Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-18 / 51. szám
Ha a szülők nem segítenének Tíz évvel ezelőtt nősültem. Anyagi helyzetünk akkor sem volt rózsás. A földműves-szövetkezetben dolgoztam. Minden munkát elvállaltam, hogy egy kis házikóra összehozzuk a pénzt. Addig az édesanyámmal laktunk. Minden fillért félreraktunk, így megvehettünk egy öreg házat. Azt kezdtük javítgatni, ahogy anyagi helyzetünk engedte. Közben megszületett az első lányunk. Majd két évre rá a második is. Nagy volt az örömünk, mert két gyermekre vágytunk. Örömünket azonban csakhamar beárnyékolta kisebb lányunk betegsége. 1989- ben kivették az egyik veséjét. A kezelés és a műtét sok költséggel járt. Felemésztette minden pénzünket, hisz a beteg kislány csak hatszáz korona havi segélyt kapott. Ekkor határoztuk el, hogy jövedelmünk kiegészítésére megpróbálkozunk bikák tenyésztésével. Az a szándék vezérelt, hogy ha már kislányunk egész- ségkárosultsága miatt élete végéig szenvedni fog, legalább semmiben ne érezzen hiányt, és megadhassuk neki, amire vágyik. 1992-ben felvettünk 300 ezer korona kölcsönt és bérbe vettük a helyi vendéglőt, havi 17 ezer koronáért. Ezt megelőzően még 1988-ban megszületett a harmadik kislányunk. Hála Istennek, egészségesen. Az idén álmunknak vége szakadt. Vállalkozásunk sikertelennek bizonyult, csődbe jutott. Be kellett zárnunk a vendéglőt. Az állam is megvont minden támogatást. Nem kapjuk a családi pótlékot, leállították a beteg kislányunknak nyújtott korábbi havi hatszáz koronás pótlékot is. Lassan ott tartunk, hogy már a mindennapi betevő falatra se jut. Munkát találni szinte lehetetlenség, nem is tudom, mihez kezdjünk. Jelenleg is jobbára abból a pénzből élünk, amit szüléink szegényes nyugdíjukból adni tudnak. Az életben sok mindent átéltem, sok embernek segítettem. Most ezek is elfordulnak tőlem. Gondjaimról azért írok, mert hiszem, hogy azért akadnak megértő emberek, akik valamilyen formában segítenek. Nagy Gábor, Nemesoroszi (Lévai járás) Három kis árva nagymamája Reszketős kezemben nehezen fogom a tollat. De hátha meghallgat valaki... Két éve megözvegyültem. Hatvanévesen nevelem három kis unokám. Az édesanyjuk meghalt, így nekem ítélték őket. Az anyjuk, vagyis a leányom korán eltávozott. Nem bírta a szenvedést. Férje nap mint nap részegen járt haza. Otthon pokol volt az élet. A feleségét ütötte, verte, rugdosta. Ha az apróságok próbáltak a védelmére kelni, ők is megkapták a magukét. Nem múlt el nap csendben, békességben. Két éve temettük el az édesanyjukat. Azóta nálam vannak. Legalább nyugodtan alszanak. Háromszobás házban lakunk, igaz. komfort nélkül, de nyugalomban. Egy nagy gondom van. Több helyen is beázik a tető. A csöpögő vizet vödrökben fogjuk fel. Közeleg a tél. Mi lesz, ha a hó elkezd olvadni? Hátha akadnak jó emberek, akik hajlandók segíteni a szomorú nagymamának és a három kis árvának. F. M. (Tőketerebesi járás) A nagymama kérését megküldtük a község polgármesterének. Válaszát szívesen közöljük rovatunkban. A szomszédék Hédijét pólyás kora óta ismerem. Az aranyhajú kislány a szemem láttára cseperedett bájos bakfissá. Nagy kék szeme, nádszál termete láttán, csilingelő hangja hallatán nem egy fiú szíve dobbant hevesebben. Ám Hédi érzelmeit a körülötte nyüzsgő kamaszok gyorsuló szívverése csöppet sem hevítette. Kedves ridegséggel utasított vissza minden közeledést. Míg meg nem jelent az igazi. Gabi, a fotóművész, képeihez keresett megfelelő alanyt, így akadt meg a szeme Hédin. Lám, a véletlen! Gabi képeit már akkor gyakran közölték a lehet olyan kívánsága, amit ő ne teljesítene. Egyáltalán, lehet-e elégedetlen egy ilyen feleség? Végül is Hédi a megmondhatója... Meg is mondta. Egy alkalommal azzal lepte meg csodálkozó férjét, hogy eleget tétlenkedett otthon, most már szeretne dolgozni. Furcsa kívánság? Bizonyára az a „két műszakban” dolgozó feleségeknek, anyáknak, de hát Hédi a szülői hivatással és alkalmazással járó gondokat egyelőre nem ismerte. Kívánsága érthetetlennek tűnt Gabi számára is.- Talán nincs jó dolgod? Nem látod, mennyit gürcölnek a barátnőid? Hédi végül is cselhez, afféle asz- szonyi furfanghoz folyamodott, ami már sokaknak sikerült az életben. Ám ugyanannyiszor a visszájára is fordult. Néhány hét múlva közölte a férjével, hogy teherbe esett.-De hiszen...- Tudod jól, hogy a fogamzásgátló is csődöt mondhat... Gabit mintha áramütés érte volna.- Te akartad így, nemde?- És az olyan nagy baj lenne, Gabi? Ettől nagyobb boldogságot el se tudok ke'pzelni! Gabi váltig kitartott a terhesség megszakítása mellett. A gyerek gátolHÉDI LÁZADÁSA legnépszerűbb hetilapok címoldalán, két kiadványa is megjelent, díjakat nyert hazai és nemzetközi fotókiállításokon. Hédi nem állt mindjárt kötélnek. Annyi mindent hallott álfotósok és álfilmesek csábító, soha be nem váltott ajánlatairól, hogy Gabi próbálkozását is bizalmatlanul fogadta. A jó megjelenésű, felettébb udvarias fiú végül mégis megnyerte a bizalmát. S mi tagadás, csábította a lehetőség, hogy a fényképe képeslapok első oldalán jelenhet meg. Nem szaporítom a szót, a fotóművész és modellje egymásba szerettek. Ott voltam az esküvőjükön. Csodálatosan szép pár volt. Így kezdődött hát holtomiglan- holtodiglan fogadalmukkal megpecsételt közös életük. * A szigorú erkölcsű családban nevelkedett Hédi előtt egyszerre eddig ismeretlen világ tárult ki. A leánybimbó zárt burkát szétfeszítve bontogatta szirmait és nyílt elragadóan szép asz- szonyvirággá. Minden nap új élményt hozott. Az első hetekben valamiféle kábulatban élt. Olyannyira, hogy elvesztette érzékét a valóság iránt. Dehogy jutott eszébe, hogy a valóság könyörtelen is tud lenni. Nem tűri, megbosszulja magát, ha nem vesznek róla tudomást. Hédi szívesen beleegyezett férje kívánságába, hogy egyelőre ne menjen dolgozni. Soha nem tapasztalt érzések bódulatában teltek napjai, és örült, hogy minden idejét csak férjének és magának - kettejüknek - szentelheti. Idővel a jómód, a boldogság is megszokottá válik. Az új élmények is ritkultak. A korábban bizsergető izgalomtól fűtött esték lassan elvesztették varázsukat. Közben mintha a napok is megnyúltak volna. Egyik a másikat követte a maga egyhangúságában. A férj büszke volt a feleségére. Nem is rejtett hivalkodással dicsekedett barátainak, hogy neje, e csodálatos teremtés éjfélkor is vacsorával várja. Ha tiltakozott is e túlzott figyelmesség ellen, azért lelke mélyén úgy érezte, hogy ezt az olyan férj, mint ő, méltán meg is érdemli. Hisz Hédinek nem Hej, ha sejtette volna, felesége menynyire irigyli azokat a gürcölő, „sajnálatra méltó” barátnőket, akik nincsenek teljesen a férjükre utalva, megbecsülik képességeiket a munkahelyükön, otthon pedig az apró emberpalánták igénylik szeretüket, gondoskodásukat. Tőle a férjén kívül senki sem várt semmit. Sokszor feleslegesnek, kiszolgáltatottnak érzi magát. Hiszen a férjének se egyenrangú élettársa. Nem osztozik gondjaiban, ettől is kíméli őt. Pedig ő szeretne hasznos lenni, vállalni a gondok egy részét. De így? A férjének csupán az eltartottja! Ketrecbe zárt díszmadár. * Egy este a férjére várva - ki tudja, hányadszor az utóbbi időben - ismét szomorúság vett rajta erőt. A végtelenül lassan múló órákat számolva újra barátnőire gondolt. Lakásuk csupa nyüzsgés, betölti a gyerekek kacaja, talán sírása. Szeretettel simogatják vagy szidják őket. Azt is szeretettel. E gondjaik ellenére is milyen szerencsés anyák! És ő? Várja az „urát”, mikor toppan be végre, hogy legalább tálalás közben szót válthasson vele. De miről is? Gabi a munkájáról nem sokat beszél, nem dicsekszik, nem panaszkodik. Fáradtan tér haza, beszélni sincs kedve. Rég elmaradtak a meghitt esték, a mindig új élményt hozó, érzékiségtől fűtött éjszakák és a vég nélküli szeretkezések. Egyik nap és éjszaka olyan, mint a másik. Végső elhatározásra jutott. Elvégre nem élheti le így az egész életét. Csak sikerülne Gabit is meggyőznie... Vacsora után odasimult a férjéhez.- Gabikám, nem érzed, hogy nagyon üres a lakásunk? Nem kellett tovább magyarázkodnia, hisz nem először tette fel e kérdést, ha más megfogalmazásban is.- Tudod, mennyi gonddal jár egy gyerek? Főként az anyának...- Gabikám, ha te tudnád, milyen szívesen vállalnám ezt a gondot... Éjszakába nyúlt a vitájuk. A férj sehogysem akarta megérteni, hogy az anyai hivatás gondtalan jóléttel, szép ruhákkal aligha pótolható. A legkevésbé pedig tétlenséggel. (Illusztráció: archívum) hatná nagy tervei megvalósításában. Majd később. Hajthatatlan maradt. Talán már dacból is, hogy akaratát érvényesítse. Hédi megértette, hogy félje határtalan önzésből senkivel se akar osztozni az ő szeretetében, gondoskodásában. A szakadék kettejük között egyre mélyült. S most már azt se árulta el, hogy a terhességről kiagyalt füllentést csupán próbatételnek szánta. * Gabi szolgálati útjáról éjszaka hazatérve hiába várta, hogy felesége - szokás szerint - az ágyból felkelve feltálalja a vacsorát. A konyhában terített asztal, az étel a tűzhelyen, de Hédi sehol. Berohant a hálószobába. Az ágy vetetlen... De ni, rajta egy cédula. „Ne haragudj, nem élhetek így tovább. A gyámkodásod nélkül akarok boldogulni. Munkába lépek. Köszönet mindenért. Hédi” Az első meglepetés dühbe csapott át. Ezt tette vele az, akit csakhogynem a tenyerén hordott? Akinek gondtalan életet biztosított, hogy szalmaszálat se kellett keresztbe tennie. Ruhái, cipői már a szekrénybe se fémek... Hopp! Ruha! Ettől aligha válna meg. De újabb meglepetés: minden a helyén, egy darab se hiányzik. Lehet, csak ijesztget - villant át az agyán. Ha másért nem, a ruhákért biztosan visszajön... Nem jött. Közben megtudta, hogy a barátnőjénél húzódott meg albérletben. Megáll az ész! Pazarul berendezett lakását albérlettel cserélte fel. Szerény havi fizetésből akar élni, aki eddig korlátlanul költhetett folyószámlájáról. Lehet, csak ravaszkodik. A férjét akarja meghátrálásra kényszeríteni. Azért mégse! Olyan asszony nincs! Elvégre is ő a sértett fél. Ám lássa a nagylelkűségét, megteszi az első lépést. Bármennyire nehezére esett, felkereste Hédit.- Jól meggondoltad, mit tettél?- Rég meg kellett volna tennem.- Térj vissza és mindent elfelejtek.- Nincs szükségem a nagylelkűségedre.- A ruháid? - játszotta ki utolsó tromfját.- A te tulajdonod, ahogy eddig engem is annak tekintettél. Gabi fölényesen mosolygott. Hitte, hogy a jóléthez szokott asszony még cselekedni fog, hogy egyáltalán visz- szafogadja őt. Hédi azonban nem jött. Ám megérkezett a bírósági idézés. Válóper. Hédi minden tromfját kijátssza? Ijesztgeti? Elvégre a bírósági tárgyalás is alkalom a békülésre. A bíró valóban békíteni akarta őket. Sok kérdést tett fel Hédinek. Talán azért az asszonynak, mert maga is férfi volt, és nehezen tudta magát beleélni az asszony lelkületébe.- Rosszul bánt magával?- Nem.- Iszákos volt?-Nem.- Hűtlenségen érte?-Nem.- Hiányzott valamije?- Igen. A férjem.- Ő? De hisz válásról hallani sem akar. Hédi szemét elöntötte a könny, sok elfojtott keserve szakadt fel.- Mindenem megvolt, de én nem pénzre, hanem szeretetre, szerelemre vágyom. A férjem csak a munkájának él, én csak kis űrt töltök ki az életében. Nem akarok tovább a férjem otthon hagyott árnyékaként élni. Az utóbbi időben elfoglaltsága miatt alig voltunk együtt. Egymásról, érzelmeinkről vajmi keveset tudunk. Mi köt még össze bennünket? Gabi csak ámuldozott a mindig hallgatag Hédi szóáradata hallatán. Dühbe gurult. Ő akarja, ám legyen! Majd rájön, mit veszített. * Nem így történt. Hédi egyszerűen eltűnt az életéből. Gabival nemrég találkoztam. Keserűen emlékezett felborult házasságára.- Buta liba! Vékonypénzű kis hivatalnokocskához ment férjhez. Sértett önérzetében azzal áltatja magát, hogy Hédi rég megbánta döntését. Nem akartam őt elszomorítani. Hédivel ugyanis gyakran találkozom a fővárosi korzón. Olyan aranyhajú kislány édesanyja, amilyennek én ismertem őt gyerekkorában. Ügy érzem, a vékonypénzű kis hivatal- nokocska mellett nagyon boldog... Zsilka László Olvastam F. Mária és családja történetét. Én is régóta fontolgattam, hogy valakihez segítségért forduljak, de kihez? Hisz mindenkinek megvan a maga keresztje. Ha az ember saját családja körében nem talál megértésre, hogyan várhatná el idegenektől... Húszéves koromban mentem férjhez. Szüleim nagyon ellenezték a férjemet, mivel nincstelen, szegény fiú volt. Akkor azt hittem, a jó házassághoz nem kell pénz. (Mennyire tévedtem!) A szüleim közölték, hogy hozományt nem adnak. Remélték, hogy így talán meggondolom a dolgot. De ekkor már döntöttem. Így talált egymásra és kelt egybe két nincstelen. Három évig minden munkát elvállaltunk, hogy fordítsunk sorsunkon. Sikerült is. Elkezdtünk építkezni. Bizonyítani akartuk, hogy munkával, kitartással mindent elérhetünk. Kis élelmiszer- boltunk volt, mind a ketten ott dolgoztunk. Közben megemelkedtek az árak, de a házat be kellett fejeznünk. Sikerült is. Beköltöztünk és úgy hittük, most már minden rendben lesz. Csakhogy sok minden megváltozott és az üzletünk is csődbe ment. Két gyermekünk is született. A házat nagy adósság terhelte. S most már jövedelem híján nem volt miből törlesztenünk. Akinek életében nem volt nagyobb tartozása, aligha tudja megérteni, mit jelent az, hogy holnap lejár a törlesztés határideje. Inkább nem eszünk, de az adósságot fizetni kell, különben bíróságra adnának. Pontos havi törlesztéssel is még tíz évig kell nyögnünk azt a kölcsönt, amit még kedvező körülmények között vettünk fel. Addig nemigen telik jobb kosztra, de ruhára se. Jelenleg szülési szabadságon vagyok, a gyermekgondozási segélyből fizetjük a gázt meg a villanyt. A férjem fizetése pedig jobbára a törlesztésre megy. A férjem jár a hivatalokba is, mert ruhám nincs, amiben ilyen helyekre elmehetnék. A család is haragszik ránk, mert a családi ünnepekre se járunk ruha hiányában, nehogy megszóljanak. A legrosszabb az, hogy mindenki azt hiszi, nekünk jól megy, mert építettünk egy nagy házat. De a ház miatt le kellett mondanunk mindenről. Arról álmodozom, ha majd egyszer nem lesz adósságunk, a fizetésből végre a gyerekeknek, magunknak is vehetek valamit és a lakást is berendezhetem. Sajnos, egyelőre nem tervezhetek, mert egy fél évre előre is tudom, hová teszem a pénzt. Kihez forduljak segítségért? Fiatalok vagyunk és már fáradtak, életuntak. Mi lesz velünk jövőre? A lányunk iskolába, a kisebb óvodába megy. Minden munkát elvállalunk. Címem a szerkesztőségben található. Nem szeretném, ha családom és a falum- béliek megtudnák, hogy én írtam a levelet. Higgyék el, így is sokáig tartott, amíg rászántam magam. M. A. (Komáromi járás)«
