Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-18 / 51. szám
A művésznővel a színházban ismerkedtem meg. Integetett nekem a színpadról, én pedig utánamentem. Utolsó találkozásunk óta sok idő telt el, s ha valaki nem említi a nevét, meg sem ismertem volna. A művésznő lelkesen üdvözölt:- Ó, évek múltak el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Hogy rohan az idő! Megöregedtünk. Emlékszik még az első találkozásunkra? Ön meghívott ebédre... Hogy emlékszem-e? Húsz éve történt. Amikor Párizsban éltem, a Latin negyedben volt kis lakásom, s a keresetemből éppenhogy meg lehetett élni. Megírta nekem, hogy olvasta a könyvemet. Megköszöntem a levelét, mire újabb levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy átutazóban lesz Párizsban, de nagyon zsúfolt a programja, ezért csak a következő csütörtökön lesz egy lélegzetvételnyi ideje. Megkérdezte tőlem, nem hívnám-e meg őt ebédre a Forgot’s vendéglőbe. Csupa francia szenátorok jártak abba a vendéglőbe, nekem - szűkös anyagi helyzetem miatt - soha eszembe sem jutott volna odamenni. Ám az ajánlata hízel- gett, és túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy egy nőnek nemet mondjak. Egész vagyonom nyolcvan frank volt, abból kellett megélnem a hónap végéig, de úgy gondoltam, hogy egy szerény ebéd nem kerül többe tizenöt franknál. Ha a következő héten lemondok a kávéról - gondoltam -, még jól kijövök a pénzemből. Megírtam neki, hogy jövő csütörtökön fél egykor várom őt a Forgot’s vendéglőben. A művésznő már nem volt olyan fiatal, mint gondoltam, egész megjelenése inkább imponált, mint lenyűgözött. Bizony már negyvenéves volt, s úgy tűnt, hogy jóval több óriási fehér foga van, mint amennyire szüksége lenne. A művésznő beszédesnek bizonyult, s amíg rólam beszélt, készségesen és figyelmesen hallgattam. Amikor megkaptam az étlapot, megrémültem, mert az árak a vártnál jóval magasabbra rúgtak. De a művésznő nyomban megnyugtatott.- Én tulajdonképpen soha semmit nem eszem ebédre...- Ó, ne mondja - válaszoltam nagyképűen.- Mindig csupán egyetlen fogást eszem. Azt hiszem, ma az emberek túlságosan is sokat esznek. Én legfeljebb halat rendelek. Ki tudja, lazacuk van-e? Csupán az év elején jártunk, ilyenkor lazac még nemigen szokott lenni. Nem is szerepelt az étlapon, ezért megkérdeztem a pincértől, van-e lazacuk. Igen, volt lazac, abban az évben először. Rendeltem egyet az asztaltársnőmnek. A pincér megkérdezte tőle, kér-e addig valamit, míg a hal elkészül.- Nem - felelte. - Ebédre soha nem eszem sokat... Esetleg, ha lenne kaviárjuk... Azt soha nem utasítom vissza. Lassan összeszorult a szívem. A kaviár számomra túlságosan drága volt, de ezt nem mondhattam meg neki. Én báránysültet rendeltem magamnak, mert az volt a legolcsóbb az étlapon szereplő ételek közül.- Azt hiszem, nem okos dolog húst enni - jegyezte meg a művésznő. - S ilyen nehéz ebéd után még tud dolgozni? Én soha nem terhelem túl a gyomromat. A pincér aztán megkérdezte, milyen italt parancsolunk.- Ebéd után sohasem szoktam inni - mondta művésznő.- Én sem - feleltem fürgén.- Csak fehérbort - folytatta a hölgy, mintha nem is hallana engem. - Ezek a francia fehérborok oly könnyűek! Elősegítik az emésztést.- Milyet parancsol?- Az orvosom megtiltotta, hogy igyam. Csak pezsgőt ihatok. Biztosan elsápadtam, de azért rendeltem fél üveg pezsgőt. Nyomban elmagyaráztam, hogy nekem az orvosom szigorúan megtiltotta a pezsgőivást.- Akkor mit fog inni?- Vizet. A művésznő megette a kaviárt is, a lazacot is, s vidáman fecsegett irodalomról, képzőművészetről és zenéről. Miközben én azon töprengtem, mekkora is lesz a számlám. Amikor feltálalták a báránysültemet, a művésznő beszélni kezdett:- Látom, hogy ön nehéz ételekhez van szokva. Meggyőződésem, hogy ez helytelen. Miért nem rendel csupán egy fogást, mint én? Biztosan sokkal jobban érezné magát...- De hiszen csak egy fogást rendeltem - mondtam. A pincér ismét elment mellettünk. A művésznő intett neki.- Én tulajdonképpen soha semmit nem szoktam ebédelni. Éppen csak bekapok valamit. Sohasem eszem sokat. Már most sem kell semmi, legfeljebb ha spárgájuk lenne. Kár volna úgy elmennem Párizsból, hogy meg ne kóstoljam. Összeszorult a szívem. A kirakatokban láttam spárgát, ezért tudtam, hogy méregdrága. Én csak nézegettem, miközben összefutott a nyál a számban.- A hölgy szeretné tudni, van-e spárgájuk - közöltem a pincérrel. Azt reméltem, nemet fog mondani. De széles mosoly kíséretében biztosított arról, hogy van spárga. Gyönyörű, zsenge, kész csoda.- Már egy cseppet sem vagyok éhes - sóhajtott a művésznő -, de ha annyira akarja, kérek... Rendeltem neki egy adag spárgát.- És maga?- Nem szeretem.- Tudom, nem ízlik mindenkinek... Vártuk, hogy elkészítsék a spárgát. Közben pánikba estem. Már nem azon gyötrődtem, marad-e pénzem a hónap végéig, hanem azon, elég lesz-e a számla kiegyenlítésére. Szörnyű lenne, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy tíz frankkal kevesebb lenne a pénzem, s a művésznőnek kellene a hiányzó összeget hozzáadnia. Erről szó sem lehetett! Pontosan tudtam, mennyi pénz van nálam. Elhatároztam, hogy ha a számla magas lesz, a zsebembe nyúlok, s drámai hangon felkiáltok: „Ellopták a pénztárcámat!” Ha a művésznőnél sem lenne elég pénz, az egyetlen lehetőség az lenne, hogy otthagynám az órámat, s majd később fizetném ki a számlát. A pincér hozta a spárgát. Finomnak látszott, s az olvadt vaj illata csiklandozta az orromat. Követtem a tekintetemmel, ahogyan egyiket a másik után eresztette le a torkán, miközben a balkáni drámáról beszélt. Végre befejezte az étkezést.- Parancsol kávét? - kérdeztem.- Igen. Kávét és fagylaltot - válaszolta. Már úgyis mindegy volt, tehát rendeltem magamnak is egy kávét, neki pedig kávét és fagylaltot.- Tudja, az embernek sohasem szabad annyit ennie, hogy még valamit meg ne ehetne utána - magyarázta a fagylaltospohár fölé hajolva.- Ön talán még éhes? - kérdeztem kábultan.- Nem, nem vagyok éhes, bár, mint látja, meg sem ebédeltem rendesen. Én reggel kávét szoktam inni, majd tízórait, s ebédre alig eszem valamit. Az imént önre céloztam.- Ahá, már értem! Aztán szörnyű dolog történt. Amíg a kávéra vártunk, odajött hozzánk a pincér pajkosan mosolyogva - egy hatalmas, körtével megrakott kosárral. Tél volt, s csak a jó Isten tudhatta, mennyibe kerültek. Hamarosan azonban én is megtudtam, asztaltársnőm ugyanis, miközben tovább beszélt, önkéntelenül kivett egy körtét a kosárból.- Látom, ön teletömte a gyomrát hússal, s most már nem bír enni. De én szinte csak kóstolgattam, azért még ezt a körtét is megehetem. A pincér hozta a számlát, s rögtön láttam, hogy csak egészen csekély borravalót adhatok neki. A művésznő az asztalon hagyott három frankra szegezte tekintetét. Biztosan azt gondolta, hogy fösvény vagyok. Aztán kiléptünk a vendéglőből, és számomra nyilvánvalóvá vált, hogy előttem az egész hónap, és a zsebemben egyetlen lyukas garas sincs.- Kövesse a példámat! - csicseregte a művésznő, miközben búcsúzóul kezet ráztunk. - Soha ne egyen sokat ebédre!- Én valami jobbat teszek - feleltem. - Ma nem fogok vacsorázni.- Vicces! - kiáltotta vidáman, s taxiba ült.- Maga nagyon vicces! Végül azonban mégis kaptam valami elégtételt. Ma a művésznő- százharminc kilót nyom... Sági Tóth Tibor fordítása aj, kedves szerkesztő úr, megírom már. persze, hogy megírom... de őszintén szólva, nem tudok menekülni a hatása alól mostani olvasmányomnak... Tudja, valami füzetes vállalkozásban folytatásonkint megjelenik most az Ezeregyéjszaka, az arab irodalom bibliája... borzasztóan tetszik nekem, nem tudom olvasta-e Abu Hasszán történetét, amelyben Abu Kair elmondja Ben Ben történetét, amelyben... Jó, jó, kedves szerkesztő úr, hogy magának most csupán egy jó színházi történetre van szüksége, elhiszem... de folyton ez kóvályog most a fejembe, ez az izé... no mindegy, kezdem már, ne féljen, küldjön be egy félóra múlva a cikkért... egy jó színházi történetet, tudom már. Színházi történet Élt egyszer Pesten egy tehetséges fiatal színész, aki egy reggel különös csomagot kapott egyik tisztelőjétől. Kinyitva a csomagot halálos sápadtság futotta el az arcát. Azonnal felugrott, felöltözködött és felkereste egyik barátját, aki a szomszéd utcában lakott. Mikor a csomagot megmutatta, barátja sokáig nevetett maga elé, azután így szólt:- Egy történetet kell elmondanom neked, amit én még Uyhiritől hallottam, a kínai mandarin történetét, hogy mindent megérthess. A kínai mandarin története Élt valamikor Pekingben egy mandarin, akit mindenki szeretett szolid és jóindulatú modoráért. Ellensége egy se volt, annál jobban meglepte tehát, midőn egy éjszaka megjelent ágyánál egy fekete álarcos férfi és felszólította, hogy jöjjön vele azonnal, ha az élete kedves. A mandarin szó nélkül felöltözött és követte a különös idegent, aki sötét és ismeretlen sikátorokon vezette keresztül. Két óra múlva a mandarin, halálosan kimerülve, könyörögni kezdett, mondaná meg legalább azt, hogy hová mennek.- Hogy hová megyünk - mondotta a titokzatos idegen - most még nem mondhatom meg, nagyon hamar meg fogod tudni! Nem hallottad még soha az emberevő lótuszvirág történetét?- Nem - válaszolt a mandarin.- Hallgasd hát meg, amíg odaérünk. Az emberevő lótuszvirág története Afrika keleti partjain, a negyedik század köz.epe felé élt egy néptörzs, amely arról volt nevezetes, hogy soha fegyvert nem fogott szomszédai ellen. Egy napon arannyal megterhelt tevén megjelent a parton két egészen egyforma arcú eszkimó, kik azonnal a fejedelem elé vezettették magukat. A trónus elé érve arccal a földre borultak, és nagy viasztekercset nyújtottak át, melyhez különös alakú szelence volt hozzákötve. Mialatt a fejedelem a tekercs tartalmát olvasta, az egyik eszkimó a következő történetet mesélte el a másik eszkimónak: A hetvenéves csodagyermek története New Yorkban, a nagy hőhullámok idején alig jár valaki az utcákon, csak a hőségben elhullott lovak teteme párolog a nap fülledt kemencéjében. Abban az időben, melyben ez a történet játszódik, egy hegedűművész szerepelt éppen a városban, akinek a művészetéről csodákat beszéltek a lapok. Erről a hegedűművészről azt suttogták, hogy valami különös titka van, amiről senki se tud, és amit nem szabad megemlíteni előtte, mert abban a pillanatban elváltozik az arca és elmondja a kilenc újságíró történetét. A kilenc újságíró története Egy bajor vidéki városka egyik legelőkelőbb színházi újságjánál kilenc újságíró dolgozott. Ezek folyton csak dolgoztak, dolgoztak, az egyik vezércikket írt, a másik színházi híreket, a negyedik humoreszkeket. Arról voltak nevezetesek, hogy mindent meg tudtak írni, ami csak előadta magát, és mindig idejében elkészültek a cikkel, ami másnapra kellett. Példás rend volt a szerkesztőségben. Egy napon mégis megtörtént, hogy a következő szántra szóló cikket még a lapzárta előtt egy félórával se kapta meg a szerkesztő. Bement a szobába, ahol a kilencedik dolgozott, éppen egy érdekes színházi történetet írt, és hevesen dorgálni kezdte:- Mit gondolsz, kérlek, meddig várok még arra a cikkre? Már megint négy méter hosszút akarsz írni, ebbe a papírhiányos világba? Nem tudod befejezni, vagy még hozzá se kezdtél? Megint azt akarod csinálni, amit a múlt héten? Az író elmosolyodott és így beszélt:- Eszembe jut erről a boa konstruktőr története. Hallgasd meg, ó Ben Abu Incze, mielőtt ítéletet mondanál felettem. A boa konstruktőr története Élt egyszer Beszarábiában egy csodatevő kádi, aki kapott a kalifától egy mecsetet. Mikor ki akarja nyitni, óriási bülbül ugrott ki belőle és a következő történetet mondta el: A színházi történet története Élt egyszer egy író, aki egy nagyon édekes színházi történetet akart írni, de ha egyszer nem megy, a fene egye azt az Ezeregyéjszakát, folyton az motoszkál a fejemben, jó, jó, viszem már, majd legközelebb elmondom, hogy mi lett a híres londoni színésszel, akinek elmondják ezt az érdekes történetet, amiben ez az érdekes törénet van, amiből ez a történet letme. 1920 KARINTHY FRIGYES Ezeregyéjszaka IRODALOM 1994. december 18. ÜBSÉMap
