Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-03 / 2. szám, kedd

1995. január 2. KALEIDOSZKÓP ÚJ SZ Ó [F I HÍRVIRÁGOK A helyzet jó /lesz/, de nem reménytelen. Az 1995-ös évben egyaránt lesznek különböző társadalmi megmozdulások és természeti katasztrófák világszerte - vélik ezt azok az asztrológusok és látnokok, akik a francia hírügy­nökségfelkérésére nyilatkoztak az új év kilátásairól. A francia Irene Adrien^szerint a gazdasági fellendülés ellenére „heves, szervezetlen tiltakozó megmozdulások várhatók márciustól egészen novemberig világszerte". Egy amerikai látnók pedig a világ egészét illetően savas esőket prognosztizált, „amelyek 100 millió ember eltűnését okozzák majd". Hogy a kép még­se legyen ilyen sötét, a jósok néhány jó hírrel is szolgáltak. így például erősödni fog a gazdasági fellendülés, az év végére meglesz az AIDS elleni védőoltás, s a brit trónörököspár hölgy­tagja, Lady Di is újra férjhez megy - hogy kihez, arról, sajnos, semmit sem tudni... Művi „Öböl-betegség. Lehetséges, hogy amerikai katonai kísérletek okozták a titokzatos „Öböl-háború tünet­csoportot", amely ismert, de szokatlan betegségek sorát idé­zi elő az Öböl-háborút megjárt amerikai veteránoknál. Ezt a feltételezést Jay Rockefeller amerikai szenátor röppentette vi­lággá. A politikus szerint a Pentagon által használt kísérleti készítmények és oltások váltják ki a szindrómát. Az állítás­ban, mely egy hivatalos bizottsági jelentéssel kapcsolatban hangzott el, az is szerepelt, hogy az Egyesült Államok védelmi minisztériuma több mint 50 év óta hajt végre különféle kísér­leteket katonákon, méghozzá az alanyok - ez esetben az ál­lomány - tudta és beleegyezése nélkül. „Hízelgően" a magyarokról, A brüsszeli szék­helyű nemzetközi kutatóintézet, az INRA felmérést végzett 16 országban arról, hogyan vélekednek az emberek a különböző nációkról. Nem csupán a rokonszenvet firtatták, hanem azt is, hogyan ítélik meg az egyes népek, nemzetek gazdasági tel­jesítményét, becsületességét, az élet minőségét. A Ferenczy Press tájékoztatása szerint az eredményből kitetszik, hogy változatlanul mély gyökerei vannak az előítéleteknek, a köz­helyeknek. Ami a szavahihetőséget illeti, a legjobb kép a japá­nokról él a megkérdezettekben. Ebből a szempontból a legke­vésbé az olaszok megbízhatóak. A felmérésben nem esik szó a magyarokról, amit akár hízelgésnek is tekinthetünk. Se nem dicsérnek, se nem szidnak. Eszerint valahol az átlag körül le­hetünk. Betántorog hatmillió emberük? az évtized vé­géig Oroszországban 2-6 millió bevándorlóval számolnak a környező országokból - közölte az orosz szövetségi migrációs hivatal illetékese. A tájékoztatás szerint ha a környező álla­mokban civilizáltan nyúlnak a nemzetiségi kérdéshez, akkor 2-3 millió emigránsra lehet számítani, ha nem, számuk elér­heti a 6 milliót. Az elmúlt évben minden száz Oroszországból emigráló személyre 250 betelepülő jutott, akiknek 80 száza­léka orosz nemzetiségű volt. Einstein szeme mindent lát. Egy amerikai orvos, aki saját állítása szerint otthon, befőttesüvegben, formaiin­ban tartja Albert Einstein szemgolyóit, most el akarja adni azokat. A The Guardian némiképp bizarr jelentése szerint Henry Abrams Einstein testének az 1955 áprilisi boncolásán „jutott hozzá" a nagy gondolkodó szemeihez. Abrams a tudós személyi orvosa volt 1941-től 1943-ig, és azt követően rend­szeres kapcsolatban állta relativitáselmélet atyjával. Einstein halála után az orvos a Princeton kórházba ment, ahol minden további nélkül megengedték neki, hogy a boncolás során ki­operálja és magával vigye Einstein szemgolyóit. Az eladásra szánt „ereklye" egyik potenciális vevőjelöltje Michael Jack­son, aki Einstein szemeivel „az emberi furcsaságok" című gyűjteményét szeretné bővíteni. Egyébként az Einstein bonco­lását vezető orvos, Thomas Harvey a világhírű agyat vitte ma­gával, s hasonlóképpen, lakásában tartja. Tánc közben Felnőtt csecsemők „Megm ütötte" magát. Egy huszonegy éves manilai férfi saját kezűleg - borotvával - „operálta" magát „nővé", mert nem volt pénze orvoshoz fordulni - jelentette az AFP hír­ügynökség a Fülöp-szigeteki rendőrségre hivatkozva. A fiatal­embert, aki a „műtét" előtt állítólag házi érzéstelenítést alkal­mazott, azonnal kórházba szállították. Ő azonban ellenezte, hogy az orvosok visszavarrják azt, amit levágott. (k-s) A szerző felvételei Emlékezetem szerint másfél évvel ezelőtt nyílt meg a Lo­sonc melletti Vidafalván a mentálisan sérült gyermekek intézménye, otthona. Mint utólag kiderült, kezdetben vol­tak, akik kissé féltek a közepesen súlyos szellemi fogyaté­kos gyerekek odatelepítésétől. Azóta megváltozott a hely­zet, a lakosság édességgel halmozza el a gyerekeket, a helyi magánvállalkozók pedig kisebb-nagyobb összegek­kel segítik az intézmény működését. A pénzen tanszere­ket, berendezéseket és nem utolsósorban játékokat vásá­rolnak az ottlakóknak. - A közepesen súlyos és a súlyos szellemi fogyatékos gye­rekek nem gondolkodnak logi­kusan - tájékoztat beve­zetőben Zupkó Lászlóné gyógy­pedagógus, az intézmény igaz­gatója. - Amit mechanikusan megtanulnak, azt hasznosítják az életben. Hiába múlnak el fe­lettük az évek, ők szellemileg ötévesek maradnak. Tehát gye­rekek, akiknek az idő nagyré­szét a játszás, a szórakozás töl­ti ki. Mindazonáltal mindig tisz­ták, őszinték maradnak. Hálá­sak minden jó szóért, a jóságot mosollyal viszonozzák. Senki­nek nem ártanak, nincs ben­nük rosszindulat, hátsó szán­dék vagy gondolat. De menjünk be hozzájuk - ajánlja. Az „osztályban" egy pedagó­gus és egy nővér tart szolgála­tot. - Nagy gyerekek - ismétli a nővér a csodálkozásomban született félmondatot de vannak, akiket úgy pelenká­zunk, mint a csecsemőket. Hi­hetetlen, ugye? - kérdezi ér­deklődve, majd jótanáccsal lát el. - Úgy viselkedjen velük, úgy beszéljen hozzájuk, mint az egészségesekhez szokott, nem szabad érezniük, hogy sajnálja őket. Az egyik sarokban ütemes zenére táncolnak néhányan, egy kisfiú pedig színes ceruzá­val rajzol valamit. Hárman a föl­dön játszanak, építőkockából emelnek várat... Érkezésemre csak egy röpke pillanatra sza­kítják meg foglalkozásukat, s mintha ott sem lennék, játsza­nak tovább. A falon lógó képek, a hatalmas, egész oldalt be­töltő falifestmény, a játszadozó „tinédzserek" a megfelelő hely­re sorolják be az intézményt. Oda, ahová az igazgatónő az irodában besorolta. A tizennégy éves fiúk, lányok úgy játszanak, mint az óvodások. Nehéz hoz­zájuk beszélni, de még nehe­zebb őket megérteni. De ami­kor mosolyognak, a szemük Várat építve fénylik, az arcuk kivirul. Mosoly­ra mosoly a válaszuk, kedves­ségre vidám arckifejezéssel fe­lelnek. Hetente felkeresik az intéz­mény lakóit a helyi misszionári­usok. Továbbá a lovasklub tag­jai is gyakran látogatják a gye­rekeket, akiknek többsége már egyedül megüli a szelíd lova­kat. A gyerekek, bárhol élnek a világban, mindig és mindenhol szeretetre, biztonságra vágy­nak. Ha megkapják, magabizto­sak és boldogok. Ezek a gyere­kek is boldogok, pedig ők nem vágynak többre, csak szeretet­re. S azt a látottak alapján úgy vélem, megkapják. Még akkor is, ha naponta a megszokottnál többször kell pelenkát cserélni. FARKAS OTTÓ LESZ-E SZÍNVONALAS HETILAPUNK? Elismerően az Űj Nőről Nemcsak azért jár dicséret az Új Nő szerkesztőinek, mert a folyó­irat új évi száma már karácsony táján megérkezett, hanem elsősorban azért, hogy kezde­ményezésük nem gyanús kísér­let csupán, hanem jól meggon­dolt szerkesztői, lapkiadói szán­dék. S ez már maga is örvende­tes, főleg ha meggondoljuk, mi­lyen rögös volt az az út, melyre 1989 után ráléptek. Ha emlékezetem nem csal, ak­kor a nyár folyamán jelentkez­tek először. A próbaszám is egyértelműen sikeres volt, s az olvasó legfeljebb arra volt kíván­csi, vajon bírják-e szusszal. És bírták! Pedig nem népes szer­kesztőgárdáról van szó, hanem néhány lelkes tollforgatóról, akiknek a száma - a külső mun­katársak bevonásával - szinte lapszámról lapszámra növeke­dik. (Heten vannak, ha jól né­zem a kolofont, egyetlen férfi munkatárssal, talán azért, hogy mutatóba ez a „műfaj" is képvi­selve legyen.) Talán nem sértődnek meg az Új Nő elődjének munkatársai, ha ­férfiszemmel - azt mondom, tá­jainkon eddig a legváltozatosab­ban, a legnagyobb terjedelem­ben és a legjobb nyomdatechni­kával megjelent folyóiratot tart­hatja hónapról hónapra a kezé­ben az olvasó. Bizonyára hétről hétre is ilyen jól tudnák szer­keszteni, ahhoz azonban nem­csak népesebb gárdára lenne szükségük, hanem nagyobb anyagi támogatásban is kellene részesülniük. Nem tudom, a he­ti megjelenés foglalkoztatja-e a lap kiadóját, egy biztos, a havi (64 oldalas!) megjelenés is ha­tározott hozadéka a szlovákiai magyar újságírásnak. Felte­hetően nemcsak azért, mert az egyes hetilapok vagy folyóiratok szerkesztésében éppen az ötlet hiányzik, hanem azért is, mert ­bár a nőknek írják - változatos tartalommal úgy készül, hogy az igényesebb olvasó igényeit is ki­elégíti. Látják a hazai terepet, s riportokban, beszélgetésekben adnak hírt mindennapi gondja­inkról, s ugyanakkor jó szemmel észreveszik azt is, más lapok­ban mi az érdekes, mivel lehet­ne a folyóirat tartalmát színe­sebbé tenni. A lapszerkesztés­ben - köztudottan - a „főmun­katárs" az olló, így az sem mellé­kes, miből kaphat ízelítőt az ol­vasó. Szimpatikus mindenképpen, hogy a mindennapi gondok fog­lalják le a figyelmüket, s a la­pot nem a „nagyasszonyok­nak" szerkesztik, hanem a mindennapi munkából élő és az élet gondjaival viaskodó nőknek, asszonyoknak, és per­sze a családtagoknak is, hisz ha egy Nő bekerül a családba, nehéz arról tudomást nem sze­rezni. A társadalmi élet külön­böző rétegeiből szólaltatnak meg embereket, s minden ko­rábbi Nő-előzménytől az külön­bözteti meg őket, hogy nem nyomja őket a „mozgalom", a politikai muszáj-anyag, hanem a szabad ötletek gazdag tárhá­zára hagyatkoznak az egyes lapszámok szerkesztésekor. Eddigi ankétjaik is érdekesek, színesek voltak. A műfaj adta lehetőségekkel élve frappán­sak, és persze - képesek, kép­telenségek nélkül. Az a tény, hogy az új esztendei számban a korábbi hetilap munkatársait is megszólaltatták, bizonyítja azt is, hogy nem a kire­kesztősdi útján kívánnak ha­ladni - mint oly sokan e kis ha­zában! -, hanem vállalják a folytonosságot, minden más­ként akarással együtt. Bizonyá­ra fontosak a tesztek, a recep­tek, a divat stb., a leginkább tiszteletre méltó azonban talán az a szándék, hogy folyton bővíteni kívánják azok körét, akiket megszólítanak. Meglehetősen sokat vártunk az új lap megjelenésére. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy a csalá­di lap kiadásának a gondolata, mely évtizedek óta foglalkoztat­ja a közvéleményünket, mintha eltűnt volna. Ha az összefogás hiánya miatt nem is lett családi hetilap, az Új Nő folyóirat jellege (tehát havi megjelenése) meg­mentette azt a reményt, hogy le­het nálunk színvonalas folyóira­tot szerkeszteni, ízléstelensé­gek nélkül, a magyar sajtókultú­ra hagyományai legteljesebb tiszteletével. Nem szándékom ötletekkel el­látni a szerkesztőket, bizonyára bőviben vannak ők maguk is en­nek. Csupán egyetlen ponton szeretnék „maradiságukra" szá­mítani, hogy az Új Nő egyszer új­ra Nő lehet. Egy kissé azt a „be­tegséget" érzem az 1989 utáni címválasztáson, mintha így kí­vántak volna válaszvonalat húz­ni a múlt és a jelen között. Miu­tán a történelem azt úgy is meg­vonta, talán nincs akadálya an­nak, hogy ha már Nők Lapja nem lehetnek (mivel a magyar­országi laptársat hívják így, egy ideig az is a Magyar Nők Lapja volt), címében is próbálják le­vetkőzni a politikai ártalmakat. Egy szó, mint száz, férfiszemmel is izgalmas, érdekes olvasmány az Új Nő, s talán nem is azért, mert (jobbára) nőkről szól. Meg­érdemlik a szerkesztők, hogy drukkoljunk az idei lapszámai­kért is. FÓNOD ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom