Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-27 / 48. szám
Vasárnap 1994. november 27. RIPORT A JESZO-tól NEW YORKIG Kezdetben volt a Komáromi Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya A komáromi kulturális élet példamutató hagyománya az irodalom és a képzőművészet szoros kapcsolata. Hetvenegy esztendő' telt el azóta, hogy Hannos Károly festőművész és rajztanár javaslatára, az itt élő alkotóművészek létrehozták a Jókai Egyesület keretében működő szépművészeti osztályt, a JESZO-t. E társaskör tagjai már az első alakuló összejövetelükön nagy buzgalommal nekifogtak első tárlatuk megrendezéséhez. Ez jó alapnak mutatkozott a komáromi művészeti élet kibontakozásához, az itt élő festőművészek, rajztanárok, szobrászok és iparművészek céltudatosabb együttműködéséhez, szakmai fejlődéséhez. A századforduló idején a komáromi vármegyei, illetve a városi Múzeum Egylet leltárában még csak néhány rézmetszetet találunk. Főleg híres személyiségek arcképeit, de gyűjteményről (festményekről-szobrokról) még nem beszélhettünk. Viszont ár. Baranya Géza múzeumigazgató egyik beszámolójából tudjuk, hogy már akkor tervbe vették a városi képtár megszervezését. Ennek gondolatát valószínűleg az táplálta, hogy 1906-ban megnyitották a Budapesti Országos Szépművészeti Múzeumot, ami a komáromiakat is nemes terveik sikeres megvalósítására biztatta. Adományozások és vásárlások útján megkezdték a rendszeres gyűjtést. Így került a képtár tulajdonába egy 18. századból származó dokumentumértékű kép, Carl Fridel: A komáromi földrengés című olajfestménye. A szerzeményi naplót pontatlanul vezették, a darabszám volt a fontos, nem a festő neve vagy a kép címe. Kivételt képez egy 1911- ben szerzett mű: Domonkos Jánosnak (az Aranyember) portréja, amelyről azt jegyzik meg: „Ismeretlen alkotó munkája, amelyet Czanik Jánostól vásároltak 50 K. értékű államsegélyből”. A szorgalmas gyűjtés éveiben a Vár- megyeháza épületében rendezték a kiállításokat. Az első itteni tárlaton FeszJy Árpád alkotásai szerepeltek; majd 1913. novemben 29-én, a Kultúrpalota felavatásán, Komáromi Kacz Endre és felesége gyűjteményes kiállításán 114 olaj és akvarell volt látható. 1914. április 12-én, a múzeum megnyitása napján, mutatták meg a közönségnek az eddig begyűjtött képanyagot. A kiállított alkotások, a már meglévő képeken kívül FeszJy Árpádné (Jókai Róza): Elhagyott út című képével, Markó Károly: Téli táj és Komáromi Kacz Endre Gyulai Rudolfról készült arcképével bővült a képtár leltára. Még 1913-ban idekerült FeszJy Árpád: Jeruzsálem siratása, Komáromi Kacz Endre: Fekete kalapos nő, Őszi délután, Elmúlt a nyár és Kacz Endréné (Kiss Sarolta): Lejárat a parkba, Szobasarok című vízfestményei. 1917-ben a törzsállomány 28 festmény, 9 szobor, 89 rajz és metszet, valamint 306 iparművészeti tárgy. Közben idekerült Konkoly Thege Miklós képi hagyatékának egy része. 1919 decemberében leltározták FeszJy Árpád: A bánhidai csata című hatalmas méretű olajfestményét (1898) és Bazilidesz Sándor: Vízimalom című képét. A gyűjteménybe került a városi közhivataltól átvett, Mária Terézia és II. József impozáns kabinetképe, gróf Széchenyi István és Sárközi Aurél portréja, valamint Ghiczi Dénes és Kossuth Lajos arcképe. Figyelemre méltó még a Mária koronázása című barokk festmény. Az újabb nagyobb méretű tárlatra 1920 áprilisában került sor: a századfordulótól 1920-ig jelentkezett fiatal képző- és iparművészek alkotásait állították ki; majd májusban a múzeum 18-19. századi festményeiből rendeztek ismeretterjesztő tárlatot. A komáromi képzőművészeti élet fellendülését 1923. október 17-én a JESZO megalakulása lendítette újabb aktivitásra. Az osztály elnökévé Harmos Károlyt, titkárává Pyber Kálmánt választották. 1924. április 13-án a JESZO nagyszabású kiállítással mutatkozott be, amelyen 26 művész 259 alkotása volt látható. Ezen a tavaszi tárlaton Bazilidesz Sándor és fivére, Bazilidesz Barna, Komáromi Kacz Endre, Harmos Károly, Reichentál Ferenc, Nagy Márton és Nagy Antal, Lenhardt György, FeszJy Masa, Rauscher György, Polonyi Béláné és még néhány itteni kiállító munkái már vita nélkül jelentettek értéket. Rajtuk kívül eperjesi, kassai, losonci, nyitrai, pozsonyi, sőt több Komáromból elszármazott budapesti művész is jelen volt egy-két alkotással ezen a bemutatkozáson. Az első köztársaság megszilárdításával beálló kedvező gazdasági konjunktúra viszonylag kedvezően befolyásolta a komáromi művészeti életet; de mihelyst ez az előnyös hullám 1925-26 után elvonult, a város képfelvevő készsége is kimerült. Flarmos Károly erős egyéniségére vall, hogy a JESZO vezetése és rajztanári működése mellett a közönség esztétikai irányítását is igyekezett elősegíteni. Egyénisége - tizenhét évi tanári és művészi munkássága alatt - mély nyomokat hagyott a komáromi művészek piktúrájában. Festőiskolája ösztönző központja volt a város művészeti életének, és hozzájárult a lappangó tehetségek felszínre juttatásához is. A művész kilép önmagából, hogy fölfedezze az ember és a mindennapok világát Reichentál Ferenc is e festőtelep művészei között tökéletesítette egyre intezívebb érdeklődését a művészet iránt. Már művelt és határozott egyéniség volt, amikor visszakerült, ha rövid időre is, Komáromba. Hosszabb- rövidebb utazásai során, 1922-ben a prágai Rudolfinumban, majd 1923-1924-ben a berlini, bécsi, drezdai, budapesti, prágai egyéni tárlatain mutathatta be művészetét, hogy 1925 őszén ösztöndíjas művészként, hosszabb időre Párizsba utazzon (1933-1938). „Ügy látszik, Reichentál Ferenc művészeti pályájának grafikonjában állandó és bátor most az emlékezés. Még a napokban is örülhettünk szép pesti sikereinek, ma meg hírét kaptuk annak, hogy megérte az első állami vásárlást. A bécsi Albertina számára vett az osztrák állam két Reichentál-rajzot, miáltal bekerült a halhatatlanok közé, a világ egyik legnagyobb grafikai múzeumában látható nagy mesterek közé...” Személyi adatai szerint 1895. május 5-én Nagylégen született. A gimnázium alsó osztályait Pozsonyban végezte, de mivel szülei Komáromba költöztek, Győrben érettségizett. 1913-ban felvételire jelentkezett a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, és Glatz Oszkár osztályába került. 1914-ben kitört az I. világháború. Alig húszévesen őt is besorozták katonának, és rövid kiképzés után az orosz frontra vezényelték. Alig egy évre rá hadifogságba került. Elhagyatottságában is minden idejét a művészetnek szentelte. 1919-ben minden formalitás nélkül felvették az egykori Szentpétervári Képzőművészeti Főiskolára, ahol folytathatta megszakított budapesti tanulmányait. Ez abban az időben történt, amikor az a David Sterenberg volt az intézmény igazgatója, akit A. V. Lunacsarsz- kij, művelődési népbiztos és az avantgarde művészet lelkes támogatója nevezett ki a festőakadémia élére. A szabadságát visszanyerő művészjelölt itt Vaszilij V. Bielajev iráReichentál Ferenc: Önarckép (1923) nyitása alá került, és Reichentál mindig elismeréssel szólt tanáráról. Négy évig élt ebben az egész társadalmat átfogó hatalmas hullámverésben. Miközben Közép-Oroszország területén még dúlt a polgárháború, a fiatal művész már pedagógiai tevékenységet is vállalhatott Irkutszkban. Nyilván nem véletlen, hogy Lunacsarszkij népbiztos ugyanilyen feladattal bízta meg Marc Chagallt is, amikor őt Vitebszkbe küldte, hogy ott, az ő szülővárosában, egy képzőművészeti főiskolát alapítson. Reichentál irkutszki és Chagall vitebszki életútjában még más párhuzam is felfedezhető. Érdemes megemlíteni, hogy Reichentál Ferenc az ENSZ megalapításának 25. jubileuma alkalmából egy levélbélyeg-sorozat és többféle díszboríték (WFUNA CACHET) megtervezésére kapott megbízást, miután Chagall, korára való tekintettel, ezt a feladatot már nem vállalhatta. Fontos még megemlíteni, hogy Reichentál 1938-ban a New York-i világkiállításon is vendégszerepelhetett. Európa után - sikeres amerikai győzelem A világ számos városában előadásokat is tartott a művészetről, az új festői megközelítésekről, az egyéni és az univerzális stílusirányzatokról, de méginkább a francia és az orosz mesterek megjelenítő művészetéről. Különösen orosz barátainak lelkesítő ereje volt rá nagy hatással. Korparanccsá vált számára, hogy a „művészléleknek csak egy arca lehet”, olyan egyéni „arcéle”, amellyel érdemes élni. Ez a felismerés az életformáját, a jellemét is meghatározta. Bízott a művészet erejében, a szellem győzelmében, a humanista ember alkotó tehetségében - amíg a relatíve nyugodt életét nem bolygatta meg a hitleri „barna veszély”, amely Csehszlovákiára és Magyarországra is rátelepedett. Sőt, közben - a harmincas évek folyamán - a JESZO tevékenysége is hanyatlani kezdett, bár tervükhöz híven, továbbra is rendeztek kiállításokat egészen a II. világháború kitöréséig. És a Reichentál-tárla- tok később sem maradtak el, hiszen 1945-ben Pozsonyban, 1946-ban Prágában, 1947-ben Kassán és ismét Pozsonyban újabb alkotásaival léphetett a nyilvánosság elé. 1948-ban aztán végleg New Yorkba emigrált, ahol 1971. április 2-ig kiegyensúlyozott családi körülmények között élt és alkotott. Első amerikai tárlatát, 1967. november 14-én a New York-i Galerie Intemationale-ban nyitották meg. Utána 1969-ben Chicagóban, a Maria Spertus Múzeumban, illetve a torinói Gallery of Fine Art impozáns termében mutatták be műveit. Még ugyanebben az évben Izraelben, a Herzel Múzeumban is rendeztek számára tárlatot. Jövőre lenne százéves; halála után testi maradványait távol: a New York-i Hollis temető családi sírjába helyezték örök nyugalomra. Suchy M. Emil Ábrahám és Izsák (1961) t fiába keresem a kitűnő ma- ■— I gyár útikönyvben Tarvi- - ' 1 siót, egyetlen sort sem találok róla. Nem csoda, a könyv még jóval a berlini fal leomlása előtt íródott, szerzőjének fogalma sem lehetett arról, milyen fontos állomása lesz egykor a posztszocialista turizmusnak ez az osztrák határ melletti, jelentéktelen kis olasz város. Tarvisióban az égvilágon semmi sincs, ami turistaattrakciónak számíthatna, mégis autóbuszok tucatjai ontják naponta az ideérkező turistákat. A tájainkról érkezőket mágnesként vonzza az itteni piac, a betonalapokon álló sátrak és kioszkok végeláthatatlan, zsúfolt sora, ahol mindenütt ugyanaz az áru kapható: bőrdzseki, bőrkabátok, bőrszoknyák minden mennyiségben és minőségben. A pozsonyi és a tarvisiói piac között nincs lényeges különbség, itt is az jár jól, aki elég szemfüles ahhoz, hogy kipécézze a sok közül a portékáját legolcsóbban adó árust. Egy különbség mégis van; Tarvisióban az egész piac magyar szótól hangos, a kereskedők magyarul szólongatják a vevőket. Olyan tökéletesen hangzik szájukból a bőr „ő” betűje, hogy nem kétséges, többéves gyakorlat csiszolta kifogástalanra kiejtésüket. A bőrkabátok, dzsekik hosszú rúdra akasztva, vállfákon lógnak tömött sorokban egymás mellett, s ha vevőre akadnak, az árus a sarokba hajítja a megüresedett vállfát. Amikor már egész kupacnyi gyűlik össze, a segéd fölnyalábolja és a közeli szemeteskonténerek egyikébe dobja. És ez az a pont, ahol látványosan ütközik a kapitalista fogyasztói szemlélet a posztszocialista utilita- rizmussal. Turistacsoportunk tagjai először néma döbbenettel szemlélik ezt az égbekiáltó pazarlást, hogyisne, hisz nálunk a vállfák darabja 10-15 koronába kerül, aztán „Már csak nem hagyjuk itt ezeket a jó ruhaakasztókat?!” felkiáltással a kevésbé szégyenlősek elvesznek pár darabot a konténer tetejéről. Hamarosan a szemérmesebbek is követik példájukat, a ha- lomnyi vállfából csak mutatóba marad pár darab, az, amit nem érdemes elvinni, mert törött. A tarvi- sióiak nem csodálkoznak ezen a gyűjtőszenvedélyen, látszik, hogy megszokták már, kedélyes mosollyal nyugtázzák a konténerek körüli nyüzsgést, amely csupán néhány osztrák turistából vált ki gu- nyoros megjegyzéseket. Éltetek volna negyven évig ti is úgy, mint mi, bezzeg nem kajánkodnátok - gondolom magamban, szellemes- kedő kommentáraikat hallgatva. Kajánkodni persze könnyű, a magunkfajta sem mentes tőle. Meglepődve tapasztalom, hogy egy üres telken burjánzó gaz, egy-egy düle- dező ház, vagy a tájat elcsúfító szemétlerakat bennem is incselkedés- re készteti a kajánság ördögét. Lám, lám, hát itt is, a kulturált Nyugaton - motoszkál bennem. Minden ilyen látvány posztszocialista szívemnek valóságos balzsam. Úgy látszik, ez is komplexusaink kompenzálásának egyik módja. Habár itt, Olaszországban még a romba dőlt épület is festőién hat, borostyánnal befutott falai egy romantikus opera díszletét idézik. Az autóbusz ablakából több ilyen kísértetiesen elhagyatott, pusztulásra ítélt épület látható, jeleként annak, hogy a vidék lakóinak élete korántsem olyan idilli, mint maga a táj. A rómaiak tusculanumaira emlékeztető, emeletes, lapos cseréptetős udvarházak néhány évtizede még virágzó gazdaságok voltak, ma már csak romok. A régi, nagy, hagyományos gazdaságok fenntartásához népes családra van szükség, amelynek minden egyes tagja látástól va- kulásig dolgozik, ám a nagycsaládok a gyermekimádó olaszok körében is kiveszőben vannak. Az egész család munkájára igényt tartó vállalkozások azonban ma sem számítanak itt ritkaságnak. A tengerparti kis szállodák, panziók legtöbbje családi vállalkozástem: ha gondolja az életét így gond rám az i< ba, nekei és utoljá elmesélt! csapta a lond vág lám ezek ember a hozzánk, Teres; véget is i nem esil ról és a gazdasáf loda, am nak a g; hisz Tei dédunok mai. Per rákérdez csak enn - mindé ség van annyit k megfogv is, bóloj tam, han san már annyi a r sokat ér rá. Úgy mintha J madásáb rám mc ahogy c< kedves ö A Tér szélgetéí mel néz Van beli kis váró szállodái Az egyi megcsoc találgatji „Tetszik afrikai n ként működik: a feleség a konyhában felügyel, a gyerekek az étteremben a felszolgálásnál segédkeznek, a nagymama amolyan mindenes, aki ha kell, pizzát süt, ha kell, takarít. A családfő vagy a legidősebb fiú a szervező, ő tartja kezében a szálakat, a recepció pultjánál is ő intézkedik, de valahogy mégsem szakad bele a munkába, még arra is jut ideje, hogy kedélyesen elcsevegjen az ismerősökkel, és megigyon velük egy-egy grappát. Teresa mama, aki egy jesolói szálloda kerítésének kőpárkányán üldögél az ebéd utáni bágyadt napsütésben, mindkét fajta családi vállalkozásból alaposan kivette a részét. Engem, a céltalanul kószáló, sosem látott idegent olyan kedves mozdulattal invitál maga mellé, mintha évtizedek óta ismernénk egymást, és röpke pár perc alatt elmondja az egész életét: „Hatalmas gazdaságunk volt, naponta harminc tehenet fejtem, én láttam el az állatokat, a földeken is dolgoznom kellett, lovakkal szántottam. A húgom nem segíthetett, nyomorék volt, a fiúk meg szétszéledtek a nagyvilágba, minden anyámra és rám szakadt. Sírtam vasárnaponként, amikor a többiek bálba mentek, mondogattam is, így soha nem megyek férjhez. Anyám, szegény, együtt sírt velem, vigasztalgatott: »Türelem, édes lányom, majd annak is eljön az ideje.« De hát mikor, hogyan, ha alig találkoztam valakivel, többet voltam állatok, mint emberek között, az évek meg múltak. Egyszer aztán azt mondtam, most már elég, elmegyek táncolni, és vőlegény nélkül vissza se jövök. El is mentem, és ott, a mulatságon összeismerkedtem egy fiatalemberrel. Egész este velem táncolt, udvarolt, szépeket mondott, de én kerek perec kijelentetrokból e magyars üldögél tartozik. „Nem, d magyaru alkalma; jós kis fi széli a i egy ötvt hölgy ve gadtatás: nehéz a ◄-------Az elma Egy nemesen patinás, jellegzetes velencei l ■ - __ ■" *** ■* ~ ' l*r r' r' Jm TOpI
