Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-17 / 29. szám

Amikor II. András király 1235. szeptember 21-én elhunyt, elsőszülött fia, Béla - IV. Bélaként - akadálytalanul foglalta el Magyarország trónját. Némi zavart az okozott, hogy apjának harmadik felesége, Beatrix éppen gyermeket várt. Béla nem habozott, őrizetbe vette az özvegyet, ám annak sikerült kimenekülnie az országból, s német földön szülte meg fiát, Istvánt. Béla immár az egész ország királyaként legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy leszámoljon apja híveivel, akiket felelősnek tartott azért, amiért rendszeresen rontották a légkört, mérgezték a viszonyt közte és apja között. Azt vetette a szemükre, hogy amikor ő megfordult András udvarában, semmi tiszteletet nem tanúsítottak irányában, mindegyre azon munkálkodtak, hogy megszégyenítsék őt. Még azzal is megvádolta őket: egyaránt összeesküvést szőttek apja és őellene, maguk között akarták felosztani az országot, s azt fontolgatták, hogy II. Frigyes császárnak ajánlják fel az oszág koronáját.

Bélának tehát volt oka - legalábbis ürügye -, hogy leszámoljon ellenzékével. Dühe elsősorban Ampod fia Dénes ellen irányult. Apjának e hosszú időn át első számú kegyeltje nevéhez fűződik az országot és a királyi hatalmat a tönk szélére, a pénztelenség állapotába sodró gazdaságpolitikának a kidolgozása, ráadásul - állítólag - tiltott viszonyt folytatott II. András harmadik feleségével, Beatrixszal, őt Béla megvakíttatta. Apja másik kegyeltjét. Kán nembeli Gyulát, aki Déneshez hasonlóan nádora is volt II. Andrásnak, börtönbe záratta, s ott is halt meg. Többeknek apja előkelői közül sikerült elmenekülniük, mindenesetre az ország javainak elté- kozlásával vádolt főemberek birtokait Béla elkobozta. Hogy tekintélyét külsődleges módon is növelje, szigorú rendszabályt léptetett életbe. A tatárjárás éveinek krónikása, Rogerius városi kanonok ezt így örökítette meg: Béla „hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre - kivéve a hercegeket, érsekeket és püspököket bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit, amennyit meg tudott találni”. (Rogerius szövegét itt és a következőkben Horváth János fordításában idézzük.)

Alighogy Béla elfoglalta a trónt, hozzákezdett régi, dédelgetett terve, az elkótyavetyélt királyi birtokok újbóli visszavételéhez. Továbbra is Imre és

II. András királyok adományait kívánta érvényesíteni, s a III. Béla kori állapot megteremtése lebegett szeme előtt. Szorított a visszavétel feltételein, nem csupán a birtokok egy meghatározott körére, hanem széles skálájára terjedt ki a vizsgálat és a visszavétel. Ezúttal az egyházak kezére került ingatlanokat sem kímélte. Amint mind több és több birtok jutott a király tulajdonába, úgy lett egyre nagyobb országszerte az egyházi és világi birtokosok elégedetlensége. A közhangulatot Rogerius munkájából ismerjük. „A nemesek keserű szívvel mondogatták, hogy amikor őket vagy elődeiket a királyok gyakorta hadjáratba küldték..., a visszatérőknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és megfelelő jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásra. Ez (Béla) pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokokat is visszavette a saját

jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illető polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére ítéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét.”

További olaj volt az elégedetlenség tüzére a kunok befogadása Magyarországra. Kötöny kun vezérrel az élen sok ezer nomád került ily módon 1239- ben MagyarorsS&gra, őket elsősorban a kelet felől fenyegető tatár veszedelem hajtotta nyugat felé, míg Béla arra számított: megkeresztelésükkel növeli a hívek számát, s ugyanakkor nagyszámú, bármikor rendelkezésre álló fegyveres erőre tesz szert. Rogerius így ír az országban kialakult közhangulatról: „Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt - mivel ezek nomád emberek voltak -, undorító módon földre tepertők a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnali igazságot szolgáltattak a kunnak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett.” Az is sértette a magyarok önérzetét, hogy ha ők mentek a királyi udvarba, nem találkozhattak személyesen az uralkodóval (kérvényeiket is írásban kellett benyújtaniuk), „de ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt előtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokon és mindenben a magyarok elé helyezte a király. Emiatt akkora méltatlankodás élt bennük, hogy elviselni is alig tudták; és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak elméjükben békés gondolatokat őiránta.”

1239 nem csupán a kunok beköltözése miatt jelentős dátum IV. Béla élettörténetében. Ugyanebben az évben zárta le a király a mindjárt a trónra lépése után elkezdett, széles körre kiterjedő birtokvisszavételi akciót. Bár két, egészen különböző természetű dologról van szó, ezek egy ponton szorosan összefüggtek. Mindkét esemény - a kunok befogása és a birtokok visszavétele - erőteljesen kiélezte a közhangulatot a király ellen. Azt előkelőknek az ingatlanok elvétele miatt Bélával szembeni gyűlölete így 1239-ben, amikor abbamaradtak a visszavételek, nem hunyt ki, hanem továbbra is izzott, ám ekkor már a kunok iránti kedvezés miatt. S míg a közélet, az országos politika porondján Béla uralkodásának első éveiben jobbára keserű pirulákat volt könytelen lenyelni, valamelyes örömmel a családi élet eseményei töltötték el. Legidősebb, immár tizenöt éves leánya, Kunigunda, 1239-ben férjhez ment V. Boleszló lengyel fejedelemhez. Ennél is nagyobb örömet váltott ki, hogy annyi sok könyörgés - és hat leány - után 1239-ben végre fia született Máriának, akit a Szent István iránti

tiszteletből István névre kereszteltek. A harminchárom éves uralkodónak immár volt fia, akire az országot hagyhassa, ha annak eljön majd az ideje.

A következő néhány esztendő kérdése mégis az volt: lesz-e országa IV. Bélának, marad-e hazája a magyarságnak? A mongolok (tatárok) már 1236 tavaszán megindították nagyszabású hódító hadjáratukat Európa ellen. Első támadásuknak áldozatul esett a Volga- vidék számos népe és országa, köztük azok a keleti magyarok is, akiket Julia- nus barát 1236-ban Volga-vidéki hazájukban még meglelt, és magyar nyelven tudott beszélni velük. 1237-ben újabb magyar domonkos szerzetesek indultak útnak, hogy hozzálássanak a pogány magyarok megtérítéséhez. Az oroszországi Szuzdalon túl azonban már nem jutottak, mivel a nyugat felé előretörő tatárok lehetetlenné tették további útjukat. Ők számoltak be IV. Bélának arról, hogy tatár támadás kezdődött, amelynek céljai között szerepel Magyarország elfoglalása is. A védelmi felkészülés elhanyagolásáért egyaránt felelős volt a király és a főurak is. Béla ekkor még javában folytatta az előkelők körében egyre népszerűtlenebb birtokvisszavételi politikáját, külpolitikai téren pedig éppen nem kelet, hanem a nyugat és dél felé fordította figyelmét. A király akkor döbbent a helyzet súlyosságára, amikor 1240. december 6-án a tatárok elfoglalták Kijevet, s rövid hónapok kérdése volt, hogy betörjenek magyar területre.

Arról, hogy a magyarországi előkelők miként vélekedtek a várható

tatár betöréstől, Rogerius őrzött meg becses tudósítást. Amikor a tatár veszély miatt az uralkodó általános hadkészültséget rendelt el 1241 elején, „a magyarok a szerfölött nagy vigasságuk közepette nem hitték el, azt erősítget- ték, hogy már sokszor hallottak ilyen híresztelést a tatárokról, és mindig azt tapasztalták, hogy az semmit nem jelent”. Nem egyszerűen azonban csak arról volt szó, mintha a magyarok belefeledkeztek volna a farsangi vigasságokba. Közömbösségüknek, mi több, a király iránti ellenséges alapállásuknak politikai töltése volt. „Mások pedig - írja Rogerius -, igen sokan azt magya- rázgatták, hogy van okuk a király elleni gyalázkodásra, mert a kunok szövetséget kötöttek az oroszokkal, hogy az oroszokkal együtt harcolnak a magyarok ellen”, s Kötöny is csak azért jött Magyarországra, hogy felderítse az itteni viszonyokat, s amikor majd a tatárok betörnek Magyarországra, Kötöny harcot kezd IV. Béla ellen. Ezek az előkelők „örvendezve mardosták a királyt, amiért behozta a kunokat”.

Az elkerülhetetlen bekövetkezett, 1241. március 12-én a tatár sereg fő ága, majd röviddel utóbb északi és déli szárnya is Magyarországra zúdult. Kezdetét vette az egyéves magyarországi tatár uralom. Az igaztalanul árulónak tartott Kötönyt megölték a magyarok, de ezzel is csak azt érték el, hogy gyengült az ország védelmére kész haderő. A döntő csatára 1241. április 11-én a Tisza-Sajó torkolatához közeli Muhinál került sor. Az ütközet előtt Béla „buzdította övéit, hogy férfiasán készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ért, és nem általános lesz mindnyájuk számára.” Ebbéli vélekedésükben azonban keservesen csalódtak. Muhinál a magyarok súlyos vereséget szenvedtek, hatalmas emberáldozatot követelt a csata. Megsebesült és rövidesen belehalt sebeibe Kálmán herceg, Béla király szeretett öccse. Életét vesztette mind az esztergomi, mind a kalocsai érsek, sok magas egyházi és világi tisztviselő. Maga Béla is csak nagy nehezen tudott kimenekülni a mind szorosabbá váló tatár gyűrűből, s Pozsonyon, a somogyi Segesden, valamint Zágrábon át a dalmát tengerpartra menekült. 1242 januárjában Kaj- dán vezetésével a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, s Béla után eredtek, hogy kézre kerítsék a királyt. Ő előbb kíséretével Splitbe, majd a nagyobb védelmet nyújtó, szigeten fekvő Trogirba ment. A tatárok mindenütt a nyomában voltak.

Bélának egyetlen reménye maradt a megmenekülésre: a tenger. A tatárjárás egy másik, dalmát kútfője így ír erről: „Amikor a király látta, hogy a tatár sereg az ő bujdo- sásának menedékhelye előtt szállt meg, nem tartotta elég biztonságosnak a közel fekvő szigeteken tartózkodni, ezért a királynét fiaival és minden kincsével együtt bérelt hajókra szállította, ő maga pedig beült egy csónakba, s miközben ide-oda eveztetett, figyelte az ellenség csapatait, és várta a dolgok kimenetelét. Egyébként Kajdán vezér, miután kikémlelte annak a helynek minden ze- gét-zugát, megkísérelte, hogy a falak tövében nem lehetne-e lóháton átkelni: azt tapasztalta, hogy az a víz, amely a várost elválasztja a szárazföldtől, az iszap mélysége miatt átgázolhatatlan,

visszavonult onnan.” (Csonka Ferenc fordítása.) Béla és családja megmenekült... A tatár sereg ezután kivonult az országból, Magyarország nem lett idegen hatalom prédája, s nem igazolódott annak a nyugat-európai kútfőnek a híre, amely azt írta: az ország háromszázötven évi fennállás után megsemmisült.

Béla még huszonnyolc évet élt a tatárok kivonulása után. A sors megadta tehát neki azt a lehetőséget, hogy végiggondolhassa egész tatárjárás előtti politikájának útjait és útvesztőit. Dicséretére legyen mondva, volt bátorsága szembenézni saját hibáival, s volt ereje új politika kimunkálásához. Nem csodálható, ha a tatárjárást követő években még szinte minden gondolatát az átélt szörnyűségek és egy újabb tatár támadástól való félelem s az arra való felkészülés kötötte le. Évekkel az 1241-1242. évi mongol támadás után így írt Béla a pápához: „Napról napra jönnek hozzánk a hírek a tatárokról, hogy nemcsak ellenünk készülődnek, akikre legjobban fenekednek, amiért ekkora csapás után is vonakodtunk meghódolni, holott minden más nemzet, amely ellen erejüket megmutatták, és főképp országunk keleti szomszédai, mint Oroszország, Kunország, a brodni- kok, Bulgária... mind adófizetőik lettek, hanem az egész kereszténység ellen.” Ebben a levélben fogalmazta meg IV. Béla először, de korántsem utoljára a magyar történelemben, hogy Magyarország egész Európa számára a kereszténység védőbástyája. így írt: „Abban állapodtunk meg ugyanis sok tanácskozás után, hogy nekünk is, egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize: itt szállt szembe Heraclius Koszroesszel a római birodalom védelmében, itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még úgyszólván teljességgel várak és védők híján szűkölködött. Ha ezt, ami távol legyen, a tatárok egyszer birtokba veszik, nyitva áll a kapu számukra a többi katolikus hitű ország felé, mert egyrészt itt nincs a keresztények felé útjukat álló tenger, másrészt családjaikat és csodálatosan sok állatukat alkalmatosabban helyezhetik el itt, mint bárhol.” (A levelet itt és a következőkben Makkai Lász- ló-Mezey László fordításában idézzük.)

Béla felfigyelt arra: a tatárok azokkal a helyekkel nem boldogultak, amelyek erős, kőből épült várakkal rendelkeztek. Napirendre került - a király és a királyné személyes példamutatása mellett - a kővárak építése. 1242-1250 között mintegy tizenhat új vár épült, harmada minősül ennek királyi kezdeményezésre létrejött erősségnek, a többit előkelők építették. Egy évtizednyi lanyhulás után IV. Béla életének utolsó évtizedében vett újra nagy, a korábbinál is nagyobb lendületet a várépítés, e tíz év alatt huszonkilenc vár létesült az országban, s ennek mintegy ötödé fűződik a király nevéhez. Miközben a királyi hatalom egyenletes ütemben épített várakat, nagyon megnőtt a magánosok várépítési kedve. A királyi példán és a tatár veszélyen kívül ennek alapvetően az volt az oka, hogy az új típusú - földvár helyett kőből épült - erősség nem csupán katonai jelentőséggel bírt, hanem politikai szerephez is jutott. Birtokközpontnak számított, ahol főúri udvar jött létre. Mindez kifejezője volt a nagybirtokosság politikai szerepe növekedésének.

(Folytatjuk)

1V. Béla megkoronázza fiát, V. Istvánt. Minia- túra Kálti Márk Képes Krónikájából

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. Július 17. \lBSrimap