Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-07 / 32. szám

Vasárnap 1994. augusztus 7. PUBLICISZTIKA k appendix kapujában ÖKOETIKAI ÚTMUTATÓ Környezetgazdálkodás Pokoli a hőség, olvad az aszfalt, déli csúcsforgalom van, morajlik, dübö­rög az utca (így düböröghet, üvölt- het, zokoghat az a bizonyos malom a pokolban), de én nem állhatom meg, hogy játékból most is, mint harminc éve mindig, ha végigmegyek a Je­sensky utcán, be ne forduljak a 6-7- be, mint ahogy 1960 és 65 között szinte mindennap befordultam. Szó­val van kedvem ebben a gyehenná­ban is azt játszani, hogy a 6-7 szám alatt még mindig A Hét szer­kesztősége székel, s nem elegáns utazási irodák pöffeszkednek, én meg harminc ével fiatalabb vagyok, s megyek első munkahelyemre, a szerkesztőségbe dolgozni. Kívülről senki sem gondolná, hogy milyen valóságos redakció zúg-zakatol az üvegajtó mögött. Be­lép az ember egyenesen az utcáról, mint valami szatócsboltba, szinte várja, hogy megszólaljon a feje fö­lött a csengő, de bent nem szatócs­pultot, nem üvegbúrával letakart élesztőkockákat lát, a sarokban nem állnak hosszú nyelű szíjostorok, s hi­ába keresi a falusi boltokra annyira jellemző vegyes áruval tömött polco­kat, semmi ilyet nem talál. Talál viszont szorgalmasan dolgo­zó gépírónőket. Az első helyiségben a szerkesztőségi titkárnő, a meghatá­rozhatatlan korú szőke-ősz K.-né ül, aki magyarul gépír, de írás közben három nyelven mondja a véleményét a világról, nem tud úgy egy monda­tot magyarul elkezdeni, hogy ne né­metül folytassa és szlovákul fejezze be. Egy szobával beljebb az érett szépségű B.-né gépe ratatázik. B.-né szintén három nyelvű, de abból a fia­talabb nemzedékből, amelyik már törődik nyelvi kultúrájával, s magya­rul is, szlovákul is, németül is úgy beszél, mintha mindhárom nyelvből diplomája lenne. Ő szokta eldönteni, ha D. kollégával arról vitatkozunk, hogy melyik a helyesebb: a „hraí sa” vagy a „hraf si”. D. kolléga egyéb­ként kitűnő prózaíró és humorista. Senki sem tudja, hogy hol lakik, leg­inkább itt, a szerkesztőségben tanyá­zik, de gyakran ácsorog mélabús áb- rázattal egy pohár bor mellett a Kis- ferenceseknél is, s gyengéd szálak fűzik B.-néhez. Még beljebb P. Laci, a nyelvi szerkesztő ül. Fiatalon ősz, fehér bőrű, mindenen röhincsélő, cinikus ember, még nem tudja, hogy nemso­kára elviszi a szívelégtelenség. A legbelső, már az udvarra néző sötét szobában székel rajztábláival, vonal­zóival, logarlécével Cs. elvtárs, a műszaki szerkesztő, akit nem azért neveztünk mindnyájan nagy tiszte­lettel, szinte kalaplevéve Cs. elvtárs­nak, mert nagy pártember (nem is tagja a pártnak!), hanem azért, mert régi vágású, jó szakember, szinte azt is mondhatnám: úriember, aki leszo­rított indulatokkal bár, de mindenkit elvtársnak szólít. S ahogy ő ejti ki az elvtárs szót, annak súlya van, abban tisztelet, az Ember tisztelete érződik. Ha ő mondja valakinek, hogy elv­TÖZSÉR ÁRPÁD társ, azt úgy kell érteni, hogy „tekin­tetes úr”, de legalábbis úgy, hogy „uram”. S az ő különös artikulációjá­nak hatására természetesen mi is ha­sonló fekvésben mondjuk neki, hogy Cs. elvtárs. Cs. elvtárs feltétlen te­kintély. Mint ahogy egészen másként, de tekintély a szintén udvari szobában székelő főszerkesztőnk is, Sz. R. Pe­dig ő valóban „elvtárs”, hisz tagja egy csomó központi pártszervnek, de érdekes módon neki csak az idege­nek mondják, hogy Sz. elvtárs, őt ál­talában keresztnevén szólítják. Kész bűvész: fent is, lent is népszerű. Lent a toleranciája és segítőkészsége teszi azzá (egyszer állítólag egy perben még apaságot is vállalt az alperes kollégánk védelmében), hogy a fen­tieket mivel szédíti, annak a jó isten a megmondhatója. Aztán itt nyüzsögnek, minden szo­bában jelen vannak a munkatársak: a rovatvezetők, a riporterek, a bedol­gozók. Itt vannak a költő-szer­kesztők: B., az állandó lelki vívódá­saival, filozófiájával, O., a jobbágy- lélek és a középkori nyomtatványok kitűnő ismerője, Cs., aki reggeltől estig vadkanként fújtat, s igazából csak egyetlen dolog érdekli: hol van még valami feltúrható a magyar versnyelv makkosában, s itt van (a már említett D. kolléga mellett) pró­zaíróként a Cs. életveszélyes mo­dernségének ellenpontjaként M., aki a világirodalomból csak két nevet is­mer és ismer el: Tömörkény Istvánét és Göre Gáborét. Szóval 1960 és 65 között A Hét szerkesztősége volt a szlovákiai ma­gyar irodalom talán legjelentősebb műhelye és egyébként is érdekes emberek gyűjtőhelye. A kor olyan volt, amilyen: ellentmondásos, sőt hazug és embertelen: mivel szélsősé­ges univerzalizmusát nem valósíthat­ta meg, mimikrit kényszerített az emberekre, de ezt a mimikrit min­denki másként, mindenki saját- szerűen viselte. Elvtársazták egy­mást a pártonkívüliek is, de az így megképződő társadalmi szférán be­lül s annak élettelenségével szemben a normális emberek már akkor meg­teremtették maguknak azt a valamit, amit a postmodern condition teoreti­kusai ma a felfedezés örömével ne­veznek „életvilágnak”. De hogy kerül mindez a júliusi, lángoló utcára, az olvadó aszfaltra, s egykori redakcióm emlékei mellé? Pontosan nem tudnám megmondani, de talán valahogy úgy, hogy 1989 után egy lapban azt olvastam: az 1945 és 1989 között eltelt csaknem fél évszázad a történelem afféle ap­pendixe, féregnyúlványa. Olyan ki­térő, amely után vissza kell térnünk a startvonalra, a keresztény és polgá­ri értékekhez. S én a cikk elolvasása óta már nem tudom úgy megfogni a Jesensky utca 6-7 kilincsét, hogy ne arra gondoljak: íme, így néz ki az appendix kapuja. Meg arra, hogy ne­künk, idősebbeknek nem az a legfőbb bűnünk, hogy egy féreg­nyúlványban éltük le életünk java ré­szét, hanem az, hogy ezt a féregnyúl- vány-elméletet már magunk is kezd­jük komolyan venni, hogy úgy kez­dünk viselkedni, mintha egy rend­szerrel együtt embereket, embersor­sokat is zárójelbe lehetne tenni. Hogy szégyellni kezdjük életünket, hogy mélységesen hallgatunk múl­tunkról. Egyszóval: hogy még nem teremtettük meg a kornak és a kor emberének a mítoszát, hogy a mai napig hiányoznak az ötvenes, hatva­nas évekről szóló Háború és békék. Meteorként száguldanak, izzanak az autók a városban-, lőtt vadként si­koltoznak a villamosok, fogom gör­csösen a Jesensky utca 6-7 kilincsét, s riaszt a gondolat, hogy ez az ap­pendix-kapu már csak nekem nyílik. Az ökológiával foglalkozó szakember, új­ságíró vagy tanár könnyen zavarba eshet, hogyan érveljen, ha környezetvédelmi el­veit közömbös vagy éppen a témával szemben elfogult közgazdászokkal, pénz­ügyi szakemberekkel, technokratákkal szemben kívánja megvédeni. A magyaror­szági és a hazai könyvkiadás ismeretében bátran állíthatom, hogy alig akad olyan szakkönyv, amely érvrendszerére az ilyen vitákban bizton támaszkodhatna. A keve­sek egyike Sántha Attila: Környezetgaz­dálkodás című, az Akadémia Kiadó által 1993-ban kiadott könyve. A karcsú - az irodalomjegyzékkel együtt mindössze 146 oldalas - könyvecs­ke 10 fejezetbe foglalva tárgyalja mind­azt, amit közgazdásznak, műszaki értel­miséginek, szociológusnak, tanárnak vagy éppen a biológiai tudományok más terén dolgozó kutatónak a környezeti problé­mákról tudnia kellene. A könyv egyértelművé teszi, hogy a környezetgazdálkodás multidiszciplináris tudomány, melyhez műszakinak, gazdasá­gi szakembernek, ökológusnak, szocioló­gusnak egyaránt van mit hozzátennie - s persze az így kialakított összképet el kell fogadnia, be kell építenie mindennapi ér­tékrendszerébe, döntéshozatali mechaniz­musába. Még ma is hajlamosak vagyunk azt hin­ni, hogy hála „civilizációs vívmányaink­nak” ki tudjuk magunkat vonni az élővi­lágban uralkodó törvények, kapcsolatok alól. A könyvet olvasva rádöbbenhetünk arra - s ez tán még a szociológusoknak, kriminalistáknak is új -, hogy a nagyváro­si bűnözésnek lényegében ugyanaz az in­dítéka, mint a kis helyen összezsúfolt, egyébként békés állatok agresszivitásának - az optimális élettér hiánya. Az össze­zártság, zsúfoltság itt is, ott is agresszivi­tást, személyiségtorzulást, a nagyvárosi populációkban bűnözést okoz. Közép-Kelet-Európában még a 80-as évek végén is olyan környezetvédelmi törvényektől vártuk a megváltást, ame­lyek kimondják, „aki szennyez, az fizet”. Sántha Attila tanulmányában ezen az el­ven túlmutat: „aki szennyez, az javítsa ki, állítsa helyre és újítsa fel”, amit tönkre­tett. A könyv pozitívumai közül leginkább azt emelném ki, hogy nem a „széplelkek- nek” szól, akik ilyen vagy olyan zöld ide­ológiát már magukévá tettek, hanem az olyan, a szó jó értelmében vett „technok­ratáknak”, akik hisznek a műszaki megol­dások „határtalan” lehetőségeiben (Igaz, hogy mindent beszennyezünk, de mindent meg is tisztítunk!), csak éppen arról feled­keznek meg, hogy a környezetszennyezés elhárításának költségei elviselhetetlenek lesznek, miközben a talaj, a levegő, az óceánok öntisztulási kapacitása kimerül. Ha elvárják tőlünk, hogy csodával adóz­zunk a műszaki létesítményeknek, akkor a műszaki értelmiségtől is elvárható, hogy megismerkedjen azokkal a természeti tör­vényekkel, összefüggésekkel, amelyeket az ökológusok az elmúlt évtizedekben fel­tártak. Éppen ezért ne ugorják át a Tanul­junk a természettől! című fejezetet, amely közérthetően, mindenki számára világo­san foglalja össze az ökológiai alapisme­reteket. Jó lenne, ha az olyan gyakran és szívesen emlegetett Murphy törvényei mellett a könyvben idézett ökológiai alap­törvények is közszájon forognának:- Ökológia első törvénye: Minden kap­csolatban van minden mással.- Ökológia második törvénye: Valaho­vá mindennek mennie kell.- Ökológia harmadik törvénye: A ter­mészet maga tudja a legjobban, hogy mi előnyös számára.- Ökológia negyedik törvénye: A ter­mészet semmit sem ad ingyen, mindenért fizetni kell. A tanulmányt rendkívüli gonddal és szerkesztői hozzáértéssel összeválogatott táblázatok, ábrák és lábjegyzetek egészí­tik ki, melyek segítségével a szerző úrrá tudott lenni a korlátozott terjedelem okoz­ta dilemmákon (s mégis minden fontosat elmondott), s egyúttal elkerülte, hogy egy-egy kiterjedt, számára vonzó téma­kört „túlírjon”. Akiben a könyv olvasása közben mégis némi hiányérzet támad, annak figyelmébe ajánlom a cím alatt közölt megjegyzést: Általános rész, ugyanis Sántha Attila - a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanára - tanulmánya csupán első kötete egy, a környezetvédelmet komplex mó­don tárgyaló munkának. Sajnálatos, hogy a hazai könyvesboltja­ink kínálatában mindeddig nem találkoz­tam vele. A magyarországi könyvesbol­tokban azonban még kapható, sőt ami szá­munkra egyáltalán nem közömbös, egyes helyeken, például Győrben - az eredetileg 340 forintért árusított könyvet 50 százalé­kos árengedménnyel adják. Dr. Pomichal Richárd ‘E, cj<y (zoíhM(x, ‘Víz, Szinte ledobja a biciklit az udvaron, így a köszöné­sét elnyeli a csörömpölés. Hátizsák le. A benne lévő küldemények ki a konyhaasztalra. Nagymama reménykedő aggodalommal faggatja. Nem szól, dehogy is szól. Nézi a Nyurgakamaszt, aki lihegve pakolja ki, amit anyja küldött. Kettejük némaságát Nagypapa töri meg:- Na, hogy telik a munka?- Hát, elég jól - válaszol a Nyurgakamasz. Ettől a pillanattól mintha újra csak a lihegése foglalná le.- Csúcsot döntöttem, húsz perc alatt értem ide - jelenti ki büszkén, de a két öreg pontosan kiérzi a megkezdett témától való eltávolodást. Miközben Nagymama máris tányért és kanalat vesz elő a kre- dencből, a biztonság kedvéért még megkérdezi:- Eszel zöldbablevest?- Indulás előtt ebédeltünk, de azért megkósto­lom. A válasz váratlanul oldja a szeretettől feszülő légkört. Mindig ezt érezni, ha a Nyurgakamasz el­jön hozzájuk. Érzik, milyen nagy a távolság az uno­ka és közöttük. Szinte egyetlen konkrét kapcsulatu- kat a Nyurgakamasz gyermekkorához kötődő emlé­kek jelentik. Ez még olykor beszédtéma, vidámság­ra is okot adó nosztalgiázás a két öreg részéről. Szerencsére újabban egyre többször beszélik meg a munkát, amit otthon a ház körül, meg hétvé­geken itt végeznek el. De ez most egészen más. Nagypapa eredeti szán­déka szerint, mint férfi a férfivel akart beszédbe elegyedni vele. Nézve a zöldbablevest kanalazó Nyurgakamaszt, lassan-lassan készülődik az újabb kérdés feltételére. Olyanok ezek a találkozások, mint a múlt várat­lanul kiszakadt darabkái. Fiuk kamaszkorának han­gulatváltozásaira emlékezve kerülgetik Nyurgaka­maszt, akiben elbeszéléseik szerint eddig még nem csalódtak.- Kint aludtatok az erdőben? - zuhan ki Nagypa­pából a jól megrágott kérdés. Ha valaki idegen hall­gatná őket, tán fel sem tudná venni a beszélgetés fonalát, de ők hárman a hosszú csendek szótlansá­gát is megtöltik lelkűk rezdüléseivel. Akusztikája van a dolognak, s ezt tudja Nyurgakamasz is.- De csak egy éjszaka.- Másnap hazahoztak? tek volna a szeretet húrjai. Nagymama és Nagypapa mindig megérzik, ha gyerekeik vagy unokáik szá­mára a magától értetődő dolgok miatti aggódásukra rosszallást takargató a válasz.- Azért ne haragudj ránk. Kérdezni meg aggódni talán még szabad - keresi a gyengéd hangot Nagy­mama.- Viccesek a fiúk - tereli el mindhármójuk gon­dolatát Nyurgakamasz. Ettől a pillanattól kezdve szinte árad belőle a szó.- Tegnap az egyik legsűrűbben benőtt terepen Medveveszedelem- Kijár az erdészet autója, s olyankor minden es­te hazamegyek. Első nap még nem jöttek - felel a tányérból az utolsó csepp levest is kikanalazva.- Nehéz a munka? - makacskodik Nagyapa.- Nem, de gyalogolni azt kell. Legtöbbször hegynek felfelé.- Rendesek a munkatársaid? - A kérdésében va­lami régi hangulat szállt a konyhaasztal fölé. Tudja Nagypapa, hogy társak nélkül nehéz a dolog, még nehezebb a távoliét az otthontól. Még akkor is, ha bármikor hazaszaladhat az ember, hogy élvezze a törődést, az aggódást, aminek vágyását oly bonyo­lult módon tudja titkolni Nyurgakamasz.- Rendesek. Ki lehet velük jönni.- De italozni remélem nem italoztok - szólal meg az egyetlen tányért és kanalat a vízcsap alatt mosogató Nagymama.- Dehogyis! - csattan Nyurgakamasz hangja. - Nekünk még sört sem kínálnak. Ettől a választól aztán megint mintha megfeszül­mértünk. Elég messzire kellett vinni a mérőleceket, sűrű bozóton keresztül vágott utat magának Péter. A távolság már-már olyan nagy volt, hogy egymás kiáltozásait sem hallottuk. Leverte a karókat, s alig félóra múlva indult volna vissza hozzánk. Csakhát semmi zörgés, semmi beszédfoszlány, csak a nagy csend és a meleg. Ilyenkor megtörténik az ember­rel, hogy képzelődni kezd. Jócskán arrébb haladhat­tunk az erdei úton, ami alatt Péter ügyeskedett. Ki­áltozott ő szegény, de nem hallottuk a hangját. Ilyenkor születnek a legviccesebb dolgok. Vele is megtörtént, hogy eszébe jutott a reggeli eligazítás előtt hallott történet a magányosan vadászó med­véről...- Csak nem medvével találkozott? - szömyűlkö- dik Nagymama.- Hagyd már, mesélje el a gyerek, amit akar - szól rá Nagypapa.- Ahogy elmondta nekünk, akkor már egyre he­vesebben dobogott a szíve. Meglódult képzeletével minden bokorban, minden fa mögött medvét vélt látni. Nem tudhatta, hogy mi is keresésére indul­tunk, hiszen velünk volt a terepet egyedül ismerő főnökünk. Kerestük, kerestük, ami közben Péter mindegyre azt nézegette, melyik fára mászik majd fel, ha a csörtető medve nekiront. Megijedt. Egyre közelebb jött a medve, s morgását is hallani vélte már...És abban a pillanatban elkiáltottuk magunkat, mert a lejtős hegyoldalban feljebb állva, mi már észrevettük Péter mérőleceit. Még ez sem segített, mert elég mély a hangunk. Ha nem kezdenek az út­ról is kiáltozni a fiúk, Péter talán a legmagasabb fenyőfa tetején köt ki. Nagypapa jóízűt kacagott, de Nagymama arcára nézve, lassan mosollyá szelídült a nevetése.- Csak szórakozzatok! Ha most még nem is a medve volt, de még lehet az. Nem tudom, akkor mit csinálnátok? - néz kérdőn Nyurgakamaszra.- Mit csinálnánk, mit csinálnánk? Azt, amit Péter akart - jelenti ki magabiztosan Nagypapa. Erre az­tán kitör belőlük a nevetés.- Nagypapádtól megijedne a medve, s az mászna fel a fára - folytatja Nagymama.- Mindjárt elmúlna a medve veszedelem. Nem is rossz ötlet, gondolja magában Nyurgaka­masz, aki a legjobb pillanatban szedelődzködni kezd. A kapuban még utánaszól Nagymama:- Vigyázz a medvékre! - De azt már nem hallja, amit Nyurgakamasz felelt rá, hogy hát féljenek in­kább a medvék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom