Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-04 / 49. szám

- A szerencse fia vagyok - közölte Róbert nevetve, mi­közben az asztal fiókjában a diplomája után kutatott- Manapság talán nem is számít a „papír”, de nekem szük­ségem volt rá. Bebizonyítottam magamnak, hogy ponto­san annyit érek - nem többet, de nem is kevesebbet mint az egészségesek. Holott tisztában vagyok azzal, hogy életem végéig tolókocsiba kényszerülök. De per­sze, az élet vége, merem remélni, még odébb van, ugye mamikám? - fordult a szobába belépő édesanyja felé.- Robi fiam valóban boldog. Talán ezért sem érzi ma­gát rokkantnak. Nem tagja a mozgássérültek szervezeté­nek, csakis járó barátai vannak. A valamikori évfolyam- társaihoz és a jelenlegi tolmács kollégáihoz erős szálak fűzik. A gyerek angol és spanyol tolmács, de beszél oro­szul, lengyelül és az idén leteszi a francia nyelvvizsgát is. A testi mozgás lehetőségének hiánya miatt a fiamat agytomára kényszerítettük. Ez volt életünk legbölcsebb döntése - magyarázta, majd amikor észrevette, hogy Ro­bi arca széles vigyorba húzódott, kijavította magát. - A párom határozott így, közvetlenül gyermekünk balesete után. Haladékot kértem, nem akartam beleegyezni abba, hogy a súlyosan sérült gyereket nyelvtanárok nyaggas- sák. Hamar beláttam, igaza volt a férjemnek ÉLETFOGYTIGLAN Aztán röviden elmondta a baleset körülményeit.- Robi pici kora óta a nyarakat az apai nagyszüleinél töltötte. A tátrai hegyi levegő, no meg a nagymama ké­nyeztetése jót tett neki. Ötéves múlt, amikor apósomék hazafelé tartva karamboloztak. A nagyszülők borda, kéz- és lábtöréssel úgymond, megúszták a balesetet, a kisfiam viszont gerincsérülést szenvedett. Az ütközésért felelős sofőr két évet kapott. A fiam életfogytiglant, már a toló­kocsi miatt - villant a szeme, majd folytatta.- Mindketten orvosok vagyunk, a kollégák se áltattak bennünket. Tudtuk, hogy Robinak egészséges gyerme­kek között kell léteznie, ezért normális iskolába járattuk, s mert képességei megvoltak rá, elvégezte az egyetemet. Tavaly volt az avatása, valamennyiünk legnagyobb bol­dogságára.- Visszaidézve az eltelt éveket úgy tűnhet, zök­kenőmentesen ment minden. Ez korántsem igaz - komo­lyodott el Robi. - A szüleim az én programjaimhoz iga­zították életüket Először is földszintes iskolát találtak, majd rábeszélték a pedagógusokat, viseljenek el engem, a tolókocsimat. Ugyanez megismétlődött a középiskolá­val, de amióta az eszemet tudom, idehaza mindig külön­óráim voltak: a gitár és az idegen nyelvek. Így aztán nem is az egyetemi felvétellel voltak gondjaim, hanem a köz­lekedéssel. De a szüleim kiharcoltak számomra egy elektromos tolókocsit. Ez már a második, sokkal kor­szerűbb az előzőnél. Csak egy kicsit nehéz. Nem nekem, hanem a haveroknak, akik gyakran kénytelenek felvinni a lépcsőkön. Az a fantasztikus, soha nem éreztetik ve­lem, hogy a terhűkre lennék. A múltkor egy diszkóra ci­peltek. Jó volt, de a mozit és a színházi előadásokat még­is jobban kedvelem. Robi édesanyja elmondta, hogy a fia sokáig nem kér­dezett rá egészségi állapotára. - A 18.születésnapján, amikor elmentek a barátai, és végeztünk a mosogatással, megfogta a kezemet és annyit mondott: amíg gyermek voltam, bíztam abban, hogy egy szép napon bevisztek a kórházba és én a saját lábamon jövök ki onnan. Most, hogy felnőttem, tudom, így maradok örökre. Akkor először bőgtem el magam előtte - mondta csendesen.- Mindent hallok, mindent látok - kiabálta Robi a nappaliból. - Igazán nem kell sugdolóznod, mamikám, úgy is tudom, mit meséltél. A szemedben biztos ott a könny. Nem tagadom, egészségi állapotomról valóban nem mertem beszélni. Nagykorúságom éjszakáján azt ál­modtam, hogy futok. Csörgött rólam a veríték, kapkod­tam a levegőt, de egyre csak rohantam. Amikor felébred­tem, az első pillanatban azt hittem, hogy mindez valóság volt. Azóta viszont, ha álmomban látom magam, mindig tolókocsiban ülök. És ez nem zavar. Jól érzem magam. Van munkám, annyi, hogy olykor nem is győzöm, s sze­rencsére, itt a segítőtársam, a számítógép. Ezt meg a fa­xot már nem a szüleim vásárolták, hanem én. A múlt hé­ten napi 18 órát dolgoztam, de megérte. Ki kell használ­ni a kedvező „széljárást”, nem igaz? S ha már dicsek­szem, elmondok még valamit. December elején három hétre Londonba utazom. Részt vettem egy pályázaton, s győztem. A meghallgatáson ugyan a szlovák fél zavar­ban volt, az angolok viszont fel sem vették, hogy tolóko­csiban ülök. Most kaptam meg az utazásommal kapcso­latos tudnivalókat, amelyben közlik velem, felkészültek a fogadásomra. Tolókocsistul. Csak a szüleim féltenek, mert igaz, ami igaz, még soha nem utaztam egyedül. Mindig azt hangoztatták, hogy tiszteletben tartják önál­lósulási igyekezetemet, most mégis, főleg az anyu, leg­szívesebben velem utazna. Felnőtt vagyok, tudok vi­gyázni magamra. Persze, örülök annak, hogy kintlétem utolsó három napjára utánam jönnek, s Londonban én le­szek az idegenvezetőjük. Ezután mondja valaki, hogy nem vagyok egy szerencsés fickó?! Az oldalt írta: Péterfi Szonya pP8PM December 3.: a rokkantak nemzetközi napja OMa én, holnap (akár) te- Hogyan válhat az ember, egyik napról a má­sikra, rokkanttá? - kérdezem.- Nagyon egyszerűen. Elmondom, hogyan lettem én azzá. Amióta az eszemet tudom, sportoltam. Mindig az évszaknak megfelelő sportot űztem, s ez a szokásom megmaradt felnőtt koromban is. Negyvenévesen naponta kocogtam, hetente kétszer az öreg fiúkkal ko­sarazni jártam. Tavaly nyáron mindennek vé­ge lett. Egy őrült, részeg teherautósofőr be- lémhajtott. Az autóban, szerencsére, csak ma­gam voltam. Mindennek befellegzett. Persze, tolókocsiban is lehet sportolni, viszont élni nagyon nehéz... A családtagjaimon kívül nincs senkim. A barátaim sorra elmaradoztak mellőlem, élik megszokott életüket. Megértem őket, csak hát... Rohadtul fájdalmas dolgok ezek. Ma már tudom, mit jelent rokkantnak lenni. Nem kívánom ádáz ellenségemnek sem. Mit tudunk mi, egészségesek, a rokkantak­ról azon kívül, hogy itt-ott átkísérünk egy vak embert az úttesten, vagy csak szánalmas pil­lantást vetünk a tolókocsiban ülőre? Mit tu­dunk gondjaikról, keserveikről, lelki vívódá­saikról? És tudunk-e valamit örömeikről? Az utóbbi hetekben több olyan fiatallal vet­tem fel a kapcsolatot, akiket betegségük toló­kocsiba kényszerített, s beszélgettem olyanok­kal is, akiket a rokkantak sorsa vár. Az alig negyvenéves Tamás már régóta tudta, hogy elveszíti a veséjét, a huszonnyolc éves Martin­nak a lábát amputálták, Évát a csontkopása juttatta a tolókocsiba. Rádöbbentem, beszél­getőtársaim legnagyobb bánata nem is az egészségi állapotuk romlása, hanem az, hogy vagy nincs munkalehetőségük, vagy a meg­lévő munkahelyüket féltik. A tolókocsiban ülő Éva mérnök, számító­gépkezelő programátor. Nevetve mesélte leg­frissebb kínos esetét.- A kis cégünk élére új igazgató került. Nem hívta össze az alkalmazottakat, inkább ő látogatott el az egyes részlegekre. Amikor meg­látta a tolókocsimat, megrémült. A magabiztos­nak látszó fiatalember előbb csak makogott, majd arcára mosolyt kényszerítve beszédbe ele­gyedett velem. Szinte szótagolva, jó hangosan mondott néhány mondatot, s nekem az volt a gyanúm, hogy abszolút hülyének tart. Nem áll­tam meg szótlanul, közöltem vele, hogy a lá­bamra vagyok sérült, nem pedig a fejemre. Az üyesféle bánásmód nem volt ismeneüen a töb­biek előtt sem, jót derültek Éva történetén.- A nyáron, a pöstyéni gyógyintézetben sok régi ismerőssel találkoztam. Minden este a tár­salgóba kocsikáztunk és nagyon jól szórakoz­tunk. A negyedik napon körünkbe kéredzkedett egy úr, mondván, nem szeretne zavarni ben­nünket, de az „egészségesek” társasága rém unalmas, mi pedig nap mint nap dőlünk a neve­téstől. Egészségeseket mondott, miközben sú­lyos, ám nem látható betegségben szenvedőkre gondolt - mondott véleményt Magda asszony. Az emlékek felelevenítése közben a hétköz­napok nem oly derűs eseményeit is szóvá tet­ték, csak azért, hogy ízelítőt adjanak abból, ami nehezíti amúgy sem könnyű helyzetüket.- A vonat még gyermekkoromban vágta le a lábaimat. A szüleim azért költöztek a fővá­rosba, mert azt remélték, hogy itt majd könnyebben boldogulok. Hogy "tanulhatok. Kitüntetéssel érettségiztem, sőt, felvettek az egyetemre is. Tanulmányaimat mégis abba kellett hagynom... Apám kocsija totálkáros lett, nem tudtam eljutni az egyetem épületéig. Akkoriban, nem is tudom miért, még saját to­lókocsim sem volt. Amikor viszont jobb minőségű kocsit igényeltem, a hivatalban a tisztviselőnő azzal utasított el, hogy mit aka­rok még az államtól, hiszen kaptam már művégtagokat! Igen, nemrég így (is) bántak el a testi fo­gyatékosokkal, akik gyakran éppen e miatt otthonuk négy fala közé menekültek. Akik ta­lán éppen ezért ellenséget láttak mindenkiben; tehetetlenségüket olykor arroganciával kom­penzálták, s gyakran épp a közvetlen közelük­ben élőket bántották. S mi tagadás, voltak, vannak, akik az alkoholban keresték, keresik a vigaszt. Talán ez az oka annak, hogy az egész­ségesek nem éppen kedvező képet alakítottak ki a rokkantakról. Holott éppen az egészsége­sek voltak azok, akik a fogyatékosokat kizár­ták társaságukból, akik dohos kastélyokban, régi kúriákban intézeteket létesítettek számuk­ra. Távol a lakott területektől, távol a világ történéseitől. A nem emberléptékű intézetek­ben, ahol kaptak ételt, volt fekhelyük, ám egészségi állapotuk jobbításával nemigen törődött senki sem.- Évekkel ezelőtt egy közép-szlovákiai szo­ciális intézetben éltem. Farsang előtt elmen­tünk a helyi nemzeti bizottság elnökéhez, s kértük, adja kölcsön a kultúrház nagytermét, mert táncmulatságot szeretnénk szervezni. Végigmért bennünket, a tolókocsikat és szavai pofonként csattantak: mióta tudnak a rokkan­tak táncolni? Mintha a zene, a tánc csak az egészségeseknek szerez(het)ne örömet?!- fa­kadt ki az egyik hölgy. Az 1989-es társadalmi változások nyomán a rokkantak élete is megváltozott valamelyest. Különféle, többnyire diagnózis szerinti társu­lásokba tömörültek, s noha pénzük kevés, leg­alább szabadon dönthetik el, mire szánják. Nem tagadják, a társadalomtól többet remél­tek: továbbtanulási és munkalehetőségeket, korlátok nélküli lakásokat, tolókocsi szállítá­sára alkalmas tömegközlekedést, a rokkantsá­gi járadék emelését, miközben sejtik, a letűnt rendszer negyvenéves látszatgondoskodását azonnal megváltoztatni nem lehet.- Merem állítani, hogy az utóbbi években elindult egy folyamat, amely a rokkantak élet- feltételeinek javítását, az egészségesek társa­dalmába való beilleszkedését célozta meg. Alulról jövő kezdeményezés eredményeként, betegségcsoportok szerint, vagy 40 polgári társulás alakult: a vakok uniója 5250, a sikete­ké 6 ezer tagot számlál, a testi fogyatékosok szervezetébe 25 ezer, a civilizációs (szív, légzőszervi, onkológiai) betegségek következ­tében károsultak társulásába 30 ezren regiszt­ráltatták magukat, s külön csoportot alkotnak a szellemi fogyatékosok, akik száma, noha át­fogó statisztikai adatok nem állnak rendelke­zésünkre, elérheti a százezret. A WHO szerint a népesség tíz százaléka egészségkárosult, s ennek alapján feltételezzük, hogy Szlovákiá­ban is félmillióan vannak - ismertette a ténye­ket dr. Mária Orgonásová, az egészségkáro­sultak ügyeit felügyelő kormánytanács titkára.- A különféle szervezetekbe tömörülök ala­csony száma, 5-10 százalék megtéveszthető lehet, ám tudni kell, hogy a rokkantak többsé­ge nem tarja szükségesnek azt, hogy valahová tartozzon. Mihelyt kiépül az információs rend­szerünk, ismertté válik a valós helyzet. Jelen­leg csak annyit tudunk, hogy 1993-ban 281 855 polgár kapott részleges vagy teljes rok­kantsági nyugdíjat. Ügy, mint a rokkantak zöme, Orgonásová doktornő is nyugtalanítónak tartja az egész­ségkárosultak munkanélküliségét:- Az anyagi gondokkal küszködő rokkantak ipari szövetkezete felbomlása következtében sokan veszítették el állásukat, de másutt is, ha létszámcsökkentésre került sor, a csökkentett munkaképességűeket bocsátották el. Mindazok ellenére, hogy ezáltal a munkáltatók egy sor kedvezményről mon­danak le, többek kö­zött arról, hogy a nem­zeti biztosítóba nem 38, hanem csak 10 szá­zalékot vezessenek el. A rendelkezésünkre ál­ló adatok szerint 1994 szeptemberében Szlo­vákiában összesen 363 542 munkanélkülit tar­tottak nyilván, ebből 23 002 rokkantat. Az 50 százalékos költség­megtérítés ellenére akadozik a védett műhelyek, illetve a vé­dett munkahelyek kia­lakítása. Sikerként könyvelhető el, hogy novembertől a juttatás 80 százalékra emelke­dett, s bízunk abban, hogy a munkáltatók számára előnyös lesz a rokkantak alkalmazá­sa. Annál is inkább, mivel ezentúl szankci­onálható az a vállalat, amely nem tartja be a csökkentett munkaké­pességű állampolgárok alkalmazásáról szóló rendeletet. Dr. Orgonásová szerint ugyan lassú, de po­zitív változás észlelhető a sérült gyermekek oktatása terén. Noha elkészült az integrált ok­tatás koncepciója, életbelépése nem gondmen­tes. Gyakran csakis az emberi érzéketlenség, a tenni nem akarás, a többletmunka nem vál­lalása miatt...- Kisegítő, valamint speciális oktatásban 29 060 gyermek részesül; 20 888 szellemi és 700 testi fogyatékos, 1000 siket, 412 gyengénlátó és vak, valamint 600 kombinált betegségben szenvedő. A többiek oktatása egészséges kor­társaikkal együtt történik, s célunk is az, hogy minél többen integrált osztályokban tanulhas­sanak. Ugyanis az ENSZ Közgyűlésének hatá­rozata értelmében esélyegyenlőséget kell adni az egészségkárosultaknak, legyen szó munka- vállalásról vagy továbbtanulásról. A kormány­tanács is az ENSZ ajánlásai szerint készíti a hazai szabályzatot, melynek elfogadása és életbe léptetése az ország gazdasági fellendü­lésétől függ.- Tudatosítjuk, hogy a hazai anyagi eszkö­zök korlátozottak, ezért is szorgalmazzuk a külföldi kapcsolatfelvételt. Nemcsak tárgyi és anyagi segítségre szorulunk, hanem híján va­gyunk a tapasztalatoknak, noha van összeha­sonlítási alapunk arról, melyik országban ho­gyan, milyen szinten gondoskodnak az egész­ségkárosultakról. Persze, a rokkantaknak sem szabad tétlenül várniuk arra, hogy csak mások tegyenek valamit érdekükben. Kezdeményez­niük kell. Például fel kell(ene) venniük a kap­csolatot a helyi, a körzeti, a városi önkormány­zatokkal, munkaügyi hivatalokkal vagy akár a vállalkozók társulásával, s fel kell(ene) tárniuk gondjaikat, elképzeléseiket. A mozgássérültek több városban elérték, hogy tolókocsik szállí­tására alkalmas autóbuszokat iktattak a tö­megközlekedésbe, Pozsonyban pedig három mikrobusz áll a testi fogyatékosok rendelkezé­sére. A rokkantak életét könnyítő segédeszkö­zök ellátása is akadozik. Tárgyalások folynak a Nemzeti Biztosító Egészségügyi Alapjával, hogy minden rászoruló, anyagi ellenszolgálta­tás nélkül, legalább egy, műszakilag, minősé­gileg kiváló és a legjobban kihasználható esz­közhöz jusson. 1993 december végén a 33 414 súlyosan és nagyon súlyosan károsultak közül csak 17 839-en jutottak megfelelő segédesz­közhöz. De ez is, mint oly sok minden, nem akarat, hanem csakis pénz kérdése. Talán ke­vesen tudják, hogy Szlovákiában évente szá­zan kényszerülnek tolókocsiba. Senki sem le­het biztos abban, hogy tartósan egészséges ma­rad. Tudatosítani kell, hogy nemcsak a vele­született rendellenességek miatt válunk rok­kantakká; egyre több a civilizációs betegség, a közúti baleset... Nem árt tudatosítani azt sem, hogy a rokkantak egyenrangú polgárok, akik hendikepjük miatt nem szorulnak szánalomra. Megértésre, segítségre annál inkább! (Méry Gábor felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom