Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
Száznegyvenöt éve, 1849. július 31-én esett el a segesvári csatában Petőfi Sándor, az 1848-as forradalom tevékeny résztvevője, aki a szabadságharcban Bem seregében harcolt; költőként pedig világvi- szonylagban is jelentős, forradalmi szellemű lírikus volt. Az alábbi cikk szerzője a költő pozsonyi kapcsolatait idézi. kát, s egy párt zsebre rakva mentünk közvéleményt harsogni az országgyűlés karzatára. ” Az utóbbi két terepszemlén, lám, kevéssé vagy nem jól ismert tények is felbukkannak az idős Kolmár emékeinek mélyéről. Ilyen a reformalkotmány helyi ünnepléséről s a Szózat első nyilvános elhangzásáról szóló közlése. S ilyen az a másik emlék, amellyel igazolja a némely és lírát érezni az azóta felsorakozott nemzedékek Petőfiről tanultak. Mert ő volt minden költők között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén, a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán, közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át. Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre, hanem szellemre is, hogy minden fiatal Középütt: az Apácapálya 27-es számú ház utcai frontja... Petőfi nem Pozsony szülötte. Emléke mégis tartósan él ebben a városban, immár csaknem másfél évszázada. Eléggé rendkívüli jelenség. Node, maga Petőfi vajon nem egy rendkívüli jelenség? Emléke nyomon követésében jó kalauzul szolgálhat Szalatnai Rezső,, Petőfi Pozsonyban” című könyve, amelyben a szerző részletesen ecseteli a költő pozsonyi tartózkodásait, kapcsolatait, Pozsonyban írt verseinek körülményeit, a város korabeli légkörét, az időbeni országos jelentőségét. De összefoglaló képet nyújt a pozsonyi Petőfi-kultusz kialakulásáról is, a múlt század 60-70-es éveitől kezdődően a század eleji Petőfi-szobor létrejöttén át egészen annak a két háború közötti viszontagságos történetéig. Az alábbi adalékokkal egyfelől e könyv összképéhez kívánok további emlékekkel hozzájárulni, másfelől újabb adatokat szolgáltatni a Petőfi hatása, utóélete kutatásában eddig feltárt eredményekhez. A keret a tartószögekkel megmaradt Noha nem célom végigjárni itt a Szalatnai könyvében képekben is bemutatott, mára már csak gyéren meglevő Petőfi- színhelyeket, egy helyütt mégis álljunk meg: a fényképfelvételünkön látható Apácapálya 27. számú egykori Blasko- vits-ház előtt. Erről Szalatnai nem közöl képet. A kapubejárat jobb oldali ablaka fölött látható formás betonkeret s a csücskeiben még ott levő tartószögek - egy valahai emléktábla anonim jelei - tettek figyelmessé a házra, amikor egyszer, más témában kutatva, jártam itt két idős, pozsonyi származású hölgynél. Tőlük tudtam meg: annak a márványtáblának a kerete ez, amellyel a Toldy-kör jelölte meg 1900-ban a házat, mint a költő tán leghosszabb, mindenesetre a legjelentősebb itt-tartózkodásának egyik lakhelyét. Az egyemeletes ház borkereskedőé lehetett, alatta kétszintű pince húzódik. Hosszúkás, a Védcölöp úti Luther-ház- hoz vezető udvarában még megvan a ház baloldali belső traktusa, ám az a jobb oldali udvari házrész, ahová Petőfi egy szabómester lakásába, két ott lakó líceumi kosztosdiákhoz társlakóként 1843 tavaszán három hétre beköltözött, már rég ledőlt. Összesen hat hetet töltött az akkortájt még elsősorban a színészi pályát ostromló költő Pozsonyban. Ám úgy érezte, hiába jött ide: nem vették fel az országgyűlés idejére a ligetben sátrat bontó színtársulathoz, nincs állása, nincs pénze. Kiábrándult, nyomorog. „Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal - és minden, minden oda! ” - írja 1843. június 1-jén Pestre Bajza József szerkesztő úrnak. „Fekete Gábor nem fogadott be a társaságához ■■ És most így vagyok; egész nap írom a ZáborszJcy által szerkesztett országgyűlési tudósításokat, s a fizetés oly nyomorú, hogy elég megszereznem a mindennapi kenyeremet... koldus vagyok!” De a levélhez csatolt egyik verses melléklet másról is tanúskodik. Arról, hogy a Petőfi-műnek s a magyar irodalomnak kincset hozott a pozsonyi hat hét: a költő ekkor talált rá hangjára. Itt s ekkor született meg a „Kis lak áll a nagy Duna mentében” kezdetű vers, melyet az irodalom- történet az eső igazi Petőfi-költemény- ként tart számon. Hol álljon (hol ne álljon) Petőfi szobra? Akivel az országgyűlési tudósításokat másolta: Kolmár Józsefét Petőfi a pápai református kollégiumból ismerte. Iskolatársak s tagjai voltak ott az önképzőkörnek. Kolmár megőrizte azokat a verssorokat, amelyeket elválásukkor, 1842 áprilisában írt be Petőfi az emlékkönyvébe. A bejegyzés arról szól, hogy életük meg van írva a sors könyvében: az egyik lapon „borongó gyász vonul sötétes”, a másik „hajnalodva rózsaként dereng”. S azt kívánja barátjának, hogy ne a sötét oldalt kelljen átolvasnia. Saját korai halálának megsejtésében - aminek pályája elején' és később is többször hangot adott - tudjuk, sajnos, nem tévedett. De valóra vált az is, amit barátjának kívánt. Míg ő csak 26 évet, a nála közel három évvel idősebb Kolmár 97 évet élt. S Kolmár az, aki - miután 1861-ben a pozsonyi királyi katolikus főgimnázium tanára lett - a költő pozsonyi kultuszának egyik létrehozója és ápolója. Személyében pedig Petőfi 1843. évi pozsonyi mindennapjainak olyan társa él itt hosszú évtizedeken át, aki a felhőtlen derűt, szerénységet, türelmet testesíthette meg a türelmetlen, lánglelkű zseni oldalán. Ilyennek mutatják őt ugyanis nemcsak visszaemlékezései, hanem hajlott korának írásos megnyilatkozásai és tettei egyaránt. 1908-ban, amikor a város magyar nyilvánosságát a közadakozásból készülő Petőfi-szobor elhelyezésének kérdése foglalkoztatja, az akkor már 88 éves Kolmár a Híradó november 3-i számának címoldalán szól hozzá a kérdéshez. Sorra véve a város nagyobb tereit, üde, játékos humorral adja elő a szobor elhelyezése mellett vagy éppen ellene szóló érveit, miközben egyszerre villant fel képeket Petőfire vonatkozó emlékeiből meg a reformkori Pozsonyból és a város 65 évvel későbbi arculatáról. Kövessük őt e helyek némelyikére. „A Duna utcai gimnázium előtt semmi esetre se álljon Petőfi szobra ” - szögezi le Kolmár. Igaz, „nagyon hatályosí- taná a magyar irodalom tanulását, például, amint kilépne a kapun egy sze- kundás nebuló, büszke önérzettel rántaná meg társának kabátját: „Nézd,... Petőfi éppen ezt a verset deklamálja: Diligenter frequentáltam / Iskoláim egykoron /, Secundába pónált mégis / Sok szamár professzorom". Ám ennél nyomósabbak az okok, amelyek e hely ellen szólnak; az egyik az, hogy a „sas-“ horizontban csapongó költőt még szoborképpen sem szabad a Duna utcai házak és hetivásáros szekerek közé dugni”, a másik: magának „a pompás új gimnáziumnak” sem lenne szabad ott, „a füstölgő gyárak kéményeinek sorában” állnia... Más a helyzet a Hal téren. Ott „még különösen jellemző figurációt is nyerhetne a szobor. Arccal a Kossuth téren (a mai Hviezdoslav térről van szó) látná helyét a magasztos pillanatnak (1848. március 17.), mikor mi, glédába állított pozsonyi nemzetőrök, gróf Zichy Ottó, délceg parancsnokunk kommandójára, Kossuth gyújtó beszéde után a Szózatot (nyilvános téren először) elénekelve, a király szentesítette reformalkotmányt örömünnepeltük, melyet ő Pesten „Talpra magyar"-jóval megelőzött. Jobb karját fenyegetve emelné a liget felé, amelynek improvizált arénájában az őszínészi ambícióit megsértették... Bal kezével a Zsidó utcára mutatna, mely ekkor valóságos gettó volt, óriás vasléces kapuval, mellyel éjszakára becsukták Izrael fiait 1848-ig... Ezen a kapun belül, a garádicsos Vár úton levő viskóban írtuk volt az Országgyűlési Tudósításokat 20 garasos napszámért... ” A „legcentrálisabb és nagyságra legkiválóbb” Kossuth térhez - ahol 1896-ig a pozsonyi születésű J. N. Hummel zeneszerző szobra állt, s ahová 1991-ben került oda Petőfi szobra - eme „kedves reminiszcenciáját” fűzi a cikkíró: „A Hum- mel-szobortól néhány lépésre van a híres Scheuermann-bolt. Istenem, be sokszor reggeliztem ott Petőfivel friss mákospatPetőfi-kutatók által kétségbe vont feltevést, hogy a költőt 1843-ban nemcsak a színtársulat, hanem a pozsonyi országgyűlés is vonzotta. amikor Petőfi lelke először megihletett” A pozsonyi ligetben, ahová Petőfit színészi vágyai hajtották - nagy bánatára, oly sikertelenül! s ahol ma a szobra áll, ezen az akkor csöndes, kies helyen élte meg első nagy Petőfi-élményét 1885 májusában Schöpflin Aladár pozsonyi lícis- ta. Az a Schöpflin Aladár, aki évtizedekkel később - már a magyar irodalom nagy tekintélyű kritikusaként - a Petőfi- mű leértékelésére irányuló „revízió” idején, majd a költő születésének századik évfordulója alkalmával tán mindenki másnál elfogulatlanabb szempontokkal, tisztább fogalmakkal mérte fel és vette védelmébe Petőfi költészetét. „A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett — úja Schöpflin egy Petőfiről szóló kisebb írásában. -A gyorsíró versenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt nagyon jól ismert zöld táblás Petőfi-ki- adásnak, amelynek egy forint volt az ára, és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe, leheveredtem a fűbe és olvastam estig a verseket, ahogy egymás után következtek.., nagy elragadtatással, egy megnyílt új világ megismerésének heves izgalmával. ” A könyvajándék ténye ott áll az Ifjúsági egyesületek című rovat hírei között a líceum az évi Értesítőjében is; eszerint a kezdők csoportjában a harmadikos Schöpflin Aladár 44 szavas percenkénti teljesítményével nyerte el a második díjat: Petőfi költeményeit. De vegyük elő Schöpflin idézett írásának azt a részét is, amelyben Petőfi nemzedékenként megismétlődő hatása mibenlétét úja le: „Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi délutánon nyilatkozott meg előttem, és általában akkor éreztem meg... a költészet szellemét... Hetven egynéhány év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán szívüket Petőfi előtt... Lírát olvasni élet kongenialitást érez vele. Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra... a magam idejében minden valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott... Petőfi tehát sokkal több volt, mint költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam... ” , Ja za Petőfim prisahaval som...” (Petőfi után mondtam én az esküt...) Mintegy húsz évvel Schöpflin után járt ugyanabba a líceumba Stefan Krcméry, a kiváló szlovák írástudó. S 1922-ben - már az új országban s a fölújított Matica slovenská titkáraként és annak irodalmi folyóirata szerkesztőjeként - Kréméry az, aki a Petőfi-centená- rium idején józan, ténytisztelő szak- szerűséggel határolja el magát és lapját a szlovák sajtóban a költő származása okán felszított zűrzavaros, indulatos nacionalista ellenérzésektől. „Petőfi a szlovákoknál" című monográfiájának az 1918 utáni időket tárgyaló részében Csukás István is ismerteti Krémérynek e megnyilatkozását. Magát a Krcméry-Petőfi kapcsolatot illetően azonban Csukás úgy véü, hogy a magyar iskolát járt szlovák írók közül csak Krcméry az, akiben iskolai Petőfi-tanul- mányai negatív hatást váltottak ki olyan értelemben, hogy bár jól ismerte Petőfi költészetét, soha nem tett még csak kísérletet sem verseinek fordítására, s kedvelt írói közt sem említi nevét. Tény, hogy a Krőméry-kiadások, lapközlések egyikében sincs nyoma Petőfi- fordításnak vagy egyéb Petőfi-vonatko- zásnak. De tudnunk kell, hogy Kréméry, betegsége következtében, a harmincas évek elejétől egészen haláláig, 1955-ig, visszavonultan élt, s életének e mintegy negyedszázadnyi korszakából kevés írása látott napvilágot. Ezért például a Babits Mihályhoz fűződő, mint kiderült, mély kapcsolatát is csupán néhány éve s csak egy magánlevéltárban megőrzött dokumentum alapján volt módomban feltárni. Hasonló a helyzet a Kréméry-Petőfi kapcsolat kérdésében is. Dr. Rudo Brtán jóvoltából tudok arról, hogy Kréméry lefordította Petőfi mintegy tizenöt versét (köztük a már említett, első igazi Petőfi- költeményt és a későbbi remekművet, a Szeptember végén-t is). Más Petőfi-vonatkozásokra pedig a Kréméry hagyatékában végzett saját kutatásaim során leltem rá. Ezek behatóbb tanulmányozást érdemelnek kortörténeti összefüggéseikben nézve ugyanúgy, mint Kréméry egyénisége, életútja, vagy mint a magyar-szlovák kapcsolatok és a mi peremvilágunk felől szemlélve. A líceumi március 15-i ünnepségekhez fűződő Petőfi-élményére emlékezik vissza Kréméry az 1940-es évek elején, saját 5(T. születésnapjára út verses reflexiói egyik változatában: „Ja za Petőfim prisahaval som / na Bbha Uhrov, s ne- poskvmením / rtom kedysi pre svátú slo- bodu... ” (Petőfi után mondtam én, a magyarok istenére, szeplőtelen ajakkal, a szent szabadság esküjét...) Ugyancsak pozsonyi ifjúkori éveihez nyúl vissza, amikor 1953 táján írt önéletrajzai egyikében saját költői pályájáról megjegyzi, hogy verselni a régi Pozsonyban kezdett, kétnyelvűén, magyarul és szlovákul, s a költők közt, akiknek hatását érezni véü fiatalkori versein, Petőfi nevét is említi. Egy 1947-ben, magyarul írott versében pedig Tompa- és Petőfi-versek képeivel idézi meg a „nagyon elnémult magyar szót” e tájra. Fukári Valéria ...és udvara, ahol Petőfi és lépdelt (Prikler László felvételei) MULTFAGGATÓ 1994. július 31. Ad alékok Petőfi Sándor emlékéhez