Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
1994. december 25. KARÁCSONY ’94 Jó eg y esztendeje egyszer már kinyitotta eló'ttem élete nagykönyvét. Belelapozhattam, de nem akarta, hogy akkor beszéljünk róla. Majd valamelyik kerek évfordulón, ígérte. December kilencediké volt az első' alkalom. Forgács Oszkár, a (cseh)szlovák vívás nesztora ezen a napon töltötte be hetvenötödik születésnapját. Még mindig edzőként tevékenykedik Somorján, naponta szinte óraműpontosággal jelenik meg a vívóteremben, s esténként az utolsók között távozik. Lassan ötvenkilenc éve él a pengék világában. Irodai asztala fölött papírdarabokra írva hét bölcs mondat áll. Mindegyiket magáénak vallja, mindegyikhez ragaszkodik. Mint egy íratlan szabálykönyvhöz. Életének felidézett fejezeteiből is visszaköszönnek. 1. Tájainkon páratlanul gazdag sportmúlt áll mögötte. Már tizennyolc évesen pástra lépett a pöstyéni világbajnokságon, közel húsz esztendőn át öltötte magára a csehszlovák címeres mezt.- Harminchatban kezdtem, két esztendő múlva már meghívtak a válogatottba. párbajtőrözőként utazhattam a vb-re. Aztán közbeszólt a háború, hadifogságba kerültem. A világégés után szüleimnek - magyarok lévén - menekülniük kellett Pozsonyból, így leköltöztünk Somorjára. Később onnan jártam vívni a fővárosba. Egészen ötvennyolcig. Versenyzőként a legelőkelőbb helyezést a luxemburgi világbajnokságon értem el: kardban a 9.-12. lettem. Olyan világhírességek mögött, mint Kárpáti, Kovács, Pawlowski... Négy év múlva politikailag félreállítottak, kijelentették, megbízhatatlan vagyok a páston. Éppen a lengyelek ellen készültünk, amikor megérkezett Prágába a sorsfordító kádervélemény. Egy időre kiűztek a pengék világából. Elbocsátottak az állásomból, járási főtervezőből munkás lettem. Valamiből el kellett tartanom a családomat. Aztán hatvankettőben az egyik járási párttitkár szorgalmazta: kezdjek el Somorján foglalkozni a vívópalántákkal. Arra már jó voltam. Bezzeg, mikor az államot képviselhettem volna, arra nem tartottak érdemesnek. De nekifogtam. Elmentem a városi ifjúsági házba, ott találkoztam a gyerekekkel. Nem én verbuváltam őket, hanem az egyik tízéves fiú. Eleinte negyvenen lehettek. Öt év múltán elkezdtünk versenyekre járni, jöttek a sikerek, s lassan gyökeret eresztett a sportág Somorján. Első tanítványaim között volt a tehetséges, de sajnos korán elhunyt Safarit László, fiam, Krisztián, aki ma a klubelnökünk és Fehér Béla is. Ő jelenleg edző nálunk. Soha nem kellett hívogatnom a gyerekeket, mindig maguktól jöttek. Szerintem az eredmények vonzzák ide őket. És az ablakon át kimutat legkisebb tanítványaira. Tizenöt-tizenhatan jelentkeztek az idén is. Látom tekintetén, büszke rájuk. Aztán elmondja: óriási előnynek tartja, s ezt azelőtt is emlegette, hogy a városban mintegy kétezer diák tanul. Ebből a mennyiségből mindig akad elegendő érdeklődő. Több mint harmincéves edzői munkássága tele van emlékezetes eseményekkel, mégis legszívesebben egy prágai viadalról mesél. Vastag papírkötegben bukkan rá a pontos eredménylistára.- Nyolcvanhárom decemberében Moszkva, Varsó és a vendéglátó Prága legjobb ifjúsági tőrvívóinak társaságában Somorja végzett az élen. Tanítványom s jelenlegi edzőink egyike, Kovács Laci nyerte az egyénit. A győztes csapatban volt még a válogatott mostani szakvezetője, Nagy Józsi és Ja- voröík Jancsi. Ez a helytállás edzői pályafutásom legbecsesebb sikere. Akkoriban már országszerte hírnevet szereztünk. Őszi bácsi életiskolája Prikler László felvétele Felvetődik az emberben a kérdés: hosszú évtizedek során miért maradt hű sportágához?- Ha kezdetben viszonylagosan jó eredmények születnek, magukkal ragadják a gyereket, utána nehezen hagyja abba. Rám ugyanez érvényes. Élveztem a pengeforgatást, patinás pozsonyi egyesület tagja lehettem. Évente egyszer kimentünk Bécsbe, aztán ők is eljöttek hozzánk a klubtalálkozóra, amelyen rendre minden fegyvernemben összecsaptunk. Elsőrendű versenyzőkkel. Tizenhárom évig jártam edzeni Somorjáról a fővárosba. Reggel fél hétkor buszba ültem, s éjfélkor értem haza. Sötét vagonokban bóbiskolva számoltam az állomásokat, mert akkor még senki nem jelezte, mikor melyik következik. Télidőben, hófúvásban sokszor elakadt a vonat, olyankor gyalogolhattam. De eszembe sem jutott, hogy másnap otthon maradjak. Később edzőként felmerült bennem, hogy egyszer abba kellene már hagyni, de mikor láttam a sok gyereket, nem tudtam rászánni magam. Elismerések? Arról inkább ne beszéljünk. Nem érdekel! Amíg versenyző voltam, hírnevet szereztem, mert sorra hoztam külföldről a jó eredményeket. Amit azóta csinálok, azért jelenleg jóformán csak tiszteletbeli összeget kapok, mégis szívesen, örömmel teszem. Sohasem kívántam, hogy tömjénezzenek, az nem az én kenyerem. 2. Nem mondja ki, ám számos megnyilatkozásából kiderül: életével fölöttébb összefonódtak a gyerekek. Számos monológja ilyen vagy olyan jellemrajzukkal zárul.- Tudni kell velük bánni. Engem imádnak. Csak találgatom, hogy miért. Múltkor az orvosi rendelőből egy síró kisbabával jött ki az anyja. Meglátott az apróság, odakéredzkedett hozzám, s máris elhallgatott. Előtte soha életemben nem láttam, s azóta sem. Hát erre nincs magyarázatom. Az utcán gyakran apró óvodások köszönnek rám: „Csókolom, Őszi bácsi!” Fogalmam sincs, honnan ismernek. Igaz, folyton azt mondom: a gyerekeket szeretni kell! Nem parancsolgatni nekik. Én mindig megkérem őket, majd megköszönöm, amikor elvégezték, amit kértem. Bármelyiküktől nyugodtan megkérdezheti. Barátjuk vagyok, nem fölöttesük. Ha ez titoknak nevezhető, legyen az. Talán megérzik a gyerekek, s emiatt vonzódnak hozzám. így aztán mindent elérek náluk, de nem szigorral. Közben egy kisfiú nyit be az irodába. Tanulmányi könyvecskéjét szorongatja a kezében. Érthetetlenül nézem, miért kanyarítja bele a nevét az edző. Mikor illedelmesen köszönve kimegy a gyerek, rákérdezek.- Mióta átnézem és én is aláírom az J. MÉSZÁROS KÁROLY érdemjegyeket, másféllel jobbak tanítványaim tanulmányi átlagai. Miért ne tenném, ha így javul az előmenetelük? Tehetségek? Engem az érdekel, ki hogyan mozog, hogyan fut, hogyan alkalmazkodik a társasághoz. Egyénileg nem emelek ki senkit, mert - tapasztalatból mondom - könnyen elveszne. Nálam nincs kivételezés, ilyet nem szabad csinálni. Amennyiben valakinek van adottsága hozzá, könnyebben megérti, amit mondok, és gyorsabban halad előre. De a többiekkel ezt nem éreztethetem. Szívesebben foglalkozom olyan tanítvánnyal, aki nehezebben tanul, de amit elér, azt jobban meg is becsüli, mint a tehetséges, aki könnyen tanul, de ugyanolyan könnyen felejt is. És gyakran elkallódik, mert keveset gyakorol. Nagyra becsülöm például Eger- szegi Krisztina úszónőt, aki nem csak tehetségével érte el kimagasló eredményeit. Állítom: a mai sikeres élversenyzők rabszolgái a sportnak. Le a kalappal előttük! 3. Évtizedekkel ezelőtt a jobb vívók mind a három fegyvernemben megáll- ták a helyüket. Forgács Oszkár párbajtőrrel kezdte, kardban aratta legnagyobb sikerét. Akkoriban a tőr jelentette az alapot. Aki ezt elsajátította, és jó volt a pengevezetése, könnyen lehetett kiváló párbajtőröző. De több egyéniségtől a kard forgatása sem állt távol. Azóta a szakosodás hódít. És elmeséli, hogyan lett a somorjai kardozásból a tőrözés bástyája.- Sorra elhúztak bennünket a csehek. De becsületesen! Egyszer aztán betelt a pohár. Kijelentettem, nem vagyok hajlandó egész évben kardot tanítani, ha az országos bajnokságon a szemünkbe röhögve intézik el a vívóimat. Egyszerűen úgy bíráskodtak, hogy mindig más legyen a győztes. Inkább átálltunk a tőrre, abban már nem tudtak elkenni bennünket. Nehéz lett volna letagadni a találatokat. Így a csehek másodosztályúak lettek, a somoijaiak meg eléjük kerültek. Legalábbis az eredménylistán. Ha elmentünk valamelyik versenyre, a nyolcas döntőbe legalább hat csallóközi jutott. Előre tudták, házidöntő várható. Igazságtalanságok? Igyekeztem mellőzni őket. Edzőként már nehezebben ment. Igaz, ha odaál- lok a pást mellé, teljesen másképpen viselkedik a bíró, s tekintélyem, tanácsaim tanítványaimra is nyugtatóan hatnak. Jelenleg huszonnyolc vívóval foglalkozik. Különböző korúak. Legidősebbjük Javoréík Péter, aki a novemberi krakkói Európa-bajnokságon is rajthoz állt. Legtöbbre a Dukla Olomouc mesteredzője, Földes Frigyes és a Pozsonyban tevékenykedő Érsek Árpád vitte. Sokukról már azt se tudja, merre szé- ledtek.- Gondoljon csak bele. Ezek a gyerekek nálunk nőnek fel, húsz-huszonegy éves korukig itt maradnak. Ezért a vívás mellett nevelem is őket. Törődöm azzal, hogy tisztességesen viselkedjenek, rendesen tanuljanak. Negyedévenként aláírom az ellenőrzőjüket, s ha baj van, akkor megbeszélem az érintettel, esetleg bemegyek az iskolába, irányítom tanítványaimat, besegítve a szülőknek. Célom az, hogy az innen kikerülők becsületes, gerinces emberek legyenek. Viselkedésemmel is erre vezetem őket. Mert a vívás ideig-óráig tart, de a többi dolgot magukkal viszik, ami óriási előny az életben. Ezt a pluszt játszva el lehet végezni, csak példát kell adni hozzá. Nálam nincs kivételezés, kiváltságos joga senkinek. Elviccelődünk, bolondozunk, de csupán egy bizonyos határig. Ha túllépi valaki, megéreztetem vele. De idővel elmúlik a harag, s minden folytatódik tovább. Nekünk, somoijaiaknak nevünk van. Magyarországon. Ausztriában, Németországban, Csehországban, Lengyelországban...Ezért ragaszkodom hozzá, hogy vívóink ebben a szellemben nevelkedjenek, képviseljenek bennünket. A gyerekek jellemének formálása nálunk alaptétel. Fiataljaink közösségben élnek, nincs különbség köztük. Még egyszer mondom: a legjobb és a leggyengébb is egyforma. Ugyanakkor, ha vívóink bárhol megjelennek, máris észreveszik: a somorjai iskola növendékei. Látni technikai fejlettségükön, stílustisztaságukon, tisztességes helytállásukon. Én egy életen át az iménti vezérelvek szerint cselekedtem, s úgy érzem, jól csináltam. Megbíztak bennem, nem okoztam csalódást senkinek, akkor miért változtassak rajta. Ennyi év után konokul ragaszkodom szokásaimhoz. 4. Forgácséknál immár a harmadik nemzedék hódol a vívásnak. A nagyapa után fia, Krisztián, s annak gyermekei, a tizenéves Péter és Krisztina, akárcsak Őszi bácsi lányának fia, Ginzery Tamás. Azt hinné az ember, a tapasztalt vívómester csalogatta őket a pengék világába. Erre ő kijelenti:- Sose hívtam a fiamat ide. Magától jött. Péter is Krisztina esetét nem ismerem, de Tamásnak se mondtam soha: gyere közénk. Szülői jó tanácsként mondom, nem ajánlatos akaratunkat rákényszeríteni csemetéinkre. Mert mindegyiknek megvan a maga egyénisége, önállósága. Egészen kiskorától. Űzze csak azt a sportot, amelyiket akaija, s abban támogassuk őt, észrevétlenül. Talán meglepődik rajta, nálunk a családi összejöveteleken nem beszédtéma a vívás. Tájékozottak vagyunk a történésekről, akad más mondanivalónk. Naponta négytől kilencig a vívóteremben szorgoskodik. Kora ellenére bírja a leterhelést, jól tartja magát. Van- e ennek titka?- Egyértelműen a fizikai munka. A vívásoktatás szellemileg merít ki. Amikor este hazamegyek, halotti csendre van szükségem, hogy kiheverjem a négy-ötórás hangzavar pszichikai fáradalmait. Rendszeresen négy-öt órát dolgozom a csölösztői kertemben. Ott még pad sincs, nehogy leülhessek. Télen idegesebbnek érzem magam, mert nem sikerül annyira kimerülnöm. Nekem el kell fáradnom, hogy nyugodt legyek. Amikor még dolgoztam, fél ötkor hazaértem a szőlőből, negyedórára lefeküdtem, hallgattam valamilyen klasszikus zenét, s ötre már felfrissülve érkeztem a vívóterembe. Kedveli a komolyzenét és a festészetet, rengeteget olvas.- Már a dallamokból felismerem, melyik szerző melódiái csendülnek fel a rádióban. S ugyanígy a jellemző színekből és alakokból ítélve megmondom, kinek a festményéről van szó. Persze, csak a klasszikusokat ismerem. A modem irányzatok nem érdekelnek. Forgács Oszkár a honi vívás élő legendája. És aktív letéteményese ma is. Immár hetvenöt évesen.- Akár halálomig folytatom. Egészségem szolgál, szervi bajom nincsen, de a kor bogarai néha jelentkeznek. Egyelőre munkámban nem fékeznek. Egyszer-egyszer külföldre is elmegyek tanítványaimmal. Még egy évfordulót azért szívesen megélnék: 1996. február 15-én lesz hatvan éve, hogy a pástra léptem. Szeretnék akkorra egy nagyszabású meghívásos versenyt összehozni. Újratalálkozni a sportolókkal és a vezetőkkel, együtt ünnepelni. Remélem, megadatik nekem. Bár teljesen azonosulok azzal a mondással, miszerint hetven év fölött minden nap az Isten adománya. Miry Gábor felvétele
