Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
arátai, ismerősei csupaszív embernek tartják. Olyannak, aki nem lenne képes ártani senkinek sem. Olyannak, aki kétkezi, kemény munkával teremtette meg mindazt, ami családja életét gondtalanná tette, miközben az anyagiakat soha nem tartotta a legfontosabbnak. Olyannak, aki megtakarított pénzét nem kuporgottá, hanem a szenei katolikus templom domboldalában szobrot állíttatott. A Jézus Szívét, hálából. inasnak. Később megnősült, házat épített, de az, a szapora gyermekáldás miatt, szűknek bizonyult. Háromévenként születtek a fiai, az ötödik két évre jött a negyedik után és az utolsó, akit kislányként vártak, kilenc év kihagyással érkezett a családba.- Borbélyként nem tudtam megélni, ezért a zöldségforgalmi vállalatban helyezkedtem el. A több mint negyven esztendő alatt voltam sofőr, részlegvezető, majd főnök is. Jelenleg vállalkozóként, három fiammal fiam megnősült már, hét unoka boldog nagyapja vagyok, de a velem élő négy felnőtt fiú elma- radhatatlannak tartja az imát, a templomba járást. Amikor a felesége tizenkét évvel ezelőtti haláláról beszél, fátyolos lesz a hangja. Mindannyi- uknak, de főleg az akkor nyolcéves legkisebb fiúnak nagyon hiányzott az anyai szeretet.- Mikor döntötte el, hogy Szencen szobrot emeltet? Kiss Imre szeme csillogni kezd:- A szobor gondolata régen motoszkált bennem. A templom lábánál kinéztem egy alkalmas helyet, s megvolt az elképzelésem is, hogyan kellene rendezni FOHÁSZ, MINDANNYIUNKÉRT a környéket. Amikor mindent eldöntöttem magamban, feltártam a tervemet a szenei prelátus előtt, aki egyetértett az elképzeléseimmel, így belefoghattam a dolgok megvalósításába. Úgy terveztem, hogy a szoborral nemcsak a város hívő polgárait, hanem 60. születésnapomon magamat is megajándékozom. Kiss úr, a magyarbéli plébános segítségével eljutott egy pozsonyi szobrászhoz, aki vállalta a 150-160 centiméteres szobor elkészítését; majd a fiaival együtt belefogott a talapzat építésébe. Nem hívott tervezőket, a józan esze szerint dolgozott. A serény munka láttán sokan megkérdezték: mi készül a templom tövében? Kiss Imre nem tagadta, hogy szobrot állíttat. - Engedély nélkül? - csóválták sokan a fejüket. - Engedéllyel, a prelátus úr beleegyezésével - válaszolta, mígnem egy szép napon a prelátussal együtt beFotó: Prikler és archívum Fiatalos lendülettel pattan ki az autójából, s nyomban elnézést kér a késésért.- Két évvel ezelőtt, amikor lelepleztük a szobrot, lencsevégre kapattam magam a fiaimmal. A fénykép mindig nálam volt, most viszont elkeveredett. Azt kerestem - mondja Kiss Imre. Hellyel kínál, elém teszi az elkallódott a fényképet.- Hat fiam van - folytatja leplezetlen apai büszkeséggel. - Mindig azon igyekeztem, hogy olyan meghitt családi légkört teremtsek, mint amilyenben nekem volt részem a szülői házban. Pedig hát nem voltunk gazdagok, hogy is lehettünk volna azok tíz gyerek mellett! Mégis csodaszépek a gyerekkori emlékeim. Édesanyám, talán mert én voltam a legalacsonyabb növésű, hiszen még az ikertestvérem is jóval magasabb volt nálam, valamivel többet ajnározgatott, jobban magához édesgetett. Mivel vallásos asszony volt, bennünket is így nevelt. Esténként, elalvás előtt, együtt imádkoztunk. Ezt a szokást a saját családomban is megőriztem. Ha tehette, anyám a búcsúhelyekre is magával vitt, hiszen látta, hogy engem az ima boldoggá tett. Azt mondogatta: Imrécske, a Jézus Szívéhez imádkozz, el ne hagyd... Amikor Imrécske Imrévé cseperedett, a szülőfalut, Hegysúrt elhagyva Szencre került,borbélyegyütt továbbra is zöldség- és gyümölcsforgalmazással foglalkozunk. Valaha a napi munka mellett, de főleg szombat- és vasárnaponként a Szene környéki falvakban borbélyoskodtam. Persze, a napi robot után várt a kert, a fólia is. Volt, hogy magam ültettem el húszezer salátát, de hát kellett a pénz! Igaz, a fiaim sem henyéltek, mindnek megvolt a maga dolga. Ha ásni kellett, heten ástunk, ha takarítani kellett, nekifogtunk valamennyien; ha a feleségem nagymosást rendelt el, ott szorgoskodtak körülötte. Vasárnap pedig együtt mentünk a templomba. Úgy tartottam, át kell adnom a gyerekeimnek mindazt, amit én kaptam. Lehetett bármilyen rendszer, akadhatott bámilyen sürgős munka, a vasárnapi misénél semmi sem lehetett fontosabb. S így van ez ma is. Nem lehetünk annyira fáradtak, hogy este elmaradjon az imádság. Két kérették a városházára.- Ma már elmondhatom - derül jókat -, hogy sokan utólag bevallották: ha kérvényeztem volna a dolgot, nem biztos, hogy a szobor ma a helyén állna... 1992. október 26-án a 60 éves Kiss Imre leleplezhette a Jézus Szíve szobrot.- Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy megvalósíthattam tervemet. Persze, akadnak, akik nem értik, miért is tettem mindezt. Talán meg is szólnak érte. Pedig a szobor nemcsak az enyém, valamennyiünké. Úgy gondolom, ha csak egyetlenegy arra sétáló ember megáll egy pillanatra a szobor előtt, hogy dí- csértesséket mondjon, elértem a célomat. Mi, szenei magyar hívők pedig minden hónap első péntekén, a mise után, a szobornál is fohászkodunk. Van kiért, van miért... Péterfi Szonya Templom épült F elsokirályin Annak idején segédmunkásként dolgoztam a vágkirályfai vízlécső építésén. Gyakran vasárnap és ünnepnapokon is húztuk az igát, hogy teljesíteni tudjuk a tervet. Emlékszem: a felsőkirályiak - vagy ahogyan akkoriban nevezték őket, a mocsonokkirályiak - bármennyire is megbízható, dolgos emberek voltak, mégsem vették szívesen, ha ünnepnapon szolgálatba osztották őket. - Nekünk ilyenkor templomban a helyünk - mondták meggyőződéssel. Innét tudom, mennyire hívő katolikusok a felsőkirályiak. A minap arról értesültem, hogy templomot építettek. Hogy a felsőkirályiaknak miért kellett templomot építeniük? Mert eddig a falu egyetlen vallási célt szolgáló építménye a 17. században reneszánsz stílusban épült harangláb volt. Feltéve, ha a temetőt és az éppen felújított halottasházat nem számítjuk. Isten- tiszteletre mindig is három kilométeres távolságra, a szomszédos község, Mocsonok templomába jártak. Igaz, a „szomszéd falu” megjelölés nem mindig volt helyénvaló. A két falut ugyanis 1975-ben - természetesen a lakosok megkérdezése nélkül - egyesítették; és 1991-ig, a népszavazás által eldöntött különválásig, közös közigazgatás alá tartozott Felsőkirályi s az akkor még Sládeökovcének nevezett Mocsonok. Mindezt Veres János polgármestertől tudtam meg; mint ahogy azt is, hogy az 1936 lakost számláló, 26 százalékban magyarajkú község az idén ünnepli - igaz, kicsit megkésve - a róla szóló első írásos emlék megjelenésének 880. évfordulóját. A kerek jubileum igazi dátuma ugyan tavaly volt - mivel a Királyi községnevet első ízben említő okirat 1113-ban kelt -, de a jubileumi megemlékezést mostanra halasztották, hogy azt szeptemberben a templomszentelővel egybekötve ünnepelhessék meg. CSAKNEM HÉT ÉVTIZEDE KEZDTÉK A polgármester társaságában jó ismerősként fogadott Kokes Kelemen bácsi, aki nemcsak a templomépítést szervező bizottság elnöke, hanenf az építési munkálatokat is ő vezeti. Tőle tudtam meg, hogy első ízben 1926-ban próbálkoztak Felsőkirályiban a templomépítéssel. Ekkorra ugyanis már kicsinek bizonyult a mocsonoki templom, s az egyházközség felettes szerve, a nyitrai püspökség úgy döntött, hogy kibővítik. Ekkor kérvényezték a felsőkirályiak, hogy a mocsonoki templom bővítése helyett inkább egy új templomot építsenek az ő falujukban. Kérésük nem talált meghallgatásra. Másodízben az 1968-as társadalmi változások idején csillant fel a remény. Kokes Kelemen már akkor is a szervezők között volt, így nagyon jól tudja, hogy a falu közepén lévő, a Vörös és a Tóth házaspár által adományozott telket az egyházra íratták, sőt már sok építőanyagot is megvásároltak, ám az építkezésből végül mégsem lett semmi. Nem kaptak rá engedélyt... Harmadszor közvetlenül az 1989-es rendszerváltás után rugaszkodtak neki. Szerencsére, az 1968-ban megszerzett telek még mindig rendelkezésre állt, s ezúttal az építési engedélyt is sikerült megszerezni. Így aztán 1990. október 12-én sor kerülhetett az ünnepélyes alapkőletételre. ÖNERŐBŐL ÉS ADOMÁNYOKBÓL Persze, egy templom megépítéséhez nem elég a telek meg az engedély, ehhez nagyon sok pénz is kell. Ebből Királyiban sem volt sok, annál több volt azonban az elszántság meg a lelkesedés. Habár a beruházó a mocsonoki plébániahivatal, az első nekirugaszkodáshoz a felsőkirályi önkormányzat nyújtott segítséget: 360 ezer koronát. További 300 ezret a püspöki hivatal, 15 ezer dollárt pedig egy bécsi jótékonysági szervezet adományozott, no és a mocsonoki községi hivatal is hathatós segítséget nyújtott. A legtöbbet azonban - több mint négymillió koronát! - a hívek adományaiból gyűjtötték össze. Nemcsak a falubeliek, hanem a környező falvak lakosai is bőven adakoztak. Felsorolni sem tudnám azokat a vállalatokat és magán- vállalkozókat, akik építőanyaggal, gépekkel vagy szakmunkával segítették az építést. A legnagyobb értékű segítséget azonban az a tizenöt-húsz lelkes, többnyire nyugdíjas falubeli adta, akik már négy éve, nap mint nap esőben, hóban, kánikulában, ingyen és bérmentve építik a templomot. Persze, ha szükség van rá, többen is eljönnek segíteni. Van úgy, hogy félszázan serénykednek az építkezésen!- Amit lehet, önerőből csinálunk — mondja az építésvezető. — Eddig csak a tetőszerkezet szereléséért kellett fizetnünk, az összes többi munkát a saját szakembereink végzik. Még a padokat is a mi asztalosaink készítették. Egyetlen szerencsénk, hogy ilyen mesterembereink vannak, hiszen ennyi munkát képtelenek lennénk megfizetni. Amikor a tervezők 1990-ben elkészítették a költségvetést, azt mondták: 12 millióba kerülne a templom, ám ha önerőből csinálnánk, akkor 4 millióból ki lehetne hozni. Azóta háromszorosára nőtt az építőanyagok ára, mi eddig így is 6,5 milliót költöttünk, igaz, már az építkezés befejezéséhez közeledünk. NÉGER FIÚ AZ ÉPÍTŐK KÖZÖTT A templom a falu közepén, a település egy másik „fontos” épületével, a kocsmával szemben magasodik. A helybeliek csak azt sajnálják, hogy a telket az ajándékozás óta eltelt huszonegynéhány év alatt annyira körülépítették, hogy az új templom körül ma már lehetetlen egy hozzá illő templomkertet is kialakítani. Persze, Felsőkirályiban sem mindenki olyan lelkes hívő, mint a vendéglátóim. A kocsma teraszáról néhány sörözgető fiatal közömbösen szemléli, ahogy szemközt, a nyugdíjasok, éppen egy fuvar téglát raknak le a teherautóról. Egy néger fiatalember is ott serénykedik közöttük. - Mi a manó, a királyiak afrikai vendégmunkásokkal építtetik a templomot? - próbálok kedélyeskedni, de hamarosan kiderül, hogy az Edinek becézett fekete fiatalember még csak nem is vendég- munkás, hanem vakációzó papnövendék. Becsületes neve Edmund Umba Dimbi Tusia. Zairéből származik, a párizsi Sorbonne-on tanult filozófiát, jelenleg pedig a nyitrai papi szeminárium növendéke. Mivel túl költséges lenne hazautaznia, a nyári szünidőt a mocsonoki plébánián tölti, onnét jár át Királyiba templomot építeni. Ismerős arcokkal is találkozom az építők között. Például Lencsés Gyuszi bácsival, vagy Les Józsi bácsival, az ácsmesterrel, aki hetvenedik életévét meghazudtoló fürgeséggel dolgozik a húszméteres magasságban. De nem folytatom a nevek felsorolását, majd a falu krónikája megemlékezik a templomépítők érdemeiről. Kívülről már tiszteletet parancsoló látványt nyújt az új templom, belül azonban még sok a tennivaló. 1994. szeptember 11-éré, a Kisboldog- asszony ünnepe utáni első vasárnapra tervezik a templomszentelőt. A falu jubileumával összevont ünnepségek négy napig fognak tartani, de a templom évszázadokig megőrzi majd építőinek keze nyomát. Gaál László (A szerzőfelvétele) HIT ÉS ÉLET 1994. július 31.
