Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
Már másfél hete véget ért a világ „multikulturális’' őrülete. A foci vb. Az arra érdemesek és érdemtelenek megkapták az érmeket, s mind a 24 résztvevő „némi” pénzt is inkasszált a nemzetközi szövetségtől. Például az a csapat, amelyik a FIFA-számítás szerint a legeslegutolsó helyen zárta a mezőnyt, 2,5 millió dollárt kapott a FIFA-tói - túl az egyaránt 40 személyre szóló, oda-vissza érvényes repülőjegyek és első osztályú szállodai elhelyezés szintén nem csekély összegén. Nem rossz dolog hát szerepelni a négyévenkénti futballfesztiválon. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a nemzeti szövetségek sem garasoskodtak, újabb dollártízezrekkel lettek gazdagabbak az amúgy sem szegény futballisták. És mit kellett mindezért csinálniuk? Csak játszani. Hogy a trópusi hőségben, többnyire délidőben kielégítsék a nézőket, akik a nagy meleg ellenére is színvonalas futballra áhítoztak. Ennek sok válogatott nem tudott eleget tenni, a találkozók nívója eléggé széles skálán mozgott. Egy dolgot azonban nem szabad elfeledni: Amerikába kellett menni ahhoz, hogy a világ labdarúgása új irányt vegyen. Amerika kikövetelte a változásokat, a FIFA tökéletesen alkalmazkodott az új helyzethez, talán nem túlzás: megmentették a futballt. Mert már jó ideje világos volt, hogy a labdarúgásnak vissza kell lépnie, újra felfedezni a múltat, igazi önmagát, véget kellett vetni egyszer és mindenkorra a pályákon dúló háborúnak. És a jövő nem lehetett más, mint szigorú szabályok közé szorítva, a brutalitás száműzésével visszatérni ahhoz a futballnak nevezett csodához, amit utoljára még az 1970-es világ- bajnokságon játszottak. Csak halkan mondjuk: ez a vb talán út a jövőbe, garancia arra, hogy a labdarúgás továbbra is a legnagyszerűbb, népszerűségében felülmúlhatatlan játék maradjon. Annál is inkább, mert 24 esztendő után ismét a brazilok kerültek a trónra. És ez jó, nagyon jó jel __ 1. P edig mennyi bírálat érte Carlos Alberto Par- reira edzőt. Naponta tizenhat rádióállomás riportere és ötszáz brazil tudósító tett szemrehányást a trénernek, hogy vaskalapos, hogy lerombolta a brazilok gyönyörű játékát, hogy leegyszerűsített futballt játszik a csapat, kevésbé gólra törőt (a világ egyébként megbocsá- tóbb a 150 milliós Brazília kritikusainál, számunkra ma is brazilok a brazilok). Visszasírták többek között Luis Perreirát, Dirceut, Socraiest, Zicót. A művészeket, akik sohasem játszottak döntőt és világbajnokságot sem nyertek. A szakvezető persze nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy a trükkökkel 1970 óta mire mentek a brazilok. Egy bronzérem 1978-ban - és semmi más. Szambázni, vélte, a karneválon kell, a futball ma már küzdelem is, nem táncos összejövetel. Különben is, a parkett (azaz a pázsit) ördögének ott volt Romá- rio és Bebeto. A 42 éves Parreira nem hagyta magát zavarni az újságíróktól, Pelétől (a többi között a vb előtt azt is mondta, hogy Romário kárára van a csapatnak), Gersontól és a szurkolóktól. Elindult egy úton, amely a világbajnoki győzelemig vezetett. És tulajdonképpen soha nem idegesítette fel magát. Egyetlen kivétellel. Akkor, amikor csapatát európai stílusúnak bélyegezték.„Ez egy hatalmas félreértés. A brazil futball nem európai futball. Amit mi játszunk, az igazi brazil játék szervezettséggel vegyítve. De hát ki hiheti azt, hogy világbajnoki címet lehet nyerni szervezetlenül is? Azért kritizálnak engem, mert rendszert vittem a játékba. 1982-ben például a középpályán adogatott a csapat, s indult támadásba. Most ezt az egészet egy sorral hátrább vezényeltem, a védő négyes kezd el passzolgatni, s vár a megfelelő lehetőségre. Egyáltalán nem európai labdarúgás, amit játszunk, hisz az európaiak a hátul passzolgatás után gyakorlatilag hosszú indításokkal, ívelgetésekkel kísérleteznek. Ez, tekintettel Romário és Bebeto magasságára is, nem a mi műfajunk ” - mondta az edző. Mi volt hát a műfajuk a braziloknak? Láthattuk, hogy a mostani selecao olyan erényeket is felmutatott, amely a korábbi időszakban soha sem volt rá jellemző. A 70-es, 80-as években elsősorban az elegancia, a könnyedség díszítette a brazilokat. Mindezt meg tudták őrizni, de Amerikában képesek voltak szenvedni a sikerért, mint ahogy például a hollandok ellen tették. Fél óra alatt lekaszálták a tulipánokat, akik mégis kivirágozni látszottak, de jött az újabb kaszálás és újra lehullottak a virág szirmai. Addig ostorozták a brazilokat a szépségben meghalás vádjával, hogy talán már a kelleténél tüzetesebben és rendkívül agresszívan védekeztek. Kapusuknak, Taffarel- nak tulajdonképpen csak a hollandusok ellen volt dolga, és némileg a döntőben. Számukra ez nyilván örvendetes, ám az is tény, hogy a világ nem a kifogástalan védőmunkája miatt szereti a brazil futballt. Hanem játékosságáért. Az örömfutball utolsó mohikánjai nem akartak kibújni saját bőrükből, mert akkor gyökér- telenné váltak volna. A World Cupon tehát volt szamba is, eredmény is. A dél-amerikaiak fő erénye a labdabiztonságukban rejlett, ebben szinte utolérhetetlenek. Képesek voltak úgy eldugni a labdát, hogy az ellenfél sehogy sem jutott hozzá. És csodálni kellett türelmüket. Nem zavarta őket, hogy mondjuk még a 80. percben is 0:0 volt az eredmény, bíztak magukban, ezért nem kapkodtak, és célba is értek. Hogy mi emelte a többiek fölé a brazilokat? A fizikai állóképesség és a kifinomult technikai tudás ötvözete. Tenyérnyi hely elegendő volt számukra, hogy megcsináljanak egy-egy cselt vagy helyzetbe kerüljenek. No és talán nem túlzunk: Pelé és Tostao óta nem volt olyan csatárkettőse Brazíliának, mint Romário és Bebeto. Az utóbbi lendületesen futva és cselezve körözött az ellenfél 16-osa környékén, a másik lecsapott a labdára, betört a büntetőterületen belülre - gól. Romário és Bebeto együtt olyan, mintha Magic Johnson és Michael Jordan kosarazna egy csapatban. Szinte a semmiből is képesek összehozni egy gólt, a többiek pedig annál Romário azért jobbak voltak, hogy ne tudták volna kipasszolni a mégsem a Copacabandn nevelkedett ellenfelüket. Romário volt az egymegmoz- dulásos hős. A Barcelona indolens, flegmatikus, szenvtelen, ám zseniális gólvadásza, akinek alkata Maradonáéra emlékeztet - súlypontja egészen lenn van és talán emiatt mozog olyan higanyszerűen — olyan képességekkel rendelkezik, amelyek segítségével bármikor eldönthet mérkőzéseket. Ráadásul az egész csapatot képes volt magával ragadni, mert hittek benne társai. Güriztek rá, nem bántották, tolerálták neki, ha hosszú percekig csak ácsorgóit az ellenfél térfelén. Tudták ugyanis, hogy villan egyet és jön a gól. Romário hét meccsen öt gólt lőtt, az amerikaiak ellen az ő átadásából született a győztes találat. Hát nem mindennapi ember ez a pici gonosz törpe - ahogyan a világsajtó nevezi. Egyszóval nem volt a brazilokhoz fogható válogatott a futballfesztiválon. Játékos labdarúgással lettek elsők. Nagy szó napjainkban! És ezzel a már-már örökre száműzöttnek látszó stílussal olyanok voltak, mint egy Wag- ner-opera hősei: legyőzhetetlenek. 2. A világ nagy-nagy szerencséjére. Mert mi történik, ha az alibifutballt produkáló és szerencsés olaszok nyerik a vb-t? Őket követte volna mindenki. Arrigo Sacchi edző mondta:,,^ győzni akarunk, futballoznunk kell, agresszív futballt kell játszanunk, amely gyorsabb és agresszívabb ellenfelünknél." Csak a szavaknál maradtak az azzurrik. Többnyire bűnrossz játékkal és nagy adag mázlival jutottak el a döntőig. Volt már rá példa. A történelem ismétli magát. 1982. Spanyolország. Sajtótájékoztató az olasz válogatott Kamerun elleni csoport- mérkőzése után. Az itáliai újságírók össztűz alá veszik Enzo Bearzot edzőt.: „Mikor mond már végre le?” „Nem szégyelli magát Olaszország játéka miatt?” „Rossitólmitakar? Miért nem küldi már haza ? " 1984. Egyesült Államok. Sajtótájékoztató a mexikói válogatott elleni csoportmérkőzés után. Az itáliai zsurnaliszták össztűz alá veszik Arrigo Sacchi szövetségi kapitányt: „Mikor mond már végre le?” „Nem szégyelli magát Olaszország játéka láttán?" „Baggiótól mi akar? Miért nem küldi haza?” Kísérteties hasonlóság... Bearzott és Sacchi válasza között eltelt 12 év, de a két mester szinte szóról szóra ugyanszenzációs játékkal kápráztatta el a világot. 1994-ben alárendelt szerepet játszott a döntőben, pedig előtte Baggio hozta az eredményeket. Tizenegyesekkel világbajnok lehetett volna - a futball nagy kárára. Még azt mondják, hogy a szerelemben és a labdarúgásban nincs igazság. A World Cup 94 fináléja igazolta: az utóbbiban már van. Mindnyájunk nagy örömére! Nem hinnénk, csak előnyére válik. Persze továbbra is taníthatják a világot szívósságra, küzdőképességre, fájdalom- és kudarctűrésre, esély elviselésére, s mindenre, ami a futball munkásabb oldala. Elnézést,de a labdarúgás a maga módján művészet is... Már a bolgárok elleni mérkőzést megelőző héten rendkívül feszült volt a hangulat a játékosok és Vogts között. Hiába ismételgette a szövetségi kapitány minden meggyőződést és meggyőző erőt nélkülöző monoton hangján, hogy a csapat szelleme soha jobb nem volt, mindenki egy emberként harcol a vb-cím megvédéséért. Háta mögött a játékosok egyszerűen csak „Bratwurstnak”, azaz szó szerinti fordításban sült kolbásznak csúfolták. Az iránta tanúsított ellenszenv a vesztes meccs után még tökéletesebben megnyilvánult. A hármas sípszó után Vogts (amint láthattuk a tévében) teljesen egyedül ballagott az öltözők felé. Se egy segítő, se egy vezető, se egy játékos nem volt, aki odament volna hozzá, hogy legalább mondjon neki néhány vigasztaló szót. Vogts diszkriminálása a meccs után megrendezett grillpartin sem csökkent. A tízszemélyes asztalnál csak egy ember üldögélt, a szövetségi kapitány. És csupán Riedle méltatta szóra - néhány deci bor elfogyasztása után... „Ilyen hibákat még egy serdülő edző sem követhet el, mert különben elbocsátják" - sutyorogtak a játékosok a búcsúvacsorán. Már a sorsdöntő meccs előtti napon tartott sajtótájékoztatón értetlenül csóválták a fejüket a játékosok. A csapatkapitány Lothar Matthäus állt a mágneses táblánál, és ő tartotta a taktikai értekezletet, miközben Berti Vogts és segítője, Assi Bonhof az első sorból figyelmesen hallgatták. Olyan is előfordult, hogy a futballisták az edzések során még az elengedhetetlenül szükséges bemelegítő gyakorlatokat sem végezhették el, mert Vogts másra adott utasítást. Annak ellenére, hogy a közvélemény teljes egészében Vogts elbocsátása mellett van, a szövetség mindenható ura, Egidius Braun elnök még nem vallott színt, hogy vajon Vogts- nak tényleg új munkahely után kell-e néznie szeptembertől. 4. A németek kiesése kapcsán jut eszünkbe: a futballban van törvényszerűség, tendencia, de ennyire magas szinten már nem biztos, hogy a törvényszerűség jön ki egy-egy mérkőzésen. Az esetlegesség, a véletlen még soha ekkora szerepet nem játszott a meccsek végeredményét illetően, mint most. A labda tehát újra gömbölyű...Persze, ha a németek jutnak tovább, akkor az ember ugye máris más következtetéseket von le a történtekből, mint így, bolgár siker után. Ügy látszik, következtetéseket muszáj levonni, jó játék ez is, okoskodni, spekulálni. Csakhogy az a következtetés éppúgy nem áll meg a lábán, mint emez, mármint, hogy a németekre nagyon ráfért már ez a kiesés. Minden fordítva is történhetett volna. Főleg a 16 között. Sőt. Mi van akkor, ha a román-svéd meccs nem román-svéd, hanem norvég-belga? Lehetett volna, apróságon múlt. Akkor most nem Kelet-Európa előretöréséről, hanem északi vagy milyen hegemóniáról beszélnénk. Éppannyira okosan, mint így. Ettől jobb lett volna az illető nemzet válogatottja? Egy törvényszerűséget nem lehet vitatni. A brazilok elsőségét. Nekik tapsol a világ. A 19. századbeli Német Birodalom első kancellárja, Otto von Bismarck mondása futballra parafra- zálva valahogy így hangzana: minden országnak olyan a válogatottja, amilyet megérdemel. Tomi Vince / y ’ÜÜF K1 m rf fs* BRAZÍLIÁNAK tapsol a világ azt mondta: „Maguk újságírók csak kötekedni tudnak! Menjenek a pokolba! Itália tovább fog jutni, még akkor is, ha maguknak ez fájni fog! Az pedig, hogy kit állítok a csapatba, az én dolgom, és nem kell maguknak megmagyaráznom! ” Bearzot kitartott Rossi mellett, Sacchi kitartott Roberto Baggio mellett. Olaszország 1982-ben mérkőzésről mérkőzésre javulva, Roberto Baggio hogy az olasz újságírók megkövetnék Sacchit. Ilyen szégyenletesen játszani a döntőben... 3. A maga módján szégyenletes volt a világ- bajnoki cím védőjének amerikai kiruccanása is. A németek a negyeddöntőben estek ki, s ez így igazságos. Túl sokáig voltak a csúcson, elfáradtak, elöregedtek. Meg kell most már újulniuk, s ez nekik is és a világ futballjának is
