Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
• Legutóbbi verseskötete 1979-ben jelent meg, másfél évtizedig lényegében nem is hallatott magáról. Abba lehet hagyni netalán a versírást?- Nem, nem lehet abbahagyni. Én tulajdonképpen akkor is írtam, amikor nem írtam. Nem teltek ezek az évek teljesen terméketlenül. Versek továbbra is születtek bennem, de a próbálkozásaimat aztán az íróasztalfiókba süllyesztettem. A harmadik kötetem után úgy éreztem, lezártam egy alkotói korszakot, és még nem tudtam, hogyan tovább. Új kifejezési formákat kerestem. Különben a versírás teljesen átalakulhat. Munkahelyemen, a Szlovák Rádió Magyar Főszerkesztőségében ugyanis 1990-ben megbíztak az egyházi műsorok szerkesztésével, és minden időmet lefoglalta az új munkám. Úgy gondoltam, * • lajdonképpen az helyettesítette az irodalmi kávéházat. Nagy beszélgetések maradtak meg bennem. S bár azokban az években még Tőzsér Árpád is fiatal volt, ő lett a lelki gondozónk, védőszárnyai alá véve az akkor induló költőnemzedéket. • Miért jó egy költő számára az ilyenfajta közösség? — Az indulásnál nagyon fontos az alkotó műhely és egy vezéregyéniség jelenléte, aki legalább annyit mond, hogy ez jó, ez rossz, ez gicc- ses, ezt hagyd ki, és így tovább. Később aztán elszakadtam a többiektől, külön utakon jártam, s az ezt követő időszakban már csak a család, az otthon és a munkahely jelentette a világomat. • Az első kötet születésénél tehát fontos szereközség közül talán a Nagysallóban töltött tíz évet emelném ki, amely azért volt felejthetetlen, mert itt találkoztam először azzal a gyönyörű hétköznapi költészettel, ami az öregek archaikus és csodálatos képes beszédében nyilvánult meg. • Itt érintette meg először a szavak zenéje?- Igen, itt írtam először verseket, tíz-tizenkét éves lehettem, egy kockás füzetbe írogattam őket. • Megvan még a kockás füzet?- Meg, ma is őrzöm. Azt hiszem, anyám születésnapjára írtam bele verseimet, és saját magam illusztráltam őket. Persze kézügyességem nem sok van... • Nagysallói évei után merre vezetett az útja? ÁGAK, MAGAS TÖRZSÖN Születésnapi beszélgetés Mikola Anikóval ez most mindennél fontosabb. Amikor barátaim és ismerőseim arról faggattak, mikor jelentkezem újabb kötettel, tréfásan mindig azzal hárítottam el őket, hogy majd az ötvenedik születésnapomon. • Igazán jól sikerült az időzítés, hiszen a közelmúltban Versek címmel napvilágot látott kötete akár születésnapi ajándéknak is tekinthető. Új művein kívül előző három könyvéből is válogatást ad benne. Milyen szempontok alapján válogatta össze a könyv anyagát?- A kötet negyedik ciklusával kezdeném, amely az utóbbi tizenöt év alatt írt verseimet tartalmazza. Úgy gondoltam, elég, ha csak egy szűk keresztmetszetet mutatok abból, amit ez alatt az idő alatt csináltam, hiszen lényegében nem az a fontos, hogy a könyv vaskos legyen, hanem hogy jellemezzen engem. S mivel az ötvenedik születésnapomra terveztük a kiadóval a megjelenését, a szám szimbolikája indított arra, hogy ötven verset tartalmazzon. Mégis csak negyvenkilenc van benne. Ennek az az oka, hogy kéziratban maradt egy hosszabb versciklus, melyet a betegségem miatt nem tudtam végső formába csiszolni. Ügy érzem, sajnos, enélkül a kötet csonka egy kicsit. Közben azzal vigasztalom magam, lehet, hogy erre a versciklusra építhetem majd a következő könyvemet. • Korábbi köteteiből milyen meggondolás alapján válogatott?- Igyekeztem kihagyni azokat a verseket, amelyek ma már nem állnak annyira közel hozzám, nem igazán szeretem őket... • Előfordulhat, hogy egy költő „kiszeret” a saját verseiből?- Ó, hogyne. Én főleg az első, korai írásaimmal vagyok így. • Pedig az ember azt gondolná, hogy az első versek, az első kötet olyan, mint az első szerelem...- Nem, nem, sok esetben az első szerelem is félresikerül. S mint ahogy az újszülöttről is először csak az derül ki, fiú-e vagy lány, és hogy egészséges-e vagy nem, az első kötet alapján is csupán annyit lehet megállapítani valakiről, te- hetséges-e. Engem mindig jobban érdekel egy költő második vagy harmadik jelentkezése, mert akkor már nem elég, ha csak a puszta tehetségével kápráztatja el az olvasót. • Hogyan emlékezik vissza saját indulására, amikor a nyolcak antológiájával egy új gáráa kért szót irodalmunkban?- Nagyon szép és hasznos műhely alakult ki akkoriban az Irodalmi Szemle körül, nekünk tupet játszott az irodalmi műhely. Az előzményekért, az indíttatásokért azonban talán egy picit vissza kell mennünk az időben. Mikor került az irodalom vonzáskörébe?- Első élményeméit természetesen a gyermek- és ifjúsági irodalmi művek jelentették. Az első igazán nagy élményt mégis a Kalevalának köszönhetem. Karácsonyra kaptam a szüleimtől. Persze sokkal hamarabb felfedeztem az eldugott könyvet. Én soha nem bírtam kivárni karácsony estéjét, amikor eljött az ajándékosztás ideje. Már jóval előtte felkutattam minden lehetséges rejtekhelyét. Így bukkantam rá valamelyik szekrény mélyén a finnek eposzára is. Belemélyedtem, és aztán egyszerűen nem tudtam letenni, annyira magával ragadott az a csodálatos világ. Azóta három fordítását olvastam, de ma is az elsőként forgatott, Vikár Béla nevével fémjelzett tetszik a legjobban. Talán azért is ez a legkedvesebb, mert meghatározó élményem lett. Valóban igaz, hogy az embereknek és a könyveknek is megvan a maguk sorsa, és nem mindegy, hogy ezek a sorsok mikor futnak össze. Ezekből születnek aztán a gondolatébresztő találkozások és a nagy felismerések. • A magyar irodalomból kitől kapott a legtöbbet ?- Nagy-nagy élményem volt a gimnáziumi évek alatt Arany János. A balladáin keresztül szerettem meg, ezek után tudtam élvezni a többi versét is. Később József Attila is a kedvencem lett. Radnóti hatására kezdtem egy időben időmértékes verseket írni, de mivel úgy éreztem, ha ezt a formát nem tudom oly módon megtölteni tartalommal, ahogyan szeretném, akkor valami mással kell próbálkoznom. Nagyon szeretem még Hajnal Annát. Nem írt sok verset, és kevesen is ismerik - én nagyon közel érzem a költészetét az enyémhez. És ugyanígy vagyok Kis Annával is. Azok a költők állnak igazán közel hozzám, akik az érzelmeiket kicsit visszafogják. • Irodalmi élményein kívül mi az, amit meghatározónak érez költői eszmélése szempontjából? Állítólag az igazán fontos dolgok tízéves koráig történnek az emberrel. Egyetért ezzel?- Nem mondhatnám, hogy csupán az első tíz év jelentős. Természetesen fontos az is, hiszen az ember élményekkel töltekezik, de a költészetem szempontjából inkább az ezután következő évek jelentettek sokat. Nagyon fontos szerepet játszottak életemben, érzésvilágom kialakulásában például a folyók. A Kis-Duna, a Vág és a Garam, és persze a tájegység, az ott élő emberek, szokásaik, hagyományaik, gondolkodás- módjuk. Jókán, Deákiban és Nagysallóban éltem meg gyermekkoromat. Szüleim szolgálati helyei voltak ezek. Mindhárom község fölyókö- zelben volt. Part menti ligeteik, rétjeik, erdeik, a tájak sajátságos illata és hangulata örökre belém ivódott és alkotásaim forrásává vált. A három- Nagyon fontos állomása volt az életemnek a zselizi gimnázium, ahol nagyon jól éreztem magam. Szerencsém volt, mert abban az időben került oda egy frissen végzett, fiatal magyar-történelem szakos tanár, Sipos Béla, aki az osztályfőnököm lett. Ő is nagyon sokat tett azért, hogy megszeressem az irodalmat. Sosem felejtem el a ballagásomat. Az ünnepi műsorban a tanárok, diákok előtt én szavaltam Ady, Üzenet egykori iskolámba című versét. Természetesen lámpalázam volt, nem is szavaltam a verset, inkább csak elmondtam. Azóta sokszor eszembe jut, hogy szívesen üzennék én is egykori iskolámba. Azt üzenném a mai diákoknak, hogy a gyökértelen ember olyan, mint a szélsodorta ördögszekér. Ezt a cserjét a hideg őszi szelek tépik le silány gyökérzetéről és sodorják messzire. Erős gyökerekkel kell megkapaszkodni az éltető közegben, a szülőföld, az otthon és az iskola talajában, s felhozni mindent, ami saját növekedésünket és a közösség építését szolgálja. • És ha az ember történtesen költőként él úgynevezett kisebbségben?- Itt ismét csak a fa hasonlatához nyúlnék: a gyökereket ebbe a földbe, a szülőföldbe, a nemzetiségi kisebbségi közegbe kell nagyon mélyre leküldeni. Nagyon mélyen és erősen kell megkapaszkodni ebben a talajban, de a törzs nőjön magasra, az ág nyúljon messzire. Olyan messzire, hogy átlásson a határokon. És legyen egyetemes értékű, amit az ember csinál. Érthető és élvezhető mások számára is. • Az ön költészetének ágai mennyire nyújtózkodtak? Sikerült belépnie a kortárs magyar irodalomba ?- Ez volt minden vágyam. Ezt szerettem volna, de úgy érzem, nem sikerült. Nem keresek kifogásokat és nem is okolok emiatt másokat. • Ha lehetősége lenne újrakezdeni, mi az, amit másképpen csinálna?- Nem áltatom magam ilyesmikkel, mert ha újra kezdhetném, akkor is csak ilyennek születnék. • Ha számba veszi eddigi éveit, a kudarcok vagy a sikerélmények vannak túlsúlyban?- Sok tervemet nem sikerült megvalósítani. Hogy csak egyet említsek: biológus szerettem volna lenni, de a származásom miatt nem vettek fel az egyetemre. Református papi családban nevelkedtem ugyanis, és ez akkoriban nem jelentett jó pontot. De ez végül is csak akkor jelentett csalódást. Most utólag már tudom, hogy Isten akarta így, ő vezetett olyan útra, olyan irányba, amelyet nekem jelölt ki. Ügy érzem, soha nem történt az életemben véletlen esemény. • Mindig saját maga irányította a sorsát?- Valahányszor úgy gondoltam, én magam akarom irányítani az életemet, és majd a saját erőmre támaszkodva érem el ezt vagy azt, sorra csalódnom kellett. Én mindig akkor értem célba, amikor rábíztam magam a felsőbb sugallatra, és hagytam, hogy irányítson. És bármi történt is, minden jót és rosszat, talán még ezt a hosszadalmas és nagyon kellemetlen betegséget is azért adta Isten, mert megvan a szerepe és a helye az életemben. Különös módon az egyházi műsoromban, amelyet szerkesztek, több adásnak az volt a központi gondolata, hogy mit csináljunk, hogyan viseljük el a szenvedést. Könnyű volt akkor elmélkedni róla. Most, amikor magam is átélem, egészen másképp látom a dolgokat. • Szavaiból úgy érzem, nehéz egészségi állapota ellenére sincs haragban önmagával, ami azért nagyon fontos.- Sokáig tartott nekem is, amíg kibékültem magammal. Mindig szerettem volna szebb, tehetségesebb és ügyesebb lenni, de meg kellett tanulnom, hogy nem vagyok ügyes és nem vagyok szép, és nem vagyok mondjuk jó társalgó, mert befelé élek. Meg kellett tanulnom elfogadni magamat, persze csak egy bizonyos mértékig, mert a rossz szokásokra nincs mentség. Azokat nem szabad szeretni. Nagyon sokáig zavar és nagy- nagy káosz uralkodott bennem, míg sikerült belső harmóniát teremtenem, és most azt szeretném, ha ezt mások felé is sugározni tudnám. Apámnál tapasztaltam ezt. Meg sem kellett szólalnia, elég volt, ha a közelében ültem, máris éreztem, micsoda nyugalom árad az egész lényéből. •Andrej Tarkovszkij orosz rendező mondta egyszer: az emberek nagyon tévednek, ha azt hiszik, azért születtek, hogy boldogok legyenek. Azért jöttek a világra, hogy megismerjék önmagukat.- Valóban nem azért születünk, hogy rózsaágyban aludjunk és rózsaszín ködben lássuk a világot, hanem azért, mert feladatunk van a földön, és a ránk szabott feladatokat el kell végezni. • S megérzi az ember, hogy mi a dolga? Ön rátalált a saját feladatára?- Nagyon sok kárbaveszett évet tudok magam mögött, de 1990 óta, amikor megbíztak az egyházi műsorok szerkesztésével, úgy érzem, azt teszem, amit tennem kell. És ezt a munkát addig szeretném csinálni a legjobb tudásommal, amíg bírom. Külön szívügyemnek tartom az egyházi irodalom népszerűsítését, amelyben rengeteg csodálatos mű született az elmúlt negyven év alatt is, csak éppen nem jutott el hozzánk. Végül is szerintem az a boldog ember, ha már szóba került a boldogság, aki azzal keresheti a kenyerét, ami örömet jelent számára. • Milyen a közérzete pár nappal a születésnapja előtt?- Ahhoz képest, hogy most ez a súlyos betegség hosszú hónapokra, talán egy évre is mellék- vágányra állított, jó. Csak fáradt vagyok, testi- leg-szellemileg egyaránt. Hiányzik a munka egészséges fáradtsága és fegyelme. • Mi az, amiből erőt merít mostanában?- Hihetetlen erőt ad a soha nem tapasztalt mennyiségű szeretet és együttérzés a család, a munkatársak és az ismerősök részéről. Hűséges hallgatóim üzenik, hogy imádkoznak értem, és én hiszek az ima erejében. És hiszek az egyszerű jókívánságban is. Amikor például a szomszédTőled tanultam beszélni Már négyszáz éve tanulok tőled beszélni hogy a szó zengő érc a vers pengő cimbalom legyen Tőled tanultam élni Már négyszáz éve tanulok tőled élni elhagyni lemondani és temetni hogy mindenek felett az „egy szükséges” legyen és tanulok tőled beszélni - már négyszáz éve teszem - hogy a szó zengő érc a vers pengő cimbalom legyen asszonyom beköszön, és csak annyit mond: javulást kívánok. Tudom, hogy őszintén gondolja. És az ilyen szavak nem szállnak el nyomtalanul. Mostanában sokszor eszembe jut Jónás imája. Hadd olvassak fel belőle néhány sort: „Mélységbe dobtál, e tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.!...) Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem.” Ez is lelki erőt nyújt, ha olykor-olykor elcsüggedek. Mislay Edit INTERJÚ 1994. július 31. IteSá/TUp Mé ry Gábor felvétele
