Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-04 / 49. szám
l/taárrap 1994. december 4. MŰVÉSZVILÁG Ki rályi társa, nagy hatalmú kegyence, száműzött, majd kivégzett szerelme volt Pierce of Gaveston, a hízelkedő francia hím II. Edward angol királynak. Horváth Virgilnek, a Budapesti Kamaraszínház Ruszt József rendezte előadásában az első nagy kihívás. Negyedéves főiskolásként, a tavalyi évad egyik legizgalmasabb alakítását nyújtotta és élteti azóta is - immár vendégként. Székely Gábor társulatában, az Új Színházban Vörösmarty színi költeményének epedő lírai hősét, Csongort játssza. Száztizenöt évvel a darab ősbemutatója után egy bensőből fakadó, személyes hangvételű előadásban. • Kivel kellett keményebb csatát vívnia? Gavestonnal vagy Csongorral?- Teljesen más az íve mindkét szerepnek. Gavestonként nem kellett küzdenem. Ott mindig a király rendelkezik felettem. Ö utasít, mikor kell mennem, és vissza is ő hív. Csongorként három órán át a szerelemért, a boldogságért harcolok különböző helyzetekben. SzíHorváth Virgil harca Csongorral • II. Edward kínt és gyönyört kapott Gavestontól, Horváth Virgil páratlan lehetőséget. Lehet, hogy Csongort is a francia grófnak köszönheti?- Egyáltalán. Novák Eszter, a darab rendezője a főiskoláról ismer, igazgatóm, Székely Gábor pedig nem is látott Gavestonként. Még el sem kezdtük a II. Edward próbáit, amikor szóban már megállapodtunk: szeptembertől nála játszom, az Új Színházban. • Zsámbéki Gábor növendékeként mehetett volna a Katonába is, de nem ment. Bátor, magabiztos fiú lehet. Mások, hasonló helyzetben, ajtóstul rohannának és boldogok lennének, hogy a világ egyik leghíresebb társulatának vezetője szerződteti őket.- Engem is hívott a tanár úr. Mint minden osztálytársammal, velem is közölte: szüksége van ránk. Fiatalítani akarta a Katona csapatát. Én hallgattam, amikor először jött szóba a szerződtetés. Vártam, mi lesz. Akkor szóltam csak, amikor Székely Gábor már megkeresett. Igazán bátor tehát nem én voltam, hanem az az osztálytársam, aki azt mondta Zsámbéki Gábornak: neki a mi kettőnk barátsága mindennél fontosabb, ezért előbb Székellyel szeretne beszélni. Így került véKÜZDŐPÁLYÁN gül ő is az Új Színházba. Schneider Zoltánnak hívják, és hangsúlyozom: ő kockáztatott nagyobbat, nem én. • Zsámbéki Gábor hogyan fogadta mindezt?- Nincs köztünk örök harag. Emberileg a főiskolán is megértettük egymást, színházilag azonban én valami másra vágyom. Nem volt köztünk konfliktus soha, csak máshogy gondolkozunk bizonyos kérdésekben. Én többféle stílust szeretnék kipróbálni, s ezt az Új Színházban érzem biztosítottnak. Ott talán többet fejlődhetek; volt osztálytársaimat a Katonában ugyanis „egységként” kezelik. Én pedig nem akarok külön tömbbe tartozni. Nem törekszem egyéni karrierre, és Székely Gábornál is erős csapatmunka folyik, de ott én - én vagyok. „Beolvasztás” nélkül. Egy színház, egy társulat már önmagában is egység, azon belül nem látom értelmét egy másik, kisebb csoportosulásnak. Egy frissen induló együttesben pedig, mint amilyen az Új Színház, mindig izgalmasabb játszani, mint egy tízéves, befutott, határozott arcvonalú együttesnél. • Székely Gábor mi alapján szerződtette, ha Gavestonként nem is látta még?- Ő is a főiskoláról ismer. A rendező szakos hallgatók vizsgaelőadásából. Én a négy év alatt be voltam fogva keményen. • Legalább bírni fogja az új munkatempót.- Szólt is az igazgatóm rögtön az elején, készüljek fel jól, mert kemény helyzetek várnak rám. Azt mondta, nagyon sokat fogok dolgozni, sokkal többet, mint a főiskolán. Azzal, hogy halálra keresem majd magam, nem kecsegtetett. Nem ígért hatalmas sikereket sem. Csak arra figyelmeztetett, hogy vigyáznom kell, mert vannak pillanatok, amikor hibás a beszédem. A Csongor és Tünde bemutatója után viszont azzal nyugtatott, hogy nem is annyira. • Akkor mennyire ?- Én úgy érzem, csak akkor beszélek hibásan, ha nem vagyok biztos valamiben. Ha nem érzem, mit takar a mondat, vagy zavaros a színpadi helyzet. Olyankor tényleg nehezebben forog a nyelvem. Nem tudom, mit kell játszani, és pszichés alapon nem is „üzemelek”. • Csongornak vannak zavaros helyzetei?- Csak a próbákon voltak. De ott is csupán az első hetekben. Kezdőrúgáshoz ilyen labdát kapni pokoli érzés. Elolvasni is nehéz egy ilyen darabot, nem még eljátszani. Nem is hallottam még olyan színészről, aki azt nyilatkozta volna: minden vágya, hogy egyszer Csongor lehessen. Rómeó, II. Richárd vagy Puck, az igen, de Csongor?! Vörösmarty darabjáért nem sóvárog senki. Ezzel csak annyit lehet elmondani, hogy a boldogságért harcolni kell, amit mindannyian jól tudunk. És hogy amíg a szeretetért küzdünk, sebeket és fájdalmakat gyűjtünk. Nem is örültem, amikor megtudtam, hogy ez lesz a nyitódarabunk. Ennél hálátlanabb feladatot az ellenségem sem kívánhatott volna. Csongorként vágyakozni nemzeti klasszikusunk meséjében... ki is bugy- gyant belőlem, hogy jobb darabot jobban élveznék. Aztán a próbák során végül is megszerettem a figurát, s most már az sem zavar, hogy a közönség egy részének kevésbé vagy egyáltalán nem tetszik az előadás. Kötelező olvasmányként annak idején nekem sem volt maradandó élmény a darab. Gyorsan elolvastam és gyorsan elfelejtettem. nészileg ez a nehezebb feladat. Itt sokkal többet kell letenni az asztalra, mint Marlowe darabjában, a II. Edwardban. Ruszt rendezését azért is szeretem, mert az egyszerűen nem tud elkeserítő formát futni. Olyan még nem történt meg, hogy az előadás végén úgy éreztem volna: jobb lenne itt hagyni a pályát. Csongornál már volt ilyen. Lejöttem a színpadról és tudtam, nem jött létre az a bizonyos nagy szituáció. Csak játszottam, játszottunk anélkül, hogy a szikra kipattant volna. Csongor több erőt kíván, mint Gaveston. Őt hajtani kell. • Két ilyen nagy szerep után nem lenne jó két kisebbet játszani?- Most épp ez következik. Kleist darabjában, a Homburg hercegében én leszek a kapitány, aki bejön és egy nagy monológban bejelenti: meghalt a választófejedelem. És távozik. Moliére Don Jüanjában még ennél is kisebb feladatom lesz. Öt mondat, Rozséként. De várom azt is. Kíváncsi vagyok, mire megyek vele. Küzdeni akarok. Várakozni, otthon ülni nem szeretek. Ha nem dolgozom, a magánéletem sem működik. • Hosszú szőke haját milyen szerepért vágatná le, mondjuk, két centire?- Nekem ezen egyáltalán nem múlik. Gaveston talán hálás a sörényemért, és Csongort sem zavarja, de ha arra kémének, vágassam le tövig, képes lennék megtenni. Bár első ránézésre, kopaszon, nem biztos, hogy rokonszenves lennék. Sőt biztosan nem. Csontos az arcom, hosszúkás a fejem, az állam is erősebb vonalakat kapna. De mondom, ez sem érdekel. A szokásaimhoz, a játékhoz, kis életemhez sokkal jobban ragaszkodom. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele) Gyötrődés a siker csúcsán Hetven éve halt meg Giacomo Puccini „Olyan nehéz az életein, pedig másoknak milyen boldognak tűnik. „Mindig visszavonultam a világtól, senkinek nem kereszteztem az útját, és ha tehettem, erőm szerint segítettem. Jutalmul csak rosszindulatot kaptam. Miért?” A két levélrészlet között több évtizedes időbeli távolság van, az alaptónus mégis változatlan. Mindkettőt Giacomo Puccini, századunk legnépszerűbb, legsikeresebb operaszerzője írta, akihez ömlött a pénz, a nők bálványa volt, és minden új művének bemutatója világszenzációnak számított. De akkor honnan ered a leveleiből áradó keserűség? Az olasz karakter önfeledt vidámságra és melankóliára egyaránt hajlamos sajátos kettősségéről volna szó, vagy csak a művészek közismert túlérzékenységéről? Maguk a művek ilyen szempontból nem sokat árulnak el, hisz elég csak arra gondolnunk, hogy a legsziporkázóbb, legkacagtatóbb vígoperák szerzői. Rossini és Donizetti sem voltak mentesek - ragyogó sikereik ellenére - a melankóliára való hajlamtól, sőt az utóbbi gyógyíthatatlan búskomorságban élte le utolsó éveit. Tény, hogy Puccini is hajlott a melankóliára, noha kitűnő humora volt, meghitt baráti körben ontotta a tréfákat és a mulatságos szójátékokat. Túlérzékenysége is vitathatatlan, enélkül aligha tudott volna olyan megindító alakokat teremteni, mint a Pillangókisasszony, Mimi vagy Liu. Ez a túlérzékenység íratta vele a következő sorokat is, amelyek ritornellóként bukkannak fel leveleiben: „Egyedül érzem magam a világban, és emiatt mindig szomorú vagyok. Pedig mindig arra törekedtem, hogy szeressem az embereket, de senki sem értett meg, vagy gyakran félreértettek. ” Ugyanígy ismétlődik leveleiben az állandó bizonytalanság és aggodalom művei fogadtatását illetően: „Amíg komponálok, felszabadult és biztos vagyok. De amikor mások ítélkeznek műveim fölött, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. Ki tudja, milyen hangulat iil majd a New York-i hallgatóságon a bemutató napján? Mennyi szeszély és veszély fenyeget egy ilyen operát!” Itt azonban már nem holmi kényszerképzetről vagy túlérzékenységről van szó. Ennek a sikerekben fürdő komponistának rengeteg keserűséget okozott a közönség szeszélyes reakciója, pályatársai féltékenysége és az a sok apró véletlen, amely bukásra ítélheti a remekművet is. Csupán két operája jelentett számára feltétlen, megkérdőjelezhetetlen sikert: legelső műve, A viliik és a hűvösebb fogadtatásban részesített Edgar-1 követő Manón Lescaut. Az utóbbiról joggal mondhatta egyik életrajzírójának: „A Manón az egyetlen művem, amely soha semmi fájdalmat nem okozott nekem. A többiek mind - még a szerencsésebbek is - kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal, csalódásokkal jártak. Manón soha; valóban derék kislány. "A Bohémélet, ez az elnyűhetetlen remekmű, amelyet a Manón fergeteges sikere után komponált, vegyes fogadtatásban részesült. De inkább a kritikusok fanyalogtak, mint a közönség: „Ez a zene csak átmenetileg szórakoztat, de soha nem lesz képes megindítani. Ahogy a hallgatók lelkében nem hagyott semmiféle benyomást, ugyanúgy nem marad nyoma az opera történetében sem. "A kor legtekintélyesebb zenekritikusa, a bécsi Eduard Hanslick ráduplázott olasz kollégája ítéletére: „A Bohémélet a hanyatlásban levő zenének utolsó előtti állomását képviseli. A melodikus invenció az egész műben nagyon csekély. ” A Tosca római ősbemutatója a bukás jegyében indult. Puccini sok kortársa szerint szervezett színházi intrikáról volt szó, irigyei akciójáról, de az előadásra rányomta bélyegét a felzaklatott politikai légkör is. A premier előtt készülő bombamerényletről suttogtak, a főszereplők fenyegető leveleket kaptak, egyást követték a baljós előjelek. A zsúfolt nézőtéren pattanásig feszült a hangulat, a zaj, kiabálás akkor sem szűnt meg, amikor megszólalt a zene. Le kellett ereszteni a függönyt, és csak a civil ruhás rendőrök energikus beavatkozása után lehetett ismét elkezdeni az előadást. Cavaradossi Képáriája azonban elnyerte a közönség tetszését, s utána már zavartalanul folytatódhatott a bemutató. A kritikusok mégis Puccini „zenei szadizmusáról”, „szenzációhajhászó hatás- vadászatáról" írtak, sőt egyikük megállapította: „A Tosca nem illik Puccini temperamentumához ”. A Pillangókisasszony világpremierje, amely a milánói Scalában zajlott, valóságos botránnyá fajult, itt már a közönség sem kegyelmezett a komponistának. A kedvezőtlen fogadtatás okát máig is kutatják, mindeddig eredménytelenül. Itt is, mint a Tosca esetében, valószínűleg tudatosan szervezett akcióról volt szó, s a kortársak szerint ezúttal is a rivális operaszerzők - főleg Mascagni és Leoncavallo - álltak az egész előadást végigkísérő zajos tüntetések mögött. Már Cso-cso-szán belépőjét gúnyos megjegyzések kísérték, és a hajnalhasadást jelző közzene alatt elszabadult a pokol. A zenekar által imitált rigófüttyre olyan fülsiketítő kotko- dácsolás, kukorékolás, hápogás, füttyorkán tört ki, hogy a tudósítók megírhatták: „A Scala nézőtere őrjöngő madárkalitkává változott. ” „Mialatt Rosina Storchio kétségbeesett bátorsággal énekelte gúnyos zsivaj közepette a második felvonás legszenvedélyesebb dallamait, én a fájdalom és a megaláztatás felindulásában sírtam ” - vallotta be egyik barátjának írt levelében Puccini, aki azonnal visszavonta a színháztól a mű előadásának jogát, és örökre hátat fordított az olasz opera fellegvárának. Szerencsére a Pillangókisasszony, mint Puccini minden színpadi műve - a két első ifjúkori zsenge kivételével - hamarosan legyőzte a közönség és a kritika kezdeti ellenállását, s elindult világhódító útjára. Napjainkban a Puccini-művek előadásainak száma csak a Mozart-, Verdi- és Wagner-operákéval mérhető, de sok helyen ezekét is felülmúlja. Igaza volt Edisonnak, aki a Bohémélet megtekintése után ezt sürgönyözte a komponistának: „Emberek meghalnak, kormányok változnak, de a Bohémélet örökké élni fog. ” A zseniális felfedező csak egyben tévedett; nem csak ez a Puccini-opera bizonyult halhatatlannak. Vojtek Katalin
