari szőlőtőkék alatt ahogy az a nagykönyvben meg van ín/a. Értéktárgyakat, kincstári vagyonjegyeket amúgy sem találtak volna nála, vastartalékát pedig jó helyre dugta. Évszázadot átívelő pályájának legnagyobb alakításáért Patkós Irma nem kapott tapsot. Nagy kár. Megérdemelte volna. Ott, helyben, abban a percben, amikor lelketlen „játszótársai" magára hagyták. Máskor, közönség előtt, mindig sikere volt. Már húszévesen is, privagy a kertben akadt. De ott is inkább nyáron, langyos záporok után, amikor tenyérnyi foltokban terjed a tyúkhúr. Olyankor fogja a kapát, és nincs mese, veszik a gyom. Gyümölcsfáit is mďga ápolja, mert van még ereje bőven. Rügyeket les, fagyokat kerget, bolond szelekkel morgolódik most is. Napmeleg kell a földnek, embernek meg szeretet, mondogatja, s nyugalom a lelkének. Nyugalmában zavarták meg őt is. Éjnek évadján, amikor a sötéttől látni sem látott. Rátörtek. Megfenyegették. Kirángatták az ágyból, hogy szedje elő félretett pénzét. Ajkára, nyakára erős kezek tapadtak, dús haját hátulról cibálták. Patkós Irma megijedt. De csak annyira, hogy hallják: fél. A hangjával jelezte, hogy tudatosította: mindenét oda kell adnia. Legbelül azonban a helyzet magaslatán állt. Színészi énjével betörőinek játszott, világos gondolkodását megőrizve önmagát bátorította. Dobott ugyan valamit váratlan látogatóinak, de elhitette velük: csekélyke nyugdjjáből többet nem tud félretenni. És izgult, remegett, madonna korában, majd később a háború után, prózai színpadokon. A Nemzetiben. A Madáchban. Bár főszerepeket inkább csak operettekben játszott, drámai párpercesei ugyanolyan fényesek voltak, mint Lehár vagy Schubert zeneműveiben nyújtott alakításai. Amikor úgy érezte, sarokba szorították, nyugdíjba vonult. Hetvenévesen lett újra pályakezdő, Sándor Pál jóvoltából. Sárika, drágám, Szabadíts meg a gonosztól, Ripacsok, köztük Fábri Zoltán filmje, a Hangyaboly, Gaál István rendezése, a Holt vidék, és még pontosan száztíz filmszerep, mert így van ki a száztizenhét. Patkós Irma, a magyarfilm Irma nénije úgy jött vissza régi és új kollégái körébe, ahogy azóta sem jött vissza senki. Makulátlan múlttal, tiszta emberséggel, vidéki létének minden szépségével, a színészi képességek teljes skálájával. Foglalkoztatják is rendületlenül huszonöt éve. Elméje nem kopik, játéka nem halványul, stílusa nem avul. Ceglédi házában, kilencvenöt évével ő maga a lenyugvó Nap. Még fénye van, s melege, de már bukik szépen lefele... SZABÓ G. LÁSZLÓ Szócséplogép a szó virágos képmezon, avagy recsegő (ex-fkatedra Azt mondják, a magányos farkasok ideje jött el az irodalomban. Az alkotók egymástól elszigetelten, vidéki vagy városi magányukban várják, hogy bekopogtasson hozzájuk a technikai civilizáció által megerőszakolt, kancsal múzsa, s rojtos szájával megérintse babérkoszorúra áhítozó homlokukat. Ilyenkor írógépük betűfeje néhányszor a kőkemény henger köré tekeredő papírhoz csapja magát, s vagy születik valami értékes gondolat, vagy nem. A pozsonyi szerkesztő urak mohón rávetik magukat a gyöngyöző homlokú postás által cipelt vaskos borítékra, s izgalomtól rángatózó szájszéllel nézik, ahogy a felhasadt küldemény ontja magából a közlésre szánt szép(?)irodalmat. Összeül a rögtönítélő bíróság, áldásos munkájának köszönhetően elválik egymástól a „jó vers" és a „rossz vers": jobb oldalra a birkák, bal oldalra a kecskék. Bár a gén technikának és a fejlett plasztikai sebészetnek köszönhetően gyakran előfordul, hogy (jó szándéktól vezérelve) a kecskéből birka lesz. Ennek néha öt lába van és ugat, de nyitva áll előtte a mennyország kapuja. Az Éden mi is lehetne más, mint egy lap irodalmi rovata, jobb esetben egy irodalmi folyóirat. A Mű tehát megjelenik, az Alkotó pihen. Majd megkapja a Honoráriumot, amelynek összege a húsz évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. A Tiszteletdíj (amelyből a díj nem igaz) tetszés szerint beváltható rágógumira vagy egy szelet Kinder-csokira. Ettől lesz édes az alkotók magánya. Rá kell jönniük, hogy atomkori Robinsonok: csak magukra számíthatnak. Nem ír helyettük senki, nincs, aki megmondja mikor, mennyit, miről írjanak. Irodalmi kritikától sem kell tartaniuk: kimúlt a drága. Olvasóközönségük már régen nincsen. Az a hír sem döbbentené meg őket, ha azt hallanák, hogy napjainkban szándékozik másvilágra költözni az Utolsó Olvasó. Maradt még néhány kisbetűs olvasó, szájuk szélén még mindig ott csillog a mohón fogyasztott, kilóra vásárolható, szép, színes giccs zsíros papírfecnije. Ők még vannak, jókat böfögnek egy-egy mohón elfogyasztott „krémes" után, a szabadságot a gondolkodás megszüntetésével azonosítva. Azt mondják, lassan több könyvkiadó lesz, mint író. Mint ahogy már író is több van, mint olvasó. Manapság az AIDS is gyorsabban terjed, mint a könyv. A könyvesboltok profitot akarnak. A versesköteteket úgy vágják vissza, minta pinty. („ Ugyan már, kedves uraim, kiolvas manapság verset? Azt csak tartsák meg nyugodtan maguknak!") Rímek rohadnak a raktár mélyén. Felzokognak kurta-furcsa ritmusok. A költészet égnek dobja verslábait A kirakatokban gyorsan elkelő bestsellerek illegetik-billegetik magukat. Közben recseg-ropog, süllyed minden. Értékválságkor ez így szokás. De melyik földrajztudós jelentette ki, hogy minden gödörnek szükségszerűen alja is van? A sok, drága, szép könyv között már nem látni az irodalmat. A lobogó hajú tollforgatók lassan az utolsókat rúgják - egymásba. Aki keveset ír, az lusta. Aki sokat, az grafomániás. Aki hallgat, az cinkos. Aki beszél, az úgyis megkapja érte a magáét. Nem történt itt semmi. A változás David Copperfield trükkje volt csupán. Az irodalom rőzselángja köré melegedni gyűlő fiatalok azért kellettek, mert nekik kevés bérrel is ki lehet szúrni a pénztárcájukat. Az idősebb literátorok, ha nyújtottak is stafétabotot, csak a körmére vertek vele annak, aki érte nyúlt. Nem neveltek utánpótlást, legelje csak mindenki szabadon a friss füvet Aztán - de csak ha ugyanazt bégeti, amit ők - esetleg csatlakozhatnak. Tanuljanak meg mélyen meghajolni, pukedlizni, bókot hinteni. Mert amíg hízelegnek, nincs idejük változtatásokon törni a fejüket. A Titanic báltermeiben felhangosítják a zenét. Ha nincs irodalom, beszéljünk róla. Bújjunk Fábry-jelmezbe, döntsük el, ki a jó költő, ki a rossz. Ki a progresszív, ki a regresszív, ki az agresszív. Kit kivel lehet egy lapon említeni, kit kivel nem lehet egy napon. Határozzuk meg a líra fejlődési irányát: pusztuljon mondjuk a költői kép, s ragyogjanak fel a remek mondatszerkezetek. A kis barikákat meg tömörítsük már akolba, mert egyenként megeszi őket a farkas. Holott mi is éhesek vagyunk. Virágozzon már fel ez az irodalmi élet! De hova is lett az a fránya varázspálca, amellyel mindez megcsinálható? Csak a szócséplőgépek kattogását hallani. Ex cathedrák recsegnek, a szószékek talapzatában meglazulnak a szögek. A hallgatóság tátott szájjal bámul. Nem is érti, hogyan került ide. Az tetszik neki, hogy akár még saját kiadványa is lehet,'

s az idősebbek igen hevesen biztosítják őket a támogatásukról. Már csak írni kellene. Amikor hazafelé tartanak, újra magányos farkasok. Miről is volt szó ezen a közgyűlésen? A fiatalok a kilencvenes években piknikezni szerettek volna a sivatagban... Azóta is ott fehérlenek csontjaik. Másokat nyugtalan indák fojtottak meg. A legfiatalabbakkal kapufát rúgattak a Parnasszuson. És most azt mondják, gól volt. Ki érti ezt? Nézik a fehér papirost. Már csak írni kellene... De aztán eszükbe jut, hiába keresték múltkor az üzletben a legújabb Hizsnyaiverseskötetet. Nincs. November 1-én megjelent, s azóta nem terjesztik. Öt hónapja rohad valamelyik raktárban. Pedig azt mondják, nagyon jó kötet! Talán még Madách-díjat is kap. így lehetséges, hogy az sincs, ami van. Ha beszélünk róla, attól még nem lesz irodalom. Ha írunk, még az sem biztosíték. Lehet, hogy egy új Fábry majd lebunkóz. Esetleg megpenészedünk egy raktár mélyén. Ahova - ha más nem - a szócséplőgépek zaja behallatszik. Z. NÉMETH ISTVÁN (Oláh Csaba felvétele)