Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-18 / 51. szám

pasaran! (Nem törnek át!) - ez volt a spanyol polgárháború legendás jelmondata, melyet valószínűleg a lánglelkű Dolores Ibárruri ejtett ki elsőként a száján. Nemzetközi brigádjaiban harcolt sok közismert - azaz időközben közismertté lett személyiség így a No- bel-díjas Hemingway, az amerikaiak fenegyereke is, aki aztán csak rövid időre búcsúzva a fegyverektől az elsők között vonult be a hitleri csapatok megszállása alól felszabadult Párizsba.

Jozef is francia földön kezdte - mármint a fegyverforgatást; őt Marseille-be űzte alig húszévesen csillapíthatatlan kalandvágya. Egyébként ízig-vérig magyar volt, úgymond tősgyökeres. Nyilván az ő ereiben is dúsan csörgedezett az a szittya, nomád vér, mely kalandozó őseinket jellemezte, vagyis közülük azokat, akiknek nem volt elég tágas az aránylag olcsón vásárolt maréknyi föld, csobogó víz itt, a Kárpát-medencében; nyugatabbra lovagoltak és arra ösztökölték a Szent Gallen környékén élő békés őslakókat, hogy megfogalmazzák az azóta is olyan daliásán csengő mondatot: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”.

Jozef bizony kemény másfél évet lehúzott az idegenlégióban, csatázott két féltekén a kéksapkások között épp az időben, mikor Rejtő Jenő „láthatatlanjai” masíroztak rendületlenül a Szahara tikkasztó homoktengerében.

Jozefnek valamiért szöknie kellett, bár az is lehet, direkt úgy intézte - akár Senki Alfonz, Tuskó Hopkins meg a Csülök -, hogy égjen egy kicsit a lába alatt a talaj, hogy új kalandok felé röpülhessen új uniformisban. A szó szoros értelmében persze nem volt ez repülés - a már akkor is kissé hízásra hajlamos Duna-Tisza menti fiú mindig hű maradt a szárazföldi, gyalogos fegyvernemhez.

Ibéria földjén már csaknem lekésett a hazafias erők utolsó győzelmeiről - hamarosan jött Guernica, újra szűk kezdett lenni a nyúlcipő, így esett, hogy a találékony magyar kétféle igazolványra is szert tett, mielőtt a honvágy - átmenetileg - kissé békésebb vizekre szólította. Abból a rettenetes, vérző pokolból - mint vallotta később itthon - nem tudott volna kimenekülni élve, ha nem rendelkezik egyaránt a lépten-nyomon igazoltató francóisták pecsétes menlevelével, meg a köztársaságiak obsitjával. A nyakkendőt akkor még nem nagyon szerette, pedig menthetetlenül az várt volna rá - jó szoros, kenderkötélből fonott nyakkendő. Miért ne köthetett volna ő is különbékét, éppúgy. mint az Öreg halász hozzá hasonlóan kalandos életű szerzője.

Itthon sokáig autóbuszsofőr volt; olyan időkben, mikor könnyen kilyuggathatta volna a kabátját egy-egy hevesebb természetű utas. A legkalandosabb lélek is megnyugszik egyszer, különösen, ha az intenzív testsúlygyarapodás is rákészteti: most már igazán csöndesebben, nyugalmasab- ban.élje hátralevő napjait. Jozef egy vidéki kisvárosban telepedett le, szülőfalujától viszonylag távol - jogot és igényt formált némi inkognitóra. Ott nemigen ismerték,

kalandjairól is csak a legszűkebb körben beszélt. Azok, akik a kétharmadrészt keményen őrzött hármashatártól nem messzi levő, jó néhányszor átkeresztelt szórakozóhelyen múlatták akár törzsvendégként, akár átutazóként az időt, nemigen hitték volna, hogy a kopaszodó, pocakos ruhatáros azonos azzal az emberrel, aki száz kilóval száz határon kelt át egykoron. Az is csupán kevés vendégnek tűnt föl, hogy a halk szavú ruhatáros bácsi nem jön zavarba, ha történetesen nem magyarul szól hozzá a belépő.

Jozef volt az első, aki az érkezőt üdvözölte, és aránylag olcsón, divatos nyakkendőt kölcsönzött annak, aki történetesen megfeledkezett arról, mi is egy ilyen exponált szórakozóhelyen az illem. Az ő találmánya volt a jó megjelenésre való szoktatás; senki nem adott neki megbízást erre, és ő mindig tisztában volt azzal: a kis pénzt is érdemes nagy becsben tartani. Nem volt ugyan rászorulva a tízesekre, húszasokra, volt ugyanis egy csinos kis cigaretta- tárcája. Jó nehéz volt ez a hétköznapinak tűnő holmi, hiszen legalább tizennégy karátos színaranyból készítették. Aga kántól kapta ajándékba még francia földön, ahová két fegyverropogás időszaka között tért vissza - lóversenyezni. Ő volt a galopp- és akadálypályák legeslegszürkébb eminenciása; a pöttöm zsokék között szinte észrevétlenül gyűjtötte fáradhatatlanul a „füleseket”. Ő mindig percre készen tudta, mikor, melyik paci milyen formában van, kik készülnek egy kis turpisságra - ő mindig mindenkinél egy információval többet birtokolt. A dúsgazdag keleti, szenvedélyes játékos kán fülébe suttogta ezeket az információkat - merő szimpátiából -, még gazdagabbá téve azt az amúgy sem zsíros kenyéren élő, nagy tekintélyű embert. Jozefnek szép számmal akadtak a kánhoz hasonló barátai, ő nemigen kérkedett ezzel. A nagynevű ismerősök közül azonban csak Aga kánnak jutott eszébe - talán neki volt rá leginkább oka -, hogy Jozef szolgálatait gavallérosan honorálja. Széles mosollyal nyújtotta át Jozefnek a különleges becsű dóznit, aki viszont nem fogadta el azt rögtön. Nem az eltúlzott szemérmesség miatt. Résen volt most is; ki hiszi el neki, hogy csóró magyar létére legálisan jutott ehhez a szájakat tátva maradásra ingerlő portékához. Annak rendje-módja szerint megkérte az ajándékozót, tegye már meg azt a kis csekélységet, hogy az ajándékozás tényét a régi és új tulajdonos nevének feltüntetésével véséssé bele a tárca belső lapjába. Afféle biztosíték volt ez, mint az a bizonyos kétféle igazolvány spanyol földön.

Ki tudja, mi lett azzal a jó fél kilónyit nyomó dóznival - ruhatáros korában nem vette elő soha. Talán a gyerekeit juttatta hosszú távra koszthoz, kvártélyhoz általa, mert gyerekei is voltak, erről sem tudtak sokan. Bizonyos, hogy Jozef nem vitte magával a sírba; mint a nyakkendőket meg a polgárháborús igazolványokat sem. Emlékeznek-e vajon rá a hajdan az ő nyakkendőjét viselő, gondtalanul mulatozók, visz-e még valaki virágot a sírjára kései pártfogoltján, a fiatal egyetemistán kívül, akitől ezt a történetet tudom.

Médl Sándor

Jozef,

a köszönőember

Mirth (fid*

haromszOg?

A lencsevégre kapott, életből ellesett pillanat- felvételnek a szerző az Érthető háromszög címet adta. Érthető?

Próbáljuk játszva megfejteni. Mondok egy szót. Hallatán kinek mi jut az eszébe?

Kezdjük: h á- romszög.

Látom az olvasó elképedt arcát. Mire is emlékeztetné hirtelenjében a háromszög?

Először is bizonyára az iskolában tanultakra: a háromszög három egyenes által határolt síkidom. Lehet e- gyenlő szárú,

egyenlő oldalú és még néhány fajta. Ebből talán elég is. A végén kiderül, hogy amit tanítóink egykor oly nehezen a fejünkbe sulykoltak, régen elfelejtettük...

Van másféle háromszög is?

Akad. Például a bermudai. Ki ne hallott volna földgolyónk annyi rejtéllyel övezett részéről, ahol háromszög alakban behatárolható területen hajók, repülőgépek tűntek el nyomtalanul? Olyan esetet is rögzít a krónika, amikor a hajó a tengeren hányódva ugyan épségben maradt, de legénységének, utasainak mind egy szálig nyoma veszett. A tudomány is tanácstalan. Máig se sikerült kideríteni, miféle rettenetes természeti vagy természetfölötti erők garázdálkodnak abban a viszonylag kis térségben.

Semmi több?

Már hogyne! Nem is ritka jelenség. Igen, a szerelmi háromszögre gondolok. Kellékei: egy házaspár plusz egy férfi vagy egy nő. Tehát két férfi és egy nő, vagy két nő és egy férfi. Ez az alakzat természetesen nem sorolható a mértani fogalmak közé. Éppenséggel síkidomának se nevezhető, bár az idomok nagy szerepet játszanak létrejöttében. E szerep általában az idomok nagyságával, formájával egyenes arányú.

Az életben azonban sok másféle háromszög is alakul. Többnyire jelképesen. Alkalomszerűen.

De játsszunk tovább.

Mondok két szót: érthető háromszög.

Tessék elgondolkodni. Az itt látható kép kapcsán vajon kinek mi jut az eszébe?

(zsilka)

£ g y $ o díá ^ víz—

Reggel végre hallotta az első hójelentést az idei télben. A magas hegyekben már olyan nagy a hó, hogy érdemes bemondani a rádióban. Hójelentést persze a tévében is mondanak, illetve mutatnak, de hát annak táblázatokhoz hasonlít a formája. És rengeteg az ország, a helyszín, a síparadicsom, ahol a telelők havat találnak. A meteorológus meg siet, mert sietteti a szerkesztő, a rendező. Ezért is szereti a rádiót, ahonnan az elhangzó hójelentés attól a sejtelmességtől van átitatva, amit csak az emberi léptékkel már mérhetetlen nagy havak keltenek képzeletében. Izgalomtól remegve tapasztja fülét a készülék hangszórójára, s a novemberi ködök és depressziót hozó időjárási frontok alóli fel- szabadulás reményében hallgatja a hójelentéseket. Végre közelegnek a hófellegek, s ki lehet majd menni a Kiserdőbe madárlábnyomokat nézegetni. Fehérebb lesz a nappal, milliárdnyi földi hócsillagtól lüktető az éjszaka. A tél üzen a hójelentésekben. De üzennek benne más dolgok is földön és égen. Falvak dombjaira nézve hóról képzeleg a gyerek. Hóförgetegek jutnak eszébe az öregembernek. Soha nem látott ölelő hóban telekről ábrándozik a szerelmes kamaszlány. Órákig tartó vad szánkózások sodorják el képzeletét a hójelentést hallgató férfinek. Parázs lelkű asszonyok emelik úgy ágyazáskor a dunyhákat, mintha ama Grimm-me- sebeli Holle anyó meseországot hópihékkel telehintő hózsákjai lennének. •- Jön már a hó, barátaim! - kiabálja szelíd boldogságát a kinti ködbe. Hangjától lehull egy ágról a zúzmara, de mire finom jégszalagocskaként elnyúlna a földön, a szél porrá zúzza, s mint fahéjas süteményre a porcukor, úgy szóródik szerteszét. Beleszagol hát a levegőbe, amely ilyenkor a legtisztább. A tél melegíteni kezdi szívét. Testében

más irányba folydogálnak a nedvek. Gondolatai újra a legszebb napok között játszanak bújócskát. Ide-oda futnak a novemberi ködtől, esőtől, fagytól csapzott időben. Örül, mert jön a hó. Elvégre be- mondták a rádióban, hogy a magas hegyekben és a hegyeken már méteres a hó. Tegnap még csak nyolcvan centimétert mértek, ma már túl van a százon. Ez már valami. Ez már egy hórihorgas síhó, s mikor szorul jeges kéreg alá a szeretet. Ettől zöldebb a zöld, ettől örvendezik az öröm, ha áttöri a lélek hóburkát. Ezért varázslatosabbak itt a csodák, meg ritkábbak is. Ügy két évezred elmúltával jut belőlük talán egy ismét erre a tájra. Hol faluvégi szentek szobrainak hókucsmája és keresztek alól nézünk önmagunkra. Mi más lenne az értelme ennek az emlékeztető játéknak, mint a rádöbbentése

Hój el cntés

előnek is majdnem derékig ér. Gyermeket meg egyenesen óvni kell, be ne temesse. Képzeletben, mert a mai gyerekek többsége nem is tudja, milyen a tél, mert nem utaznak el a hójelentésekben naponta szereplő helyekre. Nem tehetik. Mintha a hójelentést is a gazdagoknak készítenék, mintha csak a tehetőseknek lenne fontos a hó és a tél. Milyen demokratikus lenne, ha holnap bemondanák, hogy Szülefalván félméteres a hó, s a helyi sportegyesület sífelvonója is üzemel. Tódulnának-e Szülefalvára a nyugati milliomosok, jómódú középosztálybeliek meg a hazai újgazdagok? Aligha. Mégis jó érzés töltené el a rádió előtt ülve, s arra gondolna: de jó is a tél, ha mindenki kap belőle. Más így a karácsony, más így a Megváltó születésének várása, ünneplése. Karácsony a Szentföldön is van, de havas karácsonyt csak az északi félteke mérsékelt éghajlati viszonyai között ismer az ember. Talán ettől van, hogy a Kisded sokkal jobban didereg errefelé, mint ama betlehemi jászolban. Meg mástól is. Hójelentések erről nem szólnak. Nem mérik, milyen vastagon lepi be a lelkeket a

az arrajárónak ideje végességére, a Korpusz örökkévalóságára. Figyelmeztetés, ha a lélek felkiáltójeleit is befedné a képzeletbeli hó. Nagy László álmodta hószakadás a szívre. Doni halottak szívére, otthoni árvák, özvegyek, mai utódok szívére zúdul a költő kérdése: „...mi lesz ott / cipót ahol a kövek közé / titkolni kell - s mi lesz ott / ahol titok sincs ahol a Hegynél / nagyobb a butaság maszlagolás”. Onnan nem jön a hójelentés. Hóhullás, hóesés, hófúvás, hóförgeteg, hóvihar. Dideregnek a szavak a fehér papíron. Mint katonák fegyelmezett vonulása, hullatja ki magából szabályozott fekete könnyeit a toll. Gazdája tudja, hogy mint szűz hóban az élelmet kutató madárcsapat szabályosnak látszó lábnyomai, úgy a toll hagyta tekergő vonal is mikroszkóp alatt fűrészfog-töredezettségűnek látszik. Szabad szemmel a madámyom alig látható aprócska jégszakadék - a betű szétfolyó fekete patak a papírmezőn. Ezért fontos a távolság, a rálátás perspektívája. A hójelentésekben nincs szó hómunkásokról, utak sózásáról, elakadt járművekről, árokba borult autókról, legfeljebb hóláncokat emlegetnek.

Ezen mindig mosolyog, mert láncra vert havak jelennek meg szemei előtt. És mégis örül a távoli hójelentéseknek. Még akkor is, ha körülötte feketébb a feketénél az éjszaka. Csillagot se égen, se földön nem látni. Ezek a hírek jelentik a bizonyosságot, az érkezést, az eljövendő szépségét tájnak, játéknak, Kisdednek.

Ül a rádiókészülék előtt, s várja a hójelentést. Reggel és este. Egész nap megy a dolga után, ilyentájt örömből, izgalomból, feszült várakozásból keveredett érzés keríti hatalmába. Hiába jön el a karácsony, hiába állják körül a képzeletbeli jászolt, hiába ad reményt a Kisded, neki a hójelentések nyomában lezúduló hó nélkül, nem élet az élet. És akik lehetősségüket fitogtatva elutaznak a déli féltekére? Azoknak nem karácsony a karácsony? A hó az mindig más. Ott délen nincsenek naponta hójelentések, nem kémlelhető az ég, mikor jelennek meg rajta a semmivel sem összetéveszthető hófelhők. Fényből van több, mint errefelé. Természetes fényből - napfényből. A gyertyák fényét mégsem tudja elhalványítani... Advent harmadik gyertyája szórja fényét...A hójelentésekben már a közelgő ünnepekre megtelt hegyi szállodák, luxus- turistaházak és síiskolák telítődéséről is szólnak. Pedig édesanyák helyett ott cukrászok szórják a fahéjas kalácsokra a porcukrot, a halat pincérek darabolják fel szabályos adagokra, idegenek ülik körbe az asztalokat. A fenyők és a hó csak az igazi. Az ünnep közeledtével így lesznek egyre hiteltele- nebbek a hójelentések. Hiába tapasztja fülét a rádiókészülék hangszórójára, az emberek szívdobbanásait nem hallja.

Tóthpál Gyula felvétele